10th chapter - Have fun, kid

-*- Emily szemszöge -*-

- Emily Belle, nem szégyelled magad? – riadtam fel anya harsogó hangjára legmélyebb álmomból, amint beront a szobámba – Délután egy óra van, és te még alszol? – hisztériázott – Most azonnal ki az ágyból, kész az ebéd – csapta be maga után az ajtót.

Egy óra?! Délután?! Ebéd?! Mi a franc? Ijedten ültem fel az ágyon, és olyan hirtelen vágtam magam ülő pozícióba, hogy annyira megszédültem, mintha be lennék drogozva. Mégis hol a fenében van Justin? Hová lett miután bement a fürdőbe? Ide-oda kapkodtam a fejem, és komolyan kezdtem azt hinni, hogy be vagyok drogozva.

Nem létezik, hogy csak álmodtam a tegnap estét. Minden olyan valóságosnak tűnt, képtelenség, hogy az egész a fantáziám műve! Tisztán emlékszem, ahogyan lementem tejet inni, azután pedig megláttam Justint odakint az esőben. Gyorsan kipattantam az ágyból valami bizonyíték után kutatva a szobámban, de nemes egyszerűséggel semmit sem találtam. Kinézve az ablakomon a szemembe sütött a nap, és semmi nyoma nem volt a viharnak, ami elméletileg tegnap este volt.

Emily Belle Miller, te totálisan meghibbantál – kritizált a kicsi énem.  

De ez akkor sem lehetséges! Mint a villám kaptam magamra valami elfogadható göncöt, és miután letudtam a fürdőszobát – amit szintén gondosan átvizsgáltam nyomok szempontjából – lerohantam reggeli ebédelni. Annyira siettem, hogy majdnem a Tom és Jerry-féle segges módszert alkalmaztam a lépcső használatára. Anya és apa már békésen fogyasztották a levesüket, amikor beestem én. A szó szoros értelmében.

- Kislányom, mégis mi ütött beléd? – szörnyülködött apa – Úgy nézel ki, mint aki most jött a Marsról.

Úgy is érzem magam – gondoltam magamban, majd megpróbálkoztam civilizált emberhez méltó módon menni, illetve viselkedni. – Semmi bajom, apa – nyugtattam meg őket, és helyet foglaltam.

Még mindig nem tudom elhinni. Képtelenségnek tartom, hogy a múlt éjszaka csak az agyam gondos szüleménye volt. Justin szoros ölelése, a gyengesége, ahogyan láttam őt… Tiszta bolondnak érzem magam. Tény és való, hogy világhírű vagyok az élénk fantáziámról, de ennyire durva eset eddig még nem történt. Minden szörnyen élethű volt ahhoz, hogy szimplán csak egy álom legyen.

- Miss. Miller, parancsoljon – tette le elém a tányérom Amber, a bejárónő – Jó étvágyat – mosolygott rám kedvesen.

- Köszönöm szépen – feleltem kurta hangsúllyal, pedig egyáltalán nem így terveztem köszönetet nyilvánítani. 

Ebéd közben aligha tudtam figyelni anyáék beszélgetésére, hiszen mindvégig az állítólagos álom járt a fejemben. Talán el kéne fogadnom, hogy az a Justin, akit tegnap este láttam, csak a képzeletem szüleménye volt. Bele kell törődnöm, hogy álom volt, és kész.

Bele tellett egy kicsi időbe, amíg el tudtam hessegetni ezt a nyomasztó gondolatot, és egy még nyomasztóbbra cseréltem: a karkötőmre. Nem titkolhatom örökké, hogy elvesztettem, mert akkor csak rontanék a helyzetemen. Jobb lesz, ha most megtudják, így legalább hamarabb túljutnak rajta. 

- Anya… - vettem egy mély levegőt, és félve rápillantottam anyáékra.

- Mond csak, Emily – pislogott rám a tökéletesen sminkelt nagy szemeivel. Fogalmam sem volt, hogyan mondhatnám el. Féltem, hogy annyira megharagudnak rám, hogy egy hétig látni sem akarnak majd. Elvégre, egy nem kevés évre visszamenőleges családi hagyományt törtem meg. Mégsem hazudhattam nekik örökké.

- Én… - dadogtam, és próbáltam rávenni magam, hogy kimondjam, amit szeretnék – Szóval… Elvesztettem a karkötőt – hadartam el alig érthetően. A szívem hevesen dobogott, a vér pedig a fülemben lüktetett. Lelkileg felkészültem rá, hogy felküldenek a szobámba, és összepakoltatják velem a cuccom azzal az indokkal, hogy költözzek el. Tudom, hogy milyen komolyan veszik a családi hagyományokat. Emily, ha most nem kapsz ki, akkor soha. 

- Miről beszélsz, Em? – ráncolták a szemöldöküket – A karkötőd ott van a karodon – mondta apa összezavarodva.

Hatalmas szemekkel pillantottam rájuk, azután pedig a kezemre. Nemes egyszerűséggel alig akartam hinni a szememnek: a karkötőm ott volt a bal karomon, ahol mindig hordom.

- Jézus Mária! – mondtam totálisan meghökkenve. Úgy néztem a karomra, mintha valami szellem lett volna – Ezt nem tudom elhinni! Anya, úgy feküdtem le, hogy karkötőm nem volt rajtam! – magyaráztam hevesen, miközben mozdulataimmal próbáltam érzékeltetni kiborulásom a két, teljesen megrémült szülőmnek.

- Biztos, hogy jól vagy? – nézett rám úgy anya, mintha egy pszichiátriai beteg lennék. Meg tudom érteni, hiszen ő nem tud a múlt éjszakáról.

- Semmi bajom! – feleltem hisztérikusan, majd jobb kezemmel megfogtam a karkötőt, hogy meggyőződjek róla, valódi-e, vagy azt is csak odaképzelem.  Ez valósággal hihetetlen. Azt a részét a tegnap estének biztosan nem álmodtam, mert a zuhanyzásom után még emlékszem a karkötővel kapcsolatos gondolataimra. De akkor mégis hogy a francba került vissza a kezemre?

- Szerintem jobb lenne egy kicsit kimozdulnod, a tegnap esti vihar már régen elmúlt, miért nem hívod fel Leah-t? – dobta fel az ötletet anya, de engem inkább a második tagmondata kötött le.

- Várj, mit is mondtál? – ráncoltam a szemöldököm, miközben anyát fürkésztem.

- Azt, hogy ki kellene mozdulnod – ismételte el anya, a szemében pedig láttam az egyre fokozódó aggodalmat az összeszedetlen viselkedésem miatt.

- Nem, utána – hadonásztam a kezemmel össze-vissza. Tudnom kell, hogy jól hallottam-e azt, amit hallottam.

- Hogy elmúlt a vihar? – mondta összezavarodva anya. És igen. Nem hallucináltam.

- Mr. Miller, a tegnap esti ruhái, amiket a zuhanyzóban hagyott eléggé elhasználódtak. Szándékozza őket megtartani, vagy megválik tőle? – toppant be Amber, fekete ruhákkal a kezében. Azt hittem, menten szívinfarktust kapok.

- Miféle zuhanyzás? – hökkent meg apa – Tegnap a hotelban zuhanyoztam – gondolkodott hangosan. Ez volt az a pillanat, amikor a kocsi mind a négy kereke a birtokomban volt ahhoz, hogy elindítsam és rájöjjek: rohadtul nem álmodtam a tegnap éjszakát.

- Majd én megnézem őket, hátha hasznát tudom venni valamelyik ruhához – vettem kézbe az irányítást, még mielőtt elfajultak volna a dolgok. Anyáék nem tudhatják meg, hogy egy idegen volt a házban, aki tulajdonképpen nem idegen, mert ők is tudnak róla, hogy létezik egy Justin nevű fiú, aki megmentette a lányukat, azonban arról nem, hogy azóta találkoztam még vele. A teljes történetet pedig túl hosszadalmas és nem mellesleg fárasztó lenne nekik előadni.

A lehető leggyorsabban álltam két lábra és kikaptam Amber kezéből a ruhákat. Jobban megvizsgáltam őket, és látszódott a kopott fekete farmer ülepén a sár, hiszen Justin lent ült a földön. Ráadásul esőillata volt minden egyes ruhadarabnak, ami csak még jobban igazolta a tényt: Justin tegnap este itt járt, én hoztam be, én segítettem neki, én láttam a gyenge oldalát, és ő hagyott itt minden szó nélkül. 

- Nem kérek több ebédet, a szobámban leszek – mondtam éppen annyira szomorúan, mint amennyire éreztem magam. Miért ment el mindenféle szó nélkül azok után, ahogyan feltűntette magát előttem? Miért nem mondta el, hogy mi viselte meg annyira? Miért érdemeltem ezt ki tőle? Annyi kérdés gyűlt fel a fejemben, hogy mást szinte mondani sem tudtam a „miért” kérdőszón kívül.

Csalódottan lépkedtem fel a szobámba, kezemben a Justin által itt hagyott ruhákkal. Szörnyen meg vagyok most bántva. Én csak segíteni akartam neki, ő mégis elment. Olyan abszurd, hogy miután olyan törékenynek mutatta magát előttem, egyszerűen csak elmegy, és Isten tudja, mikor látom legközelebb. Fogalmam sincsen, hogy ez neki miért jó így.

Ledobtam a ruhákat a földre, majd a bal karomat kezdtem vizsgálgatni. Vajon a karkötőmet ő rakta vissza a helyére? De mégis hogyan került hozzá? Egy mély sóhaj kíséretében ledobtam magam a földre, és gondolkozni kezdtem. Miután Justin betoppant húsz perces késéssel a találkozónkra, csak beszélgettünk, Utána történt az incidens – amire igazán nem kívánok többé emlékezni – és végül előbukkant a pökhendi Justin. Én otthagytam, de ő utánam jött és a karomnál fogva vissza… Egy pillanat. 

Tágra nyílt szemekkel pattantam fel a földről, és próbáltam visszapörgeti a fejleményeket a fejemben. Amikor megragadta a csuklóm, levette rólam a karkötőt és hagyta, hogy elmenjek. Ezt akarta felhasználni ürügynek, hogy újra lásson, ugyanis nem beszéltünk meg újabb találkát. Ez teljességgel lehetetlen. Justin kitervelte, hogy hogyan fog újra látni ismét. 

Ez kezd egyre érdekfeszítőbb lenni. Olyan titokzatos velem, közben pedig egyáltalán nem ezt érdemlem. Azok után, hogy segítettem neki képes így itt hagyni? Nagyon összezavarodtam. Talán anyának igaza van, és fel kéne hívnom Leah-t, hogy a szokásos módon kitárgyaljunk mindent. És most pontosan ezt fogom tenni.

-*- Justin szemszöge -*-

- Szép munka, kölyök – veregette meg a vállam ez a két lábon járó cigifüst-tároló. – Kezdesz fejlődni – nézett elismerően a szemembe, amire őszintén nem számítottam. Ki gondolta volna, hogy egy kemény maffiatag képes valakit megdicsérni? Ráadásul engem? Mi tagadás, Bieber, csodák még történhetnek.

- Köszönöm – bólintottam egy kis büszkeséggel. Nem igazán tudom, hogy mennyire kéne büszkének lennem arra, hogy közkedvelt maffiatag lettem, így inkább fogalmazzunk úgy, hogy örülök, amiért nem nyír ki.

- Van számodra egy meglepetésem, kölyök – veregetett vállon. Meglepetés? Jézus Mária.

- Mégpedig? – meresztettem rá a szemem. Nem mondanám, hogy nem félek, mert számára a meglepetés ki tudja, mit takar.

- Ha elmondanám, nem lenne meglepetés – felelte egyszerűen, mire én csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Azt hiszem, fel kell készülnöm a legrosszabbra. – Szállj be – mutatott a limuzinra, mire én el sem akartam hinni, hogy azt akarja, üljek be mellé. A testtartása és a kérlelő tekintete azonban tudatosította velem, hogy valóban azt mondta, amit hallottam. 

Engedelmesen beszálltam mellé a limóba, majd körülnéztem. Miért kerülök mostanában olyan körökbe, amit soha az életemben nem engedhetnék meg magamnak? De itt egy még jobb kérdés: ha egyszer már benne vagyok, akkor miért érdekel? Hagyom, hogy sodorjon az ár, mondhatni nem érdekel, mit csinálnak velem.

Út közben csak bámultam kifelé az ablakon az estébe, és mindvégig a múlt éjszaka járt a fejemben. Vajon mit gondolhatott Emily, amikor felébredt? Szerettem volna ott lenni mellette, de nem lehet. Haza kellett jönnöm, hogy meggyőződjek anyáék állapotáról. Az pedig már más tészta, hogy miután ezt megtettem, sétálni kezdtem Isten tudja hová, amikor megint rám bukkant ez a pasi. Hihetetlen, hogy mindig tudja, hol vagyok.

Már vagy ezerszer lejátszódott a fejemben minden, ami történt, és arra jutottam, hogy nagy hiba volt megmutatnom a gyenge oldalam Emilynek. Nem tehettem róla, tényleg nagyon kivoltam, de mostanra már jobban vagyok, hála neki, és ennek a pasinak, amiért a nekem tűzött feladattal elfeledtette velem, amit tettem, még ha csak egy kis időre is. Mégis, olyan jó volt Emilyvel lenni, hogy nem tagadhatom meg magamtól a látványát. Kitalálok valamit, hogy újra láthassam, és vele legyek, persze ha közben nem nyírnak ki „meglepetés” címszó alatt. 

- Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog, ami vár rád, kölyök – vigyorgott sejtelmesen a mellettem ülő, huszonöt év körüli srác, mintha meghallotta volna a gondolataimat.

- Abban reménykedem is – mormogtam az orrom alatt, szinte csak magamnak.

- Drake – mondta hirtelen, majd felém nyújtotta a kezét –, a nevem Drake.

- Justin – ráztam vele kezet, és meglepett, hogy felfedte előttem a kilétét. Legalább már nem lesz annyira ismeretlen számomra. A váratlan bemutatkozás után bekanyarodtunk New York számomra eddig ismeretlen területére, és azon az úton utaztunk tovább még pár percig. A kíváncsiság szinte már megölt, hogy hová visznek.

- Megjöttünk, uram – szólt hátra a sofőr, majd a két biztonsági őr ajtót nyitott nekünk. Meg tudnám szokni ezt a luxus fogadtatást. Mikor kiszálltam a kocsiból, az első, amit a sötétben megpillantottam, egy raktárépület rozsdás ajtaja volt. Furcsán összeráncoltam a szemem, hiszen nem értettem, miért hoz egy limuzinnal egy ilyen lepukkant környékre. 

- A látvány ne tévesszen meg, haver – veregetett hátba, majd az ajtó ki is nyílt – Gyere utánam – utasított, én pedig engedelmesen követtem. 

Minél beljebb mentünk, annál nagyobb luxus fogadott bennünket. Mindenütt arany – ami egészen biztos, hogy igazi – és ehhez hasonló, felettébb nem átlagos kellékek tárultak a szemem elé. Meghökkenve battyogtam Drake után, aki magabiztosan suhant a perzsaszőnyeges folyosón. Hova a rohadt életbe visz ez engem? Tettem fel magamnak a kérdést végleg összezavarodva, és vártam, hogy mikor kívánja már elmondani az itt tartózkodásom okát.

Ekkor váratlanul megállt egy barna ajtajú, arany kilincses szoba előtt, és felém fordult. Minden lejátszódott a fejemben: odabent vár egy ember, aki megöl, vagy ami még rosszabb: odabent vár egy ember, akit nekem kell megölnöm. Zavartan pislogtam Drake-re, és vártam, hogy elmagyarázza, miért hozott ide, de helyette csak ennyit mondott:

- Érezd jól magad, kölyök – vigyorgott, és kinyitotta az ajtót. Amikor a szemem elé tárult a szobában lévő látvány, azt hittem, rögtön elájulok. Léptem kettőt befelé, és máris arra eszméltem fel, hogy Drake becsukja mögöttem az ajtót, és kettesben hagy egy első osztályú nővel.

A szoba mindenütt vörös volt: vörös falak, vörös ágy, és egy vörös fehérneműbe öltözött barna szépség. Tátott szájjal meredtem a nőre, aki egyenesen felém tartott, és hívogatóan vonzott maga felé. Bárcsak minden meglepetésem ilyen lenne.

Amikor odaért elém, egy szempillantás alatt lekapta rólam a pólót, és mindenféle hezitálás nélkül a falhoz passzírozva megcsókolt. Keserű íze volt, hiszen jobban örültem volna, ha az esetlen szépséggel tehetném ezt, ám ahogyan ingerelt, nem tudtam nemet mondani.

Talán más nőbe temetkezve elfelejtem, mennyire is vonzódom Emilyhez.

Sziasztoook :) Bocsánat, hogy ilyen későn jelentkezem, de történt a hétvégén egy kis technikai probléma, bocsánat :(  Remélem a részben kárpótoltam a dolgokat :D

Szerintem ez a fejezet elég érdekes lett, nekem is fura volt írni, főleg Justin szemszögét. Fogalmam sincsen, hogy miért, tényleg, de én így éreztem :) Komiban remélem majd megkapom a visszajelzéseket, hogy a ti szemszögetekből milyen volt a történet.

A könyv nuku körülbelül, mindenhol hónapok alatt bírálnak el, vagy egyáltalán nem is foglalkozna a dologgal, hát ez van :(

Ennyi lettem volna, várom a soooooooooook komit :) Lova ya <3

9th chapter - I'm sorry

-*- Emily szemszöge -*-

Teljesen ledöbbenve álltam ott az ablakban, és még mindig a távcsőbe bámultam, hogy vajon az ott tényleg Justin-e, vagy a tej éppen ellenkezőleg hatott, mint ahogyan kellett volna. Szükség volt egy percre, mire feleszméltem, hogy akárki is az, nem maradhat kint a viharban, mert tüdőgyulladást kap. 

Gyorsan magamra kaptam egy farmert, az atlétámra pedig egy pulcsit, és már rohantam is lefelé. Nem igazán tudott foglalkoztatni az eső, miután felvettem a cipőm, kiszaladtam az utcára. A csapadék kellemetlenül hideg volt, és ráadásul a szél is nagyon fújt. Nem tudom, mióta ül odakint az a valaki, azt pedig végképp nem, hogy miért, de most azonnal be kell hoznom onnan. 

Felé vettem az irányt, és félretéve az összes viharral kapcsolatos félelmem, átfutottam a túloldalra. Már csak pár méter volt közöttünk a távolság, és minél közelebb értem, annál jobban meggyőződtem róla, hogy Justin az, aki ott ül. Elég nagy baj lehet, ha a járdát választotta ágy helyett. Minden egyes lépéssel egyre jobban féltem, és izgatott lettem, valamint aggódtam is. Túltengett bennem az adrenalin, úgy éreztem le tudnám futni a maratont, de ezt az energiát inkább arra használom, hogy behozzam innen. 

Amikor odaértem, egy pillanatra megálltam mellette. A lábam földbe gyökerezett, és megmerevedtem. Utáltam ezt az állapotot, a bennem lakozó kis Emily is, ezért közösen összegyűjtöttük az erőt a megmozdulásomhoz. Végül sikerrel jártunk, így rátettem a földön kuporgó fiú jéghideg kezére a sajátom. Justin hirtelen felpillantott, és csak akkor láttam meg, hogy milyen zaklatott is igazából. A szemei ki voltak sírva, és az arcára volt írva a tömör aggodalom. Abban a szent pillanatban azt sem tudtam, mit kéne mondanom, ezért csak bámultam rá, ő pedig rám. Örökkévalóságnak tűnt az a fél perc, mialatt így néztünk egymásra.

- Emily – mondta ki a nevem, mintha valami átkot feltörő varázsige lenne, majd felpattant, és olyan szorosan ölelt át, hogy alig kaptam levegőt. Azonnal visszaöleltem, csurom vizes testünk teljesen összeforrt. A víz engem is teljesen lehűtött, de Justin ölelése olyasfajta melegséget árasztott szét a testemben, hogy nem is zavartak az elázott ruháim. Éreztem a textilen keresztül, hogy mennyire átfázott, a karjaimban pedig vacogott is. 

- Gyere – kiabáltam neki, mivel a vihartól szörnyen nagy volt a zaj, ezt követően pedig kibújtam szorításából, majd megragadtam a kezét, és a ház felé vettem az irányt. 

Olyan gyorsan jöttünk, amennyire csak lehetett, nem sokkal később már bent is voltunk a jó meleg házban. Sietősen ledobtam magamról a cipőm és a pulcsim, majd Justin felé fordultam, aki úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Hatalmas szemekkel rám pillantott, és ismét úgy néztük egymást, mint kint. Teljesen más Justint látok, mint pár órával ezelőtt. Akkor ott motoszkált az arcán a mosoly, vidám volt és felettébb alattomos. Most viszont üveges a tekintete, a szemei vörösek, és maximálisan meg van törve. A szívem szörnyen megfájdult, ahogyan néztem ezt a meggyötört fiút itt az ajtóban. Tudtam, hogy a legrosszabb dolog, amit most tehetek az, hogy faggatom, ezért inkább másként cselekedtem.

- Átfáztál, a meleg zuhany majd segít – ragadtam meg a kezét ismét, és magam után húztam, fel a lépcsőn a fürdőszobáig. 

Jéghideg érintése még mindig bennem tartotta a melegséget, amely meglehetősen furcsa érzést keletkeztetett, de jelen pillanatban az érzéseim voltak az utolsó dolgok, amikkel foglalkoznom kellett. Sokkal fontosabb Justin, aki bármelyik pillanatban végleg összeomolhat. A fürdő elé érve szembefordultam vele, és a szótlanság ismét a hatalmába kerített. Eddig ő sem mondott nevemen kívül semmi mást, de ahogyan azt mondta, elég volt ahhoz, hogy felmérjem a helyzetet: segítségre van szüksége. Ez most minden, ami kell neki, és én meg tudom adni. 

– Várj meg itt, hozok apától ruhát – szólaltam meg végül, és készültem apáék szobája felé venni az irányt, de Justin visszarántott, majd magához húzva megölelt. 

A fejét a nyakamba fúrta, és annyira közel bújt hozzám, amennyire csak lehetett. Hirtelen reakciója szörnyen meglepett, de egy pillanatig sem haboztam, azonnal visszaadtam ölelését. Úgy szorított, mintha az élete múlt volna rajta, és kis idő múlva azon kaptam őt, hogy sírni kezd. A szívem másodpercek alatt darabokra tört, amikor ennyire gyengének láttam. Ez az egész előtérbe helyezte az érzéseim, és a melegség mellé némi lelki fájdalom is járult Justin sírásából kifolyólag. Nagyon szerettem volna tudni, hogy mi a baj, de nem akartam még jobban összetörni, már ha ez lehetséges egyáltalán. 

Körülbelül öt perc múlva elengedett, és a szemem fürkészte. Sosem voltam még ennyire tanácstalan. Talán azért, mert még nem volt dolgom egy érzelmileg ennyire megviselt emberrel sem. Fogalmam sincs, mit tegyek, csak azzal vagyok tisztában, hogy segítenem kell. Körül sem tudom írni, hogy mennyire furcsán érzem magam, amiért engedi magát így látni előttem, mert eddig mindig olyannak tűnt, aki tudja, mit csinál. Jelen pillanatban minden eddigi kép, amit magáról alkotott a szememben, szétfoszlott, és éreztem, hogy ez az igazi Justin. Nem pedig az, aki olyan pökhendi volt velem pár órája.

Ettől a rengeteg érzelemtől, és a rám nehézkedő nyomástól nekem is könnybe lábadt a szemem, ezért gyorsan apáék szobája felé vettem az irányt, mielőtt még én is kikészültem volna. Erősnek kell lennem helyette is, akármennyire lesz nehéz. 

Kicsit összeszedtem magam a szobáig vezető úton és halkan kinyitottam a szobaajtót. Anya és apa békésen aludtak, így lábujjhegyen elmerészkedtem apa szekrényéig. Kihalásztam a fiókból egy alsónadrágot, egy hosszú ujjút, és egy farmert. Mindegyikből feketét, mert mindig azt hord. Elvettem egy övet is, mert hiába a stresszhelyzet, a divattervezői vénám sosem alszik. Ahogyan elnézem, ezek pont jók lesznek rá, mert apa itt tartja a kinőtt ruháit tíz évre visszamenőleg. Amikor megszereztem mindent, visszacsuktam a szekrényeket, ám a fiókot kissé hangosabban sikerült visszazárnom, mint ahogyan azt képzeltem, ezért anya kicsit megmozdult. A szívem ezerrel kalapált, hogy fel ne ébredjen, de végül sikerrel jártam. 

Épségben kijöttem a szobából, majd sietősen a fürdőszobaajtóhoz mentem. Justin még mindig ott állt, ugyanúgy, ahogyan eddig: meggyötörve. A szívem ismét dobbant egy hatalmasat, és visszatért a melankolikus hangulat a házba. Amíg felé tartottam, eltűnődtem rajta, hogy bár össze van törve, mégis milyen tökéletes, ahogyan ott áll. Olyan sebezhető, látszik rajta, hogy egy rossz szó és megtörik. A helyzettől eltekintve kissé örültem, hogy ezt az oldalát is láthatom, mert tudom, hogy többé nem fogom. Élvezem, hogy segíthetek rajta, és visszaadhatom neki, amit ő tett értem.

- Tessék – nyújtottam oda neki a ruhákat –, a polcon mindent megtalálsz, használd nyugodtan – mondtam erőtlenül, bár egyáltalán nem így terveztem – Ha kész vagy, gyere be a szobámba – mutattam a fehér ajtóra jobb oldalt.

- Köszönöm – suttogta, és bevánszorgott a fürdőbe. Miután becsukta maga után az ajtót, sóhajtottam egyet, és próbáltam kiereszteni a stresszt, ami akaratlanul is, de rám ragadt Justinról. A szobám felé vettem az irányt, majd én is átöltöztem száraz ruhába. Nagyon furcsa, hogy Justin a házban van, az pedig főleg, hogy ilyen állapotban. Frusztrál az is, hogy nem tudom, mit tegyek, pedig határozottnak kéne lennem. Sokkal nehezebb, mint amilyennek hittem. Az elmúlt tíz perc eredményeképp gondterhelten lehuppantam az ágyamra, és vártam, hogy Justin kijöjjön a fürdőből.

-*- Justin szemszöge -*-

Még mindig nem tudom elhinni, hogy a legrosszabb helyzetemben is olyan helyen lyukadok ki akaratlanul, ahol segítséget kapok. Fogalmam sem volt róla, hogy a lábaim Emily háza elé vezettek el. Minden a véletlen műve, vagy inkább a sorsé. Mégis, egyáltalán nem érdemlem meg, hogy segítséget kapjak. Szemét voltam, aljas senki, mert összevertem a legjobb barátom egy régi történet miatt. Nem érdemlem meg Emily segítségét, jobb lett volna nekem odakint. Idegesen beletúrtam a hajamba, majd körülnéztem a fürdőben. 

Először az jutott eszembe, hogy nekünk ekkora az egész lakásunk, mint ez az egy fürdő. Aztán pedig az, hogy sosem voltam még ilyen extravagáns helyen, és biztos vagyok benne, hogy nem is leszek többet. Magam mögé néztem, ahol megláttam a zuhanyzót. Sóhajtottam egyet, hiszen mindenem meg van fagyva, végre felmelegedhetek. Ledobtam magamról a vizes ruháim, majd beállítottam a vizet kellemesen melegre. Szavakkal nem tudom leírni, hogy mennyire jól esett a testemnek a meleg víz. Egy pillanat alatt ellazultam, és úgy éreztem: szörnyen hálás vagyok Emilynek ezért. 

Miután végleg elkészültem megfordultam, és a fehér ajtajú szoba felé vettem az irányt. Útközben visszatértek a rossz érzések, minden bűnöm eszembe jutott, ebből kifolyólag pedig ismét szörnyen éreztem magam. Tényleg nem érdemlek ilyen segítséget azok után, amit tettem. A lelkiismeret-furdalás még mindig gyötör, mert azt is megfogadtam, hogy nem engedem magamhoz közel Emilyt, de annyira szükségem van rá, hogy nem tudom őt itt hagyni. Kell az ölelése, kell, hogy megnyugtasson. Erre van most szükségem, semmi másra.

Amikor az ajtó elé értem, olyasféle idegesség tört elő bennem, ami legutoljára akkor, amikor a falhoz nyomtam Emilyt. Egy kicsit tartok tőle, hogy mi fog fogadni, ha belépek a szobájába, de jobb lenne inkább csak simán bemenni idegeskedés helyett. Elfordítottam a kilincset, és lassan kinyitottam az ajtót. Egy félig megvilágított, gyönyörű szobát pillantottam meg, a közepén egy hatalmas ággyal, amelyen ártatlanul aludt egy meseszép lány. A szívem hirtelen olyan gyorsan kezdett verni, hogy azt hittem, szívinfarktust kapok. Nem tudtam megállni, hogy ne lépjek hozzá közelebb. Annyira gyönyörű volt, ahogyan ott feküdt, hogy valósággal vonzott maga felé. Megtettem pár lépést az ágy irányába, majd megálltam előtte. 

Istenem, miért csinálod ezt velem? Egy sikátorban kéne lennem azok után, ami történt, nem pedig egy palotában a királylánnyal együtt. Mégis, nem tudom megállni, hogy ne nézzem őt. Jobban esik a látványa, mint az iménti meleg zuhany. Hibátlan alkatát és a fénylő haját nézve késztetést éreztem rá, hogy hozzáérjek. Úgy éreztem, ha nem teszem meg, azzal bűnt követek el.

Megkerültem az ágyat, és lassan lefeküdtem mellé. A fejemet megtámasztottam a kezemmel, és úgy csodáltam őt tovább. Egy tincs a szőkésbarna hajából belelógott az arcába, ezért kisöpörtem onnan. Annyira lassan emeltem a kezemet, amennyire csak lehetett, és olyan gyengén értem hozzá, hogy aligha éreztem. Szinte csak az ujjbegyem ért hozzá, de az elég volt ahhoz, hogy ne tudjak betelni az érintésével. Végigsimítottam puha arcán, majd levettem róla a kezem, és a jobb zsebembe nyúltam. Kihalásztam belőle a karkötőjét, amit gondosan leműtöttem a kezéről korábban, majd ráraktam a kezére. Nem így terveztem a visszaszolgáltatását, de most van rá lehetőségem, hogy odaadjam neki, és ezt meg is tettem.

Olyan törékeny, amikor alszik, hogy félek, ha hozzáérek, kárt teszek benne. Mindez nem lehetetlen, mert Bobban is kárt tettem annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem is voltam tisztában azzal, amit teszek. Erre a gondolatra minden visszatért, amit eddig Emily látványa elűzött, és elfogott az érzés, hogy itt kell hagynom. Nem maradhatok, mert még a végén ő is az áldozatom lenne. Ki tudja, hogy mikor kerülök ismét önkívületi állapotba, és mikor támadom meg őt ok nélkül? Egyszerűen csak nem kockáztathatok. 

Csalódottan emeltem feljebb magam az ágyon, de mielőtt teljesen felálltam volna, adtam egy puszit a homlokára, ezzel megpecsételve, hogy mennyire köszönöm, amit értem tett. 

- Sajnálom – suttogtam, miközben az egész figyelmem a látványának szenteltem. Az igazat megvallva, nem is tudom miért kértem bocsánatot. Azért, mert olyan seggfej voltam, talán mert gondot okoztam a jelenlétemmel ma este, esetleg mert úgy döntöttem itt hagyom… Fogalmam sincs. A lényeg az, hogy van miért bocsánatot kérnem tőle, és bár nincs tudatában, hogy megtettem, legalább kicsit kisebb lelkiismeret-furdalással indulok el.

Kinéztem az ablakon, és kisebb megkönnyebbülés töltött el, amikor nyugtáztam, hogy elmúlt a vihar. Lassan három óra van, és hulla fáradt vagyok. Haza kéne mennem, mert anyáékért is aggódom, hogy hazament-e apám. Mielőtt végleg távoztam volna, utoljára szemügyre vettem Emilyt közelről, és mélyen rögzítettem magamban a látványát. Ez segíteni fog, ha elborul az agyam. Halkan kiosontam a szobájából, majd a házból is, és hazafelé vettem az irányt. 

Ebben a tempóban lesz vagy négy óra, mire hazaérek, de nem igazán tud érdekelni, jól esik most a séta. Meglehetősen furcsa volt ilyen külsővel ballagni az utcán, a bennem kavargó érzésekről pedig ne is beszéljünk. Remélem, anya nem fogja észrevenni rajtam ezeket a göncöket. Még mindig felfoghatatlan, hogy komoly büntetést érdemelnék, amiért ennyire undorító módon viselkedtem, de ehelyett épp az ellenkezőjét kaptam. Ez nem igazságos. Mindenesetre biztosan nem tudnék Bob szemébe nézni azok után, hogy félholtra vertem, mert a lelkiismeretem nem engedi, és tudom, hogy nem is fogja egyhamar.

Emily pedig… Hihetetlen, hogy a korábbi viselkedésem ellenére képes volt segíteni nekem. Csúnyán manipuláltam, amikor láttam rajta, hogy irányítható. Most ő is megtehette volna velem, de mégsem tette. Segített, ahogyan csak tudott, pedig jogában állt volna ott hagyni engem kint. Micsoda egy szar ember vagyok. Mindenkinek ártok, akik mellettem állnak. 

A tempómhoz képest viszonylag hamar hazaértem, és amint felmértem, hogy anyáéknak semmi bajuk, én is készülődtem csatlakozni az alvók táborához. Ledőltem a kicsik mellé, majd lassacskán lehunytam a szemem. Magam előtt láttam Emilyt, amint ott fekszik az ágyában ugyanolyan törékenyen, ahogyan ott hagytam. Ismét éreztem a selymes arcbőrét, és a haját a jobb kezemen. Pillanatokon belül azon kaptam magam, hogy már félálomban is vagyok, de mielőtt elaludtam volna, rájöttem: Emily volt az, aki elaltatott.

Hát hellokaaa :) Megjöttem megint, most jó soká, de net még mindig nincsen sajnos, így ritkán jutok olyan helyre, ahol fel tudom tenni a részeket :(

A részről. Tudom, hogy nem erre számítottatok, ne is titkoljátok!:DDDDD Elég sok érzelem és gondolatmenet található meg ebben a részben, de remélem azért sikerült úgy megírnom, hogy ne legyen unalmas. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok az eseményekről, Justin és Emily érzéseiről, így szeretném ha megírnátok :)

A könyvkiadásról lassacskán már kezdek lemondani, de még mindig nem adtam fel. Nagyon nehéz, belátom, de azért a never say never és a believe mindig ott lebeg a szemem előtt :)

Azt hiszem, ennyi lenne. Sok-sok-sok-sok kommentet várok, hogy mit gondoltok a mostani részről! Bízom benne, hogy nem kell csalódnom bennetek:) See you soon ♥

8th chapter - She was a bitch!

-*- Justin szemszöge -*-

Még ilyen lányt, te jó Isten. Nem vagyok normális. Határozottan elment az eszem. Soha senki nem váltotta még ki belőlem, hogy ennyire gyorsan váltakozzanak az érzéseim. Cseszettül élveztem, hogy manipulálhattam őt, ahogy csak akartam, a végén viszont már kezdett lelkiismeret-furdalásom lenni. Szegényt annyira kikészítettem, hogy teljesen bezárkózott, és elszelelt. 

Az pedig, hogy Mr. Kiszámíthatatlan lett az új nevem, még mindig az első helyen áll az év poénjai listán. Sosem mondtak még nekem ilyet, főleg nem olyan módon, ahogyan ő. Teljesen fel volt miattam háborodva, engem viszont nagyon szórakoztatott. Bár utólag visszagondolva a történéseket, igazán jogom lenne rosszul érezni magam.  

Emily szemszögéből nézve tényleg kiszámíthatatlan voltam, ami idegesít, hiszen összezavartam vele. Ami azt illeti ez volt a célom, ezzel azonban az egyetlen probléma az, hogy magamat is stresszhelyzetbe hoztam. Hogy miért? A falas ügy miatt. 

Körül sem tudom írni, hogy mennyire idegesített a viselkedése. Nem pillantott rám, nem láttam a szemeit, és csak az orra alatt motyogott. Fel akartam neki adni a leckét ezzel a kis akcióval, viszont azzal nem számoltam, hogy magamat is megbolondítom vele. Azóta is az ajkait, és a mélybarna szemeit látom magam előtt. Egy kicseszett hajszál választott el attól, hogy rávessem magam, ez a hajszál pedig még mindig ismeretlen. Ahogyan néztem a szemeit, valami visszarántott, egy pillanatra képes voltam tisztán látni a dolgokat. Fel tudtam mérni a helyes és a helytelen közötti távolságot, ezt pedig csakis ő művelte velem. A fejem mindig tele van gondolatokkal, és most először éreztem tisztának az elmém. Szükségem van arra, hogy vele legyek. Még jó, hogy van rá ürügyem, hogy újra lássam.

- Haver, úgy nézel ki, mint aki nem is ezen a bolygón van – bökött oldalba Andrew, miközben jóízűen eszegette a szendvicsét. – Mi van veled? – ráncolta össze a szemöldökét, közben pedig folyamatosan tömte magába az ételt, amitől rendesen megmordult a gyomrom.

- Semmi bajom – vontam meg a vállam, de legszívesebben elújságoltam volna neki, hogy mi történt ma.

- Ne nézz bambának, Bieber – toppant be hirtelen Bob még két szendviccsel a kezében, amelyek közül az egyiket nekem passzolta oda. Hálásan pillantottam rá, majd úgy kezdtem el falni, mint aki két napja nem evett. Talán azért, mert így is van. – Látszik rajtad, hogy gondolkozol.

- Tudhatnátok, hogy mindig gondolkozok – nyögtem be két harapás között, és próbáltam nem rájuk nézni. Nem akarom elmondani Emilyt, mert akkor folyamatosan az lenne a beszélgetések tárgya. Olyanok, mint valami gyerekek, amikor felmerül a csajtéma. – Nincs semmi különös.

- Ha te mondod – terült el a füvön Andrew. - És a szőkével mi van? – pillantott a bal oldalamon ülő Bobra. Hála az égnek, végre leszállnak már rólam.

- Melyikkel?

- A tegnapival – rázta a fejét Andrew vigyorogva. Valóban furcsa belegondolni, hogyan lehet valaki ekkora nőcsábász.

- Ja, semmi – felelte nemtörődöm stílusban. – Dugtunk egy jót, aztán elment- tette hozzá. Hát, ez is egy megoldás.

- A múltkor nekem is volt egy ilyenem, csak az egy dögös barna volt – szólalt meg Andrew – Ember, az a segg – ámuldozott, miközben visszagondolt arra a bizonyos éjszakára. Halk mondatán csak elkuncogtam magam, és felnéztem a csillagokra. Örülök neki, hogy én nem vagyok ilyen.

- Stephanie? – fordult felém Bob. A név hallatán hirtelen minden eddigi kis örömöm leváltotta a merő csalódás és a düh. Éreztem, hogy teljesen elborul az agyam, mire ő azonnal észrevette, hogy ezt nem kellett volna felhoznia.

- Nem tudnátok már hanyagolni ezt a témát? – pattantam fel agresszívan, és készültem őket otthagyni a büdös francba. Lecsúsztam a dombról, közben pedig próbáltam visszafogni magam. Tudom, hogy mire vagyok képes, amikor dühös vagyok. 

- Haver, ne haragudj már – kiabált utánam Bob, de rohadtul nem tudott érdekelni. Egyszer az életben van egy kis vigaszom, erre felszakítanak egy régi sebet. Utálom, hogy nem tudják, mikor kell befogni a szájukat. – Állj már meg – baktatott utánam. – Balfasz voltam, sajnálom – tárta szét a karjait, majd leeresztette őket.

- Kösz – ráncoltam a szemöldököm, hisz még mindig forrtam. Világosan megmondtam nekik, hogy ez a téma le van zárva, és nem akarok róla beszélni. Miért kell időről-időre felhánytorgatni?

- Ne legyél már ilyen sértődékeny! – lökte meg a vállam. – Miért nem tudtál már túllépni rajta? Törődj már bele, hogy ő egy kurva volt! – kiabált, szeme pedig égett a dühtől. Provokálására egyre jobban ment fel bennem a pumpa, és úgy éreztem: ennyi elég volt. Visszagondolva Bob mondataira egy szempillantás alatt ökölbe szorítottam a kezem, majd lekevertem neki egyet. A legkevésbé sem számított rá, ezért a földön végezte. Valami azt súgta, hogy csúnyán meg kell fizetnie, amiért felbosszantott, ezért folytattam. Letérdeltem hozzá, és tovább vertem, amíg meg nem fájdult a kezem. Egy utolsó, már-már végzetes ütéshez készülődtem, amikor váratlanul kaptam egy jobb horgot.

- Te normális vagy, ember? – emelte fel a hangját Andrew, akitől az ütést kaptam. – Félholtra vered a legjobb haverod egy csaj miatt? – mordult rám még mindig kiabálva. – Takarodj innen – mutatott a kapu felé. Mivel levezettem a dühöm – elég szar módon – ezért pár másodperc alatt kitisztult a fejem, és csak akkor láttam, mit műveltem Bobbal. A szája vérzett és az állát szorította, közben pedig folyamatosan jajgatott. 

- Én… sa-sajnálom – dadogtam, amikor felfogtam, mit tettem.

- Menj a francba, Bieber – motyogta kifejezéstelenül Bob, mire hatalmas lelkiismeret-furdalással a torkomban, hátrálni kezdtem. 

Ugyanolyan vagyok, mint az alkoholista apám. Ugyanúgy képes vagyok ártatlan embereknek ártani. Ha Andrew nincs ott, lehet, hogy megölöm Bobot. Nem vagyok más, csak egy selejt, aki semmire sem jó. Nem érdemlek meg senkit és semmit. Emilyt sem. Ki tudja, hogy vele mit tennék, ha esetleg feldühítene? Nem akarok neki ártani, hiszen eleget kapott attól a szeméttől, aki megverte őt. Akármennyire is szeretném újra látni, nem lehet. Soha többé nem találkozhatunk.

Rohanva száguldottam az utcán, mígnem hazaértem. Apám nem volt otthon, így anya és a csöppségek ártatlanul szuszogtak, én pedig teljesen felzaklatva és zihálva álltam az ajtóban. Nem szerencsés, ha itthon maradok. Még a végén őket is bántanám. Halkan becsuktam az ajtót, és tovább futottam, de ezúttal céltalanul. Csak futottam, a franc tudja már merrefelé. Ki akartam rohanni a világból, de mivel ez nem lehetséges, ezért csak előre haladtam. Egy idő után megálltam levegőt venni, amelyből már alig volt valamennyi a tüdőmben, hiszen mindet elhasználtam a rohanásra. Legszívesebben megszűntem volna létezni, és egy pillanatra el is gondolkoztam ezen, de aztán eszembe jutottak anyáék. Csak értük élek, hogy megvédjem őket az apámtól. Miattuk maradok, más miatt nem. 

Gondolkozásom alatt éreztem valamit ráesni a kezemre, és csak akkor jöttem rá, hogy mi az, amikor nagyobb mennyiségben kezdett hullani. Nem kellett két perc sem, mindenem tiszta víz lett az esőcseppek zuhatagától, de ez sem tartott vissza attól, hogy itt maradjak a járdán egy kerítésnek támaszkodva a szakadó esőben. 

Szánalmas vagy, Bieber. Szánalmas. És úgy látszik, ezt az ég is tudja.

-*- Emily szemszöge -*-

A rohadt életbe a viharnak, hogy felvert. Így is nehézkesen aludtam el, amiért tönkretettem egy családi hagyományt a karkötő elvesztésével. Úgy látszik, Isten így büntet, hogy még aludni sem hagy. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a zajokat, mint például a fa csattogása, ahogyan az ablakomhoz verődik, vagy az eső kopogása az ereszen, de nem sikerült. Akárhogyan próbálkoztam, valami mindig visszarántott az álomból. Egy idő után kezdett elegem lenni, ezért lementem a konyhába inni egy kis tejet altató gyanánt. 

Sosem szerettem a viharokat, kicsi korom óta félek tőlük. Ijesztő, ahogyan a villám bevilágítja az eget, a mennydörgésről pedig ne is beszéljünk. Lebattyogtam a lépcsőn, még villanyt sem oltottam, nehogy felébredjenek anyáék. Egyedül a hűtő fénye világította be a konyhát, amikor benyúltam a kívánt italért. Régen is sokat segített a tej, remélem most is megteszi a hatását, és elaltat. 

Kivettem a szekrényből a legnagyobb poharat, amiből csak inni lehet, és teletöltöttem. Közben megakadt a szemem a pirosan világító digitális órán, amely fél kettőt mutatott. Nem aludtam sokat, amióta hazaértem. Erre a röpke gondolatra eltűnődtem rajta, hogy vajon Justin most mit csinálhat. Valószínűleg nem érdeklem, hiszen nem egyeztettünk újabb időpontot. Csalódás a részemről egy kicsit, mert jó volt vele lenni. Igaz, az együtt töltött idő körülbelül 90%-át végig veszekedtük, de élveztem. Tiszta hülye vagyok. 

Idő közben kifogyott a tej a poharamból, de csak még éberebb lettem tőle, mint azelőtt. Remek, innen már ébren maradok, az tuti. Visszamentem a szobámba, és tehetetlenségemben kifelé bámultam az ablakon, közben pedig a vihart tanulmányoztam. Félelmetes így a sötétben állni, de legalább bent vagyok, és nem kint.

Rákönyököltem az ablakpárkányra, majd megtámasztottam a fejem. A szemben lévő Dr. Smith-ék házát méregettem. Sokkal kisebb volt, mint a miénk, mégis szépen rendezett. Sosem volt rendetlenség a ház körül, rendben van tartva, így a ház mérete eltörpül a szépsége mellett. A kerítésnél mégis láttam valamit. 

Úgy nézett ki, mint egy szemeteszsák, ledobva a kerítés tövében. Hunyorogtam, és próbáltam kivenni a sötétben, hogy mi az. Ekkor váratlanul jött a látomásszerű érzés, és a szememet becsukva magam előtt láttam, amint felpillantok, és meglátok egy srácot csókolózni egy lánnyal. 

Brian – mondtam ki azonnal, amint kinyitottam a szemem. Hát megvan. Azért veszekedtünk Briannel, mert rajtakaptam őt egy másik lánnyal. Elhanyagolva legújabb felfedezésem, inkább a jelennel törődtem, és tovább kutakodtam a szememmel az utca túloldalán.

Nem valószínű, hogy Dr. Smith-ék dobták volna ki a szemetet a ház elé. Kíváncsiságomból kifolyólag az ágy alól előkaptam a távcsövem, hogy jobban megnézzem azt a dolgot. Kivételesen vártam a villámlást, hogy bevilágítsa az eget, és láthassak is valamit. Pár pillanat múlva ezt meg is kaptam, ezért gyorsan belenéztem a távcsőbe. 

Nem lehet egy zsák, mert mozog. Tisztán látom, hogy mocorog. Ismét sötét lett, én pedig egyre izgatottabban vártam az újabb villámlást. Amikor megtörtént, ismét belekukucskáltam a szerkezetembe, és figyeltem. Megint megmozdult, de ezúttal nagyobb mértékkel. Elvette a kezét az arca elől, így jöttem rá, hogy ami ott van, az tulajdonképpen egy ember. Egyre nagyobb és nagyobb szemmel vizsgáltam őt, de nem akartam hinni a szememnek. Az az ember odakint nem akármilyen ember. 

Az ott Justin.

Hát sziasztoook :) Megjöttem ismét, mint szoktam :) Köszönöm szépen az előző rész kommentjeit, örömmel látom, hogy olyan 10 körül legalább mindig összegyűjtitek őket, ez nagyon jól esik ♥
A részről. Innentől azt hiszem kezdenek pörögni az események. Biztosan lesz lazább rész, de szerintem mondhatom, hogy innentől kezdjetek el jobban figyelni, ha eddig nem tettétek ;)Felbukkant egy rejtélyes lány is Stephanie néven, őt ne felejtsétek el ;)
A könyves téma még mindig változatlan - nem meglepően - mert egyik kiadó sem hajlandó foglalkozni velem. Vagy azt írják, hogy már elkötelezték magukat, vagy valamit kitalálnak, hogy lepasszoljanak. Nehéz kitartani, de ti legalább tartjátok bennem a lelket :') ♥
Remélem ez a rész is tetszik, és érkeznek hozzá kommentek!:) Ősrégen tettem fel már kérdést, azt hiszem ebben a blogban még nem is, de most különösen érdekel, hogy:

• Mit gondoltok, mi fog történni Emilyvel és Justinnal a következő részben?

 Nyilván van elképzelésetek, és erre vagyok kíváncsi, hogy ti hogyan gondoljátok tovább :) (Előre szólok, hogy már megvan mi lesz, de szeretném tudni a ti szemszögeteket is ;))

Legközelebb találkozunk! Love ya <3

7th chapter - Bracelet

-*- Emily szemszöge -*-

- Hé, várj már – futott oda elém, hogy megállítson, de közben törölgette a szemét, hiszen valósággal röhögő görcsöt kapott. Bár tudnám, hogy miért. – Nem mehetsz haza egyedül, veszélyes – próbált áthatóan a szemembe nézni, és érzékeltetni velem, hogy komolyan beszél, de a terve azon nyomban befuccsolt, hiszen nem bírta nevetés nélkül.

- Semmi szükség rá, hazatalálok egyedül is – mondtam felvont szemöldökkel, utána pedig nemes egyszerűséggel kikerültem, és továbbléptem. Azt hiszem, kiütéssel győztem.

Észre sem vettem, és normális tempóban tudtam menni. A gondolataim elterelték a figyelmem a térdemről, így már nem is volt vészes a fájdalom. Erős késztetést éreztem rá azonban, hogy hátrapillantsak, Justin vajon elment-e már onnan, vagy esetleg még mindig ott áll jókedvűen, de akkor minden, amit eddig nagy nehezen felépítettem, leomlana. Nem szabad látnia rajtam, amin keresztülmegyek. Jobb lesz, ha így válunk el. Lehet az is jobb lenne, ha nem is látnánk többet egymást. Nyilvánvalóan nem passzolunk.

Békésen, már-már félig beletörődve abba, hogy sosem látom többé Justint, ballagtam az utcán ezúttal már egészséges – legalábbis annak tűnő – ember módjára. Igaza volt Leahnak, Justinnal vigyázni kell, minden értelemben. Semmit sem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor vele van az ember, mert sosem lehet tudni, mikor jön az újabb Justin-csapás. Nekem viszont úgy tűnik, e felől már nem kell tovább idegeskednem. Nem jött utánam, ennek így kellett történnie.

- Látom, görcsöl a térded – ugrott ki elém hirtelen egy sötét, kapucnis alak, én pedig annyira megijedtem, hogy sikoltottam egy kisebbet. Ez teljességgel lehetetlen. 

- A francba már, Justin, a szívbajt hoztad rám – tettem jobb kezem a szívemre, és próbáltam mély lélegzetekkel visszaállítani a szívverésem normális tempóba. Egyszerűen ezt nem tudom elhinni. Szabályosan könnyekig röhögött rajtam.. Annyira lehetetlen ez a srác.

- Én megmondtam, hogy veszélyes – tárta szét a karjait, és a kapucnija alatt felfedeztem a félmosolyát, ami arra utal, hogy még mindig nem röhögte ki magát rajtam. Ráadásul, kezdi élvezni, hogy gúnyt űzhet belőlem. Nem fogom hagyni, hogy nevetség tárgyává tegyen, mert az egy dolog, hogy néha bizonytalan vagyok, de hülye azért nem.

- Szóval azt mondod, hogy veszélyes vagy? – fontam össze a karjaim ismét a mellem alatt, és már nem érdekelt, hogy mit gondol rólam.

- Miért nem mondod meg ezt inkább te? – húzta le a kapucniját a fejéről, s mihelyst lekerült róla a fekete textil, azonnal fókuszba kerültek a szemei az arcán. Nem. Nem, nem, és nem. Ismét ugyanott tartunk, ahol az előbb: megint elveszi az eszem a szemeivel, utána meg jól kiröhög. Plusz még a jól bevált csajozós tekintetét is beveti, hátha megint olyan zavarba tud hozni, mint amikor a falnál voltunk. El vagy tévedve, ezúttal nem fogsz kicseszni velem.

- Az egyetlen, amit én most megmondok az, hogy este tizenegy van, és haza kell mennem – artikuláltam úgy, mintha valami beragadt volna fogam közé. Most annyira lekevernék neki egyet.

- Áll valami az utadban, amitől nem tudnál hazamenni? – vonta fel az egyik szemöldökét, hangneme pedig tele volt cinizmussal. Tízes skálán körülbelül kétszázas erejű késztetést érzek rá, hogy most egy olyat beverjek neki, hogy feltörölje fél New Yorkot. Utálom, amikor kigúnyolnak.

- Igen, meglepő módon itt áll előttem, és egymás után aggatja rám a jobbnál jobb gúnyokat – helyeztem át a testsúlyom a jobb lábamra, kezeim pedig még mindig összefonva helyezkedtek el a mellem alatt. Valósággal abszurd, hogy utánam tolta a képét, de ezek az egyik pillanatról a másikra személyiségváltozásai az őrületbe kergetnek. Erre a gondolatra villámcsapásként ért a felismerés, hogy amikor a falnak nyomott, szimplán felmérte, hogy mennyire vagyok határozott. Meg akarta nézni, hogy mennyire tudom kezelni a helyzetet. Végig az volt a tervem, hogy bezárkózom, és megfigyelem a szándékait, viszont annyira rákoncentráltam a tervemre, hogy észre sem vettem: ő ugyanezt csinálja. Így akar megismerni, vagy inkább kitapasztalni, hogy meddig tart a tűrőképességem. Emily Belle Miller, hülye voltál, mint mindig. 

- Gúnyokat? – nézett rám óriás szemekkel, szemöldöke pedig az egekig szaladt fel – Nem én neveztelek… - nyögdécselte, mert megint nevetés tört rá – Nem én neveztelek Mr. Kiszámíthatatlannak – tört ki belőle ismét az éktelen röhögés, rá tűzött jelzőmet pedig idézőjelbe tette kezével. Ó, szóval ezen nevet. 

- Mi ezen olyan nevetséges? – dörmögtem szinte már magamnak, és készültem ismét kikerülni, de megragadta a karom. Érintésére úgy éreztem, belém csapott a 220, ezért egy röpke pillanatra jéggé dermedtem. Ez a pillanat elég volt neki, hogy csuklómnál fogva maga elé húzzon, majd a szemeimbe nézzen, mint pár perccel ezelőtt. Tudja, hogy kell játszani az ilyen játékot.

- Zavar? – kérdezte elbűvölő hangon, amitől még a lábaim is megremegtek, a térdembe pedig ismét belenyilallt a fájdalom.

- Zavar – feleltem határozottan, majd igyekeztem a lehető legjobban színlelni, egyáltalán nincs rám hatással az érintése. – Megtennéd, kérlek, hogy elengedsz? – próbáltam kimászni a helyzetből, mielőtt megint olyan állapotba hoz, mint a falnál. Kérdésem válaszaként lassan eleresztette a csuklóm, és hagyta, hogy kikerüljem.

Nem értem, hogy miért hoz a sors mindig ilyen zavarba ejtő és nehéz helyzetekbe. Ki tudtam volna heverni a bántalmazásomat egy ilyen szívtipró nélkül is, nincs rá szükségem. Mégis, váratlanul ért a felismerés, hogy miközben én hazafelé sétálok - és valószínűleg ő is - nem fogom többé látni. Nem beszéltünk meg újabb időpontot, amiből egyenesen következik, hogy ennyi volt. 

Miért ilyen fájdalmas ezt kimondanom? Akármennyire is idegőrlően alattomos, bejött a stílusa. Az állandó meglepetései pedig rendesen megedzettek. Csak két órát töltöttem el vele, de úgy kifárasztott, mintha lefutottam volna a fél maratont. Azonban bele kell törődnöm, hogy immáron tényleg ennyi volt. Ismertem egy Justint, aki már a múlté.

Annyira elgondolkoztam az egész szituáción, hogy arra eszméltem fel: túlmentem a kapunkon. Csaptam egyet a homlokomra, s sietve, minden szó nélkül felmentem a szobámba, majd elhatároztam, hogy véget vetek a napnak, és lefekszem. 

Óvatosan kezdtem magamról leráncigálni a ruháimat készülődésképpen a zuhanyhoz, és közben folyamatosan a sebeimet bámultam. Még mindig elképesztően rondák, és még azok is lesznek pár hétig. Elhessegettem a gondolatot, miszerint nem mutatkozhatok fürdőruhában a nyár további részében, hacsaknem akarom, hogy az újságokban virítson a képem.

Mikor már csak fehérneműben voltam, megálltam a szobám közepén és hevesen gondolkozni kezdtem. Nem tudtam elképzelni, hogy mi bajom van, de aztán rájöttem: valami hiányzik. Ötletem sem volt, mi lehet az, ezért elkezdtem átkutatni a cuccaimat. 

- Nadrág, póló, zokni, telefon, kulcs – dobáltam mindent a hátam mögé, majd értetlenül meredtem magam elé. Mindenem megvan, amit magammal vittem. Pár perccel később vállat vontam, és elkönyveltem magam hivatalosan is komplett idiótának, amiért már be is képzelek magamnak dolgokat. Ennél lejjebb már alig van. 

Röpke húsz perc vízfogyasztás után kiszálltam a zuhany alól, és magamra tekert törölközővel kimentem a fürdőből. A szobámba menet megpillantottam anya fényképét a falon, abban a gyönyörű mennyasszonyi ruhában. Kitértem eredeti menetirányomból, és a gondosan bekeretezett fénykép felé vettem az irányt. 

Anyám mindig is gyönyörű volt, akármilyen ruhát vett fel, tökéletesen állt rajta. Ebben az esküvői ruhában pedig maga volt az álom. Hibátlan alakját fantasztikusan kihangsúlyozta a ruha karcsú szabása, nyakát pedig egy álomszép nyaklánc ékesítette. Lejjebb haladt a szemem a kezére, amelyen az a karkötő csüngött, amit nekem ajándékozott a tizenhatodik születésnapomon azzal az indokkal, hogy ő is ekkor kapta a nagyitól. Elmosolyodtam, majd visszaindultam a szobámba, hogy felvegyem a pizsamám. Miközben öltöztem, még mindig a kép járt a fejemben: a hibátlan alak, tökéletes ruha, meseszép nyaklánc és karkötő… Egy pillanat.

A karkötő.

Pánikrohamot kaptam abban a szent pillanatban, mikor feleszméltem: ezért volt hiányérzetem. Vetkőzésem közben kimaradt a szokásos mozdulat, amely a karkötőm kikapcsolását jelenti. Mint az őrült kezdtem el turkálni még egyszer a levetett ruháim között, bízva benne, hogy talán csak beleakadt valamelyikbe, de sehol nem találtam. Pizsamában rogytam le a földre, és hirtelen hatalmas nyomást éreztem a mellkasomon. Az a karkötő körülbelül ötven éves. A család kabalájává vált, a nagyi és anya is hordta mindaddig, amíg nem született lány a családban, akinek oda lehetett ajándékozni. Nem tudom elhinni, hogy elvesztettem. Hogyan mondjam el anyának? A kurva életbe, Emily. 

Az ágyamhoz vezető úton is végig a karkötőt kerestem, ezzel viszont az volt az egyetlen baj, hogy fogalmam sem volt, mikor hagytam el. Ha a lakásban ejtettem volna le, azt észrevettem volna a koppanás miatt, így biztosan nincs itthon. Csalódottan, egy családi hagyomány tönkretevőjeként vetettem le magam az ágyra, és a könnyek máris ki akartak kívánkozni a szememből. Nem lehetek ennyire reménytelenül szerencsétlen. Miért kell mindig történnie valaminek? Miért nem élhetem nyugodtan az életem? Olyan nagy kérés ez?

Gondolatban mindaddig szidtam magam, amíg nehézkesen el nem szenderedtem a gondolattól: az életem fenekestül felfordult. 

Meg is jöttem :D Mint mindig, most is minden kommentet elolvastam, és köszönöm szépen a dícséreteket :) A "laposodós csaj"-nak üzenem, hogy én is imádom ;) Meg persze a többieket is ♥

Előre szeretnék szólni, hogy a következő részekben sok lesz a gondolatmenet, mondhatni alig lesz benne párbeszéd, remélem ez nem jelent problémát, mert tudom milyen ijesztő tud lenni, ha ránéztek egy irományra, és tiszta egybefüggő szöveg :D Viszont erre szükség van a történet szempontjából, meg miattam is, mert imádok ilyen részeket írni :) 

Sokan írtátok, hogy szurkoltok a könyvkiadós dolog miatt, hát... Eddig modhatni semmi nincsen sajnos. De nem adom fel, hátha a sok közül az egyik felfigyel rám :)

Végül pedig szeretném megköszönni azt a rengeteg oldalmegtekintést és a 27 feliratkozót, imádlak titeket nagyon :'') <3 

Legközelebb találkozunk, komizzatok sokat!:) Love u Beliebers ♥ 

6th chapter - Why don't you look at me?

-*- Emily szemszöge -*-

Végül a közeli parkig mentünk el, hogy ne kelljen messzire totyognom hazafelé. Mindvégig szinte egy szót sem szóltam, ugyanis hihetetlenül megszeppentett a közelsége. Ahogy tartotta a derekam s minden lépésemre ügyeltt, szokatlan volt számomra. Senki nem szánt még felém ennyi figyelmet. 

- Nagyon csendes vagy – szólalt meg bizonytalanul. Hah, még szép.

- Te sem panaszkodhatsz – feleltem, majd óvatosan rápillantottam oldalról. Abban a pillanatban, hogy ezt a lépést megtettem, rögvest egy palacsintasütővel vertem volna fejbe magam, hiszen így is elképesztő hatással van rám, nemhogy szemtől szembe.

- Semmit sem tudok rólad. Ha pedig így haladunk nem is fogok – szögezte le, de a félig elfojtott vigyora ott bujkált az arcán. Nem tudtam mást tenni, csak tátott szájjal magam elé meredni, és felfogni a tényt, hogy mostantól ünnepélyesen is „Justin Szeretem-Közölni-A-Tényeket Nem-Tudom-A-Vezetéknevét” lesz a neve. 

- Nem mintha én olyan sokat tudnék rólad – próbáltam játszani, hogy tudom kezelni a maga fajta szókimondó embereket, pedig az igazság az, hogy tulajdonképpen gőzöm sincsen, mi lenne a legmegfelelőbb reakció ezekre a hirtelen kimondott szavakra. Nem vagyok híres az ilyen helyzetben való rögtönzésről.

- Akkor mit szólsz egy kérdezz-felelekhez? – vettette fel a semmiből az ötletet. Oké, hány éves is vagyok? Nyolc? Utoljára körülbelül ennyi idős lehettem, amikor ezt játszottam. Az igazat megvallva, Justin maga a megtestesült kiszámíthatatlanság. 

- Kezdj – mondtam ki egyszerűen, és csak egy pillanatra ránéztem. Elég is volt, hogy levegyen a lábamról.

- Miért sírtál? – szegezte nekem tekintetét, akárcsak ha egy kést szúrt volna belém. 

Zavartan pillantgattam minden felé, azonban rá nem tudtam nézni. Miért kellett feltennie ezt a kérdést? És ez hogy kapcsolódik egyáltalán ahhoz, hogy ki vagyok én? Most légy okos, Miller.

- Nagyon begörcsölt a térdem – feleltem bólogatva, mintha magamnak helyeseltem volna. Komolyan, Emily? Ennyire futja tőled? Nem tudsz sem rögtönözni, sem hazudni, ráadásul még a helyzetet sem kezelni. Rosszabb vagy, mint egy nyolcvan éves – pattogott bennem a kicsi, jelen pillanatban dühös Emily.

- Minden világos – bólintott. Minden világos? Most viccel, vagy komolyan bevette, hogy emiatt képes vagyok sírni? – Te jössz – kereste a szemeim, de sikertelenül járt el, hiszen eszem ágában sem volt ránézni.

- Hány éves a testvéred? – ötlött eszembe ez a teljesen hétköznapi kérdés, hiszen vele ellentétben, én nem fogom őt kész tények elé állítani. Vagyis, még nem.

- Jaxon négy, Jazzy hat – vágta rá, majd az alatt a nanoszekundum alatt, amikor a tekintetem arcára vetült, megnyalta az ajkát. Miért csinálja ezt? – kérdeztem hisztérikusan magamtól. Nyilván mert kiszáradt a szája – tette szét karjait a bennem lakozó énem amolyan „te idióta, ez meg milyen kérdés?” testtartással. Rossz ötlet volt ez az egész.

- Értem – mondtam egyszerűen, pedig legszívesebben leálltam volna vele vitázni, hogy akármilyen hihetetlen is, valahol bent a fejemben még van agy, amivel fel tudok fogni dolgokat. Valahol.

- Neked van testvéred? – lépett hozzám közelebb egy lépéssel az úton lévő kátyú miatt, amely éppen az útjába ütközött. Egyszerre volt jó és elképesztően frusztráló a közelsége, hiszen így még azt a maradék agyamat is, ami valahol bent kering a fejemben, elvesztettem. 

- Egyke vagyok – biggyesztettem le az alsó ajkam. Nagyon szerettem volna testvért, mondjuk egy nővért, akivel legjobb barátnők lettünk volna. De sajnos azok alapján, amit pár hónapja hallottam anyáéktól, ezt nem tartom valószínűnek.

- Már ő is egy véletlen volt, és most végig akarod ugyanazt csinálni, amit vele? – hallottam üvölteni apát a vendégszobából.

- Véletlen? Azt merted mondani a lányodra, hogy egy véletlen? – zokogott fel anya. – A legszebb dolog, ami valaha történt a házasságunkban, az ő volt, és te azt mondod rá, hogy egy véletlen? – megijedtem a tónus hallatán. Anya sosem kiabál. 

- Szeretem a lányunkat, Elisa, de én sosem akartam gyereket. Egyetlen dolgot kértem tőled, az pedig az volt, hogy szedd azt a kurva tablettát, és még erre sem voltál képes! – belevert a vitrinbe, melyben megrezzentek a méregdrága porcelánedények, amiket anya úgy szeretett. Ekkor már patakokban folytak a könnyeim.

- Te voltál az egyetlen férfi az életemben, huszonhárom éves voltam! – megremegtem anya kétségbeesésén. – Családot akartam, veled képzeltem el az életem, és te ezek után akarod megtiltani nekem, hogy gyerekem legyen? – ha nem a saját fülemmel hallottam volna a beszélgetést, nem hittem volna el. Azt hittem, anyáék rendben vannak. Azt hittem, szeretnek…

- Az egyetlen ok, amiért nem bontottam fel a házasságot, az Emily volt. Képtelen voltam elhagyni őt, miután megláttam – apa őszintén hangzott, ám ettől még sajgott a szívem, amiért véletlenként tekint rám.

- Akkor miért nem vagy hajlandó újra azt érezni, amit akkor? – kérdte anya.

- Mert már ő sem más nekem, mint egy lelkiismeret-furdalás.

- Nem irigyellek – rezdített ki traumatikus gondolataimból. – Rajtad a sor – sürgetett Justin, amivel nem segített, mondhatni semennyire. Semmit nem tudok róla, mégsem jut eszembe egy épkézláb kérdés sem. Komoly kihívás ő nekem.

- Kivel élsz együtt? – kérdeztem végül, ezzel pedig több dolgot is megtudhatok. 

- A testvéreimmel, anyával és… apámmal – húzta el a száját, amikor az apja került fénypontba. Elhalkult, és valósággal undor volt a hangjában. Őrülten kínzott a vágy, hogy ránézzek, hiszen akkor több mindent is láthatnék az állapotából, de nem tehetem. Ha megtenném, azzal valósággal tönkre vágnám a tervem. Egyébként is, miért lett hirtelen ilyen? Az apja ezek szerint nagyon kényes téma számára. Annyira szeretném tudni, hogy mi az oka ennek, de ahogy érzékeltem a hangsúlyából, inkább nem firtatom a dolgot. Még a végén megharagudna rám, az pedig nem hiányzik. Basszus, annyira szomjazok az információra. 

- Te kérdezel – próbáltam terelni a témát előbbi reakciója miatt, de eléggé hülyén jött ki az egész, hiszen még mindig észvesztően közel volt hozzám, pedig már évezredek óta elhagytuk azt a kátyút az úton. Elkezdtem szaggatottan venni a levegőt, ami még mindig megmagyarázhatatlan egy megnyilvánulás felőlem. Furcsa, hogy ilyeneket vált ki belőlem a puszta közelségével. Mi lenne, ha rá is néznék? Tüdőelégtelenségben az utca közepén esnék össze? Nos, erre a kérdésre pár pillanat múlva választ is kaptam.

Justin a semmiből megragadta az alkarom, majd egy egyszerű rántással a falhoz passzírozott, tekintetét pedig belevéste mélyen az enyémbe. A sötétségben nem látszott semmi, csak a szemei és a megnedvesített ajkai, amelyek csillogtak a hold fényében. Kezei a fejem mellett helyezkedtek el a falon, és segítették Justint, hogy meg tudja tartani magát a falnak támaszkodva. 

Egy másodperc alatt ijedtem meg, bizonytalanodtam el és fagytam le egyszerre, aminek következménye csak a még hevesebb levegőkapkodás volt. A testemet túl váratlanul érte, hogy eddig rá sem pillantottam, most pedig farkasszemet nézek vele. A látványtól, amely a szemem elé tárult hirtelen, pislogni is elfelejtettem, ennek következményeképp pedig kiszáradt a szemem és szúrni kezdett. Csak egy röpke másodpercre éreztem a körülöttem lévő dolgokat, viszont akkor mindent. Végigjátszódott a fejemben minden egyes dolog, ami ilyenkor megtörténhet: megver, megcsókol, hozzám préseli magát, behúz a zsákutcába és megerőszakol, meg ehhez hasonló szituációk tömkelege. Azonban ő nem tett mást, csak meredt a szemeimre, mintha át akarna küldeni valami kimondatlan jelet.

Olyan sűrűn vettem a levegőt, hogy meg is szédültem, teljesen nekidőltem a hideg falnak, kezeimet pedig magam mellé tettem, és támasztottam magam. Nagy zavaromban a csuklómon lévő ezüst karkötőmet piszkálgattam, amelyet anyától kaptam, így próbáltam levezetni a feszültséget. Közben folyamatosan tartottam a szemkontaktust Justinnal, és próbáltam belelátni a fejébe. Már nem létezett számomra semmi, csak a barna szemei, meg azok a telt ajkak, amelyek most elképesztően közel vannak hozzám. Egyenként tanulmányoztam mind a két szemét és megállapítottam, hogy mind a kettő ugyanolyan gyönyörű. Ráadásul fényben átváltozik a mogyoróbarna szempár zöldessé, ami meglehetősen szokatlan számomra, hiszen nem láttam még ilyet. Ajkaitól pedig szabályosan a hideg futkos a hátamon, főleg most, amikor alig van tőlem pár centire.

Tanácstalanul meredtem rá, és egyre inkább félni kezdtem. Fogalmam sincsen mi velem a szándéka, azt sem, hogy mit akar, és miért csinálja ezt, de azonnal választ akarok. Nem sokáig fogom bírni a szemezést vele, hiszen a lábam már így is remegett, a hangom elment, megszédültem a sűrű levegővételtől és még a közelsége is itt van. Csak tudnám végre, hogy mit akar ebből kihozni.

- Miért nem nézel rám? – suttogta, tekintete közben a szemem és a szám között vándorolt. Kérdése ismét derült égből Justin-csapásként ért, ebből kifolyólag még le is blokkoltam. Most elvárja tőlem, hogy válaszoljak, de az nem olyan egyszerű. Eszméletlen közel van hozzám, és el sem szakítja a pillantását az enyémtől. Lehetetlen küldetés.

- De… én… - makogtam zavartan, közben pedig azt sem tudtam merre nézzek. Illetve Justin szemein kívül máshova nem tudtam nézni, mert ha elkaptam a tekintetem, ő azonnal követte azt, és még a látóteremet is eltakarta, hogy esélyem se legyen másfelé pillantani. Beszorított. – Most is rád nézek – nyögtem ki végül egy viszonylag értelmes mondatot, és piros pont, amiért artikulálnom is sikerült. 

A bennem lévő kis Emily most nem tudta mit tegyen, ezért összezavarodva ült a sarokban, és várta, hogy egyedül kimásszak a helyzetből. Nem tehettem mást, csak próbáltam tartani a szemkontaktust, és eltűntetni a bizonytalanságot magamból. Ha magabiztos vagyok, könnyebben reagálok ilyenekre. Azonban ember legyen a talpán, aki ezt a Justin-csapást kibírta volna.

Pár szavas beszélgetésünk után végképp ötletem sem volt, hogy mi lesz ennek a vége, de kezdem egyre inkább kellemetlenebbül érezni magam. Tehetetlen vagyok, és annál jobban semmit sem utálok. Nyilvánvalóan Justin olyan ember, aki szeret diktálni, és élvezi, ha látja a másik félben a bizonytalanságot. Velem viszont nem játssza ezt, nem nyerheti meg ezt a csatát ilyen egyszerűen.

Fejemben villámsebességgel gyűlni kezdtek az ötletek, hogy hogyan mászhatnék ki emelt fővel ebből a szituációból, de egyik sem volt annyira hatásos, hogy méltó legyen a helyzethez. Így nem maradt más, csak a jól bevált trükk, amit mindig be lehet vetni, ha el akarsz tűnni valahonnan.

- Késő van, anyáék már várnak – fojtottam el a remegésem és az izgatottságom, helyette pedig felvettem a határozott szerepet, és ellöktem magam a faltól. Mihelyst megtettem ezt a lépést, már meg is bántam, hiszen kiegyenesedésem miatt kevesebb lett a távolság közöttünk olyannyira, hogy az orrunk hegye szinte találkozott. Hihetetlen módon, az összes erőt összeszedve magamban, egyetlen mozdulattal átbújtam Justin karja alatt, majd megálltam mellette, és vártam a következő lépést.

- Titokzatos vagy – fordult velem szembe, tekintetét pedig megint belevéste az enyémbe. Ezt most bóknak vegyem, sértésnek, vagy egyszerű kijelentésnek? Nála sosem lehet tudni.

- Téged sem kell félteni – vágtam vissza, majd örömmel konstatáltam, hogy maximálisan megjött az eszem, a kis Emily pedig végre felállt a sarokból, és bokszkesztyűvel a kezein készen áll a mérkőzésre.

- Ha ez a verseny témája, akkor magasan nyersz – meredt még mindig a szemeimre, de immáron észrevettem az elfojtott mosolyát, amelyet gondosan elrejtett előlem. Hopp, egy bal horog.

- Mr. Kiszámíthatatlan, ha nem haragszik én, és a titokzatosságom most hazamennénk, mert otthon már valószínűleg aggódnak – fejeztem ki magam meglepően diplomatikusan, amire tulajdonképpen még én sem számítottam. Nem kaptam mást cserébe, csak egy fejrázást, ezt követően pedig egy széles vigyort, amelyből pillanatok alatt éktelen nevetés fejlődött ki. Örülök, hogy ilyen jól szórakozik rajtam.

Őszintén szólva, nem voltam benne biztos, hogy miért nevet. de legalább kihasználhattam az alkalmat, hogy Justinnak hátat fordítva, kissé döcögősen elindulhassak haza. Nem tartom valószínűnek, hogy akár pár percet is kibírnék még a közelében úgy, hogy ilyen reménytelenül kiszámíthatatlan, pimasz, alattomos és… és aranyos. Akármennyire is szeretném azt hinni, hogy szánalmasnak tart, valami mindig eltérít. Elvégre, nem lenne itt, hogyha annak tartana. Lehet, hogy akkor még nem voltam a szemében gáz, mostanra kicsit kételkedem ez ügyben. Viszont bármit is tesz, mindig látom a szemében azt az elfojtott mosolyt, amivel elárulja a gondolatait. Ott van minden elrejtve a szemében, csak olvasni kell benne. És azt hiszem, én képes vagyok megfejteni ezt a rejtvényt.

 

Jaj istenem. Annyi mindent szeretnék mondani de komolyan. Nem is tudom, hol kezdjem. Mondjuk érdemes lenne talán ott, hogy láttam a komikat. Minden kommentet nagyon köszönöm, a negatívakat is, mert építő jelleggel tekintek rá. De szeretném már lezárni az abbahagyom témát. NEM fogom abbahagyni, ezerszer elmondhatom ha úgy hiszitek el. Próbálom magamból a legjobbat kihozni, amikor csak lehet írni. Komolyan veszem, mert nagyon szeretem mindkét történetet. A másik szünetel, igen, de nincs lezárva. Még nem.

A másik pedig az, hogy valamelyikőtök írta, hogy laposodik a történet. Én aszerint az elv szerint működök, hogy nem felelhetsz meg mindenkinek. Nem tudsz olyat alkotni, ami mindenkinek tetszik, és egy pillanatig sem volt ez a tervem. Megvannak az állomások a történetben és a fejemben is, akinek esetleg nem szimpatikus a történet, akkor nem az. Köszönöm nekik, hogy legalább adtak neki egy esélyt és beleolvastak. Félre ne értsétek, nem küldök el senkit, de ha nem tetszik a történet, akkor nem tetszik, ez így teljesen rendben van :) 

A könyv téma még eléggé függőben van. Ezerrel dolgozom rajta, és nagyon remélem, hogy a munkám meghozza a gyümölcsét. Bízom benne, hogy a mostani rész tetszik, várom a kommenteket, meleget hideget egyaránt, hiszen szeretem, hogy elmondjátok a véleményeteket :)

Legközelebb találkozunk, love ya <3

u.i.: sütii köszönöm szépen, hogy mindig olyan őszinte vagy, nagyra értékelem :) És az "abbahagyom"-os részt nem neked szántam, hanem azoknak, akik írták, hogy ne hagyjam abba, meg hasonlók. :)

5th chapter - Guardian angel

-*- Justin szemszöge -*-

Van körülbelül három felsőm és két gatyám, amik összességében mind feketék, mégsem tudom eldönteni, melyikben menjek. Már mindent felpróbáltam mindennel, ami tökre idiótán jött ki, hiszen az összes egyforma. Bieber, mi a fene ütött beléd? Csak vegyél fel valamit és kész. Nem kell ezt túlkomplikálni. Viszont abban a pillanatban, hogy túlléptem a „jú isten, hogy nézek ki?” rohamon, már jött is a „jó isten, hogy áll a hajam?” traumám, amire természetesen feltétlenül szükségem volt. 

Lassacskán sikerült elkészülnöm, a hajamat vízzel próbáltam valahogy beállítani, de csak rontott a helyzeten, szóval hagytam a francba. Legyen ez a legkevesebb. Hátranéztem a hangosan kattogó kicsi órára, amely már 17:50-et mutatott. Ha most elindulok, sántítva is odaérek hatra, hisz egy köpésre van az a hely. 

- Elmentem, anya, vigyázz magadra – adtam puszit a homlokára, majd megöleltem.

- Te is, fiam – vetett rám egy szerető mégis aggódó tekintetet, mire én csak egy bíztató mosolyt küldtem. A két kicsinek is adtam puszit, ez követően pedig az ajtó felé vettem az irányt.

Kint a ház előtt még szétnéztem, hátha az apám a közelben van, de valószínűleg megint kocsmázik, ebből kifolyólag pedig nem tolja haza a képét legalább egy hétig. Vagy ha mégis be mer állítani amíg én nem vagyok itthon, addig él, azt garantálom. Nem fogom a végtelenségig tűrni, hogy bántja anyáékat. 

Előbbi gondolatom következményeképp gondterhelten felemeltem a kezem hátra a kapucnimért, aztán egy röpke mozdulattal feltettem, és neki is vágtam az utamnak. 

Fogalmam sem volt miért, de minden egyes lépéssel nagyobb lett bennem az izgalom. Eltelt egy kis idő , mióta tetszeni akartam egy lánynak, s most elég nehezen is startolok a témában, hisz mindannyian tudjuk, hogy azegész életem nem ér annyit, mint az ő házában egy törölköző.

Körülbelül húsz méterre voltam a megbeszélt helytől, és már meg is pillantottam Emilyt. Még csak hátulról láttam, de a szívem máris kihagyott egy ütemet, majd olyan erővel kezdett el ismét dobogni, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. A légzésem akaratlanul is szaggatott lett, és a tenyerem váratlanul nekiállt izzadni. Mégis mi ez? Annyira szokatlan és különös… Mégis tetszik. 

Miután sikerült megmozdítanom a földbe gyökerezett lábam, lépni készültem felé, amikor hirtelen valaki a szám elé tette a kezét, lefogott, és behúzott a zsákutcába. Már csak reflexből is védekeztem volna, azonban a férfi hihetetlen erejű szorítása még rajtam is kifogott, így nem tudtam mozdulni sem.

- Nyughass, kölyök – hallatszott egy ismerős hang a zsákutca végéből. Ó, megint ez a szerencsétlen. Már csak erre volt szükségem. Egyszer találkozom egy viszonylag normálisnak mondható lánnyal, akkor sem hagyják, hogy jobban megismerjem. Néha már komolyan eltűnődöm, minek vagyok én a világon egyáltalán.

- Engedj már el – mormogtam a két méter tíz centis pasinak, majd mozgolódni kezdtem. Alárendeltnek éreztem magam, mivel talán az is voltam. 

A nagytermetű férfi lassan eleresztett, én pedig megráztam a vállaim. Nem hallottam reccsenést, amely borda-, esetleg gerinctörés apró jelzője lett volna a pasas erős szorítása eredményeképpen, szóval megnyugodtam, már amennyire meg lehet ebben a szituációban. Levettem a kapucnim a fejemről, nehogy az is probléma legyen, hogy rajtam van. Általában nem hagyom, hogy parancsoljanak nekem, de ezúttal az életem forog kockán. És ha az engedelmesség az életben maradásom kulcsa, akkor hát legyen, engedelmeskedem. 

- Megmondtam, hogy még találkozunk – jött egyre közelebb, de azt a rohadt cigit le sem tudta tenni. Nem elég, hogy itt van, és pont most, még a cigi füstöt is rám fújja. Annyira szétverném.

- Mit akarsz tőlem? – álltam zsebre tett kézzel, a testőr meg mögöttem, mint valami élő szobor. Igazából nem mondom, hogy nem féltem a választól. Elvégre mi van, ha azt kéri tőlem, hogy öljek meg valakit? Sosem öltem még meg senkit és nem is áll szándékomban. Akármennyire is indulatos tudok lenni néha, nem lennék képes rá.  Viszont ha ez a kérése, nekem kell megtennem, vagy én halok meg. Még egy patthelyzet, hurrá.

- Mivel ilyen puhány vagy, ezért csak csomagokat fogsz kiszállítani – szippantott a cigiből, majd megint rám fújta azt az undorító szagú füstöt. Hogy puhány? Én? Szerintem még nem nézett tükörbe, hiszen nem nekem kell testőr, hogy meg tudjam védeni magam. Nem csak szerencsétlen, még hülye is. Meg vagyok áldva.

- Milyen csomagot? – kérdeztem monoton hangon, és próbáltam figyelmen kívül hagyni az első tagmondatát, miszerint puhány vagyok.

- Ezt – lökött oda elém egy dobozt, amely egy puffanás kíséretében leesett a földre. Tanácstalanul meredtem le a tárgyra, ezt követően pedig méregetni kezdtem. Vajon mi lehet benne? Bomba? Drog? Cigi? Egyik lehetőséget sem zárom ki. – Itt a cím, amire ki kell vinned, még ma – nyomta meg az utolsó két szót, közben pedig egy cetlit nyújtott felém.

 Álljunk csak meg. Még ma? A mából immáron csak hat óra van hátra, ami annyit jelent, hogy vagy a randi előtt, vagy a randi után kell kézbesítenem a csomagot. Ha utána megyek, akkor el kell sietnem a találkáról, és Emily azt hiszi majd, hogy le akarom rázni. Ha pedig előtte megyek, akkor elkések, de addig tudok maradni, ameddig csak szeretnék. Hirtelen kikaptam a gyerek kezéből a cetlit, és próbáltam kivenni a sorokat a zsákutca sötétségében. A hely, amit megadott, a legrövidebb úton menve is öt percre van. Meg kell kísérelnem, hogy most viszem ki oda. Igaz, így késni fogok körülbelül negyed órát, de ott leszek majd. Egy kicsi szerencsével pedig még Emilyt is ott találom. Szerencse? Inkább hagyjuk.

- Meglesz – bólintottam, és lehajolva felkaptam a dobozt. Újra kiegyenesedtem, majd fürkészni kezdtem a gyereket, tekintetemmel pedig próbáltam sugallni, hogy immáron nagyon szeretnék távozni. Nem, ez egyáltalán nem olyan egyszerű, hogy már indulok is. Ez még mondani akar valamit, látom rajta.

- A dobozt a küszöbre rakod, senki nem láthat meg, de legfőképp senkinek nem beszélhetsz róla – nyomatékosította a senki szót. Ismét bólintottam, remélve, hogy indulhatok már. Nem mintha várnám ezt az egészet, de sietnem kell Emilyhez. – Tűnés – förmedt rám. Sóhajtottam egy nagyot, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy örülök a távozásomnak, majd hirtelenjében megfordultam, és kirohantam a zsákutcából. Mielőtt elindultam volna a megfelelő irányba, balra pillantottam, a padra. Még ott volt. 

Most igyekezz, Bieber. Ezt nem hagyhatod veszni.   

-*- Emily szemszöge -*-

Elegem van. Tisztában vagyok vele, hogy naiv vagyok, de hogy ennyire, azt még én sem gondoltam volna. A semmiből előkerült egy túl tökéletes srác, elhívott egy randira, és én még azt hittem, hogy eljön. Elvégre, miért is jött volna el? Elrontottam az estéjét ezzel az egész afférral. Eléggé abszurd lett volna, ha idetolja a képét, de én mégis azt hittem. Képes voltam elhitetni magammal, hogy majd eljön, és egy egész napot végig idegeskedtem miatta. Emily, hozod a formád.

Lassan és komótosan ballagtam az utcán, minden lépésemet jól megfontoltam, nehogy elessek a fájó térdemmel. Hihetetlen vagyok. Nem is ismerem őt, bármennyire is éreztem úgy, mintha mindig is mellettem lett volna. Miért bánt ez ennyire?

Óvatos menésem és heves gondolkozásom közben feleszméltem arra, hogy a nevemen szólítanak. Körülnéztem, de senkit nem láttam. Tehát már hallucinálok is? Ez komoly? Miller, mehetsz az elvonóra. Túl sok levegőt szívsz. Megráztam a fejem, majd folytattam a menést - vagy inkább toporgást. Azonban nem telt bele két másodperc, ismét hallottam, amint valaki szájára veszi a nevem, de ezúttal amikor hátranéztem, szemben találtam magam azzal az emberrel, akinek a mostani érzelmi állapotomat köszönhetem.

- Emily, kérlek várj! – lihegett, majd olyan hirtelen, mégis szörnyen erőtlenül lassított le előttem, hogy azt hittem összeesik. Mennyi is az idő? 18:40. Kicsit elkésett azzal. 

- Ennél többet már hova várjak? – álltam meg, majd a lehető leghatásosabb módon próbálkoztam kifejezni ingerültségem, és a magasba emeltem a kezeim. Miféle játék ez, amit űz velem?

- Sajnálom, de… - akadt el a szava, közben pedig a szemeimet fürkészte, bennem pedig egyre jobban ment fel a pumpa.

- De? Nem akartál látni? Megbántad, hogy elhívtál és le szerettél volna rázni? Nyugodj meg, megértem – fordultam meg, de nem engedett elmenni, felkaromnál fogva visszarántott. A legkisebb mértékig sem hittem volna, hogy ez a tette ennyire fájni fog. 

Fájdalmas arccal lassan felhúztam a pólóm ujját, és egy hatalmas lila foltot találtam rajta, amelynek kissé kéz alakja volt. Ekkor hirtelen ismét jött a látomásszerű érzés, behunytam a szemem, és magam előtt láttam Briant, amint farkasszemet nézünk, közben pedig szorítja a kezem. Hát ő tette. 

- Istenem, annyira sajnálom – meresztette a szemét Justin, amikor felhúztam a pólóm ujját. Annyira fájt fizikailag, mentálisan és érzelmileg is ez az egész, hogy a szemem is könnybe lábadt. Justin közelebb jött, s megsimogatta a fájó területet, én azonban hátra léptem. Legszívesebben persze a végtelenségig is elviseltem volna, hogy simogat, de az eszem még a helyén volt, és egy nagy piros sziréna segítségével figyelmeztetett.

- Felejtsd el – suttogtam erőtlenül, és elindultam hazafelé – illetve próbáltam. 

- Megmagyarázom – termett előttem, kezeit pedig óvatosan a könyökömhöz tette, ezzel megakadályozva, hogy tovább menjek. Abban a pillanatban, hogy magam előtt tudtam őt, lehajtottam a fejem, és a legnagyobb erőmmel próbálkoztam visszafojtani a stressz okozta zokogást. 

- Ezen nincs mit megmagyarázni. Nem jöttél el, mert nem érdekelt – néztem a szemeibe, és egyre jobban nem tudott foglalkoztatni, ami történt.

- Érdekel – vágta rá, majd elpillantott a földre, utána pedig rám – De az öcsém, Jaxon… - tette a homlokára egyik kezét, és még mindig lihegett. Egy pillanatra lefagytam, de tartottam magam. – Jaxon lázas lett, nagyon magas hőemelkedése volt. Sürgősen kórházba kellett volna szállítani, de mivel nincs pénzünk az ellátásra, ezért el kellett mennem az egyik orvoshoz, akit régóta ismerek. Mindig ő segít, ha baj van a kicsikkel, szóval muszáj volt érte elrohannom. Nem lakik valami közel, de telefonom nincsen, így telefonálni nem tudtam sem neki, sem pedig neked, így nem volt más választásom, mint elmenni érte. Miután elrohantam hozzá, még meg kellett várnom, amíg odaérünk a házunkhoz, és csak ezután tudtam jönni hozzád, de te már nem voltál ott, amit meg is értek, hisz negyven percet késtem – vett hatalmas levegőt a története végén, mivel annyira hadart, hogy azt hittem, megfullad közben.  

Ha az előbb nem tudtam megszólalni, mostanra azt hiszem életem hátralévő részében felveszem a néma életmódot. Beszédre nyitottam a szám, de a hang legkisebb formája sem volt képes kijönni a torkomon. Annyira őszintén beszélt, és olyan dologról, ami mindig is megérintett. Valami oknál fogva egyik percről a másikra minden haragom elszállt, és úgy éreztem, teljesen megbocsátottam neki.

- Én… - kezdtem el a szokásos dadogásom. Annyi mindent tudtam volna mondani egyszerre, hogy egy szót sem voltam képes kinyögni. Mintha elfejeltettem volna beszélni.

- Nagyon sajnálom, Emily – nézett a szemeimbe, utána pedig le a földre. Összeszorult a szívem. Hogyan haragudjak rá, amikor ilyet mond, aztán pedig így néz rám? Nem tudok. Képtelen vagyok rá. 

- Én sajnálom – nyögtem ki végül, és felé léptem egy lépést. Tettemre felpillantott rám, majd mogyoróbarna szemei megcsillantak a lemenő nap fényében. Zavaromban még a lélegzetem is elakadt, azt sem tudtam, hová nézzek, mit mondjak, és hogyan mozduljak. Egyedül egy dologban voltam biztos: el akarom tűntetni belőle a bűntudatot, hiszen ahogy rám néz, többet mond el az érzéseiről, mintha megpróbálná körülírni őket. Villámhoz méltó módon minden kiment a fejemből, csak ez az egy gondolatom maradt. Akárcsak egy beprogramozott robot. 

Justin, akivel eddig némán kommunikáltam, hirtelen kitárta a karját, jelezve ezzel, hogy szeretne megölelni. Erre csak még jobban elbizonytalanodtam. Tényleg meg kéne őt ölelnem? Nem kapok majd rövidzárlatot, ha ilyen közel leszek hozzá? Elvégre, egy robot sem bírhat ki mindent. 

Pár pillanat múlva azonban szó nélkül belesétáltam a karjaiba, ő pedig szorosan magához vont. Érzések tömkelege telített el röpke három másodperc alatt, és úgy éreztem, végleg elszáll minden rossz belőlem, a síráshoz való hajlamot is beleértve. Nem tudom hogyan, de a közelsége mindent kiűzött belőlem, ami helytelen. Úgy éreztem, tisztán tudok gondolkozni, és eloszlik a köd minden elől, ami eddig homályos volt. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, viszont teljesen profi módon ért hozzá. Valószínűleg pár lánnyal már eljátszotta ezt. 

Lassacskán elváltam tőle, majd megsimítottam a karját. A bőre égett, szinte már égési sérülést szereztem azzal, hogy megérintettem. Mennyire siethetett, hogy mindent megoldjon… Még belegondolni is fárasztó. Úgy látszik ő ilyen őrangyal. Mindig ott van, ahol kell. Még egy jó pont. Mennyi is van már? Azt hiszem, felhagyok a számolásával.

- Akkor áll még a randi? – nyalta meg az ajkait, majd elmosolyodott halványan. Azt hiszem, kérdése, s halvány mosolya elárulta, hogy sikerült a küldetésem. 

- Persze - tükröztem vissza mosolyát. Úgy érzem, visszatért a régi, „Justin minden egyes mondatára, avagy cselekedetére elvörösödő” Emily. Per pillanat fogalmam sincsen, hogy ennek örüljek-e, vagy ne, de jelen pillanatban inkább nem koncentrálok rá, hátha az segít.

- Gyere – nyúlt a karomért, hogy támogasson a menésben. Nem elég, hogy ezek után azt sem tudom, hogy hívnak, még ilyen figyelmes is. Egyszerűen ez már abszurd. Ennyire jószívű srác nem is létezik. Lehet, hogy tényleg hallucinálok, csak nem veszem észre. Kereshetném a megoldást, de szerintem felesleges. Bele kell törődnöm, hogy ő igenis létezik. Valami pedig azt súgja, hogy nem lesz hosszú idő ez a folyamat.

Embereeeek. Mi van veletek? Mi az, hogy abbahagytam? Mi az hogy ezt is abba fogom hagyni? Egy árva szóval sem mondtam, hogy abbahagyok bármit is. Az ACH-val még vannak terveim. Az a történet még túlságosan is az elején jár, hogy abbahagyjam. Nem hagytam, csak szünetel. És tudjátok mit? A BROKEN-t végigcsinálom. És tudjátok miért? Akkor elmondom:

Írtam pár könyvkiadónak, és elküldtem nekik az eddig megírt részeket. Igen, jól látjátok: könyvet szeretnék a történetből. Nagyon szeretném ha összejönne, és ez tartja bennem a lelket, hogy ne adjam fel. Megígérem, hogy nem fogom lógva hagyni egyik történetet sem, az ACH-t sem. Végigcsinálom.

Viszont ti is kelletek hozzá. Komizzatok többet, írjatok, ha nem tetszik valami, JELEZZETEK. Szükségem van rátok, remélem nem fogtok cserbenhagyni. Én sem foglak titeket, ígérem ♥

Köszönöm az eddigi kommenteket, mind jól esett, várom ez alá a rész alá is a visszajelzéseket, remélem kapok is.

Egy régebbi komira válaszolva (nem tudom már ki kérdezte): Emily karakterének a nevét nem tudom. Az a lány az, aki Justin Next 2 U klipjében szerepel, valamint az a lány, aki a U Smile-ban. Nagyon hasonlítanak egymásra, ezért is választottam őt. Egyébként a U Smile-os lánynak Anastasia Kassar a neve, ő Emily, de a Next 2 U-s lányt nem találtam meg. 

Ennyi lenne, nagyon nagyon bízom benne, hogy jeleztek, és ne aggódjatok, írok ezerrel! ♥

Love U ♥

4th chapter - Be careful with him

-*- Emily szemszöge -*-

Reggel, ahogyan felkeltem már úgy éreztem magam, mint akivel semmi sem történt az előző nap. Csakis a bekötözött lábam és kezem térített vissza a valóságba. Amint kinyitottam a szemem, eszembe jutottak a tegnappal kapcsolatos események, már amennyire emlékszem. Becsapódásként ért minden egyes történés, amely az ájulás utáni ébredésem után történt. Justin maga, a teljes lénye, aztán pedig az, hogy ma találkozom vele. Még csak 11 óra, de én még mindig pizsamában fetrengek, közben pedig ezerrel gondolkozom. Vajon gondolkozzam még, vagy hagyjam csak simán megtörténni? Helyesebb lenne az utóbbi lehetőség, azonban ez nem ilyen egyszerű. A történtek óta minden ötödik gondolatom ő, a kedvessége és a szerénysége. Túlságosan is várom a hat órát ahhoz, hogy ne gondolkozzak rajta.

- Emily, ébren vagy? – hallottam anya hangját az ajtóm túloldaláról.

- Igen – feleltem rekedtes hangon, de nem mozdultam egy centit sem. Kényelmes most ez a pozíció.

- Leah itt van – jelentette ki, mire én a plafonra meredve kimeresztettem a szemem, majd tovább gondoltam a dolgokat. Leah már 10 éve a legjobb barátnőm, mindenhogy látott már, így nem gáz, hogy pizsamában vagyok.

- Engedd csak be – feleltem két perc csend után. Pár pillanat múlva óvatosan nyílt az ajtó, és előbukkant mögüle barna hajú barátnőm. Fél szemmel tekintgetett rám az ajtó mögül, majd kissé bátrabban belépett a szobába. Mi lehet vele? Ezerszer járt már nálam, most mégis úgy viselkedik, mint aki most jár itt először. Kimeresztett szemekkel tartott felém lassan, én pedig felültem, és kezdtem félni tőle. Olyan arckifejezése volt, mint aki szellemet lát, vagy valami rosszabbat. Mi a franc ütött belé?

- Te jó ég, Emily, veled meg mi történt?! – mondta először lassan és halkan, majd egyre hangosabban és gyorsabban. Hirtelen nem értettem mire utal. A bekötözött végtagjaimra? Az elaludt hajamra? Minderről fogalmam sem volt addig, amíg el nem fordítottam a fejem egész alakos tükröm irányába, és megpillantottam az ábrázatom. Az egész karom tele volt lila foltokkal és horzsolásokkal, az arcomról nem is beszélve. Jobb szemem alatt volt egy kisebb monokli, az arcomon pedig szintén horzsolások tömkelege. Riadtan simítottam végig az arcomon, majd a karomon, és óriási szemekkel Leahra meredtem. Erre még én sem számítottam.

- Megismétlem: mi a franc történt veled? – huppant le velem szemben az ágyamra, és végigsimított a horzsolásaimon. Szörnyen néztem ki. Ezek a horzsolások és a foltok beterítik a végtagjaimat, hogy menjek én így bárhová is?

Sóhajtottam egyet, utána pedig riadt tekintetű barátnőmre néztem, és beszédre nyitottam a szám. Tudnia kell a részletekről, hiszen kinek másnak mondhatnám el? Ő a legjobb barátnőm, és tudom, hogy mindig mellettem áll. Nem is filozofáltam tovább, belekezdtem az elejétől, és minden egyes dolgot sorjában elmondtam neki. Közben részletek is beugrottak, mint például egy elégedett mosoly az ájulásom előtt. Nem tisztán, de emlékszem rá, és valóban hasonlított Brianre az arc. Justin nem hiába írta le őt teljes egészében, így már biztos is vagyok benne, hogy igaza van.

Történetem végén óvatosan fürkészni kezdtem Leah arcát, aki egyszerre akart beszélni, viszont meg sem tudott szólalni, így kifejezéstelen nyögések hagyták el a száját. Látszott rajta, hogy úgy meglepődött, mint még soha.

- Basszus, akkor ezért volt… - tette szája elé a kezeit, majd félelemtől csillogó szemekkel rám nézett. Jobban megijesztett, mint amikor megpillantottam a kinézetemet tíz perccel ezelőtt a tükörben. 

- Mi? Mi volt miért? – ráztam a fejem, és fintorogtam egyet. Semmit nem értettem az egészből. Láthatott valamit, hiszen a riadtság egy pillanatra sem szűnt meg a tekintetéből.

- Miután eltűntél – nyelt egyet, közben pedig másodpercekig gondolkozott, vajon hogyan mondhatná el –, Brian idegesen visszajött a bulira egy barna csajjal az oldalán. Bennem akkor már volt egy kis alkohol, így nem tudom pontosan mi történt, de arra emlékszem, hogy elintézésről és pénzről beszélgettek, utána pedig elmentek – mondta lassan, én pedig csak bámultam rá. Barna csaj… Istenem, valahonnan nagyon ismerős ez nekem. Hirtelen behunytam a szemem, és látomásszerűen előugrott egy erkély, amelynek korlátjához lehajtott fejjel támaszkodom. Mit kerestem én egy erkélyen? Ez egyre bonyolultabb.

- Minden rendben? – riadtam fel barátnőm halk hangjára, amint engem fürkész aggodalmas tekintettel. Hevesen bólogattam egy sort, majd gondolkozó pózba vágtam magam. 

Erkély, Brian mosolya, elintézés… Mit akart ez velem művelni? Komolyan mondom, nem tudom hova tettem a szemem, mialatt vele jártam. Sokadára nem hallgattam anyára, és ismét meg is bántam, mint minden alkalommal. Fel sem fogom, hogy beleestem a hibámba immáron ezredijére.  Viszont a lényeg az, hogy tartanom kell a két kilométer távolságot Briantől, mert ha ismét szembe kerülök vele, lehet, hogy megöl. Elvégre, képes volt megverni, akkor miért ne tudna megölni? Már csak azt tudnám, hogy mit akar ezzel elérni. Soha nem ártottam neki, és ez idáig ő sem nekem. Mintha pár pillanat alatt minden megváltozott volna. Így pedig csak nehezebb, hogy nem emlékszem a történtekre.

- És ki ez a Justin? – tért rá beszédem második felére Leah. Hát persze, már csak őt kellett ismét az eszembe juttatni.

- Pontosan én sem tudom, de nagyon kedves volt, hogy segített – néztem lefelé, és a kezeimet kezdtem tanulmányozni. Leah furcsán méregetett, és halványam elmosolyodott. 

- Biztosan helyes is lehet, ha így zavarba jöttél a nevére – mormogta. Túl jól ismer már. Hirtelen azonban megszállta a tudatomat a gondolat, hogyha ennyire nyilvánvalóan látszik rajtam, hogy érdekel, akkor Justin vajon mennyire vehette észre? Bele sem merek gondolni.

- Hát, csak annyira, hogy ma hatkor találkozunk – haraptam ajkamba, amikor visszagondoltam Justin arckifejezésére.

- Légy vele óvatos, nem tudhatod, hogy milyen – zökkentett ki bölcs tanácsával barátnőm ábrándozásomból. Igaza volt. Éppen most volt egy csalódásom.

- Tudom – csóváltam a fejem lemondóan. Haragudtam magamra. Ennyire nem lehetek sem naiv, sem pedig hülye. Talán jobb is lenne, ha nem találkoznék vele. Túlságosan is beleéltem magam a helyzetbe annak ellenére, hogy az előző barátom tulajdonképpen halálra ítélt. Ezek után azonban fogalmam sem volt, mit tegyek.

- Gondolod, hogy nem kéne elmennem a találkozóra? – kérdeztem halkan Leahtól, közben pedig bennem lévő lelkiismeretem hangosan felzendült. Emily Belle, ezt ugye te sem gondoltad komolyan? – harsogta. Talán igaza van, már csak szimpla jóindulatból is, de el kell mennem. Elég nagy modortalanság lenne a részemről, ha cserbenhagynám.

- Menj el, csak vigyázz – hangoztatta az utolsó szót Leah. Akárhogy is, ő legalább mindig észhez térít.  Elmegyek, de vigyázok, és tartom a távolságot. Gondolok ez alatt arra, hogy többször nem alszom el a karjaiban, akármennyire is jó volt. Muszáj vigyáznom, nem lehetek ismét meggondolatlan. – Viszont most mennem kell, anya számít rám otthon – biggyesztette le az ajkát. 

- Menj csak, sok sikert – mosolyogtam rá. Éppen most pakolásznak, ugyanis költözésre készülnek. Nem nagy távolságra, csak pár utcányival arrébb, hála Istennek.

- Köszi, de neked is – mosolygott, majd egy integetéssel ki is ment a szobámból. Hát egyedül maradtam, ismét.

Leah távozása után máris elkezdtem tenni-venni. Jól is tettem, hisz nem gondoltam volna, hogy a ruhaválasztás ennyire nehéz művelet lesz. Már vagy tíz összeállítást kipróbáltam, de egyik sem volt az igazi. A szobám mostanra úgy néz ki, mint amin átment egy tornádó, de jelen pillanatban ez most a legkisebb problémám. Csalódottan ledobtam a rajtam levő ruhát a többi „most nem veszlek fel” ruhához, és leültem a földre. Fogalmam sincsen, mit csináljak, semmi sem jó. Az egyik vagy már kicsi, vagy pedig elég csúnyán kilátszódnak belőle a sebeim. Kinéztem az ablakon, és hirtelen elöntötte az eget a fekete felhő, ezek után pedig egy nagy mennydörgést lehetett hallani. Ó, hogy előbb nem tudott ez bekövetkezni, máris könnyebben ment volna a választás.

Sietősen kikaptam a szekrényemből egy világos csőfarmert, ahhoz pedig egy türkiz színű pólót. Elégedetten pillantottam magamra a tükörben, hiszen ebből nem látszanak ki a sérüléseim sem annyira, és még jól is néz ki. Tökéletes. Túlesve az öltözésen gyorsan kezdenem kellett valamit az arcommal, hiszen monoklim van, így pedig nem mutatkozhatok. Előkaptam a korrektorom, és valamelyest rendbe raktam az arcom, majd lófarokba kötöttem a hajam. Kiérve a fürdőből órámra pillantva szinte sokkot kaptam, mert már háromnegyed hatot mutatott. Mint a villám suhantam le a lépcsőn – már amennyire ez lehetséges volt a fájó térdem miatt – majd felkaptam a tornacipőm és egy esernyőt, ezek után már ki is értem a házból.

Lassú bicegésem ellenére is hamar odaértem ahhoz a bizonyos padhoz, ahol majd Justin is ott lesz remélhetőleg. Még csak 17:58, de ő a láthatáron sincs. Mondjuk, van még két perc, az alatt csak ideér. Azt sem tudom, hol lakik, lehet csak egy percre, és nem is indul el előbb. Ki tudja, talán csak nem nézi az időt, azért nem jön még. Üldögélésem alatt nem tudtam levenni a szemem az órámról egy pillanatra sem. Már 18:05, rögvest utána pedig 18:10, ő pedig sehol. Kezdtem összetörni. Hogy is gondolhattam, hogy egyáltalán eljön? Emily, megint jól megcsináltad. Ismét hagytad magad átverni, ismét kihasználtak, és ismét bedőltél. Gratulálok, mit is mondjak.

Mérgesen, mégis szörnyen megalázva és összetiporva felpattantam a padról. Hát, ez a Justin is el van ásva.

Azt hiszem, kezdek boldog lenni, amikor rámegyek a blogra. Látom a 26 (!!!) feliratkozót és azt a rengeteg oldalmegtekintést (a negyedik részhez képest rengeteg persze). Hálás vagyok nektek, köszönöm a kommenteket is, bízom benne, hogy érkezik majd ehhez a részhez valami jó kis részletes, velős komment :) 

A részről nem tudok sokat mondani, próbálom úgy csinálni a dolgokat, hogy arra teljességgel ne számítsatok. Remélem eddig sikereket értem el ez ügyben :) Legközelebb találkozunk, KOMIZZATOK!

Love u <3