14th chapter - Now or never

-*- Emily szemszöge -*-

Egyszerűen felfogni sem tudom az előbb történteket. Úgy érzem magam, mint egy érzelmileg teljesen leamortizált ember, aki már azt sem tudja mit jelent gondolkozni. Emlékezetkiesésem van, fáj a fejem, alig emlékszem valamire abból az éjszakából, amikor megütött Brian, megcsókoltak, összeveszett velem a legjobb barátnőm, és az apám valószínűleg hazudik nekem. Szimplán csak túl sok ez egyszerre.

Heves gondolkozásom és sebes menésem közben váratlanul egy idegen kezet éreztem a vállamon. A másodperc töredéke alatt futott le bennem minden egyes lehetőség az idegen kilétére: Justin, Brian, apa, anya vagy szimplán csak valaki, aki mindjárt elkábít valamivel és elrabol. Ezekre a kissé elmebeteg gondolatokra az imént beszívott levegőm a tüdőmben rekedt, s pislogni is elfelejtettem. Egy hirtelen mozdulattal megfordultam, és tulajdonképpen csak arra nem számítottam, ami a hátam mögött várt rám.

- Miss. Miller, válaszolna pár kérdésre? – tette fel határozott kérdését egy babarózsaszín kosztümbe öltözött elegáns nő. Jaj, ne. Most ne. Sóhajtva, s ép ésszel felmérve a helyzetet, amibe kerültem, kiengedtem a bent szorított levegőm, s kimért, hivatalos stílust vettem fel. Utálom, hogy mindig akkor jönnek, amikor éppen a legalkalmatlanabb.

- Természetesen – jutalmaztam meg egy könnyed mosollyal, s arra lettem figyelmes, hogy a háta mögül kamerákkal, mikrofonnal és fényképezőgépekkel felszerelt férfiak veszik felénk az irányt. Nyugalom, Emily, csak csináld úgy, ahogy az illemórákon tanultad.

- Köszönöm szépen – viszonozta gesztusom a nő. – Peter, Luke, kérlek, igyekezzetek azokkal a kamerákkal – kérte meg őket kedvesen, majd felém fordult. – Készen áll? – szegezte rám tekintetét, s olyan határozottságot sugárzott magából, hogyha akartam volna sem tudtam volna nemet mondani.

- Teljes mértékben – feleltem. 

A megszokott hétköznapok. Szinte alig tudok kimenni úgy az utcára, hogy ne kapnának el a sajtótól, és ebből következik, hogy még dühöngni sem dühönghetek, ha éppen olyanom van. Imádok nyilatkozni, imádom a reflektorfényt, de ilyenkor nincs kedvem bájologni. Én csak szeretnék egyedül lenni egy kicsit, olyan nagy kérés ez?

- A kamerák készek, mikrofon bekapcsolva – riadtam fel bambulásomból az egyik férfi erőteljes hangjára. – Kamera indul: három, kettő, egy, felvétel! – kezdte meg a műsort. Minél hamarabb kezdünk, annál hamarabb szabadulok.

- Szép napos délutánt, Amerika, Sara Stone vagyok, mellettem pedig az ifjú divattervező, Miss. Emily Miller látható – konferálta be a nő – mint utóbb kiderült Sara – a mai kisebb interjút. – Miss. Miller, megtisztelő gesztusa, miszerint hajlandó interjút adni csatornánknak – hízelgett, ahogyan a sajtósok általában.

- Igazán semmiség – mosolyogtam olyan meggyőzően, ahogyan csak lehet. Jaj, remélem, Mrs. Tranberry nem nézi a nyögve nyelésemet. 

- Mondja, Miss. Miller, hogyan halad a Melanie’s kampány? – vágott bele egyből a közepébe. Nagyon jól tudtam mit kell mondanom és hogyan, mégis izgultam. Sosem szoktam idegeskedni az interjúkon, mindig próbálok természetes lenni, azonban most gyomoridegem van. Lehetséges, hogy az iménti események tették rá a bélyeget a beszédkészségemre. 

- A Melanie’s a legutóbbi divathéten nagy sikert aratott, ami az összesített eredményeket illeti, az ötödik helyen áll – dicsekedtem el magammal. 

- Ez igazán kiemelkedő eredmény, gratulálok – biccentett, majd vigyorgott egyet.

- Köszönöm – utánoztam, s vártam a következő kérdését. Már érzem, hogy kezdek belejönni a dologba.

- Milyen érzés, hogy ilyen fiatal, és máris a világ legnagyobb divattervezői ismerték el a kollekcióját? – nyújtotta felém a mikrofont. Jobb szeretem a személyesebb kérdéseket, ami a híres embereknél ritka, de nekem kifejezetten felüdülés, ha nem a betanult sémával kell kifejeznem magam.

- Az, hogy az egyik legnagyobb kritikus három csillaggal jutalmazta a ruháim, fantasztikus érzés – fejtettem ki a gondolataim. – Nagyon megtisztelő számomra, hogy elnyertem a figyelmüket, és őszintén remélem, hogy egyszer belőlem is akkora divattervező lehet, mint amilyenek ők – fejeztem be mondatom. Bárcsak úgy lenne, ahogyan az imént mondtam. Minden álmom, hogy az enyémek legyenek a sztárpiac legjobb ruhái, és tudom, hogy sok munkába fog kerülni, de maximálisan megéri.

- Ha így halad, akkor minderre nagy esély van – fűzte hozzá gondolatait Sara, mire én csak mosolyogtam egyet köszönetnyilvánítás gyanánt. – Továbbá az is tudomásomra jutott, hogy a nyári L’oreal divathét indulói között szerepel. Mik a tervei a bírálóbizottság lenyűgözésére? – nyújtotta át nekem a mikrofont ismét, én pedig gondolatban felpofoztam magam egy kerámia palacsintasütővel. 

A rohadt életbe, teljesen elfelejtettem a divathetet, és még modellválogatást is kell tartanom. Annyira el voltam foglalva a körülöttem lévő dolgokkal, hogy megfeledkeztem a hivatásomról, amiért nagy árat fizethetek. Most azonnal el kéne kezdenem a munkát, hogy két hét alatt kész legyek mindennel, mert ha nem, akkor annyi a jó híremnek, ami a kritikusokat illeti.

- Öhm – kezdtem el dadogni, amitől Mrs. Tranberry mindig vulkánként tudna robbanni. – Nem szeretném elárulni a jövendőbeli terveim, hiszen akkor mi érdekes lenne benne? – vigyorogtam szüntelenül, és megpróbáltam a lehető leghatásosabban mutatni a határozott oldalam. – Annyit azonban elárulhatok, hogy különleges terveim vannak a ruhákkal kapcsolatban, és remélhetőleg sikerül majd lenyűgöznöm velük a zsűrit – rögtönöztem, meglepően jól. 

- Nagyon érdekfeszítően hangzik, sok sikert kívánunk hozzá – beszélt a kamerába, majd rám nézett. 

- Nagyon köszönöm – hálálkodtam illedelmesen, de legszívesebben futva rohantam volna el a tervezőszobámba. Annyi minden van a fejemben a ruhákkal kapcsolatban, hogy most azonnal meg akarom őket valósítani, rendezni a papírmunkát és intézni a modelleket. Imádom ezt a sürgés-forgást, tudniillik a tervezés a harmadik nevem.

- Elnézést, Miss. Miller, de megkérdezhetném öntől, hogy hol szerezte ezeket a horzsolásokat? – mutatott a lábamra és a karomra. – Csak nem balesete történt? – vett 180 fokos fordulatot a témát illetően.

Megállt bennem a vérkeringés. Jézus Isten, vajon azt is tudják, hogy kórházban voltam? Látták, ahogyan Brian elvert? Hogy a francba nem vették észre? Csakis arra tudok gondolni, hogy elég késő volt már ahhoz, hogy kövessenek, így semmit nem észleltek az eseményekből. Csak legyen úgy, ahogy mondom. 

Lesokkolva bámultam a nőre, aki azonnal megérezte a bizonytalanságomat, és még rámenősebb pillantásokkal halmozott el. Fogalmam sem volt, hogy mégis miként másszak ki ebből a felettébb irritáló, kellemetlen és lehetetlen szituációból, azonban ha tovább folytatom ezt az idióta bambulást, abból semmi jó nem fog kisülni. 

- Otthoni baleset történt – feleltem egyszerűen. – Elég heves indulattal futottam volna lefelé a lépcsőn, és megcsúszott a lábam – adtam egy viszonylag kézzel fogható választ személyes kérdésére. Ilyenkor annyira le tudnám őket ütni.

- Nagyon sajnálom, jobbulást kívánok – bólintott rám egyetértően a nő. És ilyenkor még szerencsém is van. Nem minden riporter ilyen hiszékeny, a legtöbb rá akarja erőltetni az emberre a saját kitalált történetét, hiszen ők mindig jobban tudják, hogy mi történt veled, mint te magad.

- Igyekszem – vágtam rá egyszerűen. Mikor lesz már vége, a francba is.

- Egy utolsó kérdés, ha nem tartom fel – pillantott rám reménykedve. 

- Csak tessék – mosolyogtam rá. Nagyon is feltartasz.

- Hányadán áll kapcsolata barátjával, Brian Woods-dzal? – vetett rám egy amolyan „most húzogatnám rád a szemöldököm, ha nem lennénk adásban” pillantást.

Elhangzott mondatára azt hittem, menten elájulok. A legkisebb mértékig sem voltam felkészülve erre a kérdésre, arra pedig főleg nem, hogy válaszolnom is kell. Most mégis mit mondjak, hogy ne jöjjek ki rosszul ebből a helyzetből? Nem mondhatom, hogy szakítottunk, mert ő a sebeim okozója. Egyáltalán azt sem mondhatom, hogy szakítottunk, mert akkor következne még egy „miért?” kérdés, amire nincsen szükségem. Valami olyasmit kell válaszul adnom, amire nem lehet visszakérdezni.

- Jelen pillanatban nem szeretnék erről beszélni – küldtem el illedelmesen melegebb éghajlatra Sarat, mert már eléggé a határaimat feszegette ezekkel a kérdésekkel. Csak remélni mertem, hogy nem lesz rámenős, és enged elmenni.

- Rendben, köszönöm szépen a türelmét – mosolygott kedvesen. – Ennyi lett volna a mai friss, Sara Stone-t hallották, a viszont látása! – zárta le végre ezt a borzalmat.

- És kamera… leáll – kiabálta el magát név szerint Peter, aki mindvégig kattintgatott és felügyelt. Hatalmas megkönnyebbülés volt feleszmélni, hogy mehetek haza, és tervezhetek hajnalokig. Mindenesetre addig biztosan nem nyugszom, amíg legalább két ruhát meg nem varrok.

- Viszlát, Miss. Miller, a divathéten még látjuk egymást – rázott kezet velem. Mondatáról hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy fenyegetés volt-e, vagy csak egy szimpla kijelentés, de bármelyik is, nem örülök neki.

- Viszlát – köszöntem el véglegesen, majd mentem tovább az úton. Hála az égnek nem voltam messze a házunktól, csak körülbelül öt percre, addig pedig legalább tudtam magamban összegezni a terveimet. 

Meg akarom tervezni azokat a ruhákat, mindenképpen. Összesen húsz ruha az elvárás az idei nyári kollekciókra, ami bőven sikerülni fog, ha beleadok mindent. Immáron Justin kiesett a képből, hiszen ő maga küldött el.

Menj – visszhangzott a fejemben ez az egy szó. Még mindig elég hihetetlen történet visszagondolni arra a beszélgetésre. Megcsókolt, és… eszméletlen volt. Mégis, minden más elnyomta a csók szépségét, és abban sem vagyok biztos, hogy miért követte el egyáltalán ezt. 

A fejemet rázva értem el a kapunkig, majd beütöttem a nyolcjegyű számkombinációt. Egy sípolás kíséretében be lettem engedve az udvarra, így sebesen a bejárati ajtó felé vettem az irányt, hogy minél hamarabb feljuthassak a szobámba. Amikor beléptem az ajtón, s levettem a cipőm, beszélgetés csapta meg a fülem, a hangot pedig azonnal be tudtam azonosítani.

- Ez ő lesz – mondta, s már elő is tűnt a nappaliban. – Emily, mégis miféle viselkedést produkáltál az imént? – harsogott. – Te egyáltalán nem figyelsz oda az óráimon? – lett egyre felháborodottabb. Remek, plusz egy púp a hátamra.

- Mrs. Tranberry, én megtettem minden tőlem telhetőt, de most nem vagyok a legjobb formámban – feleltem, és semmi másra nem vágytam, csak hogy bezárkózhassak a szobámba.

- A médiát egyáltalán nem érdekli a lelki állapotod, kisasszony – folytatta. – A mai interjúd katasztrofális volt! Ezerszer megmondtam, hogy ne dadogj, mert a riporter kiszagolja a bizonytalanságod, ennek ellenére te mit csináltál? – hisztériázott. – Van fogalmad róla, hogy holnap akár a címlapon viríthat a képed? Teljesen rossz színben tűnteted fel apádat – rázta a fejét lemondóan. 

Általában nem veszem magamra a szidását, mert már hozzászoktam, hogy egy csepp megértés sem szorult belé, most azonban elég mélyen érintett a kritikája. Nagymértékű érzelemhullámon mentem ma keresztül, ez pedig határozottan nem volt rám jó hatással, ahogyan azt Mrs. Tranberry is említette a maga, utálatos stílusában.

- Sajnálom, nem fordul elő többet – horgasztottam le az orrom. Úgy éreztem magam, mint egy ötéves, akit rajtakaptak csoki csempészet közben, s ezt anya is meglátta rajtam.

- Azt nagyon remélem is, mert ha még egyszer így mersz viselkedni, akkor…

- Mrs. Tranberry, szerintem Emily megértette a hibáit, és legközelebb jobban fog figyelni – lépett anya a színre, ezzel félbeszakítva az előttem vergődő illemtanáromat – Most pedig kérem, távozzon, beszédem van a lányommal – pillantott rám kedvesen. Végre, valami értelmes ember.

- Ahogy óhajtja, Mrs. Miller – váltott át nyugodtabb hangnemre Mrs. Tranberry, majd egy utolsó gyilkos pillantást intézve felém elhagyta a házat. Így is eléggé megsemmisítve érzem magam, semmi szükségem nem volt még erre a boszorkányra is.

- Emily, kicsim, mi a baj? – ölelt át anya, mire kicsit jobban éreztem magam. Legalább ő mellettem áll, ha már más nem.

- Kimerültem, és még mindig fáj a fejem a korábbi agyrázkódásomtól – huppantam le a kanapéra – Ráadásul terveznem kell a divathétre is, mert még sehol nem tartok. Valahogy minden egyszerre zúdult rám, ennyi az egész – néztem fel gondterhelten a plafonra. A részleteket kihagytam a felsorolásból, mint például Justint és Leaht, amik tulajdonképpen a legfőbb bajaim voltak, de nem várom el anyától, hogy megértse őket. Ezeket magamnak kell elrendeznem.

- A fejfájásodra adok egy aszpirint, a divathétre pedig ezt tudnám ajánlani – nyújtott felém egy tábla csokit – Ettől mindent jobban csinálsz – mosolygott. Annyira jó, hogy itt van nekem. 

- Köszönöm, anya – tápászkodtam fel a kanapéról, hogy meg tudjam őt ölelni – De hol az az aszpirin? – pillantottam rá könyörgően, mire elnevette magát, és már oda is nyújtotta a gyógyszert egy pohár víz kíséretében. Fogtam, s egy hirtelen mozdulattal lenyeltem. A hideg víz és a gyógyszer máris kellemesebb hangulatot varázsolt bennem, aminek hatására kissé el is tudtam lazulni. Hogy ez nekem nem jutott eszembe hamarabb.

- Jobb? – fürkészett anya barna szemeivel. Imádom, hogy mindig tudja mire van szükségem.

- Sokkal – sóhajtottam. Már égtem a vágytól, hogy tervezhessek, ennek hatására rendesen ki is pattant a szemem, s újra megszállták a fejem az elképzelések, amelyeket a divathétre fogok megvalósítani – Megyek, és tervezek, szurkolj – kulcsoltam össze az ujjaim, anya pedig utánzott, és egy mosoly kíséretében engedte, hogy felmeneküljek a birodalmamba a tábla csokimmal együtt.

Most, 18 óra 12 perckor elkezdem az eddigi leghúzósabb ruhák megtervezését. Úgy határoztam, hogy a felét vékony alkatú, a másik felét molett lányokra fogom szabni. Nagyon kockázatos, hisz ha mellélövök, akkor utolsó helyen is végezhetek, a célom pedig legalább a dobogó.

A szobám ajtaja elé érve olyasféle energiát éreztem, amit csak a ruhatervezés tud nekem adni. Képes vagyok egész éjszaka is fent maradni akár, ha megköveteli egy ruha, mert addig úgysem tudnék aludni. Hamar kinyitottam a gardróbajtót, kettéválasztottam az akasztós ruháimat, és máris a szemem elé tárult a lakkozott tölgyfaajtó, ami a tervezőszobám bejárataként szolgál. Előkapartam a kulcsot, amely nyitja, s már fel is szívódtam a szekrényemben, akárcsak a Narniában. 

Ide senkit nem engedek be anyán kívül. Még Leaht sem, pedig ő a legjobb barátnőm – a történtek ellenére is. Senki nem járt még itt, és biztos vagyok benne, hogy nem is fog. Ez az én szentéjem, tiltott terület, bármennyire is kíváncsiak az emberek, hogy milyen körülmények között tervezek.

Lassan betoppantam a hatalmas helységbe, s jobb kezemmel felkapcsolva a villanyt egy kattanás kíséretében már világos is lett. Minden úgy van, ahogyan itt hagytam. Az anyagok színárnyalat szerint a polcokon, az asztalok patyolat tisztán középen, s a leghosszabb fal mellett pedig a próbababák, amelyeken a legutóbbi tavaszi kollekcióm van.

Minden vágyam, hogy sikerrel járjak az idei divathéten, és ez nem sikerülhet másképp csak úgy, ha mindent beleadok, és kizárom a gondokat magam körül, amíg dolgozom. Nem akarom cserbenhagyni magam, mindenképpen észnél kell maradnom.

- Most, vagy soha, Miller – mondtam magamnak, s egyet harapva a csokimból már neki is kezdtem a munkálatoknak.

Fú, csajok, bocsánat, amiért ilyen soká jöttem, de most minden ellenem volt. Ahol általában fel szoktam rakni a részeket a suliban, ott elment a net, így meg kellett várnom a hétvégét sajnos :( De a lényeg, hogy itt van a rész, nem?:D
Na, a részről. Ebben a részben Emily életébe tekinthettek bele, és szerintem nem kell találgatni, hogy a következőben meg kiébe fogtok. Leszűrhettétek, hogy Emily mivel foglalkozik és milyen nyomások alatt él, de ha ebből a részből nem sikerült, teszek róla, hogy a többiben majd sikerrel járjak. :)
A kommentekről most csak annyit mondanék, hogy egyikőtök megkérdezte hogyan tudná kifejteni azt, hogy imádja a részt. Erről jutott eszembe, hogy esetleg ha teszek fel kérdéseket, többen írtok, mert úgy esetleg könnyebb. Így a kérdésem:

1. Szerintetek illik Emilyhez a munkája?
2. Mit gondoltok mi lesz a Jemily (én így hívom őket ♥) párral?
3. Egytől tízig terjedő skálán mennyire jó a sztori?

Remélem, így már könnyebb lesz komizni. :) A másik dolog, hogy oldalt láthatjátok azokat a képeket.  Sok blogversenyre (jó, csak háromra) jelentkeztem, mert gondolom itt az ideje, és hátha van esélyem. Nem csak a bloggal van ez így, a suliban is az ÖSSZES tanár engem akar versenyekre küldeni, nagyon kivagyok, elfáradtam, az utóbbi időben nem is tudtam írni, de igyekszem, ahogyan csak tudok. 
Majd találkozunk, love ya <3

13th chapter - Wanna know why?

-*- Justin szemszöge -*-

- Szóval ismét együtt vagytok – mondtam neki belülről teljesen meggyötörve ebből a mondatból kifolyólag. Aligha akartam elhinni, hogy ennyire megviselt az iménti jelenet, azonban minden jel erről árulkodott: feszült lettem, ideges, és az a fajta fájdalom kicsiny töredéke járt át, mint amikor Stephanie… Inkább hagyjuk.

Emily mit sem törődve kijelentésemmel meredt rám ismeretlen arckifejezéssel. Nem tudtam eldönteni, hogy mit érez, mert lehetetlenség lett volna meghatározni. Sokáig csak nézett s nézett, engem pedig az őrületbe kergetett ez a csend. Belsőm égni kezdett, a fokozódó feszültség pedig határozottan rossz hatással volt rám. Már éppen kezdtem volna átvenni a beszélgetés irányítását, amikor Emily megtette helyettem.

- Te hogy kerülsz ide? – kérdezte félig halkan, elcsukló hangszínnel. Pár szavas kérdésből még mindig nem tudtam semmit leszűrni, és idegesített az is, hogy tehetetlennek éreztem magam, ezért valamit ki kellett találnom, hogy ne tűnjek ilyen fájdalmasan esetlennek.

- Hozzád jöttem – feleltem a lehető legmeggyőzőbb módon elhitetve vele, hogy semmi fájdalmat nem érzek -, de úgy látom felesleges volt – fejeztem be mondatom, és próbáltam egy kis lesújtást is belecsempészni beszédstílusomba.

Szerettem volna, ha érzékelné mennyire ellene vagyok annak, hogy vele lássam őt. Szerettem volna, ha tudná, hogy nem tehetek róla, hogy a személyiségváltoztatgatás lassan a hobbim lesz. De a legjobban azt szerettem volna, ha értene a nyelvemen, és rájönne a szándékomra. Viszont sajnos rám irányuló tekintetéből nem erre következtettem.

- Felesleges? – hunyorított, ezzel kifejezve meglepődését – Tudod mi volt a felesleges? Kimennem érted tegnap hajnalban és segíteni neked. Tudod miért? Mert nem érdemelted meg – emelte feljebb hangját, melyből tökéletesen átéreztem dühét és felháborodását. 

Igaza volt. Minden egyes szó igaz volt iménti mondatából. Legszívesebben el is süllyedtem volna, amikor ott leheveredtem az esőben, teljesen meggyötörve attól, amit tettem. Ő viszont kijött értem, és kirántott a magamnak ásott mély gödörből annak ellenére, hogy valóban meg sem érdemeltem volna semmilyen fajta segítséget.

- Nagyon jól tudom, hogy nem érdemeltem meg – csúszott ki a számon, leginkább magamnak hangosan is beismerve, hogy mennyire aljas vagyok.

Ismét csend következett. Semmi mást nem lehetett hallani, csak az autók sebes száguldását, és a szívem dobogását a fülemben. Rémesen gyűlöltem ezt a helyzetet. Minden, amit tenni akartam az volt, hogy elsimítsam ezt a feszültséget, de nem ment. Dühös és frusztrált lettem, ezektől pedig ideges is, mert féltem, hogy dührohamom lesz, és őt is megütöm. Nem akartam, hogy így jöjjön rá, miért is voltam kiborulva tegnap hajnalban.

- Miért követtél? – szólt felém, és tekintete újonnan határozottabbá vált. Nem akarom, hogy gyenge legyek, és ő legyen a domináns ebben a beszélgetésben. Ha most nem leszek kemény, akkor soha ne legyek az.

- Mint mondtam, hozzád jöttem – néztem mélyen a szemeibe. – Megláttalak futni utána – mutattam a fejemmel a veszekedés tárgya felé. Alig ment még húsz métert, de úgy nézett ki, mint aki az ötvenedik kilométerét gyalogolja le. Undorító.

- És miért jöttél hozzám? – jött ismét a kérdés. Bieber, a rohadt életbe, szedd már össze magad! – jött a belső utasítás, mire megrezdültem. Nem maradhatok ilyen. Vagy puhány leszek, vagy kőszikla, és bármennyire is fáj, az utóbbit kell választanom. Rettentő nehéz lesz elrejteni azt, ami bennem zajlik, de meg kell tennem. Másképp nem fogok dűlőre kerülni magammal.

- A kérdés az – léptem egyet irányába -, hogy te – mutattam rá – miért mentél vissza hozzá – csökkentettem le a köztünk lévő távolságot, miközben arra a dülöngélő szánalomzsákra céloztam. Emily szemmel láthatóan megingott közelségemtől, így nagy megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy jó úton haladok a talpra állás felé. 

- Miről beszélsz? – értetlenkedett, amivel egy szempillantás alatt felvitte a pumpámat. Azt sem tudtam hirtelenjében, hogy nyeljem le az idegességemnek legalább a felét, ezért ráhunyorítottam, majd kérdésre kérdéssel feleltem.

- Te komolyan hülyének nézel? – tártam szét a karjaim ezzel mutatva felháborodásom. – Hallottam, ahogyan beszélt hozzád – emlékeztem vissza a jelentükre, majd megráztam a fejem, mintha csak ki akartam volna szedni onnan azt az emlékképet. – Cica – mondtam undorral. 

A következő tettem nem takart mást, mint hogy Emilyre irányítottam tekintetem, és tisztán láttam, hogy az előbb elhangzott mondataimat ízlelgeti, s próbálja megfejteni azokat. Magam sem tudom, hogy honnan jöttek elő ezek a sorok belőlem, de elég mélyről törhettek a felszínre, hisz egy pillanatig sem tudtam gondolkozni, amiért Emily feltolta az agyvizem. 

Nem csináltam mást, csak bámultam rá megfejteni vágyva mire gondolhat, amikor felcsillant szemekkel a szemembe nézett, és azt a két szót mondta ki, amit magamtól soha az életben nem ismertem volna be.

- Féltékeny vagy – mutatott felém, ezzel egyfajta gyanúsítást sugallva. Zavaromban azt sem tudtam, merre pillantsak, s mit mondjak, így hagytam kicsúszni a számon valami rögtönzésféleséget.

- Hogy mi? Én? Féltékeny? Ugyan már – legyintettem, majd fintorogtam egyet. – Ezt te sem gondoltad komolyan, Emily – dörmögtem. Még szép, hogy féltékeny vagyok basszus, szerinted itt lennék és veszekednék veled, ha nem lennék az?

- Akkor meg fogsz lepődni, mert maximálisan komolyan gondoltam – felelte magabiztossággal újra töltve. - Ha semlegesen érintene a dolog, nem zavarna, hogy cicának szólított.

- Én csak nem értem, hogy miért jöttél vele össze újra, amikor ezt tette veled – mértem őt végig, és a sebeit fixíroztam. Annyira megsimítottam volna a horzsolásokat, hogy elfedjem gyengédséggel azt az erőszakot, ami ezt okozta. Minden vágyam az volt, hogy megöleljem, és elfeledtessem vele, amit tett az a féreg, de ha ő nem partner ebben, akkor én mégis mit tehetnék? 

- És mondd csak, miért foglalkoztat téged annyira, hogy mit csinálok? – kért számon – Akkor érdekes módon tettél rá, hogy mi van velem, amikor otthagytál – vágta egyenesen az arcomba dühét. 

Teljes mértékben megérdemeltem, hogy késként döfte belém a bűneim. Nagyon jól tudom, hogy amit akkor érdemeltem volna, az nem egy luxus ellátás, hanem a pokol legmélyebb bugyra lett volna. Legszívesebben elásnám magam még mindig, és bocsánatot kérnék mindenért, amit tettem, de azzal, hogy ismét gyengének mutatom magam, nem érek el semmit. 

- Sajnálom, oké? – tört ki belőlem az eddig elfojtott érzelmek töredéke – Sajnálom, hogy olyan balfék voltam és otthagytalak, sajnálom, hogy nem tudtam gondolkozni – hadartam, és a hajamba túrva akartam levezetni a fokozódó nyomást. Annak ellenére, hogy az előbb terveztem el, hogy nem kérek bocsánatot, úgy érzem, hogy nem lennék becsületes, ha ez a lépésem kimaradt volna. Tisztában vagyok vele, hogy a bocsánatkérés egyenlő a bűnöm beismerésével, de nem tud foglalkoztatni. Minden, ami számít az, hogy túl legyek ezen a stresszhelyzeten anélkül, hogy bárkinek is baja esne.

- És most elvárod, hogy a karjaidba omoljak, hmm? – lett ő is hevesebb – Semmi jogod hozzá, hogy számon kérj, mit miért csinálok, legfőképp pedig hogy kivel – érzékeltette a benne lezajló folyamatokat keze feldobásával, majd hirtelen leeresztésével – Miért érdekel az téged egyáltalán, hogy Briannel vagyok? Miért zavar téged, hogy vele beszéltem? Miért csinálod ezt? – irányította felém folyamatosan a kérdéseket, amitől feldühödtem, és ismét éreztem azt a fajta hullámot, ami mindig akkor jár végig, ha valaki túllépi nálam a határt. Innen már nincs visszaút: nem én irányítok.

- Tudni akarod, miért? – kérdeztem hangosan, a düh lángjaival a szemeimben. 

- Igen! – kiabálta hevesen.

- Hát ezért – ragadtam meg a karját, és a másodperc töredéke alatt megcsókoltam.

Éreztem, ahogyan megfeszül érintésem alatt, ami csak még jobban késztetett arra, hogy bebarangoljam testét a kezeimmel. Szája a számon olyasmit indított el bennem, amit hosszú évek óta csak egy ember tudott, ebből kifolyólag már nem csak a dühöm, hanem a mellé társuló gyengéd érzelmeim is irányítottak.

Olyan érzést nyújtott nekem, amitől szabályosan megfeledkeztem magamról, és nem akartam mást, csakis őt csókolni a végtelenségig. A szívem mintha a végét járta volna: oly hevesen dobogott, hogy az már aligha volt mondható egészségesnek. Lüktettek az ereim, minden egyes négyzetcentiméter a testemen bizseregni kezdett, és érzékennyé vált. Az ő érintései voltak az egyetlen tényezők, amiket érzékeltem a körülöttem lévő dolgok közül.

Emily lassan ellazult, így közelebb tudtam hozzá férkőzni, hogy minél több területen érintkezzünk egymással. Óvatosan próbáltam érinteni a nyelvét a sajátommal, amit ő azonnal meg is engedett nekem, így már valódi csókot válthattunk egymással. Beletúrt a hajamba, gyengéd és óvatos mozdulatai csak még erőteljesebb dobogásra késztették a szívem, amely már így is majd’ megszakadt a rá nehezedő nyomástól. Közelebb húztam magamhoz, szinte azt akartam elérni, hogy ne tudjon mozdulni, csakis én létezzek számára.

Tomboltak bennem az érzelmek, mindenem elnehezült, és másra sem tudtam koncentrálni csak arra, hogy mennyire akarom őt. Alig ismerem, szinte nem tudok róla semmit, de azt tudom, hogy kell nekem. Érzem, ahogyan hozzámér, és közben csókol, hogy ő sem tudja magát türtőztetni tovább, és ha ő nem fékez, akkor én miért fékezzek?

Hevesen, majd’ szétdurranva a bennem lévő nyomástól csókoltam őt tovább, és próbáltam a tudtára adni mindent, amit az imént lezajlott beszélgetésünk során elrejtettem magamban. Az volt a célom, hogy érzékelje, ki vagyok valójában még akkor is, ha ezt tulajdonképpen én sem tudom. Bíztam benne, hogy megért mindent a csókomból, és ennek reményében folytattam tovább.

Emily hirtelen elkezdett a nyakammal babrálni, ezzel tökéletesen eltalálva a leggyengébb pontot a testemen. Olyan régen éreztem utoljára ezt a gyengédséget, hogy a hideg is kirázott. Felpörögtem, nem létezett senki és semmi más, csak én és ő. Még közelebb rántottam magamhoz csípőjénél fogva, és alig bírtam megállni, hogy ne vezessem lejjebb a kezem. Feszültségemet elfoszlattam azzal, hogy a hátát cirógattam, közben pedig a lehető legjobb tudásom szerint csókoltam őt.

Egy röpke pillanatra eszembe jutott a meglepetés éjszakám azzal a nővel. Az ő érintése és az ő csókja közel sem volt olyan üdítő és gyengéd, mint az Emilyé. Csakis azzal foglalkozott, hogy bármi áron is, de a csúcsra jussak – és persze, hogy ő is – de érzelmeket nem vitt bele. Ekkor jöttem rá, hogy miért gondoltam mindvégig Emilyre: ezzel akartam helyettesíteni a hiányzó tényezőt abból az éjszakából. Emilyhez érzések fűznek, azzal a nővel viszont csak lefeküdtem, és csak most érzékelem, amikor Emilyt csókolom, hogy a kettőt nem lehet külön választani. Bele sem merek gondolni, hogy Emilyvel milyen lenne, ha már egy szimpla csóktól is lassacskán szívinfarktust kapok.

Fájt, de felmértem azzal a csöppnyi ésszel, amit még nem vett el ez a heves csókcsata, hogy véget kell vessek mindennek, mielőtt messzire fajulnak az érzelmeim. Hamar elváltam tehát Emilytől, mert tudtam, hogyha lassan akarom befejezni mindezt, akkor holnapra sem végeznék vele. Zihálva tartottam őt a karjaimban, és mélyen elraktároztam ezt a heves érzelemhullámot magamban. Óvatosan nyitogattam a szemem, és láttam, hogy Emilyt is épp oly hirtelen érte mindez, mint engem.   

Megdöbbenve vettem észre azonban, hogy amikor ő a közelemben van, a dühömet nem erőszakkal vezetem le. Tisztán tudom, hogy az agyam elborulása után dühös voltam rá, amiért felidegesített, és azt hittem meg fogom ütni, de e helyett megcsókoltam, és most tökéletesen érzem magam. Ez sokkal jobb módja a dühlevezetésnek, mint az, amit Bobbal tettem.

A karjaimban lévő, törékenynek tűnő lány is nyitogatni kezdte a szemét, s amikor tekintete megcsillant a nap fényében, megértettem, hogy miért kell nekem ennyire. Olyan ártatlan és sebezhető lány, aki mindeddig mást sem csinált, csak szenvedte a dolgok következményeit. Nem akarom, hogy engem is egy problémának nézzen, bármennyire is csak az vagyok a számára. Meg akarom őt ismerni, ebben immáron biztos vagyok.

- Érted már? – kérdtem tőle, s minden porcikám abban reménykedett, hogy ezek után majd minden rendben lesz.

- Nem, Justin, nem értem – csóválta a fejét, és kitépte magát karjaimból – Folyamatosan összezavarsz, minden alkalommal, amikor találkozunk, valaki másnak mutatod magad – sétálgatott fel s alá – Mégis mit vársz tőlem, hmm? – meredt rám a válaszra várva.

Minden eddigi reménykedésem, hitem, és gondolatmenetem összeomlott Emily mondataiból kifolyólag. Úgy éreztem, hogy megint valami olyasmibe fektettem az energiám, ami kihullik a kezemből. És bármennyire is tudtam, hogy én alakítottam így a dolgokat, abban a pillanatban csak az érdekelt, hogy ismét pofonvágott az élet, miután felrepített a mennybe. 

- A rohadt életbe – káromkodtam el magam, s elfordultam tőle arra a kis időre, amíg összeszedtem magam valamennyire – Semmit nem értettél meg ebből a csókból? – néztem rá, a hangom hirtelenjében kétségbeesettre váltott át. Nem tudom, hogy mi hozta ki belőlem mindezt, egyedül abban vagyok biztos, hogy nem szeretem ezt az állapotot. 

- Miért, mit kellett volna? – nézett mélyen a szemembe – Három napja ismerlek, eddig összesen négyszer találkoztunk, és mind a négy alkalommal mást láttam – hihetetlenkedett – Tegnap este beállítottál hozzám teljesen összeroskadva, majd eltűntél mindenféle indok vagy magyarázat nélkül, most pedig fogtad magad, és megcsókoltál – magyarázta, s közben hevesen mutogatott – Szerinted ez normális? – állt meg velem szemben. 

Kezdem magam a szörnyűnél is szörnyűbben érezni. Azt hittem, hogy átérezte a rejtett mondanivalómat, hogy megértette, amit el akartam neki mondani, de tévedtem. Ő csak annyit szűrt le ebből, hogy egy újabb személyiségváltozáson megyek keresztül, amelynek a kereszttüzében éppen ő áll. Ez a tény pedig leküldött a padlóra.

- Igazad van – suttogtam, mert az előbbi gondolatmenetem nem engedett hangosabban beszélni – Jobb lesz, ha nem találkozunk többé – döntöttem el, meg sem várva a válaszát, s elindultam arra, amerről jöttem.

Nem kellett volna utána jönnöm. Nem kellett volna kíváncsinak lennem, és szemtanújának lenni egy ilyen eseménynek. Megint csak magamnak csinálom a bajt, mert képtelen vagyok mérlegelni és helyesen gondolkozni, ez pedig már kezd az őrületbe kergetni.

- Ó, igen? És ez megoldás, ugye? – hallottam magam mögül Emilyt, mire megálltam mentemben – Teljesen jó módszer elmenekülni a gondok elől ahelyett, hogy elrendeznéd őket, igazam van? – közeledett felém a hang.

- Nem vagyunk egymáshoz valóak – meredtem rá, s ismét magamban tartottam az érzelmeim, helyette pedig felvettem egy álarcot, amely semmi érzelmet nem közvetít – A te életed gondtalan, maximum azzal kell foglalkoznod, hogy milyen színű legyen a körmöd, az enyém pedig kész pokol – hadartam neki – Sosem értenél meg engem – ráztam meg a fejem. 

Valóban úgy volt, ahogyan az imént mondtam. Ha ebből a csókból nem szűrt le semmit, akkor engem sem fog soha az életben megérteni. Hogy miért? Mert ez a csók én voltam. Minden benne volt, ami vagyok, és amit mondani akartam, de ő semmit nem érzékelt ezekből. Mindez nem jelenthet mást, mint hogy nem illünk össze.

- Csodás – halkult el, s könnybe lábadt a szeme – Egy újabb ember, aki lebecsül, mert gazdag vagyok – suttogta olyan halkan, hogy szinte már alig hallottam belőle valamit.

Szörnyen rossz volt őt úgy látni. Megvisel ez az érzelemhullám: egyik pillanatban még az egekben vagyok, aztán rögvest a földön eltaposva. Szívem szerint fogtam volna magam, és újból megcsókoltam volna, de nem tehettem. Úgysem értene meg belőle semmit. 

- Jobb lesz, ha megyek – szólalt meg végül, s mielőtt megfordult volna, még éppen láttam annyit az arcából, hogy észrevegyem: valamennyire neki is fáj, ha könnyek hullnak a szeméből.

- Menj – nyögtem ki, de minden erőmet belefektettem ebbe a szóba. 

Annyira nem akartam, hogy elmenjen. Nem számítottam rá, hogy így lesz vége. Mert valljuk be: ez a beszélgetés olyan volt, mint egy végső beszélgetés. Egy végső beszélgetés, ahol egyik fél sem ússza meg, hogy ne legyen belülről valami…

Összetörve.

Hát. Azért írtam meg ezt a részt Justin szemszögből is, mert szerintem erre szükségetek van hogy megértsétek Justint. Emily szemszögéből furcsa lehetett, de így remélhetőleg már értitek (már amennyire lehet persze).

A kommentek. Hamarabb raktam ki a részt, de csak mert már nem tudtam várni. Úgy gondolom, hogyha megvártam volna a 15 komit akkor valószínűleg csak jövőre kaptatok volna új részt.

Köszönöm szépen a komizóknak, jól estek a szavak de tényleg. Valóban én is úgy gondolom, hogy sokat fejlődött az írásom az Anything Could Happen óta, és örülök, hogy ezt észrevettétek. A különbség nekem is szemmel látható, hiszen nemrég olvastam vissza az előző két blogomat, és hát meg kell mondjam jó béna voltam XD Most sem vagyok még tökéletes de igyekszem javulni.

A könyvkiadás. Nem áll sehogy, de tényleg. Én már lélekben feladtam. Tudom, never say never meg believe meg stuff like that, de majd egyszer össze fog jönni. Ha nem most, akkor később. :)

Utoljára még annyit mondanék, hogy lovegirl, nem, nem baj hogy az utószót is kommentálod, mert tulajdonképpen azért írom ide, hogy elolvassátok és hozzáfűzzetek valamit.:)

Következő részt majd kaptok ha nethez tudok jutni. Tudom, hogyha most azt mondom kommentlimit meg minden, azzal nem érek el semmit, mert az előző résznél sem értem el. Csak úgy szólok, hogyha még aznap kigyűlt volna a 15 komi, akkor másnap is megkaphattátok volna a részt, mert előre vagyok mindig két résszel, de ha ti így, akkor én is így. Meg tudnám oldani a részek három naponta való publikálását, de miért is tenném? Ez így talán végtelenül gonoszul hangzik, de kb. így érzek, amikor egy hét után felnézek a blogra, és alig vár valami.

Ennyi lettem volna, majd jelentkezem. Sziasztok.

12nd chapter - What's wrong?

-*- Justin szemszöge -*-

- Reggelt, kölyök – lépett be a vörös hálószobába Drake zsebre tett kézzel. – Csak nem hosszú volt az éjszaka? – vigyorodott el. Kérdésére még majdnem hogy félálomban magam mellé pillantottam, és nagy meglepetésemre csak a párnát és a lepedőt találtam magam mellett. Felvont szemöldökkel bazsalyogtam a főnökömre, amikor beugrottak az éjszaka emlékei. Nem volt semmi a csaj.

- Haver, ilyen meglepetésem utoljára… soha nem volt – gondolkodtam el, majd előbbi, kissé keserű mondatom hatására már be is ugrottak az elfeledni vágyott szőke tincsek.

- Ha jól végzed a dolgod, ennél jobb meglepetéseid is lesznek – ült le az ágy szélére, s sejtelmesen vigyorgott rám. - Most viszont ki az ágyból, tizenegy óra – pillantott rá a közvetlenül előtte elhelyezkedő éjjeli szekrényre. – Menj haza, kölyök.

Tornádóhoz méltó módon nehézkedett rám minden gond újra, és elfogott a mérhetetlen lelkiismeret-furdalás. Istenem, mi van, ha apám hazament az este, és megverte anyáékat, miközben én itt hancúroztam egy nővel? Mi van, ha valamelyikőjüknek súlyos sérülései lettek, és mire hazamegyek, már nem fogom őket élve találni? A kurva életbe.   

A fénysebességet meghazudtoló mozdulattal pattantam fel az ágyból, mire Drake csak nézett rám, mint borjú az új kapura. Nem törődtem vele, túlságosan ő sem velem, így ki is ment és hagyta, hogy öltözzek. Tulajdonképpen örültem, hogy nem kezdett el faggatni, mert így kényelmesen tudtam haladni az öltözéssel. Sec-perc alatt magamra kaptam a ruháim, és mit sem törődve a hajammal rontottam ki a vörös szoba ajtaján. Egy biztonsági őr már kint fogadott azzal a szándékkal, hogy kivezessen. Türelmetlenül eresztettem ki a tüdőmben bent lévő levegőt, és megpróbáltam ugyanazt a lassú tempót diktálni, mint amit ez a két hústorony. Ha rajtuk múlik a családom élete, biztos, hogy kinyírom őket.

Felfoghatatlan, hogy mennyire felelőtlen voltam. Sosem bocsátom meg magamnak, ha anyáéknak baja esik. Nem tudnék együtt élni a gondolattal, miszerint ők szenvedtek, miközben én mit sem törődve semmivel eltöltöttem egy nem mellesleg páratlan éjszakát egy csajjal. 

Öt, a végtelenségnek tűnő perc alatt már a kijáratnál is voltunk. Mihelyst kinyitották az ajtót, én már készültem volna rohanni haza, de a nagyobbik hústorony elkapott.

- Ne olyan gyorsan, fiatalember – állított le. Remek, mi a szart akar pont most? Nem elég, hogy a családom élete forog kockán miattam, még meg is váratnak? Hisztérikusan járkáltam fel és alá, már-már ott tartottam, hogy megszököm, amikor Draket pillantottam meg újabb két biztonsági őr társaságában, amint felém ballag. Na ne már, hogy pont most kapok valami feladatot.

- Innen kicsit messze van a házad, kölyök – lépett kettőt, és már előttem is állt – Elviszlek.

- Kösz – nyögtem ki, és minden pillanatban egyre türelmetlenebb lettem. Miután kinyitották nekem az ajtót, villámsebességgel pattantam be, hogy minél gyorsabban tudjunk indulni. Drake ráérősen helyezkedett el mellettem, s furcsán méregetett oldalról. Próbáltam nem törődni vele, de felettébb frusztráló volt, ahogyan az arcom minden centiméterét végigméri.

- Mi a gáz? – kérdezte hirtelen, mire én meghökkentem egy pillanatra. Fogalmam sincs, hogy miképp fogadná, ha beszámolnék neki az életem minden percéről, ezért inkább úgy határoztam, hogy nem kockáztatok. Így is eléggé benne vagyok már a csávában, nem akarom még jobban elásni magam. 

- Semmi – feleltem pókerarccal, és próbáltam áthatóan ránézni, hogy el is higgye, amit mondok neki. 

- Ha te mondod, kölyök – vonta meg a vállát, és kivett egy magazint az ajtó zsebéből. Legalább békén hagy.

Jelen pillanatban ki tudnám tépni az összes hajam idegességemben. Úgy érzem, hogyha nem jutok most azonnal haza, akkor robbanok. Már elég bajt csináltam magamnak és másoknak is, nem hiányzik, hogy a családom is szenvedjen. 

Körülbelül tíz perc utazás után arra eszméltem fel, hogy az autó lassít, és ismerős környékre kerülünk. Felismertem a sarkot, ahol mindig befordultam, amikor a srácokhoz mentem. A fák közül ráláttam a padra, ahol Emilyt először a karjaimban tarthattam. Te jó Isten. Emily.

Ha eddig lelkiismeret-furdalásom volt, akkor az, amit most érzek, nem tudom behatárolható-e bármilyen fogalommal is. Nemes egyszerűséggel magamra sem ismerek. Hogyan tudtam megtenni vele azt, hogy otthagytam, miután ő húzott ki a gödörből, amit magamnak ástam? Mégis mit érezhetett, amikor felkelt? Hogy lehetek ennyire barom? A helyzet egyre rózsásabb.

- Megérkeztünk – zökkentett ki Drake a gondolkozásomból – Még látjuk egymást – intett lezseren, bár a hangsúlyában mindig van valami, ami az összes kijelentésének egy kis fenyegető jelleget ad. Hozzá hasonló módon én is biccentettem, majd hevesen kinyitottam az ajtót. 

Amint a lábam a földhöz ért, azonnal elkezdtem rohanni a házunk felé. A leggyorsabb tempómban mentem, már-már lehagytam egy lassabb autót is, hisz nem tudott elhalványodni a fejemből a gondolat, hogy anyáéknak talán baja esett. Amikor megérkeztem az ajtóhoz, olyan nagy hévvel rontottam be rajta, hogy azt hittem, menten kiszakad a helyéről. Mégis, minden figyelmem az ajtó mögötti fejleményeknek szenteltem, amely azt takarta, hogy az ég világon senki nincs a házban.

Hirtelen a szívem olyan erővel kezdett neki a dobogásnak, hogy kezdtem úgy érezni: túl kicsi neki a hely odabent. Éreztem az ereimben a fokozódó adrenalint a félelemből kifolyólag, és nem tellett bele egy másodpercbe, a kezeim remegni kezdtek. Hol a büdös francban vannak anyáék?

Megfordultam a tengelyem körül, és próbáltam a szemeimmel keresni őket – sikertelenül. Becsaptam az ajtót, s a hajamba túrtam idegemben. Anya nem szokott kimozdulni itthonról, csak akkor, ha muszáj. Most még sincs itthon, de hová mehetett? Ráadásul a gyerekekkel együtt? 

Isten tudja merre, de a lábaim menésre késztettek, így a padnál kötöttem ki. Ha most azonnal nem tudom meg, hogy merre vannak, átkutatom egész New Yorkot, és nem érdekelnek a következmények. Anyáék mindennél fontosabbak számomra, nem engedhetem meg, hogy bajuk essen. 

A rohadt életbe, ez az egész az én hibám! Ha gondolkoztam volna, akkor nem mentem volna el a főnökkel a franc tudja hova, és akkor anyáék is biztonságban lennének. Ráadásul, csak még nagyobb lelkiismeret-furdalást okoztam magamnak azzal, hogy lefeküdtem egy nővel, de az agyam egy pillanatra sem kapcsolt ki közben. Hiába volt eszméletlen a csaj, hiába volt az egyik legszebb nő, akit életemben láttam, az agyam mindvégig Emilyn kattogott szüntelenül. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mennyire megbánthattam, de akkor valahogy nem érdekelt. Tulajdonképpen teljesen figyelmen kívül hagytam mások érzéseit, és csak a sajátjaimmal törődtem. Most pedig szenvedhetem a saját hülyeségem következményeit, miközben tiszta ideg vagyok. Csodálatos, mondhatom. 

A térdemre könyökölve temettem a fejem a kezembe, és próbáltam megoldani a lehetetlent. New York hatalmas, és tippem sincs, hogy hol kezdhetném a keresést. Azt sem tudom, hogy hová mehettek és miért, egyáltalán semmit nem tudok, ennél pedig semmit nem utálok jobban. Nobel díjat nekem.

Gondterhelten, a hajamat tépve ültem tanácstalanul a padon teljesen egyedül, amikor ismerős hangok csengtek a fülemben.

- Úgysem kapsz el, mert én vagyok Superwoman! – mondta vékonyka hangon egy gyerek.

- Én meg Batman, úgyis elkaplak! – mondta egy másik nevetve.

- Gyerekek, szépen játszatok, el fogtok esni – intett rájuk az anyjuk. 

Bele tellett pár pillanatba, amíg éreztem magamban elég hajlandóságot, hogy felemeljem a fejem, és amikor ezt megtettem, a szembeni játszótér tárult szemem elé. Összeráncoltam a szemöldököm, és hunyorogva próbáltam kivenni az ott szaladgáló gyerekeket. A kerítés miatt nem láttam csak egy szőkésbarna copfot lobogni a szélben, az viszont rettentően ismerős volt. 

Hamar felpattantam, és átszaladtam a kocsiúton, ügyet sem vetve rá, hogy miattam megállt a forgalom. Amint átértem, a kerítés mellé álltam, és szabályszerűen nem hittem a szememnek. Jazzy és Jaxon a fűben fogócskáztak, miközben anya mosolyogva figyelte őket. Azt hittem, hogy menten sírva fakadok, amiért megtaláltam őket ilyen gondtalanul nevetgélve. Utoljára Jaxon születésekor láttam anyát ennyire mosolyogni, amikor apám még tiszta volt. Amikor még úgy néztünk ki, mint egy rendes család. Erre a gondolatra egy pillanatra elgyengültem, és sírhatnékom támadt, amit azonnal el is hessegettem. A sírásnál most fontosabb, hogy mellettük legyek.

Kinyitottam a sötétbarna fakaput, és anyáék felé vettem az irányt. Pár méter választott csak el tőlük, amikor a két kicsi megpillantott, és felém kezdtek szaladni. 

- Bátyuuus! – kiabálta Jazzy nagy örömmel, s olyan erővel ölelte a derekam, hogy azt hittem eltöri. 

- Hercegnőm – emeltem fel mosolyogva. Egy perccel később Jaxon is megérkezett a lábamhoz, majd őt is felkaptam. 

- Hogy van a két szuperhős? – néztem rájuk felváltva, miközben alaposan az emlékezetembe véstem a mosolyt az arcukon. 

- Jól – kaptam egy egységes választ, mire elnevettem magam, és letettem őket. Nem kellett nekik egy másodperc sem, máris folytatták a fogócskát. Közben arra lettem figyelmes, hogy anya felém tart lassú, megfontolt léptekkel. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról, s a nagymértékű bánat tette rá a bélyegét mostanában változékony kedvemre. Anya minden pillanatban egyre gyengébb. Ilyen állapotban nem fogja sokáig bírni, főleg úgy, hogy túlvállalja magát.

- Fiam – lépkedett felém, s halványan mosolygott. – Annyira aggódtam érted, jól vagy? – vetett rám egy védelmező, igazi anyai pillantást.

- Én jól vagyok, anya – vontam magamhoz. – De veled mi a helyzet? – öleltem szorosan.

- Minden rendben – bólintott egyet, és hátranézett a testvéreimre. – Nézd, milyen szépen játszanak – mosolyodott el, és pár pillanat múlva egy kósza könnycsepp hagyta el a szemét. – Olyan jó őket így látni – suttogta.

Megszakadt a szívem. Anya a legerősebb nő, akit ismerek, és biztos vagyok benne, hogy ez így is fog maradni, amíg csak élek. Felfoghatatlan, hogy mégis hogyan képes még mindig harcolni, amikor már szinte mindent elvesztett. Csak mi vagyunk neki, minden más köddé foszlott. A célok, amiket korábban kitűzött magának, egyszerűen eltűntek. Belegondolva, hogy mindig boldog, gondtalan családról álmodott, de helyette egy teljesen elcseszettbe kergette az élet, elszomorít és feldühít. Ennél sokkal többet és jobbat érdemelne.

- Igen – mondtam én is a lehető leghalkabban. – Nagyon jó – szorítottam meg a kezét, majd rá pillantva elmosolyodtam. Ne sírjunk mindig. Legalább most legyünk egy kicsit boldogok, még ha csak pár órára is.

- Te ebben a ruhában mentél el itthonról? – kérdezte váratlanul anya, amikor a ruházatomra terelődött a figyelme. Hirtelen mintha belém csapott volna a villám, amely aktiválta volna a fejemben elhelyezkedő, nyugalmi állapotban lévő piros szirénát, ebből kifolyólag pedig a szemem előtt villogott a vörös felirat: Emily. Nem nyugodhatok, amíg nem kérek tőle bocsánatot. Ez a minimum, amit megtehetek.

- Őőő – dadogtam. – A srácoktól kaptam, ők már kinőtték – feleltem rögtönözve. Az utóbbi időben ez már nem tudom hányadik hazugságom, de ezzel nem csak magamat mentem, hanem anyát is. Elég gondja van már, legalább az enyémmel ne kelljen foglalkoznia.

- Értem – bólintott. – Nagyon jól áll – mosolygott rám.

- Köszönöm – próbáltam viszonozni a mosolyát, de kevésbé ment. Ettől a röpke bóktól csak még jobban rám tört a lelkiismeret-furdalás. Emily mindenről gondoskodott, én meg úgy háláltam meg, hogy egyszerűen csak otthagytam. Milyen gusztustalan ember vagyok. – Anya, most el kell mennem elintézni valamit. – mondtam – Majd jövök, vigyázzatok magatokra – pusziltam meg a homlokát.

- Rendben, légy óvatos! – intett, majd megsimogatta a karom, és a kicsik felé indult.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit fogok tenni a következő perceimben, netán óráimban. Rosszul érzem magam, amiért úgy ott hagytam őt lógni a levegőben a gondolataival, de nem mondhatom el neki, hogy mi történt. Biztos vagyok benne, hogy megijedne tőlem, azt pedig végképp nem akarom. Bár eddig két alkalomból kétszer elszúrtam mindent, ráadásul a körülményeim is egyre csak rosszabbodnak, mégsem áll szándékomban megszakítani vele ezt a gyönge kis kapcsolatot. Van benne valami, ami vonz, ebből kifolyólag pedig nem tudok tőle távol maradni huzamosabb ideig. 

Sikeresen befordultam a sarkon, amely a gazdag negyedbe vezet. Minden egyes lépésemnél visszatért egy emlék, ami Emilyhez köthető. Mindeddig utáltam ezt a környéket, mert az itt élő emberek fabatkát sem érnek, most pedig csak még jobban utálom, mert minden Emilyre emlékeztet. Biztosan meg sem környékezném ezt a helyet, ha ő nem lenne itt. Mégis van egy élő példa arra, hogy nem minden gazdag utálatos – bár ezt még én sem mondhatom biztosra, hiszen aligha tudok róla valamit.

Felpillantva már szinte kiütötte a szememet Emilyék hatalmas háza. A tenyerem nekiállt izzadni, és feltűnően gyorsabban vettem a levegőt. Mégis mi lesz most? Honnan a francból tudjam, hogy mit fog reagálni, amikor meglát, mindazok után, ami történt? Helyes az egyáltalán, hogy itt vagyok? Hülye kérdés, mert alapvetően itt kell lennem. Nem ronthatom a helyzetem tovább, már ha egyáltalán lehet ezt még fokozni.

Már majdnem hogy odaértem, amikor megláttam Emilyt beszélgetni egy sráccal, meg talán az apjával. Megálltam a szomszéd ház mellett, és elbújtam a fa alatt. Egy kis foszlányt sem hallottam a beszélgetésből, viszont annál inkább lefoglalt a gyerek, aki le sem vette a szemét a szépségről. Mérget mernék rá venni, hogy ismerem valahonnan. Egy gazdag leszármazott sincs az ismeretségi körömben. Próbáltam törni a fejem, közben pedig folyamatosan néztem őket, hátha beugrik a srác.

Közben elterelődött a figyelmem Emilyre. Csodaszép volt, mint általában. Szinte alig volt rajta valami a forró levegő miatt, így majdnem elállt a lélegzetem, miközben őt néztem. Egyedül a sebei rontották az összképet, amik valósággal beterítették majdnem az egész testét. Várjunk csak egy pillanatot.

Tudom, hogy ki ez a gyerek. Most már tisztán emlékszem. Ez a gyík volt az, aki mindezt tette Emilyvel. Amikor elért a tudatomig, hogy alig pár méterre áll tőlem, így simán odarohanhatnék hozzá, hogy megfizessen a tetteiért, csak még feldúltabb lettem. Igazán nincs a kívánságlistámon, hogy ismét kiboruljak, ezért muszáj korlátoznom magam. Legalább Emily látványa segít egy kicsit.

De mégis miért beszélget vele ennyire nyugodtan, amikor ez a senkiházi tette tönkre őt? Mi vette rá, hogy megint találkozzon vele? Csak nem ismét… ismét együtt vannak? Nem, az nem lehet. Képtelenség. Emily ennél okosabb lány, meg egyáltalán melyik épeszű ember kezdené újra a kapcsolatát egy olyannal, aki korábban maradandó sérüléseket okozott neki? Istenem, ne csináld ezt velem.

Árgus szemekkel figyeltem tovább a történéseket. Pár perccel később Emily és az apja bementek a házba, a srác pedig menni készült. Azért csak készült, mert alig tudott menni. Ezer százalék, hogy drogos. És most mi legyen? Nem mehetek csak úgy oda a házhoz, és csöngethetek be. Amint meglátnának, páros lábbal lennék kirúgva a házból. Viszont muszáj beszélnem Emilyvel, hiszen azért vagyok itt. Na, most légy olyan okos, mint eddig, Bieber.

Mindaddig elmélkedtem ott a fa alatt, amíg arra lettem figyelmes, hogy Emily futva elhagyja a házat, és ugyanarra megy, amerre a srác ment. Na ne. Ez már tényleg hihetetlen. A lábaimba azonnal beleszállt a kíváncsiság, és akaratlanul is követtem őt. Óvatosan, nem feltűnően próbáltam utána menni, nehogy meglásson. Amikor elérte a gyereket, lelassított, én pedig egy bokrot választottam búvóhelynek.

Próbáltam kivenni a beszélgetést, és a szívem egyre csak elkezdett szorítani, amikor folyton azt hallottam a sráctól, hogy cica. Ha így beszél Emilyvel, biztos vagyok benne, hogy ismét összejöttek. Nem is törődve a beszélgetés többi részével, lehuppantam a földre. 

Miért? Miért mindig velem történik ez? Miért nem kaphatom meg legalább őt? A rohadt életbe a sorsommal.

Úgy döntöttem, hogy nem bujkálok tovább, így felálltam, és megvártam, amíg végeznek a beszélgetéssel. Közben elöntött a düh, szomorúság és a féltékenység. Én akarom őt, még akkor is, ha lehetetlen. Nem fogom engedni, hogy egy ilyen kis szerencsétlen elvegye tőlem azt, amit én akarok megszerezni. 

Gondolkozásomat már csak az zavarta meg, hogy a beszélgetésnek immáron vége szakadt, így minden erőmet felhasználva kiegyenesedtem.

- Szóval ismét együtt vagytok – szóltam félhangosan. Emily lassan hátrafordult, s amikor meglátott, kiszállt a vér az arcából. 

Ebből egy eget rengető veszekedés lesz.

 

Sziasztok Brokenisták :D ANNYIRA DE ANNYIRA sajnálom, hogy csak így tudtam megoldani, hogy nethez jussak, de otthon még mindig nincsen, így csak a suli és bátyámék az egyetlen reményem, nézzétek el nekem :(

Remélem, hogy a részben sikerült kárpótolnom, amiért örökké tartott feltenni és olyan sokat vártatok. Igazán sok mindent nem tudhattatok meg ebből a fejezetből, de betekintést nyertetek, hogy Justin mégis hogy és miért került oda Emilyhez. És igen, Justin a „titokzatos” személy, aki a 11. fejezet végén mondja azt az egy mondatot. Gondolom ez nem okozott nagy meglepetést :D 

A kommentekről. Először a kommentek lesújtóan alacsony számáról szeretnék beszélni. Mi történt veletek? Négy nap után, nyögdécselve kapok három kommentet, utána pedig még négy nap múlva kettőt. Megértem, hogy nem értek rá és suli van, de a suli nekem is ugyanúgy tanulással jár, mellette pedig még rengeteg dologgal. Nem szerettem volna kommentlimitet megszabni, de ha továbbra is ilyen alacsonyak lesznek a számok, akkor kénytelen leszek. Nem tudom, hogy megértitek-e a helyzetem, talán az igen, aki úgyszintén ír, mint én, de higgyétek el, hogy a legrosszabb érzés egy írónak (legalábbis nekem), amikor izgatottan felrakja az új részt a blogjára, majd nem kap visszajelzéseket, vagy ha kap is, rettentően minimálisat. Nem győzöm kihangsúlyozni, hogy én ezekből merítek erőt, sokkal jobb teljesítményt tudok nyújtani, ha több véleményt kapok. Ne hagyjatok cserben, kérlek :(

A másik kommenttel kapcsolatos mondanivalóm egy konkrét megjegyzésről szól, amit nemrégen kaptam az egyik olvasómtól. Mivel nem tudom sűrűn nézni a blogot, ezért csak ma tudtam elolvasni azokat, amik a hétvégén vagy utána jöttek. Bevallom, hogy nagyon hálás vagyok ennek a lánynak, mert a szavai halálosan a lelkemig hatoltak. 

Meg szeretném köszönni azt a sok dicséretet, amit belesűrítettél a kommentbe, és örülök, hogy utólag írtál kommentet, miután a végére értél az eddig feltett részeknek, és nem tartottad magadban a véleményed. :) Kérted a véleményem a blogoddal kapcsolatban, amiről még pár szót.

Tulajdonképpen senkinek nem érzem magam, hogy kritizáljam mások írását. Nem vagyok semmilyen módon elismert író, számomra nekem ez csak egy hobbi, amit imádok. Mindig nagyon jól esik, ha tőlem kérnek véleményt ilyen témában, és nagyon szívesen el is mondom a véleményem, ha érdekli az illetőt, de ettől még semmi jogom hozzá. Többször is megkaptam már a „példakép” jelzőt is, ami nem is kicsit megtisztelő nekem, de mindig el is tűnődöm rajta, hogy mivel érdemeltem ki.

A lényeg az egészben, hogy nagyon köszönöm, amit írtál, és bele is olvastam a blogodba (órán sunyiban, úgyhogy ha miattad lebuktam volna, azt nem úsztad volna meg ;) ♥). Nem tudom, hogy mennyire írhatom le ilyen nyíltan a véleményem a blogodról, és tulajdonképpen nem is akarom ide írni, mert 1: ez a dolog személyes, 2: már így is egy kész litániát írtam, és még van is mondanivalóm (XD), szóval ha szeretnél velem kapcsolatba kerülni, akkor megbeszélhetjük, ha gondolod, úgyhogy mindenképp jelezz majd. :)

Aztán. Szeretném még megköszönni azt a 10.000 oldalmegtekintést így a 12. részre, komolyan elképesztő :’) A 27, valamint a 12 feliratkozóért is nagyon hálás vagyok, remélem fogtok még gyülekezni :)

A komik alapján leszűrtem, hogy összességében tetszett nektek a második trailer videóm, aminek külön örülök, mert nagyon sokat dolgoztam vele. Hála Istennek, megérte :)

Azt, hiszem, hogy körülbelül ennyit szerettem volna mondani. Csekély 533 szóban össze van foglalva minden, ami bennem lakozott és már régóta el akartam mondani nektek, csak sosem volt időm, de most van és meg is tettem, már csak abban reménykedek, hogy nem ijedtek meg a terjedelmétől, és elolvassátok, mert nem hiába írom le nektek.

A következő részre egy ütős dolgot tervezek (legalábbis számomra nagyon izgi, mert a történet ezen részeit imádom leírni, és szerintem nektek is tetszeni fog ám ;D), úgyhogy legyetek résen, valamikor jönni fogok :) Remélem, hogy amikor legközelebb felnézek a blogra, akkor már több komi fogad, tele véleményekkel :) 

Love ya <3

u.i.: Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én Heartbreaker feverben szenvedek, valami eszméletlen jó lett ez a szám, teljesen megérte rá hónapokat várni, valamint totálisan megutálni a SOON szót, ugyanakkor imádni is egyszerre :’D    

11th chapter - So, you're together again

-*- Emily szemszöge -*-

- Jól összetalálkoztál ezzel a Justin gyerekkel, az egyszer biztos – bólogatott meredt szemekkel Leah, amikor elmeséltem neki a történeteket. Hihetetlen, hogy mindez alig egy nap leforgása alatt történt: a késése oka, a csalódásom, az incidens – alias a falas történet – a karkötő, aztán pedig az éjszaka. Egy nap alatt minden megváltozott, mondhatni gyökerestől. Ha Leah kiakadt, akkor rólam, aki mindezen keresztülment, ne is beszéljünk.

- Ne is mond – vetettem hátra magam az ágyon, és a párnámba temettem az arcom -, az agyam eldobom. Sosem találkoztam még hozzá foghatóval – gondolkoztam hangosan. Valóban így van: sok fiút ismerek a bálok és a rendezvények miatt, amiket apa rendez heti rendszerességgel. Ott mindenféle ember akad, de olyan, mint Justin, még egyszer sem fordult meg egyiken sem.

- És… - kezdett bele sejtelmesen legjobb barátnőm – bejön neked? – nézett rám ártatlanul. Erre a kérdésre mintha egy kést szúrtak volna a szívembe, utána meg átmentek volna rajtam egy úthengerrel.

- Leah Lee Ross, mégis milyen kérdés ez? – akadtam ki maximálisan – Az utolsó dolog, amivel most törődnöm kell az, hogy mit érzek. Nem számít, hogy…

- Szóval odáig vagy érte.

- A francba már, még szép! – ültem fel hisztérikusan – Fel sem tudod fogni milyen érdekes vele lenni, és mennyire jó attól függetlenül, hogy néha egy seggfej – vagy talán mindig az – halkultam el. Magam sem hittem el, amit az imént hirtelenjében kimondtam. Nem szoktam egyszerűen beismerni dolgokat magamnak, de ahogyan most ez kicsúszott a számon, meghökkentett. Leah a fejét rázta, majd a kezemre tette az övét, ezzel megszakítva ábrándozásom.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan, Emily – nézett őszintén a szemembe. Mondata mintegy villámcsapásként ért, nemes egyszerűséggel fogalmam sem volt, hogy mit akar ezzel mondani.

- Mégis mit értesz az alatt, hogy ezt? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül.

- Amióta ő benne van a képben, téged mintha kicseréltek volna – dobta a levegőbe a kezét, majd leengedte. – Régen szó nélkül beszóltál mindenkinek, és kimondtad, amit gondoltál. De most… - rázta meg a fejét, miközben lepillantott a padlóra. – Úgy veszem észre, teljesen máshogy viselkedsz, pedig pontosan vele kéne olyannak lenned, mint amilyen igazából vagy – mondta áthatóan. Szavai a lelkemig hatoltak, de valahogy nem akartam elhinni, amit hallok. Vagy inkább nem tudtam.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – értetlenkedtem – Én ugyanaz vagyok, aki eddig voltam – magyaráztam – Ugyanaz, akivel kiröhögted azt a fiúcsapatot, akik másodikban olyan bénán ránk nyomultak, ugyanaz, akivel már tíz éve legjobb barátságban vagy – túrtam a hajamba – Nem értem miért gondolod ezt rólam – próbáltam felfogni az imént nekem szánt súlyos szavakat, de valamiért nem ment. Nem akartam hinni neki.

- Éppen ellenkezőleg – mutatta fel a mutatóujját – Te pont az ellentéte vagy annak, akit én ismerek, amióta ezt a Justin gyereket megismerted – szegezte nekem mondandóját – És ez az, ami nem tetszik nekem.

- Te megőrültél – hunyorogtam rá, és egyre jobban kezdtem kitérni a hitemből. Miért gondolja ezt? Azt sem tudja, hogy miként viselkedek Justin közelében, sosem látott még vele, még magát Justint sem látta soha. Abszurdum ez az egész vita.

- Az egyetlen, aki itt megőrült, az te vagy – emelte kicsit feljebb a hangját – De tudod mit? Majd hívj fel, ha visszajött a legjobb barátnőm e helyett a naiv csaj helyett, akire kicserélték – mondta, majd készült kimenni a szobámból. Őszintén nem értettem, miért mondja ezt nekem, de nagyon bántott. Ő a legjobb barátnőm, szinte már a testvéremmé nőtte ki magát. Egyáltalán nem szoktunk sűrűn veszekedni, most viszont határozottan azt csináltuk, és momentán nagyon nincs erre szükségem. 

- Miért mondod ezt? – kérdeztem halkan, de annyira még éppen elég hangosan, hogy ő is meghallja.

- Rá fogsz jönni – fordult vissza egy pillanatra, de pár másodperc múlva már nem is volt a szobámban.

Amire most a legkevésbé számítottam, az éppen ez. Számomra teljesen érthetetlen okból kiakadt rám az egyetlen ember, akinek eddig mindent elmondhattam. Az egyetlen, aki meghallgatott mindig, minden körülmények között. Most mit a francot csináljak? Mégis hogy értette mindazt, amit mondott? Idegesen visszadobtam magam az ágyra, és a párnám az arcomhoz szorítottam. 

Úgy veszem észre, teljesen máshogy viselkedsz, pedig pontosan vele kéne olyannak lenned, mint amilyen igazából vagy – csengtek Leah szavai a fülemben, közben pedig próbáltam felfogni a mondata mögöttes tartalmát. Sosem mond nekem dolgokat ok nélkül, főleg nem úgy, hogy nem magyarázza el, hogy érti. Mindig próbál úgy segíteni, ahogyan tud, de most dühös volt. Nyilvánvalóan haragszik rám. Bárcsak tudnám, hogy mi az oka. Azt mondta, rá fogok jönni, de most túl megviselt vagyok ahhoz, hogy gondolkozzak, a földszintről felszűrődő zaj pedig csak még jobban megnehezíti a dolgomat. 

Pár pillanat múlva meguntam a mormogást, ami valószínűleg kiabálás lehetett, ha még fent is hallani. Felálltam, és úgy döntöttem utánajárok ennek a heves eszmecserének. Minél lejjebb értem, annál jobban hallottam egy szörnyen ismerős hangot, de egyáltalán nem ugrott be, hogy ki az. Éppen az utolsó lépcsőfokról léptem le, amikor megpillantottam azt az embert, akiről azt hittem, hogy soha többé nem látom, beszélgetni az apámmal a ház előtt. Kimeresztett szemekkel álltam bent mögöttük teljesen leblokkolva, és belülről hallgattam a beszélgetésüket.

- Nekem kell valami, ember – nyögte artikulálatlanul az a szerencsétlen. – Azt mondta meglesz, de szart se kaptam – emelte fel a hangját az apámra. Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább szó, illetve tettek nélkül, akármennyire is le voltam fagyva. Hevesen kinyitottam az ajtót, majd becsaptam magam mögött. 

- Te hogy a rohadt életbe kerülsz ide? – üvöltöttem rá totálisan kikelve magamból – És hogy mersz így beszélni az apámmal? – álltam be közéjük. Mindketten megmerevedtek, amikor betoppantam, én pedig egyre idegesebb és zavarodottabb lettem – Te pedig miért hagyod, hogy így beszéljen hozzád? – tártam szét a kezem az apámra nézve – De ami még érdekesebb: mi a francért engedted be a kapun? – hitetlenkedtem, miközben felváltva néztem apára és rá. Egyszerűen rohadtul ki vagyok borulva.

- Emily, jobb lenne, ha bemennél – próbált betessékelni a lakásba az apám, de nem tágítottam.

- Eszem ágában sincsen elmenni, ameddig el nem mondja valamelyikőtök, hogy mi ez az egész – eresztettem le a karom, és vártam, hogy mikor szólalnak már meg. Ott álltam az apám és e között az undorító féreg között a válaszra várva. Az agyvizem kezdett abnormálisan magas fokra felhevülni, és már csak egy hajszál tartott vissza a végső kiborulástól, amikor apa megszólalt.

- Brian hozzád jött – nyögte ki, miközben nézett a mellettem álló, nem egészen józan állapotban lévő féregre – Én csak el akartam üldözni innen, mert amint megbeszéltük, nem hagyom, hogy kárt tegyen benned ismét – magyarázkodott apa, de valamiért éreztem, hogy más áll a háttérben. Mindig megérzem, ha hazudnak nekem. - Jól vagy? – kérdezte végül, mire kimeredt szemekkel rápillantottam. Furcsa érzés uralkodott el rajtam, amikor a szemeibe néztem. Mintha azt suttogták volna a fülembe, hogy gyanakodnom kell. És gyanakodtam is. 

- Ugye nem hazudsz nekem, apa? – hagytam figyelmen kívül a nekem szegezett kérdését, és vártam a választ a sajátomra.

- Ugyan miért hazudnék neked, Emily? – véste bele a tekintetét az enyémbe. Hiába bűzlött nekem ez az egész, akkor sem tudtam nem hinni neki. Ő az apám, és biztos vagyok benne, hogy sosem hazudna nekem. Nagyot sóhajtottam, majd lenéztem a járdára.

- Hagyjuk – ejtettem az egészet, és megráztam a fejem. Egyszerűen túl sok nekem a mai nap. Először Justin, aztán Leah, apa és Brian… Mi a franc jöhet még?

- Fent leszek, ha kellek – bólintott egyet, majd megsimítva a vállam bement a bejárati ajtón, én pedig rögtön utána. 

Miért érzem azt, hogy nem szabad ezt a dolgot ennyiben hagynom? A megérzéseim kilencven százalékos arányban mindig beválnak, és ha nem hallgatok rájuk, akkor azon fogom törni a fejem mindaddig, amíg azt nem teszem, amit a belsőm súg. És most azt súgja, hogy azonnal Brian után kell mennem, hogy kifaggassam. Nem félek tőle, hogy újra bánt, meg fogom védeni magam. 

Fokozatosan kezdtem lelassulni apa mögött, és megvártam, amíg felmegy lépcsőn. Amikor ez megtörtént, kihasználva az alkalmat gyorsan kirohantam az ajtón, majd megpillantottam vánszorogni Briant a sarkon. Vagy be van rúgva, vagy be van szívva – gondoltam magamban, s lendületet véve utána futottam. Magam is alig hittem el, hogy ezt teszem, de a lelkiismeretemnek szüksége volt rá, hogy megnyugodjon. És ha ez az ára a megnyugvásnak, akkor hát legyen. Pár méter választott csak el ettől a féregtől, amikor megszólítottam. 

- Hé – kiabáltam hangosan, mire ő kissé megijedve, félkómásan felém fordult. Hihetetlen, hogy én ezzel jártam négy hónapig.

- Cica – próbált felém ugyanúgy közeledni, mintha mi sem történt volna, de én egyszerűen hátraléptem egyet.

- Hozzám ne érj! – mutattam intő jelleggel felé a mutatóujjam, mire ő megtorpant. Csak így tovább, Emily. – Idefigyelj – beszéltem hozzá higgadtan, közben pedig figyeltem a reakcióit, hátha ismét megpróbálna rám támadni –, miről beszéltetek az apámmal? – szegeztem neki a kérdést, és szomjazva az információért vártam a visszajelzését.

- Nem tök mindegy az neked? – motyogta félig kinyitott szemekkel, alig hallhatóan. Nem lesz olyan könnyű dolgom, mint amilyenre számítottam.

- Nem – mondtam egyszerűen, majd a mellem alatt összefontam a karjaim – Halljam – biccentettem egyet.

- Úgysem húzol ki semmit belőlem, cica – vigyorgott rám bágyadtan, mégis elégedetten. – Túl nagy a gyakorlatom a kamuzásban – legyintett, majd készült megfordulni, de én nem hagytam annyiban.

- Nekem meg túl nagy a gyakorlatom a hozzád hasonló gerinctelen férgek tönkretevésében, szóval mond csak el szépen – beszéltem hozzá olyan magabiztosan, ahogy csak tudtam, de kezdtem feladni a reményt.

- Talán egy kis jutalomért cserébe elmondom, ha jó kislány leszel – nézett végig rajtam. Ismertem ezt a pillantást. Ez a Brian-féle „meg akarlak dugni” arc, amire pár napja még vajhoz hasonló módon olvadoztam. Most viszont egyenesen undorítónak érzem a jelenlétét is, azt pedig főleg, hogy én ezzel a nyomorékkal, akire közel fél éven át a nagy Ő-ként tekintettem, vesztettem el a szüzességem. Fogalmam sincs, hogy hol volt akkor a szemem és az eszem.

- Menj a francba, Adams – fintorogtam rá, mire ő ismét csak rám vigyorgott, és hátat fordítva nekem elment. Mint ahogyan mondják, az öntudatlan állapotban lévő ember mindig igazat mond. Bevallom, hogy most maximálisan elbizonytalanodtam, mert semmit nem tudtam meg Briantől, ami előrébb vihetett volna. Az egyetlen, amire jelenleg támaszkodhatok az, hogyha valóban arról lett volna szó kettőjük között, amit apa mondott nekem, akkor Brian is ráhelyeselt volna. De nem tette. Az ég világon semmit sem mondott nekem. 

Nagyot sóhajtottam, miközben néztem, ahogy Brian szabálytalanul közlekedik a járdán. Totálisan önkívületi állapotban van, erre mérget mernék venni. Korábban is gyanakodtam rá egy-két alkalommal, amikor még együtt voltunk, mert sokszor volt olyan, hogy alig értettem, amit beszél, a szeme vörös volt, és remegett. Most már értem miért volt mindez. Azt viszont még mindig nem fogtam fel, hogy apa nagyvalószínűséggel hazudott nekem. Már csak azt kéne tudnom, hogy mi okból.

- Szóval ismét együtt vagytok – hallottam egy hangot magam mögül, mire annyira megijedtem, hogy a pulzusom az egekig szaladt fel. Gyorsan, előre félve a rám váró látványtól megfordultam, és azt hittem, hogy ott helyben elájulok. 

Mégis hogy kerül ő ide?

 

NE ÖLJETEK MEG LÉGYSZIVES BOCSÁNAT HOGY ILYEN KÉSŐN JÖTTEM TÉNYLEG ♥

Annyira hiányoztatok úristen. Már nem tudtam mi bajom van szabályszerűen :D Na de a részről.

A vége eléggé rejtélyesre sikeredett, de tulajdonképpen az egész fejezet az. Emily gyanakszik az apukájára, összeveszett a barátnőjével éééés még valaki váratlan személy is felbukkan a végén. Imádtam ezt írni hogy őszintén megmondjam, szeretem az ilyeneket :)

Egy másik dolog. Illetve több másik dolog. Az egyik, hogy kiraktam oldalra a Google Reader-es feliratkozást, úgyhogy akinek nincs Bloglovin'-ja az ott is feliratkozhat egészen nyugodtan :)

A másik, hogy remélem tetszik az új fejléc, mert amikor kipattant a fejemből ez az ötlet, nagyon megtetszett, és remélem ezzel ti is így vagytok :) 

És végül a harmadik. Az a helyzet, hogy szerkesztgettem egy kicsit, és csináltam egy másik trailer videót is. Ez a történet folytatásáról szól, hogy mit is képzeltem el úgy amblokk az egésznek, és úgy éreztem ezt meg kell mutatnom nektek. Na és hogy máshogy mutathatnám meg, mint egy videóban? :D Arra kérlek titeket, hogy MONDJATOK VÉLEMÉNYT MERT NEKEM NAGYON NAGYON FONTOS ♥

A komik száma is csökkent az utóbbi időben, de a likeokból látom, hogy azért olvasgatjátok :) Ennyi lettem volna, a következő megjelenésem szokásosan ismeretlen időpont, de sietni fogok ahogy csak lehet :)

Love ya ♥

A videó:

10th chapter - Have fun, kid

-*- Emily szemszöge -*-

- Emily Belle, nem szégyelled magad? – riadtam fel anya harsogó hangjára legmélyebb álmomból, amint beront a szobámba – Délután egy óra van, és te még alszol? – hisztériázott – Most azonnal ki az ágyból, kész az ebéd – csapta be maga után az ajtót.

Egy óra?! Délután?! Ebéd?! Mi a franc? Ijedten ültem fel az ágyon, és olyan hirtelen vágtam magam ülő pozícióba, hogy annyira megszédültem, mintha be lennék drogozva. Mégis hol a fenében van Justin? Hová lett miután bement a fürdőbe? Ide-oda kapkodtam a fejem, és komolyan kezdtem azt hinni, hogy be vagyok drogozva.

Nem létezik, hogy csak álmodtam a tegnap estét. Minden olyan valóságosnak tűnt, képtelenség, hogy az egész a fantáziám műve! Tisztán emlékszem, ahogyan lementem tejet inni, azután pedig megláttam Justint odakint az esőben. Gyorsan kipattantam az ágyból valami bizonyíték után kutatva a szobámban, de nemes egyszerűséggel semmit sem találtam. Kinézve az ablakomon a szemembe sütött a nap, és semmi nyoma nem volt a viharnak, ami elméletileg tegnap este volt.

Emily Belle Miller, te totálisan meghibbantál – kritizált a kicsi énem.  

De ez akkor sem lehetséges! Mint a villám kaptam magamra valami elfogadható göncöt, és miután letudtam a fürdőszobát – amit szintén gondosan átvizsgáltam nyomok szempontjából – lerohantam reggeli ebédelni. Annyira siettem, hogy majdnem a Tom és Jerry-féle segges módszert alkalmaztam a lépcső használatára. Anya és apa már békésen fogyasztották a levesüket, amikor beestem én. A szó szoros értelmében.

- Kislányom, mégis mi ütött beléd? – szörnyülködött apa – Úgy nézel ki, mint aki most jött a Marsról.

Úgy is érzem magam – gondoltam magamban, majd megpróbálkoztam civilizált emberhez méltó módon menni, illetve viselkedni. – Semmi bajom, apa – nyugtattam meg őket, és helyet foglaltam.

Még mindig nem tudom elhinni. Képtelenségnek tartom, hogy a múlt éjszaka csak az agyam gondos szüleménye volt. Justin szoros ölelése, a gyengesége, ahogyan láttam őt… Tiszta bolondnak érzem magam. Tény és való, hogy világhírű vagyok az élénk fantáziámról, de ennyire durva eset eddig még nem történt. Minden szörnyen élethű volt ahhoz, hogy szimplán csak egy álom legyen.

- Miss. Miller, parancsoljon – tette le elém a tányérom Amber, a bejárónő – Jó étvágyat – mosolygott rám kedvesen.

- Köszönöm szépen – feleltem kurta hangsúllyal, pedig egyáltalán nem így terveztem köszönetet nyilvánítani. 

Ebéd közben aligha tudtam figyelni anyáék beszélgetésére, hiszen mindvégig az állítólagos álom járt a fejemben. Talán el kéne fogadnom, hogy az a Justin, akit tegnap este láttam, csak a képzeletem szüleménye volt. Bele kell törődnöm, hogy álom volt, és kész.

Bele tellett egy kicsi időbe, amíg el tudtam hessegetni ezt a nyomasztó gondolatot, és egy még nyomasztóbbra cseréltem: a karkötőmre. Nem titkolhatom örökké, hogy elvesztettem, mert akkor csak rontanék a helyzetemen. Jobb lesz, ha most megtudják, így legalább hamarabb túljutnak rajta. 

- Anya… - vettem egy mély levegőt, és félve rápillantottam anyáékra.

- Mond csak, Emily – pislogott rám a tökéletesen sminkelt nagy szemeivel. Fogalmam sem volt, hogyan mondhatnám el. Féltem, hogy annyira megharagudnak rám, hogy egy hétig látni sem akarnak majd. Elvégre, egy nem kevés évre visszamenőleges családi hagyományt törtem meg. Mégsem hazudhattam nekik örökké.

- Én… - dadogtam, és próbáltam rávenni magam, hogy kimondjam, amit szeretnék – Szóval… Elvesztettem a karkötőt – hadartam el alig érthetően. A szívem hevesen dobogott, a vér pedig a fülemben lüktetett. Lelkileg felkészültem rá, hogy felküldenek a szobámba, és összepakoltatják velem a cuccom azzal az indokkal, hogy költözzek el. Tudom, hogy milyen komolyan veszik a családi hagyományokat. Emily, ha most nem kapsz ki, akkor soha. 

- Miről beszélsz, Em? – ráncolták a szemöldöküket – A karkötőd ott van a karodon – mondta apa összezavarodva.

Hatalmas szemekkel pillantottam rájuk, azután pedig a kezemre. Nemes egyszerűséggel alig akartam hinni a szememnek: a karkötőm ott volt a bal karomon, ahol mindig hordom.

- Jézus Mária! – mondtam totálisan meghökkenve. Úgy néztem a karomra, mintha valami szellem lett volna – Ezt nem tudom elhinni! Anya, úgy feküdtem le, hogy karkötőm nem volt rajtam! – magyaráztam hevesen, miközben mozdulataimmal próbáltam érzékeltetni kiborulásom a két, teljesen megrémült szülőmnek.

- Biztos, hogy jól vagy? – nézett rám úgy anya, mintha egy pszichiátriai beteg lennék. Meg tudom érteni, hiszen ő nem tud a múlt éjszakáról.

- Semmi bajom! – feleltem hisztérikusan, majd jobb kezemmel megfogtam a karkötőt, hogy meggyőződjek róla, valódi-e, vagy azt is csak odaképzelem.  Ez valósággal hihetetlen. Azt a részét a tegnap estének biztosan nem álmodtam, mert a zuhanyzásom után még emlékszem a karkötővel kapcsolatos gondolataimra. De akkor mégis hogy a francba került vissza a kezemre?

- Szerintem jobb lenne egy kicsit kimozdulnod, a tegnap esti vihar már régen elmúlt, miért nem hívod fel Leah-t? – dobta fel az ötletet anya, de engem inkább a második tagmondata kötött le.

- Várj, mit is mondtál? – ráncoltam a szemöldököm, miközben anyát fürkésztem.

- Azt, hogy ki kellene mozdulnod – ismételte el anya, a szemében pedig láttam az egyre fokozódó aggodalmat az összeszedetlen viselkedésem miatt.

- Nem, utána – hadonásztam a kezemmel össze-vissza. Tudnom kell, hogy jól hallottam-e azt, amit hallottam.

- Hogy elmúlt a vihar? – mondta összezavarodva anya. És igen. Nem hallucináltam.

- Mr. Miller, a tegnap esti ruhái, amiket a zuhanyzóban hagyott eléggé elhasználódtak. Szándékozza őket megtartani, vagy megválik tőle? – toppant be Amber, fekete ruhákkal a kezében. Azt hittem, menten szívinfarktust kapok.

- Miféle zuhanyzás? – hökkent meg apa – Tegnap a hotelban zuhanyoztam – gondolkodott hangosan. Ez volt az a pillanat, amikor a kocsi mind a négy kereke a birtokomban volt ahhoz, hogy elindítsam és rájöjjek: rohadtul nem álmodtam a tegnap éjszakát.

- Majd én megnézem őket, hátha hasznát tudom venni valamelyik ruhához – vettem kézbe az irányítást, még mielőtt elfajultak volna a dolgok. Anyáék nem tudhatják meg, hogy egy idegen volt a házban, aki tulajdonképpen nem idegen, mert ők is tudnak róla, hogy létezik egy Justin nevű fiú, aki megmentette a lányukat, azonban arról nem, hogy azóta találkoztam még vele. A teljes történetet pedig túl hosszadalmas és nem mellesleg fárasztó lenne nekik előadni.

A lehető leggyorsabban álltam két lábra és kikaptam Amber kezéből a ruhákat. Jobban megvizsgáltam őket, és látszódott a kopott fekete farmer ülepén a sár, hiszen Justin lent ült a földön. Ráadásul esőillata volt minden egyes ruhadarabnak, ami csak még jobban igazolta a tényt: Justin tegnap este itt járt, én hoztam be, én segítettem neki, én láttam a gyenge oldalát, és ő hagyott itt minden szó nélkül. 

- Nem kérek több ebédet, a szobámban leszek – mondtam éppen annyira szomorúan, mint amennyire éreztem magam. Miért ment el mindenféle szó nélkül azok után, ahogyan feltűntette magát előttem? Miért nem mondta el, hogy mi viselte meg annyira? Miért érdemeltem ezt ki tőle? Annyi kérdés gyűlt fel a fejemben, hogy mást szinte mondani sem tudtam a „miért” kérdőszón kívül.

Csalódottan lépkedtem fel a szobámba, kezemben a Justin által itt hagyott ruhákkal. Szörnyen meg vagyok most bántva. Én csak segíteni akartam neki, ő mégis elment. Olyan abszurd, hogy miután olyan törékenynek mutatta magát előttem, egyszerűen csak elmegy, és Isten tudja, mikor látom legközelebb. Fogalmam sincsen, hogy ez neki miért jó így.

Ledobtam a ruhákat a földre, majd a bal karomat kezdtem vizsgálgatni. Vajon a karkötőmet ő rakta vissza a helyére? De mégis hogyan került hozzá? Egy mély sóhaj kíséretében ledobtam magam a földre, és gondolkozni kezdtem. Miután Justin betoppant húsz perces késéssel a találkozónkra, csak beszélgettünk, Utána történt az incidens – amire igazán nem kívánok többé emlékezni – és végül előbukkant a pökhendi Justin. Én otthagytam, de ő utánam jött és a karomnál fogva vissza… Egy pillanat. 

Tágra nyílt szemekkel pattantam fel a földről, és próbáltam visszapörgeti a fejleményeket a fejemben. Amikor megragadta a csuklóm, levette rólam a karkötőt és hagyta, hogy elmenjek. Ezt akarta felhasználni ürügynek, hogy újra lásson, ugyanis nem beszéltünk meg újabb találkát. Ez teljességgel lehetetlen. Justin kitervelte, hogy hogyan fog újra látni ismét. 

Ez kezd egyre érdekfeszítőbb lenni. Olyan titokzatos velem, közben pedig egyáltalán nem ezt érdemlem. Azok után, hogy segítettem neki képes így itt hagyni? Nagyon összezavarodtam. Talán anyának igaza van, és fel kéne hívnom Leah-t, hogy a szokásos módon kitárgyaljunk mindent. És most pontosan ezt fogom tenni.

-*- Justin szemszöge -*-

- Szép munka, kölyök – veregette meg a vállam ez a két lábon járó cigifüst-tároló. – Kezdesz fejlődni – nézett elismerően a szemembe, amire őszintén nem számítottam. Ki gondolta volna, hogy egy kemény maffiatag képes valakit megdicsérni? Ráadásul engem? Mi tagadás, Bieber, csodák még történhetnek.

- Köszönöm – bólintottam egy kis büszkeséggel. Nem igazán tudom, hogy mennyire kéne büszkének lennem arra, hogy közkedvelt maffiatag lettem, így inkább fogalmazzunk úgy, hogy örülök, amiért nem nyír ki.

- Van számodra egy meglepetésem, kölyök – veregetett vállon. Meglepetés? Jézus Mária.

- Mégpedig? – meresztettem rá a szemem. Nem mondanám, hogy nem félek, mert számára a meglepetés ki tudja, mit takar.

- Ha elmondanám, nem lenne meglepetés – felelte egyszerűen, mire én csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Azt hiszem, fel kell készülnöm a legrosszabbra. – Szállj be – mutatott a limuzinra, mire én el sem akartam hinni, hogy azt akarja, üljek be mellé. A testtartása és a kérlelő tekintete azonban tudatosította velem, hogy valóban azt mondta, amit hallottam. 

Engedelmesen beszálltam mellé a limóba, majd körülnéztem. Miért kerülök mostanában olyan körökbe, amit soha az életemben nem engedhetnék meg magamnak? De itt egy még jobb kérdés: ha egyszer már benne vagyok, akkor miért érdekel? Hagyom, hogy sodorjon az ár, mondhatni nem érdekel, mit csinálnak velem.

Út közben csak bámultam kifelé az ablakon az estébe, és mindvégig a múlt éjszaka járt a fejemben. Vajon mit gondolhatott Emily, amikor felébredt? Szerettem volna ott lenni mellette, de nem lehet. Haza kellett jönnöm, hogy meggyőződjek anyáék állapotáról. Az pedig már más tészta, hogy miután ezt megtettem, sétálni kezdtem Isten tudja hová, amikor megint rám bukkant ez a pasi. Hihetetlen, hogy mindig tudja, hol vagyok.

Már vagy ezerszer lejátszódott a fejemben minden, ami történt, és arra jutottam, hogy nagy hiba volt megmutatnom a gyenge oldalam Emilynek. Nem tehettem róla, tényleg nagyon kivoltam, de mostanra már jobban vagyok, hála neki, és ennek a pasinak, amiért a nekem tűzött feladattal elfeledtette velem, amit tettem, még ha csak egy kis időre is. Mégis, olyan jó volt Emilyvel lenni, hogy nem tagadhatom meg magamtól a látványát. Kitalálok valamit, hogy újra láthassam, és vele legyek, persze ha közben nem nyírnak ki „meglepetés” címszó alatt. 

- Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog, ami vár rád, kölyök – vigyorgott sejtelmesen a mellettem ülő, huszonöt év körüli srác, mintha meghallotta volna a gondolataimat.

- Abban reménykedem is – mormogtam az orrom alatt, szinte csak magamnak.

- Drake – mondta hirtelen, majd felém nyújtotta a kezét –, a nevem Drake.

- Justin – ráztam vele kezet, és meglepett, hogy felfedte előttem a kilétét. Legalább már nem lesz annyira ismeretlen számomra. A váratlan bemutatkozás után bekanyarodtunk New York számomra eddig ismeretlen területére, és azon az úton utaztunk tovább még pár percig. A kíváncsiság szinte már megölt, hogy hová visznek.

- Megjöttünk, uram – szólt hátra a sofőr, majd a két biztonsági őr ajtót nyitott nekünk. Meg tudnám szokni ezt a luxus fogadtatást. Mikor kiszálltam a kocsiból, az első, amit a sötétben megpillantottam, egy raktárépület rozsdás ajtaja volt. Furcsán összeráncoltam a szemem, hiszen nem értettem, miért hoz egy limuzinnal egy ilyen lepukkant környékre. 

- A látvány ne tévesszen meg, haver – veregetett hátba, majd az ajtó ki is nyílt – Gyere utánam – utasított, én pedig engedelmesen követtem. 

Minél beljebb mentünk, annál nagyobb luxus fogadott bennünket. Mindenütt arany – ami egészen biztos, hogy igazi – és ehhez hasonló, felettébb nem átlagos kellékek tárultak a szemem elé. Meghökkenve battyogtam Drake után, aki magabiztosan suhant a perzsaszőnyeges folyosón. Hova a rohadt életbe visz ez engem? Tettem fel magamnak a kérdést végleg összezavarodva, és vártam, hogy mikor kívánja már elmondani az itt tartózkodásom okát.

Ekkor váratlanul megállt egy barna ajtajú, arany kilincses szoba előtt, és felém fordult. Minden lejátszódott a fejemben: odabent vár egy ember, aki megöl, vagy ami még rosszabb: odabent vár egy ember, akit nekem kell megölnöm. Zavartan pislogtam Drake-re, és vártam, hogy elmagyarázza, miért hozott ide, de helyette csak ennyit mondott:

- Érezd jól magad, kölyök – vigyorgott, és kinyitotta az ajtót. Amikor a szemem elé tárult a szobában lévő látvány, azt hittem, rögtön elájulok. Léptem kettőt befelé, és máris arra eszméltem fel, hogy Drake becsukja mögöttem az ajtót, és kettesben hagy egy első osztályú nővel.

A szoba mindenütt vörös volt: vörös falak, vörös ágy, és egy vörös fehérneműbe öltözött barna szépség. Tátott szájjal meredtem a nőre, aki egyenesen felém tartott, és hívogatóan vonzott maga felé. Bárcsak minden meglepetésem ilyen lenne.

Amikor odaért elém, egy szempillantás alatt lekapta rólam a pólót, és mindenféle hezitálás nélkül a falhoz passzírozva megcsókolt. Keserű íze volt, hiszen jobban örültem volna, ha az esetlen szépséggel tehetném ezt, ám ahogyan ingerelt, nem tudtam nemet mondani.

Talán más nőbe temetkezve elfelejtem, mennyire is vonzódom Emilyhez.

Sziasztoook :) Bocsánat, hogy ilyen későn jelentkezem, de történt a hétvégén egy kis technikai probléma, bocsánat :(  Remélem a részben kárpótoltam a dolgokat :D

Szerintem ez a fejezet elég érdekes lett, nekem is fura volt írni, főleg Justin szemszögét. Fogalmam sincsen, hogy miért, tényleg, de én így éreztem :) Komiban remélem majd megkapom a visszajelzéseket, hogy a ti szemszögetekből milyen volt a történet.

A könyv nuku körülbelül, mindenhol hónapok alatt bírálnak el, vagy egyáltalán nem is foglalkozna a dologgal, hát ez van :(

Ennyi lettem volna, várom a soooooooooook komit :) Lova ya <3

9th chapter - I'm sorry

-*- Emily szemszöge -*-

Teljesen ledöbbenve álltam ott az ablakban, és még mindig a távcsőbe bámultam, hogy vajon az ott tényleg Justin-e, vagy a tej éppen ellenkezőleg hatott, mint ahogyan kellett volna. Szükség volt egy percre, mire feleszméltem, hogy akárki is az, nem maradhat kint a viharban, mert tüdőgyulladást kap. 

Gyorsan magamra kaptam egy farmert, az atlétámra pedig egy pulcsit, és már rohantam is lefelé. Nem igazán tudott foglalkoztatni az eső, miután felvettem a cipőm, kiszaladtam az utcára. A csapadék kellemetlenül hideg volt, és ráadásul a szél is nagyon fújt. Nem tudom, mióta ül odakint az a valaki, azt pedig végképp nem, hogy miért, de most azonnal be kell hoznom onnan. 

Felé vettem az irányt, és félretéve az összes viharral kapcsolatos félelmem, átfutottam a túloldalra. Már csak pár méter volt közöttünk a távolság, és minél közelebb értem, annál jobban meggyőződtem róla, hogy Justin az, aki ott ül. Elég nagy baj lehet, ha a járdát választotta ágy helyett. Minden egyes lépéssel egyre jobban féltem, és izgatott lettem, valamint aggódtam is. Túltengett bennem az adrenalin, úgy éreztem le tudnám futni a maratont, de ezt az energiát inkább arra használom, hogy behozzam innen. 

Amikor odaértem, egy pillanatra megálltam mellette. A lábam földbe gyökerezett, és megmerevedtem. Utáltam ezt az állapotot, a bennem lakozó kis Emily is, ezért közösen összegyűjtöttük az erőt a megmozdulásomhoz. Végül sikerrel jártunk, így rátettem a földön kuporgó fiú jéghideg kezére a sajátom. Justin hirtelen felpillantott, és csak akkor láttam meg, hogy milyen zaklatott is igazából. A szemei ki voltak sírva, és az arcára volt írva a tömör aggodalom. Abban a szent pillanatban azt sem tudtam, mit kéne mondanom, ezért csak bámultam rá, ő pedig rám. Örökkévalóságnak tűnt az a fél perc, mialatt így néztünk egymásra.

- Emily – mondta ki a nevem, mintha valami átkot feltörő varázsige lenne, majd felpattant, és olyan szorosan ölelt át, hogy alig kaptam levegőt. Azonnal visszaöleltem, csurom vizes testünk teljesen összeforrt. A víz engem is teljesen lehűtött, de Justin ölelése olyasfajta melegséget árasztott szét a testemben, hogy nem is zavartak az elázott ruháim. Éreztem a textilen keresztül, hogy mennyire átfázott, a karjaimban pedig vacogott is. 

- Gyere – kiabáltam neki, mivel a vihartól szörnyen nagy volt a zaj, ezt követően pedig kibújtam szorításából, majd megragadtam a kezét, és a ház felé vettem az irányt. 

Olyan gyorsan jöttünk, amennyire csak lehetett, nem sokkal később már bent is voltunk a jó meleg házban. Sietősen ledobtam magamról a cipőm és a pulcsim, majd Justin felé fordultam, aki úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Hatalmas szemekkel rám pillantott, és ismét úgy néztük egymást, mint kint. Teljesen más Justint látok, mint pár órával ezelőtt. Akkor ott motoszkált az arcán a mosoly, vidám volt és felettébb alattomos. Most viszont üveges a tekintete, a szemei vörösek, és maximálisan meg van törve. A szívem szörnyen megfájdult, ahogyan néztem ezt a meggyötört fiút itt az ajtóban. Tudtam, hogy a legrosszabb dolog, amit most tehetek az, hogy faggatom, ezért inkább másként cselekedtem.

- Átfáztál, a meleg zuhany majd segít – ragadtam meg a kezét ismét, és magam után húztam, fel a lépcsőn a fürdőszobáig. 

Jéghideg érintése még mindig bennem tartotta a melegséget, amely meglehetősen furcsa érzést keletkeztetett, de jelen pillanatban az érzéseim voltak az utolsó dolgok, amikkel foglalkoznom kellett. Sokkal fontosabb Justin, aki bármelyik pillanatban végleg összeomolhat. A fürdő elé érve szembefordultam vele, és a szótlanság ismét a hatalmába kerített. Eddig ő sem mondott nevemen kívül semmi mást, de ahogyan azt mondta, elég volt ahhoz, hogy felmérjem a helyzetet: segítségre van szüksége. Ez most minden, ami kell neki, és én meg tudom adni. 

– Várj meg itt, hozok apától ruhát – szólaltam meg végül, és készültem apáék szobája felé venni az irányt, de Justin visszarántott, majd magához húzva megölelt. 

A fejét a nyakamba fúrta, és annyira közel bújt hozzám, amennyire csak lehetett. Hirtelen reakciója szörnyen meglepett, de egy pillanatig sem haboztam, azonnal visszaadtam ölelését. Úgy szorított, mintha az élete múlt volna rajta, és kis idő múlva azon kaptam őt, hogy sírni kezd. A szívem másodpercek alatt darabokra tört, amikor ennyire gyengének láttam. Ez az egész előtérbe helyezte az érzéseim, és a melegség mellé némi lelki fájdalom is járult Justin sírásából kifolyólag. Nagyon szerettem volna tudni, hogy mi a baj, de nem akartam még jobban összetörni, már ha ez lehetséges egyáltalán. 

Körülbelül öt perc múlva elengedett, és a szemem fürkészte. Sosem voltam még ennyire tanácstalan. Talán azért, mert még nem volt dolgom egy érzelmileg ennyire megviselt emberrel sem. Fogalmam sincs, mit tegyek, csak azzal vagyok tisztában, hogy segítenem kell. Körül sem tudom írni, hogy mennyire furcsán érzem magam, amiért engedi magát így látni előttem, mert eddig mindig olyannak tűnt, aki tudja, mit csinál. Jelen pillanatban minden eddigi kép, amit magáról alkotott a szememben, szétfoszlott, és éreztem, hogy ez az igazi Justin. Nem pedig az, aki olyan pökhendi volt velem pár órája.

Ettől a rengeteg érzelemtől, és a rám nehézkedő nyomástól nekem is könnybe lábadt a szemem, ezért gyorsan apáék szobája felé vettem az irányt, mielőtt még én is kikészültem volna. Erősnek kell lennem helyette is, akármennyire lesz nehéz. 

Kicsit összeszedtem magam a szobáig vezető úton és halkan kinyitottam a szobaajtót. Anya és apa békésen aludtak, így lábujjhegyen elmerészkedtem apa szekrényéig. Kihalásztam a fiókból egy alsónadrágot, egy hosszú ujjút, és egy farmert. Mindegyikből feketét, mert mindig azt hord. Elvettem egy övet is, mert hiába a stresszhelyzet, a divattervezői vénám sosem alszik. Ahogyan elnézem, ezek pont jók lesznek rá, mert apa itt tartja a kinőtt ruháit tíz évre visszamenőleg. Amikor megszereztem mindent, visszacsuktam a szekrényeket, ám a fiókot kissé hangosabban sikerült visszazárnom, mint ahogyan azt képzeltem, ezért anya kicsit megmozdult. A szívem ezerrel kalapált, hogy fel ne ébredjen, de végül sikerrel jártam. 

Épségben kijöttem a szobából, majd sietősen a fürdőszobaajtóhoz mentem. Justin még mindig ott állt, ugyanúgy, ahogyan eddig: meggyötörve. A szívem ismét dobbant egy hatalmasat, és visszatért a melankolikus hangulat a házba. Amíg felé tartottam, eltűnődtem rajta, hogy bár össze van törve, mégis milyen tökéletes, ahogyan ott áll. Olyan sebezhető, látszik rajta, hogy egy rossz szó és megtörik. A helyzettől eltekintve kissé örültem, hogy ezt az oldalát is láthatom, mert tudom, hogy többé nem fogom. Élvezem, hogy segíthetek rajta, és visszaadhatom neki, amit ő tett értem.

- Tessék – nyújtottam oda neki a ruhákat –, a polcon mindent megtalálsz, használd nyugodtan – mondtam erőtlenül, bár egyáltalán nem így terveztem – Ha kész vagy, gyere be a szobámba – mutattam a fehér ajtóra jobb oldalt.

- Köszönöm – suttogta, és bevánszorgott a fürdőbe. Miután becsukta maga után az ajtót, sóhajtottam egyet, és próbáltam kiereszteni a stresszt, ami akaratlanul is, de rám ragadt Justinról. A szobám felé vettem az irányt, majd én is átöltöztem száraz ruhába. Nagyon furcsa, hogy Justin a házban van, az pedig főleg, hogy ilyen állapotban. Frusztrál az is, hogy nem tudom, mit tegyek, pedig határozottnak kéne lennem. Sokkal nehezebb, mint amilyennek hittem. Az elmúlt tíz perc eredményeképp gondterhelten lehuppantam az ágyamra, és vártam, hogy Justin kijöjjön a fürdőből.

-*- Justin szemszöge -*-

Még mindig nem tudom elhinni, hogy a legrosszabb helyzetemben is olyan helyen lyukadok ki akaratlanul, ahol segítséget kapok. Fogalmam sem volt róla, hogy a lábaim Emily háza elé vezettek el. Minden a véletlen műve, vagy inkább a sorsé. Mégis, egyáltalán nem érdemlem meg, hogy segítséget kapjak. Szemét voltam, aljas senki, mert összevertem a legjobb barátom egy régi történet miatt. Nem érdemlem meg Emily segítségét, jobb lett volna nekem odakint. Idegesen beletúrtam a hajamba, majd körülnéztem a fürdőben. 

Először az jutott eszembe, hogy nekünk ekkora az egész lakásunk, mint ez az egy fürdő. Aztán pedig az, hogy sosem voltam még ilyen extravagáns helyen, és biztos vagyok benne, hogy nem is leszek többet. Magam mögé néztem, ahol megláttam a zuhanyzót. Sóhajtottam egyet, hiszen mindenem meg van fagyva, végre felmelegedhetek. Ledobtam magamról a vizes ruháim, majd beállítottam a vizet kellemesen melegre. Szavakkal nem tudom leírni, hogy mennyire jól esett a testemnek a meleg víz. Egy pillanat alatt ellazultam, és úgy éreztem: szörnyen hálás vagyok Emilynek ezért. 

Miután végleg elkészültem megfordultam, és a fehér ajtajú szoba felé vettem az irányt. Útközben visszatértek a rossz érzések, minden bűnöm eszembe jutott, ebből kifolyólag pedig ismét szörnyen éreztem magam. Tényleg nem érdemlek ilyen segítséget azok után, amit tettem. A lelkiismeret-furdalás még mindig gyötör, mert azt is megfogadtam, hogy nem engedem magamhoz közel Emilyt, de annyira szükségem van rá, hogy nem tudom őt itt hagyni. Kell az ölelése, kell, hogy megnyugtasson. Erre van most szükségem, semmi másra.

Amikor az ajtó elé értem, olyasféle idegesség tört elő bennem, ami legutoljára akkor, amikor a falhoz nyomtam Emilyt. Egy kicsit tartok tőle, hogy mi fog fogadni, ha belépek a szobájába, de jobb lenne inkább csak simán bemenni idegeskedés helyett. Elfordítottam a kilincset, és lassan kinyitottam az ajtót. Egy félig megvilágított, gyönyörű szobát pillantottam meg, a közepén egy hatalmas ággyal, amelyen ártatlanul aludt egy meseszép lány. A szívem hirtelen olyan gyorsan kezdett verni, hogy azt hittem, szívinfarktust kapok. Nem tudtam megállni, hogy ne lépjek hozzá közelebb. Annyira gyönyörű volt, ahogyan ott feküdt, hogy valósággal vonzott maga felé. Megtettem pár lépést az ágy irányába, majd megálltam előtte. 

Istenem, miért csinálod ezt velem? Egy sikátorban kéne lennem azok után, ami történt, nem pedig egy palotában a királylánnyal együtt. Mégis, nem tudom megállni, hogy ne nézzem őt. Jobban esik a látványa, mint az iménti meleg zuhany. Hibátlan alkatát és a fénylő haját nézve késztetést éreztem rá, hogy hozzáérjek. Úgy éreztem, ha nem teszem meg, azzal bűnt követek el.

Megkerültem az ágyat, és lassan lefeküdtem mellé. A fejemet megtámasztottam a kezemmel, és úgy csodáltam őt tovább. Egy tincs a szőkésbarna hajából belelógott az arcába, ezért kisöpörtem onnan. Annyira lassan emeltem a kezemet, amennyire csak lehetett, és olyan gyengén értem hozzá, hogy aligha éreztem. Szinte csak az ujjbegyem ért hozzá, de az elég volt ahhoz, hogy ne tudjak betelni az érintésével. Végigsimítottam puha arcán, majd levettem róla a kezem, és a jobb zsebembe nyúltam. Kihalásztam belőle a karkötőjét, amit gondosan leműtöttem a kezéről korábban, majd ráraktam a kezére. Nem így terveztem a visszaszolgáltatását, de most van rá lehetőségem, hogy odaadjam neki, és ezt meg is tettem.

Olyan törékeny, amikor alszik, hogy félek, ha hozzáérek, kárt teszek benne. Mindez nem lehetetlen, mert Bobban is kárt tettem annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem is voltam tisztában azzal, amit teszek. Erre a gondolatra minden visszatért, amit eddig Emily látványa elűzött, és elfogott az érzés, hogy itt kell hagynom. Nem maradhatok, mert még a végén ő is az áldozatom lenne. Ki tudja, hogy mikor kerülök ismét önkívületi állapotba, és mikor támadom meg őt ok nélkül? Egyszerűen csak nem kockáztathatok. 

Csalódottan emeltem feljebb magam az ágyon, de mielőtt teljesen felálltam volna, adtam egy puszit a homlokára, ezzel megpecsételve, hogy mennyire köszönöm, amit értem tett. 

- Sajnálom – suttogtam, miközben az egész figyelmem a látványának szenteltem. Az igazat megvallva, nem is tudom miért kértem bocsánatot. Azért, mert olyan seggfej voltam, talán mert gondot okoztam a jelenlétemmel ma este, esetleg mert úgy döntöttem itt hagyom… Fogalmam sincs. A lényeg az, hogy van miért bocsánatot kérnem tőle, és bár nincs tudatában, hogy megtettem, legalább kicsit kisebb lelkiismeret-furdalással indulok el.

Kinéztem az ablakon, és kisebb megkönnyebbülés töltött el, amikor nyugtáztam, hogy elmúlt a vihar. Lassan három óra van, és hulla fáradt vagyok. Haza kéne mennem, mert anyáékért is aggódom, hogy hazament-e apám. Mielőtt végleg távoztam volna, utoljára szemügyre vettem Emilyt közelről, és mélyen rögzítettem magamban a látványát. Ez segíteni fog, ha elborul az agyam. Halkan kiosontam a szobájából, majd a házból is, és hazafelé vettem az irányt. 

Ebben a tempóban lesz vagy négy óra, mire hazaérek, de nem igazán tud érdekelni, jól esik most a séta. Meglehetősen furcsa volt ilyen külsővel ballagni az utcán, a bennem kavargó érzésekről pedig ne is beszéljünk. Remélem, anya nem fogja észrevenni rajtam ezeket a göncöket. Még mindig felfoghatatlan, hogy komoly büntetést érdemelnék, amiért ennyire undorító módon viselkedtem, de ehelyett épp az ellenkezőjét kaptam. Ez nem igazságos. Mindenesetre biztosan nem tudnék Bob szemébe nézni azok után, hogy félholtra vertem, mert a lelkiismeretem nem engedi, és tudom, hogy nem is fogja egyhamar.

Emily pedig… Hihetetlen, hogy a korábbi viselkedésem ellenére képes volt segíteni nekem. Csúnyán manipuláltam, amikor láttam rajta, hogy irányítható. Most ő is megtehette volna velem, de mégsem tette. Segített, ahogyan csak tudott, pedig jogában állt volna ott hagyni engem kint. Micsoda egy szar ember vagyok. Mindenkinek ártok, akik mellettem állnak. 

A tempómhoz képest viszonylag hamar hazaértem, és amint felmértem, hogy anyáéknak semmi bajuk, én is készülődtem csatlakozni az alvók táborához. Ledőltem a kicsik mellé, majd lassacskán lehunytam a szemem. Magam előtt láttam Emilyt, amint ott fekszik az ágyában ugyanolyan törékenyen, ahogyan ott hagytam. Ismét éreztem a selymes arcbőrét, és a haját a jobb kezemen. Pillanatokon belül azon kaptam magam, hogy már félálomban is vagyok, de mielőtt elaludtam volna, rájöttem: Emily volt az, aki elaltatott.

Hát hellokaaa :) Megjöttem megint, most jó soká, de net még mindig nincsen sajnos, így ritkán jutok olyan helyre, ahol fel tudom tenni a részeket :(

A részről. Tudom, hogy nem erre számítottatok, ne is titkoljátok!:DDDDD Elég sok érzelem és gondolatmenet található meg ebben a részben, de remélem azért sikerült úgy megírnom, hogy ne legyen unalmas. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok az eseményekről, Justin és Emily érzéseiről, így szeretném ha megírnátok :)

A könyvkiadásról lassacskán már kezdek lemondani, de még mindig nem adtam fel. Nagyon nehéz, belátom, de azért a never say never és a believe mindig ott lebeg a szemem előtt :)

Azt hiszem, ennyi lenne. Sok-sok-sok-sok kommentet várok, hogy mit gondoltok a mostani részről! Bízom benne, hogy nem kell csalódnom bennetek:) See you soon ♥