47th chapter - Just one kiss

-*- Emily szemszöge -*-

Egy nap, 22 óra, 42 perc. Ennyi az az idő, amit Justin nélkül töltöttem ez idáig. Semmi hír felőle, semmi jel. Azt sem tudom, él-e még. Minden este az erkélyajtómat bámulom, hátha meglátom odakint azt az ismerős körvonalat, de egyszer sem jön. Mindannyiszor csak a fák rengetegét látom, amint fújja őket a szél, s árnyékuk ijesztő figurákban végezik a falamon.

Így sem vagyok már kövér, de ebben a két napban biztosan leadtam vagy három kilót. Egy falat sem megy le a torkomon, egyedül a vízbevitelre próbálok odafigyelni, hogy ne végezzem kórházban kiszáradással. Főleg, hogy annyit sírok, mint egy újszülött kisbaba.

Leah felől sem hallottam. Amióta szombaton elment, egy alkalommal sem jelent meg újra. Teljes mértékben elveszett, nem ad semmiféle jelet magáról, és kerül. Már vagy ezerszer hívtam őt, a házukhoz is elmentem, de valahogy sosem volt otthon, amikor kerestem. Holott biztos vagyok benne, hogy csak kiadta a házvezetőnőnek, hogy tartson távol.

Anya próbál a közelembe férkőzni szombat óta. Rájött, hogy nem azért sírtam el magam, és nem azért menekültem rögtön a szobámba az estély után, mert fáradt voltam. Gyanút fogott, amikor nem jelentem meg egy vacsoránál sem, s annak is fültanúja voltam, ahogyan kifaggatta Ambert – az egyetlen embert, akit beengedek ebbe a fészekbe, amit én már csak a Pokol legmélyebb bugyrának hívok – a hogylétemről. Tudom, hogy aggódik értem, ennek ellenére annyira távol akarom tartani őt magamtól, amennyire csak lehet. Nincs az az isten, hogy pont neki sírjam ki magam, bármennyire is hiányzik az anyai ölelése. Ha rájönne, mi folyik itt… Na, akkor aztán sírhatnék.

Szombat óta ugyanabban a fotelban töltöm az időmet, amiben összeroskadtam. Csakis akkor állok fel, ha elfogyott a zsebkendőtartalékom magam mellől, vagy éppen a mosdóba kell kimennem. A tervezőszobámba sem léptem be. Eddig sosem bírtam ki egy napot sem nélküle. Ezúttal azonban látni sem akarom azokat a ruhákat ott bent. Főleg azt nem, amit Crystal viselt, ami olyan jól állt rajta, és amit akkor hordott, amikor Justin… Emily, az ég szerelmére, ezt hagyd abba.

Ez történik velem azóta, mióta minden ember elpártolt mellőlem. Csak ülök, és végiggondolom az eseményeket újra és újra… Minden alkalommal egyre jobban fáj. Minden alkalom után egyre jobban úgy érzem, szörnyeteg vagyok. Csődtömeg. Hogyan is eshettem ekkora hibába? Hogyan engedhettem, hogy így megbántsam azokat, akik szeretnek? Csak egy szörnyeteg képes ilyenre. És én azzá lettem.

Már épp újabb roham kezdett volna rám törni, amikor óvatos kopogás hallatszott a szobám ajtaján.

- Miss. Miller – Amber halk hangja jutott el a fülemig. – Vendége érkezett.

- Ki az? – szóltam ki túlzott izgatottsággal.

- Mr. Derek Kealey, asszonyom – felelte. A szívem a torkomba ugrott, amint felfogtam a választ. Derek itt van. Végre hallhatok valamit Leahról.

- Engedd fel – mondtam, majd villámgyorsan felpattantam a fotelomból. Mivel nem sminkelek itthon, ezért nem kellett mást tennem, csak kissé megszárítani az arcom a könnyektől, és máris úgy néztem ki, mint aki szimplán allergiás. És hogy őszinte legyek, allergiás is voltam önmagamra.

Aligha dobtam ki a használt zsebkendőkupacot a kukába, Derek máris benyitott az ajtón. Tekintete határozott, mégis kissé melankolikus volt. Amint rám nézett pedig, még sajnálat is tükröződött az arcán, melyen egy kissé meglepődtem. Hevesebb reakcióra számítottam.

- Te jó ég, Mily – szörnyülködött, ahogyan egyre közelebb jött, és meglátta a megviselt ábrázatom.

- Rémesen nézek ki, tudom – mentegetőztem. Gyűlöltem így megjelenni bárki előtt. Egyedül a családom és Leah az, akinek megengedem, hogy lásson ilyen állapotban, és bár Derek is már szinte családtag, ő azért mégiscsak más tészta.

- Dehogy – lépett egészen közel hozzám, és letörölte azt a maradék könnycseppet, ami még az arcomon éktelenkedett. – Nekem gyönyörű vagy így is – jelentette ki, én pedig hirtelen reagálni sem tudtam. Minden, amit tudtam az volt, hogy Justint szeretem.

- Hogy van Leah? – igyekeztem terelni a témát, és látszólag be is vált, ugyanis levette rólam a kezét, és lehuppant a kanapéra.

- Hasonlóan, ahogyan te – felelte őszintén. – Ki sem mozdul, mióta összevesztetek.

- Elmondott mindent? – kérdtem félve.

- El – válaszolta egyszerűen, nekem pedig hirtelen gombóc keletkezett a torkomban. Derek tudja, mi történt köztem és Justin közt. Máris nem örülök annyira, mint a kezdetekben. Az utolsó dolog, amire szükségem van, az a prédikációja, miszerint ő figyelmeztetett.

- Remek – súgtam magamnak, miután végiggondoltam mindezt, majd csendesen odasétáltam az erkélyajtómhoz, és üresen bámultam kifelé Brooklyn utcáira.

Ha Leah is olyan állapotban van, mint én, akkor miért menekül előlem? Miért hagy cserben, amikor tudja, hogy mekkora szarban vagyok? Ez nem baráthoz méltó viselkedés. Én sosem tettem volna ezt vele, bármekkora hibát is követett volna el.

A kis Emily bennem elhalva feküdt a padlón, s utolsó erejével igyekezett visszafojtani a közelgő sírógörcsöt. Akkor sem fogok Derek előtt sírni, ha az életem múlik rajta. Így is eleget látott már, többet, mint amit akartam.

Épp megfordulni készültem, amikor megéreztem Derek testét a hátam mögött, amint nekem nyomja a mellkasát, és karjaival átfogja a derekam. Megfeszültem. Negatív idegesség járt át, amint hozzám ért. Nem esett jól, nem ébresztett fel bennem pillangókat, nem váltott ki áramütést, egyszerűen… Nem volt Justin.

- Az a balfasz csak kihasznált téged – tette rá a vállamra állkapcsát, s majdnem szóról szóra ismételte el Leah két nappal ezelőtti szavait. – Tudod, hogy hozzád nem ő való.

- Hát akkor ki? – téptem ki magam a karjaiból, s szembe fordultam vele, mire egy meglepődött szempárral találtam szembe magam. – Te?

- Például – jelentette ki magabiztosan, mire még a félholt kis Emily is fintorogni kezdett a visszataszító gondolattól, miszerint vele legyek egy pár. – Én valóban meg tudom neked adni, amire szükséged van. A szüleim dús gazdagok, nem lenne gondod mellettem az életben semmire, azt kapnád, amire csak kinyitnád a szád, de tőle mit kapnál, Emily? – hajolt bele az arcomba. – Mi az, ami neki van, de nekem nincs?

- Szíve – vágtam rá rögtön fejcsóválva. – Ő megadja nekem azokat a dolgokat, amiket te soha nem tudnál, Derek. Élhetnék veled úgy húsz, negyven évig házasságban, hogy minden egyes percben őt kívánnám, az ő ölelését és az ő csókját, mert te soha nem tudnál olyan érzéseket kelteni bennem, mint amilyeneket ő! – robbantam ki, s valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a szívem megkönnyebbült. Egy ideje már fel akartam világosítani erről, de azelőtt sosem volt szívem.

Derek csak meredt szemekkel bámult rám, majd hirtelenjében rajta is átszáguldott a méreg tornádója.

- Megpróbáltad egyszer is? – tárta szét karjait. – Évekig próbálkoztam veled. Éveken át jeleztem, hogy szeretlek, de te mintha észre sem akartad volna venni! – szinte hisztérikusan ömlöttek belőle a szavak. – Először azzal a drogfüggő paraszttal kezdtél járni, akinek csak a testedért voltál jó, nekem pedig végig kellett néznem az egészet! Mindeddig maradtam, amíg bírtam, de egy idő után már képtelenség volt tovább néznem, amint a lány, akit szeretek, egy másik fiú karjaiban van, így átjelentkeztem más gimnáziumba, mérföldekre tőled, hogy elfelejtselek, de egyszerűen nem ment! Hiába volt körülöttem ezer lány, nekem akkor is te jártál a fejemben! – nézett a szemembe tiszta bánattal, mire olyasfajta döbbenet uralkodott el rajtam, amit az előtt nem is ismertem. – És amikor hazajövök annak a reményében, hogy te is így érzel, amiért nem látsz engem minden nap, mi fogad? Ez a kis szerencsétlen egy hét alatt eljut oda, ahová nekem évek alatt nem sikerült – lemondóan rázta a fejét, majd beletúrt a hajába. – Mégis mit vársz tőlem?

Nem hagytam, hogy a sajnálat, amit ezután a monológ után éreztem, átvegye az irányítást a józan eszem felett. Fogalmam sem volt róla, hogy azért hagyta el Brooklynt, hogy elfelejtsen engem. Fogalmam sem volt róla, hogy így érez. Mégis, az érzéseim úgy sem változtak, hogy már tudatában vagyok mindennek.

- Sajnálom, Derek, de az érzéseimen nem tudok változtatni – mondtam a lehető legőszintébben. – Tudom, hogy mindenki azt akarta, hogy egy pár legyünk. Az én anyám, a te anyád, még a média is. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ez meg is fog történni – valódi szánalom járt át, hogy ezt tettem vele, de nem tehettem róla. A teljes szívem Justin kezében volt.

- Soha? – kérdte, mintha ez lenne az utolsó reménye arra, hogy megváltoztatom a véleményem.

- Soha – erősítettem rá. Derek jó nagy adag levegőt fújt ki a tüdejéből, majd szótlanul maradt pár másodpercig.

- Jó – mondta egyszerűen. Úgy tűnt, mint akiben legalább két világ omlott össze. Nagyon úgy látszik, hogy én csak az emberek pusztításához értek. Mást sem csinálok, csak bántom azokat, akik szeretnek. Rémes vagyok.

- Derek…

- Kérlek, ne – intett le rögtön. – Megértelek és elfogadom. Ennek ellenére szeretnélek elkísérni a holnapi divatbemutatódra, amiért Justin nem lehet ott, és amiért tudom, milyen fontos ez neked – immáron felvette a tárgyilagos stílusát, amit jól ismertem. Mindig akkor beszél így, mikor fáj neki valami. Ettől a tudattól pedig csak még nagyobb lelkiismeret-furdalásom lett.

- Köszönöm – hálálkodtam, ezzel beleegyezve az ajánlatba. Egyedül nem fogom tudni végigcsinálni. Úgy nem, hogy sem Leah, sem Justin nincs mellettem. Kell valaki a szüleimen kívül, akire támaszkodhatok.

- Most pedig, ha nem haragszol, mennem kell – jelentette ki, majd a szemeimbe nézett, s nem is mozdította tekintetét hosszú másodpercek sorozatáig. A szívem beleremegett ebbe a helyzetbe, hisz a fájdalom, melyet tükröztek a szemei, behatoltak a testembe.

- Rendben – motyogtam alig hallhatóan, tekintetem azonban nem mozdítottam az övétől. Ő pedig hiába jelentette ki, hogy megy, egy tapodtat sem mozdult.

- Emily… - súgta, majd a kezemért akart nyúlni, de félúton megállt, hogy tekintetével engedélyt kérjen. Amit én legnagyobb meglepetésemre meg is adtam. – Szeretnék kérni tőled valamit.

- Mit? – kérdtem vissza rögtön. Derek a szemeimbe nézett, majd számomra hihetetlen szavak hangoztak el a szájából.

- Csókolj meg – felelte. A döbbenet olyan szinten átjárta a testem, hogy moccanni is képtelen voltam. Nem tudtam kifejezni az álláspontom, ugyanis minden izmom mintha elsorvadt volna abban a pillanatban. Derek valószínűleg megláthatta rajtam a pánikot, így gyorsan folytatta. – Tudom, hogy őt szereted. Tudom, hogy sosem kaphatlak meg. De kérlek… Legalább egy csókot adj, hogy érezhesselek egyszer, és aztán ígérem, többé sosem foglak zaklatni ezzel – reményteljesen nézett a szemembe. – Csak egy csók – suttogta.

A kezem még mindig az övében nyugodott, azt néztem, amíg a fogaskerekeim dolgoztak odabent. Évek óta szerelmes belém, és én sosem vettem észre. Máig sem tudnám, ha Justin nem jött volna, és nem világított volna rá. Ha most elutasítom, csak jobban összetöröm a szívét, és már így is hatalmas kárt tettem benne.

Hamar felnéztem rá, és aprót bólintottam. Derek arcán meglepetés jelent meg, nagy valószínűséggel egyáltalán nem számított rá, hogy beleegyezem majd. Sebtében elengedte a kezem, mint aki fél, hogy bármikor meggondolom magam, majd két tenyerével közrefogta a fejem. Végigfuttatta szemeit az arcomon, hüvelykujjával pedig az orcám, majd az alsó ajkam simította végig.

- Milyen gyönyörű… - súgta magának, ahogyan vizsgálgatott, s alig pislogtam egyet, máris közelített a fejével. Hamar becsuktam a szemem, hogy ne lökjem el reflexből, aztán megéreztem ajkait az enyémen.

Ő megkönnyebbülten sóhajtott, engem pedig elárasztott az ideg. Nem a megszokott puha ajkakkal találkoztam, hanem valami teljesen idegen felülettel. Egyetlen porcikámnak sem tetszett az érzés, amelyet adott. Hatalmas adag frusztráció kezdett száguldani az ereimben, ezért megnyugvásképp muszáj volt Justint képzelnem Derek helyébe, hogy éppen annyira el tudjak lazulni, hogy ne legyek egy farönkkel egyenértékű. Derek ekkor hirtelen elmélyítette a csókot, mire én azon nyomban ellöktem őt.

A szemem kipattant, és ziháltam az idegtől. Tudhattam volna, hogy túl messzire megy. Kisebb felháborodással egy lépéssel megnöveltem a közöttünk lévő távolságot, és úgy éreztem, soha többet nem akarom még azt sem, hogy rám nézzen. Az ő arca teli volt vággyal, szemei még mindig szinte felfaltak, ahogyan engem nézett, s ez csak szörnyűbbé tette az egész szituációt.

El akartam hitetni magammal, hogy helyesen cselekedtem,

de teljességgel lehetetlennek bizonyult. Minden értelemben ez volt a legrosszabb csók, amit valaha csak kaptam.

- Viszlát, Emily – mondta Derek váratlanul, s ki is viharzott az ajtómon.

Újra egyedül maradtam az önpusztító agyammal, s csak akkor csaptak le rám a gondolatok, melyek azelőtt elnyomásra kerültek a szánalmam által. Remegni kezdtem, a lábaim képtelenek voltak tartani a testsúlyom, így leroskadtam a fotelba, s üresen magam elé bámultam. A tények mint egy ágyúgolyó csaptak le rám.

Mit műveltem, te jóságos ég.

Hát sziasztok!

Egész hamar jöttem, nem? (Ahhoz képest, ahogy szoktam...)
Próbálom betartani a napi 200 szavamat, de ami azt illeti, nehezebb, mint hittem. Még nagyon meg kell szokni az írást, amikor fáradt vagyok. De! Csekkoltam a statisztikát, és egy szép kerek számmal találtam szembe magam. Kereken 400, azaz négyszáz komment gyűlt össze a részek alatt összesen, ami egy nagyon jó arány. Jó látni, hogy a számok egyre nagyobbak lesznek, és a rendszeres olvasók tábora is gyűlik. Hatalmas köszönet érte!
A részről való véleményetekre különösen kíváncsi vagyok most, hogy Derek ennyire bejött a képbe. Ki mit gondol róla?
Legközelebb majd kb. két hét múlva, kelet felől pirkadatkor fogok felbukkanni remélhetőleg, ha út közben fel nem bukok valamilyen iskolai teendőben. :D
Addig is puszi mindenkinek ♥

46th chapter - Anger

-*- Justin szemszöge -*-

Két nap telt el azóta, hogy utoljára láttam Emilyt. Azóta számtalanszor ütöttem bele olyan erővel a falba, hogy már nem érzem a jobb öklöm. Látom, amint vérzik, de nem érzek fájdalmat. Mert annál erősebb fájdalom nincs, mint ami a lelkem legmélyéről árad.

Egyik alkalommal azt hittem, szilánkosra töröm a kézfejem, amikor elkezdtem ütni a téglafalat. Odaképzeltem minden egyes érzést, ami Emilyhez köz, és igyekeztem olyan hamar porrá zúzni őket, amilyen hamar csak lehetett. Egy idő után már nem is sírtam, mert a fájdalom oly mértékű volt, hogy kikapcsolta az érzelmi rendszeremet. És mit értem el vele? Semmit. Hiszen hiába vertem szét a falat, hiába dőlt a vér a kezemből, bent a szívemben még mindig ugyanúgy szerettem őt. És amennyire szerettem, annyira utáltam is egyszerre. 

Igyekeztem távol tartani magamat a kicsiktől, hogy még véletlenül se lássák miféle ronccsá lettem. Mindig jó példát akartam mutatni nekik, és úgy akartam leélni az életemet, hogy egyszer se lássanak sírni. De Emily még ezt is megtörte.

Megtörte a becsületem, a szívem, és a reményem. Még az anyám szívét is összetörte, hiszen neki kellett végignéznie, ahogyan elemészt a bánat és a düh, és neki kellett aggódnia értem, mert más nem tette volna. Neki kellett elszenvednie az óránkénti dührohamaimat, amelyek ezúttal kétszer olyan erősek voltak. Éppen ezért vonultam el minden egyes alkalommal, amikor éreztem, a düh átveszi az irányítást, mert rettegtem, hogy a családom fogja megsínyleni a következményeket. Ez volt az utolsó dolog, amit tenni akartam. 

- Bátyus – Jaxon óvatosan közeledett felém. Én a falnak támaszkodva ültem a földön, és csak néztem magam elé. Amint az öcsém félénk, gyermekies arcára vetült a tekintetem, valamelyest meglágyultam, majd rögtön bűntudatot is éreztem. A saját testvérem fél tőlem. Látom a szemében.

- Mond, prücsök – néztem rá olyan kedvesen, amilyen kedvesen csak lehetett abban az állapotban. 

- Hát az úgy volt, hogy játszottam Jazzyvel, és véletlenül nagyon erősen löktem meg a kisautót, és Jazzy elfutott előle, és nézd – vette elő a háta mögött tartott kezeit, melyben az autó roncsai nyugodtak. Szemei kis híján könnybe lábadtak, hiszen az volt a kedvenc játéka az összes közül, amiért imádta a mentőautókat. Reményteljesen nézett rám, s arra az egy pillanatra képes voltam félretenni a fájdalmam. Nincs az az Isten, hogy hagyjam sírni a testvérem. 

- Nagyon úgy tűnik, hogy meg kell mentenünk a mentőautót – mosolyodtam el halványan, mire Jaxonnak petárdaként villantak fel a szemei. 

- Meg tudod gyógyítani? – fogta el a végtelen öröm, majd tapsolt párat. Igaz, fogalmam sem volt, hogyan fogom neki megjavítani, de tudtam, hogy akkor is megteszem, ha egész nap azon kell dolgoznom. Legalább a családom legyen boldog, ha már én képtelen vagyok erre. 

- Meglátjuk, mit tehetek – vettem ki apró kezeiből a darabokat, s vizsgálódni kezdtem. Jaxon el sem mozdult mellőlem, míg én az autóját javítottam, s pár perc után nagy meglepetésemre sikerült is összeilleszteni, az öcsém legnagyobb örömére.

- Köszönöööm! – kapta ki nyomban a markomból az immáron ép játékot. – Szeretlek, bátyus – mondta, s olyan erővel ölelt át, amiről addig azt sem tudtam, hogy van neki. Megfagytam egy pillanatra, amiért pár napja senkinek sem engedtem, hogy fizikai kontaktust teremtsen velem, de azonnal visszaadtam Jaxon meleg ölelését, aki erre csak még inkább szorított magához. 

Úgy éreztem, hogy már nem is köszönetnyilvánítás céljából ölel, hanem mert négy éves létére is észrevette, hogy összeomlottam. És mi tagadás, melengette a szívem, hogy mellettem akart lenni, akármilyen kicsi is. 

Anya erre a jelenetre lépett be a lakásba, és akarata ellenére is megtorpant, csak hogy elmosolyodjon. Jaxon ekkor döntött úgy, hogy elereszt, és odafut hozzá, de ez nem akadályozta meg anyát abban, hogy ne mosolyogjon rám halványan. Tudtam, mi ez az arc: beszélni akar velem. És pontosan tudtam azt, is, hogy én ezt marhára nem akarom. 

Még mielőtt esélye lett volna hozzám szólni, gyorsan felkaptam a pulóverem, és kisétáltam a házból. Nem fogok az áldozata lenni egy anya-fia beszélgetésnek, hiszen úgyis tudom, mit mondana. „Biztosan nem úgy gondolta.” „Emily szeret téged, Justin.” „Miért nem mész és beszéled meg vele? Megértené.” Anya az ő pártját fogja. Azt hiszi, túlreagálom és hazudok. Pedig a rohadt életbe is… nehéz lenne félreérteni azt, hogy valaki halálos csöndben marad, miután szerelmet vall neki az ember. 

Figyelmen kívül hagytam azt, ahogyan a szívem ketté akart szakadni a belsőmben, amikor ebbe ismét belegondoltam. El kell felejtenem őt. Mindkettőnknek így lesz a legjobb. Nem vagyunk egymáshoz valóak, sosem voltunk és soha nem is leszünk. Emily nem kell nekem. Már csak el kéne hinnem, amit mondok…

Agonizálásom egy kocsi zavarta meg, amint jól hallhatóan belassított mellettem. És akkor tudtam: ha eddig még csak az egyik oldaladra kaptál pofont, nemsoká érkezik a másik ütés is. 

- Na, ki van itt? – Drake kifejezetten játékosan szólt ki hozzám a lehúzott ablakon keresztül. – Szokásos világfájdalom, szokásos útvonal a szokásos ruhában. Ez csakis Kölyök lehet – mondta, s ekkor vettem a fáradtságot, hogy rápillantsak. Valamiért abban a pillanatban nem féltem tőle. Talán azért, mert a fájdalom még a félelem érzését is elnyomta belül.

- Örvendek – mondtam ezt a lehető leg életuntabb arckifejezéssel, amivel csak lehetett. 

- Haver, túl sokat aggódsz szarságokon – komolyodott el kissé, s ahogy az autó megállt, ő kikönyökölt az ablakon. – Azt se tudom, hány éves vagy, és őszintén nem is érdekel, de úgy nézel ki, mint egy nyolcvanéves. Élvezd az életet – előadása kissé már színpadias volt, de azért én hallgattam. – Itt egy csomó nő, pia, fű, minden, ami kell, töröld le a búval baszott ábrázatod, és vonszold be a segged az autóba – ezalatt a rövidke monológ alatt olyan gyorsan cserélgette a stílusát, hogy az időjárás is megirigyelte a változékonyságát. 

Mondandója ahelyett, hogy feltöltött volna, csak még több rossz emléket idézett elő. Lefeküdtem azzal a lánnyal ismét. És mit értem el vele? Végig Emilyre gondoltam. Végig csukva tartottam a szemem, hogy oda tudjam képzelni őt. Kizárólag így tudtam egy minimálisan is élvezni azt, amit nyújtott, de az sem tartott örökké, mert amikor kinyitottam a szemem, mégsem azt láttam, akit akartam. Azután pedig ránézni sem voltam hajlandó. Hiába bújt hozzám, próbálta újra megteremteni a hangulatot, nem ment neki. Csak addig volt jó, amíg levezettem rajta a mérgem. Utána ismét Emilyért sóhajtoztam.

Kirázott a hideg, ahogyan visszagondoltam erre, s még mielőtt tovább rontottam volna a saját helyzetemen, bepattantam Drake kocsijába. Ugyan ötletem sem volt, merre akar száműzni, de abban biztos voltam, hogy nem akarom látni ismét azt a másik lányt. Soha többé nem akarok hozzáérni. 

Végül, amint kiderült, egy alaposan zártkörű szórakozóhelyre vitt el. Bent hangosan bömbölt valami elektronikus zene, az emberek pedig egymásnak simulva vonaglottak a táncparketten. Életemben nem láttam még annyira részeg embert, mint ott, és a legőszintébben szólva kirázott tőlük a hideg. Akárhányszor részeget látok, az apám jut eszembe. Többek közt ez is az oka annak, hogy nem emelek a számhoz alkoholt. 

- Gyere má’, cimbora – Drake félkómás állapotban szinte rám esett, ahogyan átkarolta a vállamat. – Gyere, igyá’ valamit. Én fizetem. Mindent fizetek! – vihogta el magát, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogyan érezzek részeg Drake-kel kapcsolatban. Annyi biztos volt, hogy nevetséges látványt nyújtott. 

Csak hogy ne okozzak csalódást, úgy tettem, mint aki inni készül, aztán miközben Drake lehúzta a felesét, én gyorsan kicseréltem a poharam egy üresre, és reménykedtem, hogy senki nem látta. Pechemre Lorenzo – Drake jobb keze – végignézte. Remek, most majd aztán leadja a drótot. 

Két óra hosszát bírtam odabent, többet nem. Azután megkíséreltem szólni Drake-nek a távozásomtól, aki részeg állapotában még a kocsit is nekem adta. Hát, legalább megszabadultam onnan. Az egyik testőr elfuvarozott éppen arra a pontra, ahol felvettek, s hálát adtam az égnek, amiért egyedül lehettem újra.  Komótosan kezdtem el hazafelé sétálni, s éppen, amikor ismét elkezdték volna az Emily-féle gyilkos gondolatok lerohanni, meghallottam egy ismerős hangot a lakásból.

És ez a hang a rémálmaimban is kísértett. 

- Ne! Ne bántsd Jaxont! – anya sikoltott, s erre löktem be az ajtót. Az apám Jaxon kezelt lábát akarta ismét megsebesíteni, mire a Jaxon keservesen sírt. Jazzyt lefogta anya, hogy ne tudjon rátámadni az apjára. Meg akarta védeni a testvérét. A mérhetetlen düh alatt rettenetesen büszke voltam a hatéves húgomra. 

Egyetlen szót sem szóltam, csak megragadtam a pólóját, s egy hirtelen mozdulattal elrántottam őt a kicsik és anya mellől. Elesett, de megtámaszkodott a falban, majd az alkoholtól ködös szemeivel engem vizslatott. 

Szuszogtam. A mellkasom vadul emelkedett s süllyedt, ahogyan néztem arra, aki nemzett engem. Egy pillanatra elfogott az undor, hogy belőle vagyok, amely sec-perc alatt átalakult valami pusztító erővé bennem. Felgyulladt a tüdőm, úgy éreztem, bármelyik másodpercben képes vagyok rá tüzet okádni, de mindaddig higgadt maradtam, amíg a kicsik a közelben voltak. Túl sok ilyen esetnek voltak a tanúi már, és nem fogják végignézni, ahogyan holtra verem az apjukat. 

- Tűnj innen kifelé! – szóltam erélyesen ennek a vén alkoholistának, aki csak gúnyosan mosolygott rám.

- Ez az én fiam! – nevetett magában. – Magamra emlékeztetsz, amikor ennyi idős voltam – dőlt neki a falnak, ahogyan mormogta a baromságait, majd hirtelenjében újból rám nézett, s vicsorított. – Hát nem veszed észre, mennyiben hasonlítunk? 

- Azonnal hallgass el – valami egészen újfajta méreg járt át az iménti kijelentésére. Mégis hogyan képes azt mondani nekem, hogy hasonlítok rá? Én soha nem bántanék nőket, gyerekeket meg főleg. Ráadásul a saját családját… Hogyan képzeli?

- Az én vérem vagy – ellökte magát a faltól, hogy felegyenesedjen, ám visszaesett ugyanabba a pozícióba, ahonnan indult. – Nézz csak magadra, Justin – szabad kezével felém bökött, bennem pedig megfagyott a vér. Utoljára két éve hívott a nevemen. Azután minden voltam, csak ember nem a szemében. – Mit érzel most, fiam? Dühöt, ugye? – nevetett. – Addig akarsz ütni, amíg el nem ájulok, hogy aztán láthass meghalni végre – fennhangon beszélt, én meg csak dermedten álltam egy helyben. Abban a pillanatban annyi érzelem tornyosult belém, hogy sziklává dermesztett mind. – Hát nem ez az, amit én is csinálok? – ekkor már fel tudott állni két lábra, hogy a szemembe tudjon nézni. 

Úgy éreztem magam, mint akit gyomron döftek egy szamuráj karddal. A dühkitöréseim semmiben nem mások, mint az apám állapota, amikor részeg. Ugyanazt csinálom, amit ő. Ártatlan embereken töltöm ki a mérgemet, és majdhogynem holtra verem őket, amíg le nem vezetem azt az érzelemtömeget, amely akkor ki akar törni belőlem. 

Olyan vagyok, mint az apám.

- Ne hallgass rá, Justin! – anya hangja húzott ki a transzból, aki a kicsikkel a szoba lehető legtávolabb pontjába menekült. Igaza van, csak manipulálni akar. Én nem lehetek olyan, mint ő. Nem lehetek…

- Nyisd már ki a szemeidet, Patricia! – az apám szinte torkaszakadtából ordított fel, mire azonnal felkészültem, hogy nyomban behúzok neki egy hatalmasat. Valamiért mégis hagytam neki végigmondani, amit akart. – Nem látod, mi lett a fiadból? Úgy igyekeztél, hogy ellenem neveld, hogy aztán pontosan olyan ember lett, mint én vagyok – beszélt, én meg még mindig ugyanott és ugyanúgy álltam, ahogy tíz perccel azelőtt. Miért nem fékezed már meg? Kussoltasd már el, a kurva életbe. – Emlékszel, amikor már kicsi korában észrevetted, milyen heves természetű? Én hagytam neki, hogy sporttal levezesse az energiáját. Na és te mit tettél? – meg akart indulni anya felé, és ekkor már csak reflexből is megálljt parancsoltam neki. Meglepetésemre engedelmesen a helyén maradt. – Mit tettél vele, Patricia? Válaszolj a fiadnak, hadd hallja ő is – provokálta őt, mire én félve megfordultam, hogy anyára nézhessek. Arra számítottam, hogy majd egy határozott tekintettel találom szembe magam, ami pontosan tudja, hogy ez a részeg ember itt baromságokat hord össze, ehelyett azonban hatalmas szemeket és remegő ajkakat véltem felfedezni. 

Megfagytam. Anya úgy nézett rám, mint aki menten elájul, ettől pedig az én gyomrom is görcsbe rándult. Minden erőmmel igyekeztem, hogy ne hagyjam magam befolyásolni az apám önkívületi szavainak, ám anya tekintete megbillentette a magabiztosságom.

- Anya? – halkan beszéltem, jelezvén, hogy választ követelek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ebben a szituációban találom magam. Én és ez az alkoholista együttesen nézünk anyára, aki valamit szemmel láthatóan titkol előlem. Az életem egyre csak rózsásabb lesz. 

- Gyerünk, Patricia – az apám meghökkentő nyugalommal beszélt, melyből arra következtettem, hogy most nem vitt be a szervezetébe akkora alkoholmennyiséget. Ettől az egész helyzet csak még ijesztőbbé vált. Jó ideje nem láttam már józanhoz közeli állapotban. 

- Én… - anya végre halkan felszólalt, mire a figyelmem duplájára éleződött. Felkészültem mindenre, amit akkor lehetségesnek véltem. 

Arra azonban mégsem számítottam, ami végül elhagyta a száját.

Hát sziasztok itt is!

Ez az első posztom az évben, szóval boldog új évet mindenkinek! Most "csak" két hónap kimaradás volt két rész között, ami határozottan elfogadottabb, mint a fél év az Anything Could Happen blogomban. Ott már leírtam, de itt is megteszem: ezentúl valószínűleg jóval hamarabb fognak jönni a részek, ugyanis ráálltam a napi minimum 200 szó írására, amivel egész hamar össze tudok hozni egy részt, ha kitartó vagyok. És az leszek! :)A részt szerettem volna vegyesre csinálni. Család, szerelem, csalódottság, düh, izgalom. Megpróbáltam mindent beletenni, majd ti megmondjátok, hogy sikerült-e. :) Örömmel veszem észre a 62 feliratkozót, gyűlögetünk, köszönöm szépen! Alig várom, hogy olvassak pár véleményt, ne fogjátok vissza magatokat! :) Találkozunk hamarosan. ♥ 

45th chapter - Falling into pieces

-*- Emily szemszöge -*-

- Emily, kincsem – anya kopogtatását hallottam az ajtómon, mire felkaptam a fejem. Még mindig a padlón ültem egymagamban, a gyönyörű barackvirágszín ruhámon fekete sminkpacák éktelenkedtek a sírásomból kifolyólag. És ez tüll. Az életben nem fog kijönni belőle.

- Igen? – összeszedtem a maradék erőm, hogy meg tudjak szólalni. A hangom reszketegebb már aligha lehetett volna, reménykedtem, hogy anya nem hallja meg.

- Minden rendben veled? Olyan hamar eltűntél – érzékeltem, amint aggódik értem, és ez volt az egyetlen tényező abban a pillanatban, ami boldogított.

- Persze, minden rendben, csak szeretnék kicsit… - eltűnni, megszűnni, elsüllyedni - pihenni – mondtam egy kisebb hatásszünetet követően. Pihenni, mi? Egész éjszaka nem fogok elaludni emiatt.

- Megértem, hogy elfáradtál, drágám, de Leah szeretne hozzád bejönni. Beengedjem? – kérdezte, s nem is kellett gondolkodnom a válaszon.

- Igen, engedd be – sokkal jobb lesz, ő legalább majd gatyába ráz, és talán felrugdos a padlóról. De miért is reménykedem? Hisz én vagyok a hibás. Itt magamat kell felrugdosnom innen, és aztán rögtön elrugdosni Justinig, hogy a lehető leghamarabb helyrehozzam ezt a katyvaszt, amit okoztam.

- Máris hívom – hallottam anya utolsó szavait, majd vettem egy nagy levegőt, és felálltam a térdelő pozíciómból, amelyben akkor már fél egész órája tartózkodtam. Nem akartam, hogy Leah ennyire szerencsétlenül találjon rám, bármennyire is éreztem magam a világ legnagyobb balekjának. Éppen annyi időm volt, hogy eltávolítsam a sminkem, Leah máris nyitotta az ajtót.

Még mindig azt a fekete ruhát viselte, amit együtt vettünk, és ha lehet, csak még jobban állt rajta, mint az üzletben. Rám irányította együtt érző tekintetét, majd meg is indult felém.

- Emily, úgy sajnálom – odaszaladt hozzám, s a lehető legmelegebb ölelést adta nekem, amitől persze újra el kellett sírnom magam.

- Nem, Leah, ez az én hibám – váltam el tőle, és idegesen dobálni kezdtem a ruhám szoknyarészét.

- Ugye nem azt akarod nekem mondani, hogy magadat okolod azok után, amit láttál? – barátnőm megdöbbent tekintetével ütközött össze a sajátom. – Mils, ő volt az, aki…

- Itt volt az előbb – vágtam közbe, mielőtt olyanért kezd el szidni, ami jogtalan.

- Tessék? Feljött hozzád? Hogy volt képe…

- Leah, hallgass végig – nyugtattam, majd lehuppantam a kanapéra és folytattam. – Itt volt, veszekedtünk, és teljesen elszabadult a pokol – a fejemet fogtam és próbáltam valamiféle földöntúli erővel kiszedni onnan ezeket a rémes emlékeket. – Dühös voltam, amiért úgy összemelegedett Crystallal, ő pedig dühös volt, mert nem bíztam benne – pörögtek a szemem előtt az események, s a torkom, ha lehet, még jobban összeszorult Crystal és Justin látványának felidézésekor.

- Még jó, hogy nem bíztál meg benne, azok után, amit láttál – mondta azonnal. – Ezért nem te vagy a hibás.

- Azt mondta nekem, hogy szeret, és én nem mondtam vissza – böktem ki gyorsan, mielőtt a hihetetlen mennyiségű önbírálat rám zúdult volna.

- Micsoda? Szerelmet vallott ezek után? – Leah szemei lassan kigúvadtak, ahogy meglepődött. – Mekkora egy paraszt! – kiáltott fel hitetlenül, majd az indulat hevében még a kanapéról is felpattant. – Enyeleg egy másik nővel a saját estélyeden, amin melletted kellett volna lennie, és aztán még téged okol, amiért nem bízol benne, és amikor már látja, hogy rosszul áll a szénája, beveti a „szeretlek” szöveget, micsoda szánalom ez? – úgy tűnt, mint aki el sem akarja hinni, hogy ilyen megtörténhet, én pedig csak sokkos állapotban figyeltem a kitörését.

- Tessék? Leah, nem – felálltam én is, miután Justint így lefokozta. – Igaza volt bízom kellett volna benne – néztem Leah szemébe olyan mélyen, ahogyan csak tudtam, s igyekeztem belevésni a tényeket. – Rosszul esett, amit Crystallal művelt, de neki sem lehet könnyű Derekkel mellettem – az indulatom alábbhagyott, s cserébe átvette az uralmat a bűntudat. – Nem kellett volna így kiborulnom, és főleg nem kellett volna hagynom elmenni úgy, hogy nem tudja, én is szeretem őt – ha lehetett volna, levetettem volna magam az erkélyemről, amilyen idiótán éreztem magam akkor. Mindent brutálisan elszúrtam.

- Kérlek, Emily, ne akard azt mondani, hogy te beveszed ezt – úgy látszott, hogy nem nagyon győzte meg barátnőmet a magyarázatom. – Csak kihasznál téged, nem veszed észre? Semmi másért nem kellesz neki, csak a pénzedért!

- Ez nem igaz! – vágtam vissza dühösen. – Ha ez így lenne, nem tiltakozott volna olyan hevesen, amikor először ismertettem vele, hogyan fog megismerkedni az anyámékkal. Annyira kiborult, hogy majdnem meg is ütött – kirázott a hideg, amint ismét átjárt az a félelem, ami akkor.

- Hogy mi?! – Leah szemei ekkor egyenesen felrobbantak, és sosem láttam még olyan ingerültnek, mint abban a pillanatban. Elfelejtettem volna ezt megemlíteni neki? – Ezt a részletet mégis miért titkoltad el előlem? Szent ég! – járkált fel-alá – És te még képes vagy elhinni neki, hogy szeret téged? Ez egyszerűen nonszensz! – hevesen affektált a kezeivel. – Én meg még bele is mentem ebbe az idióta játékba, még segítettem is, és még bíztattalak is, ó te jó ég, én orbitális barom – szidta magát egy immáron csendesebb tónusban, én pedig csak álltam ott, mint a világ leghivatásosabb szerencsétlene.

- Ő nem csinált semmi rosszat – mondtam halkan, holott tudtam, már semmit nem érnek Leahnak a szavaim. Barátnőm rám nézett, s arckifejezéséből levettem, hogy már azt sem tudja, ki vagyok.

- Teljesen elvette az eszedet, Emily – rázta a fejét. – Játssza veled az őrült játékait, és te belemész, mert olyan rohadtul belézúgtál – lemondóan mutogatott rám, mialatt beszélt. – Hát tudod mit, én… én ebből kiszállok – jelentette ki, mire a szívem oly erősen zakatolt, hogy úgy tűnt, szívrohamom közeleg. – Nem fogok közreműködni abban, hogy összetörjön téged, mert ez egy kibaszott nagy baromság! Ráköltesz egy kész vagyont, csak azért, hogy a szüleidnek tetsszen, amit látnak, ő meg élvezi a tejben-vajban fürdést, és azt, hogy úgy táncolsz, ahogy ő fütyül. Én ebben nem akarok részt venni – már nem tombolt, nem kiabált, hanem véresen komoly ábrázattal véste ezt egyenesen a lelkembe, ezáltal csak mélyebben megérintett, mint amit abban a pillanatban kezelni tudtam volna.

- És mi van azzal, amiket mondtál? Hogy „úgy összeillünk”, és hogy „látod rajtunk, hogy szeretjük egymást”? – ismét a sírás fojtogatott, amint éreztem, hogy egyszeriben minden kihullik a kezeim közül.

- Olyan boldog voltál, Emily – az ő szemei is beködösödtek, ami dupla akkora erővel facsargatta a szívemet. – Nem mondhattam, hogy ez kártékony neked, azok után, amin átmentél Briannel – megint a fejét fogta önszidalmazása alatt. – Derek harcolt ellene és próbált megakadályozni, rá akart beszélni, hogy vonjalak el téged Justintól, de én túl gyenge voltam – vallotta be. – Kérlek, vedd észre, hogy ez a fiú nem neked való. Ha a szüleid rájönnek, ki is ő, tűzzel-vassal fognak harcolni, hogy szétszedjenek titeket. Ráadásul nem tarthatod őt el életed végéig, ez egyszerűen nem helyénvaló. Keress valakit, aki jobban illik hozzád, mert ő… Már azt sem tudom, ki ő – barna szemei belefúródtak az enyémekbe, s a könnyeim akaratom ellenére újra áramolni kezdtek lefelé az arcomon. – Sajnálom, Emily, de nem segíthetek tovább abban, hogy tönkretedd magad. Át fogom küldeni Justin ruháit, amiket nálam rejtegetsz, és ezek után magadnak kell megoldanod, ha folytatni akarod. Kérlek, gondold ezt át – mondta, majd hátat is fordított nekem, hogy kimenjen az ajtómon.

- Sajnálom – suttogtam, miközben az ajtó felé távolodott tőlem, majd a sírás el is nyomta a további szavakat. Leah visszafordult, s nehéz arckifejezéssel még utoljára rám nézett.

- Viszlát, Emily – mondta, s már távozott is.

Mintha visszarepültünk volna fél órával ezelőttre, újra ledobtam magam a földre, és ismét ugyanabban a térdelő pozícióban sírtam, mint miután Justin elhagyta a szobámat. Ezúttal azonban hisztérikusabb voltam, mint valaha: elkezdtem széttépni a ruhámat, az utolsó tüllt is leszakítottam róla, és a legalsó selyem réteget is cafatokra szaggattam. Igyekeztem úgy tenni, mintha az az ártatlan ruha lenne minden emlékem, ami Justinhoz köthető, így nem akartam egyetlen ép darabot sem hagyni belőle. Miután végeztem, ott ültem egy ruhában szoknyarész nélkül, s körülöttem mindenütt cafatok hevertek. Körülnéztem, és a rendetlenség magam körül ijesztően hasonlított arra, milyen helyzetbe is kevertem most magam.

Beleszerettem egy hozzám kissé sem illő fiúba, aki elhagyott. Összevesztem a legjobb barátnőmmel, mert nem akart hozzájárulni a fájdalmamhoz, így elhagyott. A szüleim nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy a fiú, akit szeretek, nem a mi rétegünkbe tartozik, így cserbenhagytak. Minden, ami csak lehet, széthullott körülöttem, és az összes, hozzám legközelebb álló ember a szemem láttára sétált ki az életemből. Mindent elcsesztem.

Hagytam magamnak még pár percet, amíg csillapodott a sírásom, majd keservesen elkezdtem összeszedegetni az életem darabjait körülem. Kerítettem egy zsákot, s próbáltam azáltal lehiggadni, hogy lassan, egyesével dobáltam bele minden részt, melyet szétszakítottam. Amint végeztem, s megtelt a zsák, úgy döntöttem, nem fogom kidobni. Alkotni fogok belőle valamit, hogy beleöljem a fájdalmam.

Levettem magamról a felsőrészt, azt is beledobtam a zsákba, s egy zuhany után leültem a kanapémra, majd vártam. Hogy mire, azt magam sem tudtam, de mintha Isten is megunta volna, hogy egy helyben ülök mozdulatlanul, mint aki meghalt, küldött nekem még valamit, amin aggódhattam.

- Bejöhetek? – kopogtatott anya az ajtómon, mire behívtam őt. Sírásnak akkor már nyoma sem volt, sem pedig széttépett ruhának, így csak úgy kellett tennem, mintha fáradt volnék. – Egy ideje már idebent vagy – mondta, s bekuporgott mellém a kanapéra. – Jól vagy?

- Hát persze – mosolyogtam. Jó voltam már abban, hogy elrejtsem, mit érzek igazán. – Fáradt vagyok, ennyi az egész. Kimerítő és stresszes volt ez a nap – feleltem, s ebben nem is hazudtam, hisz valóban így volt.

- És mégis kitűnő munkát végeztél – ölelt át, én pedig szorosan belebújtam az ölelésébe, s vigaszt kerestem az utolsó olyan embernél, aki még belép ebbe a szobába rajtam kívül. – Igazad volt ezzel a Justinnal kapcsolatban is. Apáddal nagyon megkedveltük – simogatta a karom, mire az összes létező belső szervem összecsavarodott, s még levegőt is alig tudtam venni. Hát persze, hogy semmi nyugtom nem lehet.

- Ennek örülök – mondtam szinte összeszorított fogakkal, majd a maradék erőmet arra használtam, hogy ne kezdjek el remegni anya ölelésében.

- Végre találtál valakit, aki nem bánik úgy veled, mint Brian – folytatta, mintha nem lett volna még elég a fájdalom. – Végig figyeltünk titeket, és öröm volt nézni, ahogyan nézett rád. Az a fiú igazán szeret téged, Emily – éreztem, amint magával egyetértően bólogat, s erre beleharaptam a számba, hogy ne sírjak fel rögtön. Ez egyszerűen annyi fájdalom, amennyit egy estére képtelenség befogadni.

- Én is szeretem őt – suttogtam a sírás szélén, mire anya lenézett rám, s meglátta a könnybe borult szemeimet.

- Ó, Emily, ne haragudj rám, nem akartalak megsiratni – ölelt át szorosabban. – Gondolhattam volna, hogy a stressz miatt érzékenyebb vagy, azt hiszem, hagynom kéne téged aludni – puszilgatta a fejem. Ó anya. Ha tudnád…

- Nem haragszom – csak ennyire futotta tőlem, s mintha nem sírtam volna végig az estét már így is, a könnyek újdonsült erővel törtek ki belőlem. Anya erősen szorított, s igyekeztem mihamarabb lenyugodni, mert már így is sokat mutattam a fájdalmamból. Pár perc után, amint a sírásom apadni látszott, anya a szemembe nézett, adott egy puszit a homlokomra, majd elmosolyodott.

- Sose feledd el, Emily: a küzdelem, amiben ma vagy, csak fejleszti az erőd, ami holnapra kell – nézett mélyen a szemeimbe, majd újból átölelt. – Jó éjt, angyalom.

- Jó éjt, anya – súgtam neki, majd miután kiment, elgondolkodtam a mondandóján.

Talán hagynom kéne, hogy fájjon, hogy aztán még erősebb legyek. Talán jobb, ha Justin nélkül leszek egy ideig, hogy átgondoljam, mit is akarok. Itt az ideje, hogy felnőjek.

A kedvenc párnámmal és egy kész tengernyi gondolattal leoltottam a villanyt, majd bemásztam az ágyamba, csak hogy egész éjjel fent lehessek, és azon törjem a fejem, vajon mi legyen ez után. Lehet, hogy minket mégsem teremtettek egymásnak Justinnal. Huzamosabb időt úgysem töltöttünk el eddig egymás nélkül, majd az idő megadja a választ arra, hogy mennyire erős az, ami kettőnk között van. Már ha ezek után van még valami kettőnk közt a távolságon kívül.

Sziasztok! 

Ezután a szép kis két hónap után... ._. Ki gondolta volna, hogy pislogok kettőt és máris december.
Mint látjátok, megújítottam a kinézetet nagy nehézségek árán, remélem bejön, még biztos ügyködök majd rajta, csak már elfáradtam. :D
A rész nekem szokásosan nem tetszik, de ez állandó dolog nálam. Remélem kapok kommenteket amiben megerősítetek vagy cáfoltok, kíváncsian várom őket. Az előző rész alatti visszajeézéseket is köszönöm!
A következő rész eljövetele passz, hogy mikor lesz. A szünetben talán lesz időm valamit kicsikarni magamból, de majd meglátjuk, mi sikerül. Addig is sziasztok! :)
U.i.: Bloglovin'-on is tudtok már követni, az oldalmenü legalján találjátok a kis Bloglovin' gombot! :)

44th chapter - Red code

-*- Justin szemszöge -*-

Ha azt mondom, hogy úgy száguldottam hazafelé az éjszakában, mint egy üstökös, akkor sem lenne pontos a tempóm valódi meghatározása. Igyekeztem visszafogni a könnyzuhatagot, ami együttes erővel próbált kitörni, hiszen nem sírhatok egy ilyen lány miatt. Nem engedhetem meg magamnak, hogy valaki olyan iránt ejtsek egyetlen könnycseppet is, aki nem szeret viszont.

Próbáltam betelíteni a belsőm dühvel, csak hogy eltűntessem a csalódottságot és a síráshoz való kényszert. Mekkora faszság. Mekkora fasz vagyok. Hogyan hihettem, hogy működni fog? Hogyan hihettem, hogy szerethet engem? Ugyan már! Gazdag csitrik nem szeretnek bele nincstelen fiúkba. Benne van a vérükben, hogy a pénzt keressék, és Emilyben is biztosan csak most tudatosult, mit művel pontosan.

Hogy a francba hihette, hogy egy percig is másképp tekintek Crystalra? Nem tudom eldönteni, hogy ez nevetséges, tragikus, vagy mind a kettő. Azok után, amennyiszer bebizonyítottam neki az érzéseimet, kibukik rám emiatt az apróság miatt, miközben ő százszor többet enged meg Dereknek. Még mi a szart nem! És ha mindez még nem lenne elég, szerelmet vallok neki, ő pedig csak bámul rám, mintha fogalma sem lenne, melyik univerzumban van éppen. Micsoda egy balfasz vagyok! Hogy veszíthettem el ennyire az eszem? Ez rettenetes.

Dühösen trappoltam el a házunk ajtajáig, és próbáltam olyan halkan kinyitni azt, amennyire csak abban az állapotban lehetséges volt. Anya és a kicsik elszenderedtek, miközben esti mesét olvastak, és a látvány kissé csillapította a belsőm. Ő legalább mindig itt van nekem.

Ledobáltam magamról ezt a csicsás göncöt, és visszavettem a kényelmes, ezer éves fekete ruháimat. Úgy volt, hogy minden reggel Leah-nál találkozunk, hogy át tudjak öltözni „normális ruhákba”, de ezek után felszarvazott marha lennék odamenni. Soha többet nem akarom őket látni.

Visszamentem az utcára sétálni, hiszen csak még rosszabb volt egy helyben ülni. Megfordult a fejemben, hogy futok egyet levezetésképpen, de elvetettem az ötletemet, amint egy ismerős terepjáró fényszórója belevilágított a szemembe. Ez az. Ez még jobb lesz.

Drake már ki is hajolt az ablakon, és épp nyitotta volna a száját egy mondatra, amiben biztosan szerepelt volna a „kölyök” szó, de ehelyett csak a fejemet tanulmányozta körülbelül két percen át. Na, és ebből most mi lesz.

- Mi történt a buráddal, kölyök? Végre úgy nézel ki, mint akinek farka is van – mondta, engem pedig elkapott az ellenállhatatlan kényszer, hogy elröhögjem magam, de aztán eszembe jutott, miért is festek így. A jókedvem persze azonnal elszállt.

- Változatosság gyönyörködtet – mondtam vállat vonva, ő pedig egy fejrázás kíséretében behívott az autóba.

- Rég láttalak, már majdnem hiányoztál – bökött oldalba, mire összeráncoltam a szemöldököm. Azt mondta nekem, hogy hiányoztam neki? Drake ismeri a hiány érzését?  Drake tud érezni? A mindenit.

- Bár én is ugyanezt mondhatnám – csúszott ki a számon, és azt hittem, ezzel kapok egy golyót a fejembe, de Drake csak jókedvűen elnevette magát, majd megveregette a vállam.

- Kezdelek kedvelni, kölyök – vigyorgott, s én akkora már feladtam, hogy megértsek bármit is az életből. – Ma este van egy apró feladatunk, öt percet vesz igénybe – tért a lényegre hirtelen –, aztán már szabad is vagy.

- Jól hangzik – bólintottam. Az igazság az, hogy cseppet sem hangzott jól, de bármit elfogadtam, aminek nincs köze Emilyhez és az ő csipetcsapatához. Még Drake is jobb megoldásnak bizonyult, mint ő.

Egy rövidebb autóút után megérkeztünk a szokásos lepukkant raktárépület ajtajához. A többi csapattag már ott várt, beleértve Ryant is, aki teljesen kiment a fejemből. Szent szar, hogy fogom kimagyarázni magam előtte? És ő hogy fogja kimagyarázni magát nekem? Egyáltalán tartozunk magyarázattal egymásnak? Sokkal jobb lenne, ha annyiban hagynánk a történteket, viszont ahogyan ezt a srácot eddig ismerem… tutira nem fogja száműzni a kérdéseit.

Mindenesetre miután kiszálltunk a kocsiból és befelé vettük az irányt, inkább Drake mellett maradtam, kerülvén Ryant. Ha Drake rájön, hogy én is ott voltam az estélyen Ryannel, ő is elkezd majd kérdezősködni, és azokra sajnos már válaszolnom is kell, különben a tengerben végzem cápakajaként. Azt pedig bármennyire is szerencsétlen egy barom vagyok, nem akarom.

- Mindenki figyel? – Drake hangja bevisszhangzotta a raktárépületet, s síri csönd lett. – Ezt a borítékot – emelte fel a magasba, hogy mind a tízen láthassuk – be kell dobnunk egy postaládába. Nevetséges feladatnak tűnik, de mindannyian kelletek hozzá – nézett rajtunk végig. – Három ember fegyverrel fedezni fog, ketten becsöngetnek a lakásba, és elvonják a tulaj figyelmét azzal, hogy eladóknak adják ki magukat. Addig egy ember bedobja a borítékot a postaládába, miközben két ember felügyeli a környezetet, ketten pedig készenlétben lesznek mellettem, hogyha bármi történik, azonnal közbe tudjunk lépni. Érthető voltam? – kérdte, és a tömeg bólintott.

Azt sem tudtam, melyik pozícióba reméljem magam. Az egyedüli, amiben biztos voltam, az volt, hogy semmiképp nem akartam fegyvert fogni. Nagyvalószínűséggel annyira remegne az eszköz a kezemben, hogy teljesen mást lőnék le, mint akit kéne. És egyáltalán, rohadtul nem akarok gyilkolni! Azt hagyja a hidegvérűekre.

- Ti hárman, itt vannak a fegyverek – szólt a három legidősebb embernek. – Három oldalról kell fedeznetek a házat, és ha bármi gyanúsat láttok, lőjétek le – mondta Drake. Ez igen.

- Jaden, te fogod bedobni a levelet a postaládába. Olyan gyorsnak kell lenned, amilyennek csak tudsz – adta át a borítékot egy sötét bőrű srácnak, aki mindössze egy bólintással válaszolt.

- Kölyök és Ryan – na neee, máris tiltakozom! –, ti lesztek a csendes megfigyelők. Ha bármit láttok, hallotok, ezen a mikrofonon keresztül jelezzétek, ezt pedig tegyétek a fületekbe – adott a kezünkbe két aprócska szerkezetet. Két ujjam közé fogtam az egyiket, majd be is tettem a fülembe, a mikrofont pedig rácsíptettem a pólóm nyakszegélyére. Hát, ilyet sem csináltam még.

Ryan vizsgálgatva rám nézett, mintha üzenni akart volna valamit a szemével. Sőt, egyenesen kérdőre vont velük. Most, hogy egy a feladatunk, biztosan meg kell beszélnünk a történteket. Illetve, várjunk csak… Hát ezért néz így rám, mert nem szólalhat meg a mikrofon miatt! Á, tökéletes. Az élet ezúttal velem van.

- Indulhatunk? – kérdte máris Drake, így gondolom kiosztotta a maradék embereknek a feladatot, amíg én filozofáltam.

Bólintottunk válaszképp, majd a két srác, akik az eladó szerepet kapták, elmentek egy testőrrel, minden bizonnyal átöltözni. Addig mindenki beszélgetett az éppen mellette állóval, én és Ryan azonban csak szótlanul álltunk egymás mellett. Bevallom, nem nagyon mertem ránézni. Tudtam, ha megteszem, többet kapok abból a kérdő pillantásból, így inkább egyenesen bámultam az orrom elé. Abból legalább nem lesz károm.

- Jól van, mindenki kifelé a furgonba! – Drake kimutatott az ajtón, amint megérkezett a két srác hivatásos reklámügynökségnél dolgozó eladóknak öltözve, így kiözönlöttünk.

Az ajtó előtt egy fekete furgon várt, aminek hátuljába mind a tízen befértünk, plusz még egy testőr is. Nem mondom, hogy kellemes volt Ryan mellett kuporogni halálos csendben, amikor mindkettőnknek lett volna mit megmagyarázni, de ez így volt rendben. Amúgy sem volt kedvem még vele is esetlegesen veszekedni.

- Kölyök és Ryan, látjátok azt a fát? – mutatott el a távolba, mire igennel feleltünk. – Ott fogtok őrködni. Ha gyanúsat láttok, mondjátok ki a „fehér” szót, és tegyétek hozzá, merről. Ha nyilvánvalóan veszély közeleg, ugyanezt tegyétek meg, csak a „piros” szóval. Világos voltam? – nézett bele jéghideg szemeivel az enyémbe, túlságosan megfagyasztva ezzel az érhálózatomat ahhoz, hogy épkézláb választ nyögjek ki neki. – Ne kelljen csalódnom – tette hozzá, majd már ment is a többiekhez. Ó, igazán kösz a megnyugtatást, most már kevésbé vagyok ideges.

Mivel Ryan már el is indult a kijelölt helyre, követni kezdtem. Életünk leghosszabb küldetése elé nézünk, az egyszer biztos. A fekete ruhám tökéletesen beleolvadt az éjszakába, a bokor még el is takart félig, így cseppet sem voltam feltűnő. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy teljes rálátásom legyen az egész területre, Ryan pedig hátat fordítva nekem ugyanezt tette, csak a másik irányból. Így maximális megfigyelés alatt tudtuk tartani a környéket.

Láttam, amint a három ember már fegyverrel behelyezkedett egy nagy háromszög három csúcsába, és ténylegesen készek voltak bárkit lelőni, aki akadályozni meri a küldetést. A furgon felől megindult a két eladó egyenesen a bejárati ajtó felé, a fekete srác pedig addig az egyik fegyveres mellett tartózkodott.

Nem lehetett több tizenötnél a kölyök, ennek ellenére igencsak határozottnak nézett ki. Ötletem sem volt, mikor érkezett a csapatba, és kirázott a hideg, amikor belegondoltam, milyen fiatalon csöppenhetett bele ebbe a világba, vagy Drake miért engedte egyáltalán bele. Gusztustalan az egész, és ezáltal én is az lettem.

Elhajtott az autó, és innen tudtam, hogy kezdetét vette a küldetés. Az eladók pont odaértek az ajtóhoz, még a csengőt is hallottam. A szememet csak a területre szegeztem, arra koncentráltam, addig sem volt Emily a fejemben. Jaden éppen beletette mentében a borítékot a postaládába, amikor megjelent egy pasas fekete pulcsiban az utca végén. Kapucni takarta a fél arcát, de amint felemelte a fejét, és rávetült az utcalámpa fénye, beragadt a levegőm. A 21 tetkós pasi.

- Piros, öt óránál – hadartam gyorsan, mire még Ryan is megfordult. Szentséges kibaszott szar, itt mi lesz.

Láttam, ahogy az egyik srác, aki Drake-kel ment, elkezdte követni a pasast, zsebre dugott kézzel. Szinte biztos voltam benne, hogy fegyvert szorongat a kezében, és ettől felugrott a szívem a torkomba. Csak ne legyen mészárlás, te jó ég.

Mindenki meg volt fagyva, nekem még a lélegzetem is elállt, és Ryant sem hallottam moccanni. Az eladók zavartalanul, ügyelve, hogy ne essenek ki a szerepükből, folytatták a diskurálást a lakossal, aki ahogyan észrevettem, egy öreg, zsémbes férfi. Pár méter hiányzott csak, hogy a tetkós pasi kilépjen a veszélyzónából, és a mi emberünk végig követte őt. Amint eltűntek, villámsebességgel száguldott vissza a fekete furgon, és Drake úgy sürgetve minket a kezével, ahogyan még sosem, integetett nekünk, ezért egyenként rohanni kezdtünk a furgon felé.

Ryannel egymást fedezve futottunk el a célállomásig, és már csak akkor voltam nyugodt, amikor elhajtottunk. Szuszogtam, levert a víz és még sosem éreztem ilyen félelmet. Meleg helyzet volt, egyenesen forró. Útközben egyszer megálltunk, hogy felvegyük a srácot, aki követte a veszélyes tényezőt, utána dupla sebességgel megindultunk vissza a raktárépülethez.

- Mindenki kiváló munkát végzett – mondta Drake, mikor már bent voltunk, és sosem láttam még ennyire megkönnyebbülten. Biztosan óriási lehetett a veszély, ha még ő is megijedt. – Kölyök, te külön elismerést érdemelsz. Ha nem figyelsz eléggé, és nem szólsz, abból katasztrófa lett volna. Ez az én emberem – odajött mellém, és megveregette a vállam. Egek ura, elismerést kaptam. Ez aztán igen. – Mindenki mehet haza, a küldetésnek vége! – ordította el magát, de még mellettem maradt. A többiek oszolni kezdtek, majd Drake újból rám nézett, és ezúttal halkabban kérdezett tőlem. – Honnan tudtad, hogy a piros kódot kell használnod? Csak nem ismered 21-est? – méregetett. Szóval 21-es a neve.

- Elég veszélyesnek nézett ki, a fehér túl enyhének hangzott, ha ránéztem – feleltem rezzenéstelen arccal. Nem fogom elmondani neki, mit láttam. Az az érzésem, hogy túl komoly helyzet szemtanúja voltam ahhoz, hogy elpletykáljam Drake-nek.

- És elég veszélyes is. Ő az ellenfél brigád vezére, a 21-es körzet ura – mesélte, miközben sétálni indult beljebb a raktárépületben. – Hat éves korában megölték mindkét szülőjét, őt pedig magukkal vitték. Mint később kiderült, a szülei komoly részesei voltak a maffiának, az anyja pedig egy prostituált volt – regélt, én pedig éles figyelemmel ittam a szavait. – 21-es apja keresztbetett a csapatnak, akik végül megölték, 21-esből pedig vérbeli maffiózót neveltek. Így miután a gyilkosok meghaltak, 21-es lett az utód, és egyben a körzet ura. Innen ered a neve is, és a tetoválás is az arcáról – nézett rám a történet végén, nekem pedig kitisztult a kép.

- Nem semmi – mindössze ennyi volt a szókincsem kapacitása erre a durva történetre. Bele sem mertem gondolni, mennyire kegyetlen maffiózó lehet, ha hat éves kora óta erre nevelték.

- Mindenesetre jó munkát végeztél, és szeretnék neked pénzjutalmat adni érte – kutakodott a zsebében, majd felém nyújtott két bankjegyet. El sem hittem, ami történt, tág szemekkel vizsgálgattam a két bankjegyet, és csak jobban ledöbbentem, amikor tudatosult: 100 dollárt tartottam a kezemben. Ebből egy havi élelmünk kijön.

Felnéztem Drake-re, és esküszöm az istenre, majdnem sírni kezdtem. Hálás voltam érte, bárhogyan is szereztem a pénzt, de nem magamért örültem, hanem anyáékért. Végtelenül ránk fér a pénz.

- Köszönöm – súgtam neki, ő pedig kedvesen bólintott. Ekkor láttam először Drake-t emberin viselkedni, és próbáltam kihasználni a helyzetet, mert tisztában voltam vele, hogy nem minden nap láthatom majd ilyennek, így amikor készült hátat fordítani nekem, én a pillanat hevében utána szóltam.

- Drake! – kiabáltam utána, mire ő visszanézett a válla felett. Közelebb mentem, hogy más ne hallja a szavaim rajta kívül, majd suttogva kérdeztem tőle. – Esetleg itt van még az a vörös lány? – néztem hideg szemeibe, melyek azonnal jobb kedvre derültek a kérdésem után.

- Már azt hittem, soha többet nem érdeklődsz iránta – vigyorgott, és megragadva a karom a szoba felé vezetett. – Mióta együtt voltatok, rólad áradozik. Jó szórakozást, kölyök – mutatott a jól ismert ajtóra, majd el is illant mellőlem.

Tudom, hogy amit készülök tenni, az nem a legszebb dolog, de Emilyvel vége közöttünk, nekem pedig le kell vezetnem a feszültségem, és ahelyett, hogy valakit szétvernék, jobb megoldásnak bizonyul, ha szexbe fojtom bánatom. Így hát benyitottam az ajtón, és már meg is pillantottam a lányt, akit kerestem.

Meglepődött, amint meglátott, és azon nyomban fel is ült az ágyon. Mindössze egy trikó volt rajta és egy rövidke nadrág, melytől azonnal felgyulladt mindenem. Megpillantván, hogy őt fürkészem, kidobta a kezéből a könyvet, melyet olvasott, és nagy léptekkel odajött hozzám, nekilökve az ajtónak, ezzel be is zárva azt.

- Üdv újra itt – mondta mosolyogva mielőtt megcsókolt, én pedig felkaptam őt a combjainál, és készen álltam egész éjszaka eltemetni Emily emlékét vele, annak ellenére is, hogy tudtam: úgysem fog sikerülni.

Hát sziasztok!

Már nagyon hiányoltalak titeket, és ezúttal is bocsánat, hogy későn jelentkeztem, de a suli újra beindult, és még az angliai utam is közbeékelődött, szóval elég forgalmas napjaim voltak. Mindegy is, a lényeg, hogy itt vagyok.
Olvastam minden kommentet, aranyosak vagytok, hogy így be tudtok zsongani, imádlak titeket. Igyekeztem ezúttal is kicsit jobban felpörgetni az eseményeket, és igazából nem tudom, mennyire sikerült, de várom a véleményeket, hogy megtudjam.
Ezúttal is ünnepélyesen túlléptük a 82.000-es oldalmegtekintést, és a feliratkozásokat is köszönöm még egyszer, szuperek vagytok!
Nem tudom, mikor jövök legközelebb, a suli miatt lehet, hogy ismét csak egy hónap múlva. Pozitívum azonban, hogy jön az őszi szünet hamarosan, így talán jutni fog időm az írásra is. :)
Találkozunk legközelebb, puszi nektek ♥

43rd chapter - But you don't, right?

-*- Emily szemszöge -*-

Bezárkóztam a szobámba, és nem voltam hajlandó kijönni onnan. Még éppen annyi erőm volt, hogy anya és apa előtt úgy tegyek, mintha mi sem történt volna, de aztán kitört belőlem. Összetörtem. Szétestem. Darabokra hullottam. Elárultak.

Ki a fene gond gondolta volna, hogy a probléma nem akkor történik meg, amikor a legnagyobb esély van rá? Az egy hét rettenetesen kockázatos volt. Derek undora és Justin féltékenysége csak a kezdet volt. Belefektettem minden erőmet, hogy minden rendben menjen. Egyetlen dologra azonban egyáltalán nem számítottam, mégis a szemtanúja voltam.

Hogy lehet az, hogy valakihez olyannyira vonzódunk, hogy már tenni sem tudunk ellene? Mintha mágnes vonzana, mintha minden, ami vele kapcsolatos lenne, egyszeriben elvarázsolna. Hogy lehetséges, hogy ez a kötelék eltűnik egy pillanat alatt? Az ígéretek, az érintések… semmivé válnak. És miért? Mert jött egy jobb a ranglétrán. Aki sokkal szebb nálad.

Újabb sírógörcs tört rám, amikor visszaidéztem Justin és Crystal látványát. Annyira rohadtul összeillettek. Ahogyan néztek egymásra. Ahogyan tapintani lehetett az összhangot kettőjük között, az valami olyan volt, amivel én nem szállhatok versenybe. Hiába minden, amin keresztülmentem Justinnal, hiába az érzelmek… Elszállt. Neki nem jelentett semmit. Mindössze egy ideiglenes kiscsaj voltam neki, amíg nem talál jobbat.

Istenem, Emily, hogy te milyen rohadt hülye vagy! Még mindig bedőlsz az idióta játékaiknak. Még mindig hagyod, hogy elvegye az eszedet, mert belezúgtál. Belezúgtál egy olyan srácba, akit egyáltalán nem neked szánt a sors, és akkora hazugságot állítottál be a szüleidnek, hogy a házatokba sem férne be. Mindezt a semmiért. Mert Justin lecsapott Crystalra.

Minden gyilkos gondolat után egyre fokozódott bennem a csalódás és fájdalom által keletkezett düh. Mérgesen, mégis gyengébben, mint egy újszülött, ráncigáltam le a Chanel ruhát magamról, melyet azt hittem, esetlegesen más fog megtenni majd helyettem. Ez az ember azonban rossz helyre tette a nevemet a gondolatmenetében, hiszen rólam kellett volna levennie, nem másról, akinek én terveztem a ruháját. Belém mart a kín, amikor belegondoltam ebbe. Szokj hozzá, Miller. Justin Hazug Seggfej Bieber már nem a tied.

Épphogy kijöttem a gardróbomból és felvettem valami kényelmes göncöt, kopogást hallottam az erkélyemről. A reflex, csak is kizárólag a reflex fordította meg a fejemet a zaj irányába, és ha lehet, a látvány csak még jobban összeroppantott.

Ott állt, zakóját a vállára dobva, két gombot kigombolva az ingjén, és úgy nézett rám, mint akinek még a legkisebb porcikájában is aggodalom van. A már így is milliónyi darabra tört szívemen még több repedés keletkezett, amikor megdobogtatta azt a szépségével. Abban a pillanatban azt kívántam, bár olyan ronda lenne a külseje is, mint amilyen ronda belülről. De szembe kellett néznem a ténnyel, hogy ez a szép ember többé már nem az enyém. Nem az enyém. 

Pillanatnyi lefagyás után beleszédültem, oly hirtelen fordítottam el a fejem tőle, és igyekeztem elrejteni azt, amit már így is meglátott rajtam. Nincs az a jó isten, hogy lásson szenvedni, azt az örömöt nem fogom neki megadni. És nincs földi erő, ami engem rávenne, hogy kinyissam azt a cseszett ajtót.

Megindultam a szobám elkülönített része felé, ahol nem láthat engem, viszont amint megszedtem a lépteimet, a hangját hallottam felcsendülni tompán.

- Emily, nem megyek el innen addig, amíg be nem engedsz – rémültnek hangzott, mégis határozottnak.

Arra várhatsz – gondoltam magamban, és mit sem törődve továbbmentem. Majd biztosan leszek olyan hülye, és beengedem ide, azok után, aminek a szemtanúja voltam. Eddig is csak etetett a hazugságaival, és ezek után sem lesz másképpen. El fog menni. Egy idő után el fog menni.

Nem ment. Óvatosan figyeltem őt a résről, ami a fal és a függöny között keletkezett, de még egy óra után sem volt hajlandó elmenni. Leült az földre, és várt. Feldühített ez a gyerekes viselkedés. Mi a fenéért nem megy már innen? Crystal ágya biztosan melegebb, mint az én erkélyem padlója.

Nagy hévvel álltam fel a fotelomból, nem tűrve tovább ezt a helyzetet, és loholva indultam meg az erkélyajtóm felé. Balszerencsémre a könnyeim nem álltak el. Folytak, mintha sosem tudnának elfogyni.

- Mit keresel még itt? – a hangom erősebb volt, mint az összes fizikai erőm megkétszerezve, és ezért hálás voltam. Megérdemli, hogy így beszéljek vele.

- Megmondtam, hogy nem megyek el a csókod nélkül, Emily – mondta, miután felpattant a földről, otthagyván a zakóját. Nem tehettem róla, hisztérikusan nevetni kezdtem. Ennyire nem lehet balfasz, hogy más nőt csábít el, és aztán még van képe az én csókomat kérni. Ez gusztustalan.

- Úgy tűnik mégis anélkül kell elmenned, de nem baj, valaki más majd biztosan készségesen helyettesíti – mérgem átvette a vérem helyét, így az száguldott az ereimben. Justin szemöldöke a csillagokig ért, miután felfogta a mondandóm, és még a száját is eltátotta. Ez az, még a tudatlant is játszd. Nem fáj már így is eléggé.

- Miről beszélsz, Emily? – jött be utánam hevesen.

- Pontosan tudod, miről beszélek, ne akard játszani az ártatlant! – felemelkedett a hangom, amint a szemébe néztem. Annyira szépen csillog, de nem a tisztaságtól. Ha annyi csillag lenne benne, ahányszor hazudott, már vele világítanák ki az eget.

- Esküszöm az istenre, nem tudom, mi bajod van, mit rontottam el? – ő is hevesebb lett, amin egyenesen meglepődtem. – Kitettem ma a lelkem, hogy meg legyél elégedve, mindent úgy csináltam, ahogy kérted! – hozzám hasonlóan felemelte a hangját, és ekkor felülkerekedett rajtam minden dühöm.

- Valóban? Nem rémlik, hogy megkértelek volna arra, hogy bűvöld el az egyik modellemet! – bukott ki belőlem, és ekkor újabb könnyzuhatag akart kitörni a szemeimen át. Ez az emlék még a halálos ágyamon is kísérteni fog.

- Micsoda? – merő tudatlanság áradt belőle, és minden egyes másodperccel töröttebb lettem. Meddig fogja ezt játszani?

- Jól hallottad! – immáron sírva kiabáltam rá. – Láttalak titeket Crystallal, Justin! Flörtöltél vele, és még közel is hajoltál hozzá, az isten tudja mit súgván a fülébe, mikor mellettem kellett volna lenned! – nem akartam, de egyre gyengébb lettem, amint elárasztottak a történtek. – Szükségem volt rád, de te kihasználtál! – nem győztem törölgetni a könnyeimet, ő pedig csak meredt szemekkel nézett rám, mintha egy elmebeteg szellemet látna. Nem számít, képtelenség ezt kimagyarázni.

- Komolyan azt hiszed, hogy ez történt? – suttogott, és nem tudtam, hogy azért-e, mert beletrafáltam, vagy mert olyan mérges, hogy alig bírja visszatartani. Egyik lehetőség sem tetszett.

- Láttam, hogy ez történt – vágtam rá, mire értetlenül nézett a szemeimbe. Úgy nézett rám, mint aki el sem akarja hinni, hogy ilyet valaha is mondhatok.

- Tényleg? És hallottad is? – most már szemmel láthatóan dühös volt. – Hogy gondolhatsz ilyet rólam, Emily, azok után, amin keresztülmentem érted? Eszednél vagy? – mérgesen kapkodott a kezével.

- Mit kéne hinnem, amikor mindketten úgy néztetek egymásra, mint akik bármelyik pillanatban képesek lennének szobára menni? Vagy már túl vagytok rajta? – akkor olyannyira érzéketlen volt a hangom, hogy azt kívántam, bár belül is annyira üres lennék érzelmileg. Justin kimeresztette rám a szemeit, és úgy tűnt, ezzel végleg átléptem nála a határt.

- Mi a szart hordasz itt össze? Ezt képzeled rólam? Hogy felhasznállak ahhoz, hogy más csajokat szedhessek fel? Ennyi vagyok a szemedben, Emily? – indulatos hangja sértette a fülemet. – Szerinted én is olyan utcasrác vagyok, aki gazdag csajokra vadászik, elszedi a pénzüket, és aztán boldogan él tovább? Kibaszott jó, hogy ennyit érnek neked a szavaim! – megfélemlített a dühe, mégsem csillapodtak az érzéseim.

- Tudod mi a kibaszott jó? Felébredni egy olyan ember karjaiban, aki egyik pillanatban még kenyérre kenhető, a másik pillanatban pedig már tornádó, és soha nincs előzetes jel, hogy mikor jön a váltás, soha nem kapok magyarázatot a viselkedésére, soha nem tudhatom, hogy mikor válok neki unalmassá! – csak hadartam, míg a nyelvem bírta. – Elvégre, ő egész biztosan hamarabb beadta neked a derekát, mint én, így van? – erős fizikai fájdalmat okoztak ezek a szavak, de egyszerűen annyi sérelem ért, hogy már meg sem éreztem.

- Hallanod kéne magad. Nevetségesen viselkedsz! – tajtékzott, s ezzel csak azt érte el, hogy a pumpámat feljebb tolta.

- Tényleg nagyon nevetséges, hogy kihasználtál a hátam mögött, Justin! Mondd csak, mióta ismered őt? Esetleg már viszonyotok van, mióta megismerkedtünk? – jobbnál jobb összeesküvés-elméleteket gyártott az agyam, de képtelen voltam leállni. Sosem sértettek még meg annyira.

- Fejezd be, Emily, az istenért is! – a félhomályban is láttam, ahogyan vöröses árnyalatot vett fel az arca. – Semmi nem történt kettőnk között sem most, sem máskor, oké? Évek óta ismerem őt, találkoztunk, beszélgettünk, és ennyi volt! – közel jött hozzám, és a szemembe beszélt, magasabb hangerővel, mint azt a fejem méltányolta.

- Te mit szólnál hozzá, ha ugyanúgy „beszélgetnék” Derekkel, mint te Crystallal ma? – tettem fel visszavágásként a kérdést, kihangsúlyozva az idézőjeleket, mire az ő arcvonásai megkeményedtek, a szája pedig egy egyenes vonallá húzódott. Erről beszéltem! – Látod! Elegem van abból, hogy te kiakadhatsz minden kis szaron, de nekem nincs jogom tombolni, amikor szemtanúja voltam, amint egy másik nővel flörtöltél a saját estélyemen!

- Derek beléd van zúgva, Emily! – mondta váratlanul. – Az a féreg bármit megtenne, hogy szétszedjen minket, Crystalnak pedig semmi köze kettőnkhöz!

- Ó, szóval szerinted Crystal nem akar tőled semmit, Justin? – egészen új fordulatot vett a veszekedés, és már végtelenül elegem volt belőle. – Komolyan ennyire vak vagy, hogy nem láttad, miként nézett rád? A szemével már háromszor levetkőztetett, és te még be is szálltál a játékába! – minél többször mondtam ezt ki, annál jobban égette a belsőmet.

- Én pontosan ugyanezt mondtam neked, amikor megláttalak Derekkel első alkalommal, és te mit mondtál? – tárta szét a karjait, ezzel csak jobban hangsúlyozva a mérgét. – Justin, mi csak régi barátok vagyunk, nincs közöttünk semmi, soha nem is volt – utánozott le, így még meg is szégyenítve.

- Én bebizonyítottam neked, hogy nem érdekel Derek, ha esetleg nem rémlene! – úgy éreztem, sosem lesz vége ennek, és ez lesz vele az utolsó beszélgetésem, de többé már nem érdekelt. Velem nem fogja az idióta játékait játszani, nem fog más nőkkel kavarni, miközben azt mondja, én kellek neki. – Többször is érzékeltettem vele, hogy nem vagyok az övé, és melletted voltam még akkor is, amikor ő jelen volt!

- És szerinted én most mit próbálok tenni? – sosem láttam még őt annyira mérgesnek. – Gondolod, hogy itt lennék, ha már meg akartam volna kapni? Szerinted szenvednék veled, ha annyi lett volna a célom, hogy más nőt vigyek ágyba? – úgy kérdezte ezeket, mintha azok lettek volna az utolsó reményei, hogy belevésse a tudatomba az érveit.

- Pedig nyilvánvalóan ő sokkal szebb és könnyebben kapható, mint én, Justin, miért vagy még itt? – kérdeztem remény veszve, és akkor elém állt, majd a szemembe nézett.

- Mert szeretlek, a kurva életbe is! – mondta tömör méreggel, majd megállt egy helyben és nagyot sóhajtott.

Ha addig azt hittem, végem, akkor abban a pillanatban biztos vagyok benne, hogy szétbomlottam. És én fülig szerelmes vagyok belé – hangzott el újra a sokat ismételgetett mondat a fejemben, melyet most az ő szájából hallhattam. Kimondta. Azt mondta, hogy szeret. Justin szeret engem.

Csak ott álltam vele szemben, mint valami próbababa, és nem voltam képes sem mozdulni, sem megszólalni. Valóban szeret engem? Vagy csak a dühe mondatta ki vele? Esetleg ezzel akar kárpótolni? Azt hiszi, ettől megbocsátom, amit láttam? Istenem, mi a franc!

Justin lihegve nézett a szemembe, majd a tekintete egyre inkább csalódott lett, mintsem mérges. Nem tettem mást, csak néztem őt, és hiába akart ezer minden kikívánkozni a számon, nem tudtam kimondani őket. Lesokkoltak az események. Minden túl gyorsan történt.

- De te nem, igaz? – hirtelenjében annyira halk volt, hogy aligha értettem, amit mondott.

Válaszolni akartam, de valaki mintha kiműtötte volna a hangszálaimat a helyéről. Mondd meg neki, Emily. Mondd már meg neki, hogy te is szereted, az istenért is! – a kis Emily tajtékzott bennem, és hiába nyílt a szám, hogy kimondjam, a szavak a torkomon akadtak, elállva még a levegőm útját is.

- Gondolhattam volna – súgta immáron, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult, és az erkélyajtóm felé viharzott. Mi a fene történik!

- Justin, várj! – kiabáltam utána, amint felfogtam, mi történt, de ő meg sem hallva engem, becsapta maga mögött az erélyajtót, felkapta a zakóját a földről, majd rám sem nézve lemászott, így végleg eltűnve a közvetlen környezetemből.

A szám elé kaptam a kezem, amint megcsapott minden, amin keresztülmentem az utóbbi órákban, majd kifogyván az utolsó erőmből is, sírva lerogytam a padlóm közepére. Justin azt mondta, hogy szeret, és én nem mondtam vissza, mert egy gyáva féreg vagyok. Végleg elvesztettem őt. Édes istenem, Emily, mit a szart tettél.

És ismét itt, sziasztok! 

Tudom, sok volt a kihagyás, de muszáj volt időt szentelnem a rajzolásnak is, mert nem tudok huzamosabb időt eltölteni nélküle, és az is éppoly időigényes, mint az írás. :)
Olvastam az egyik kommentet, miszerint pörgessem fel egy kicsit a történetet, és éppen azt próbáltam csinálni most. Remélem ez már nem lett lapos, köszönöm az észrevételt a kedves kommentelőnek! :)
Ha már itt tartunk, hová lett mindenki? Aligha látok kommenteket a részek alatt, bízom benne, hogy ez csak a nyári vakáció miatt van, és nem pedig azért, mert meguntátok, amit csinálok.
A szavazást végül nem meglepő módon Justin nyerte, végtelen magas arányban, hiszen csak rá szavaztatok, ez cuki! :D
Szeretném megköszönni a tényt, hogy nemsoká átlépjük a 80.000 oldalmegtekintést és már 64 feliratkozóm van, imádlak titeket! Remélem fog még gyűlni, mert nagy célom egyszer elérni valamelyik blogomon a 100 feliratkozót, hát majd meglátjuk, ez rajtatok áll. :)
Jövőhéten már suli, most megyek tizenegyedikbe, bejön a fakultáció, szóval valószínűleg ismét nagy kihagyások lesznek. Hozzáteszem, hogy most járunk körülbelül a történet háromnegyedénél, szóval nemsoká beindulnak már a dolgok, ha minden jól megy, és nem leszek béna. :D
See u soon xoxo

42nd chapter - Complicated

-*- Justin szemszöge -*-

Nem fogok hazudni: tele van az összes tököm ezzel az estéllyel. Tele van a tököm minden gazdaggal, minden lenéző pillantással, minden egyes emberrel itt. Mégis jó képet kell vágnom, mosolyognom, bájolognom és lepleznem a mély ellenszenvemet. Bár, azért be kell vallanom, elég jól belejöttem. Nem gondoltam, hogy ennyire könnyű levenni a lábáról az embereket. Talán később hasznomra válik.

Emily azonnal felszívódott a bemutató miatt, ami csak plusz olaj volt a tűzre, mert láttam, hogy valami baja van. A vacsora közben is úgy nézett ki, mint akinek felborult a belső harmóniája, és gyűlöltem nézni ezt. Ám amit még annál is jobban gyűlöltem, az a komplett tanácstalanság volt magamban, amiért halvány gőzöm sem volt, mi okozta ezt nála. Egész este úgy viselkedtem, ahogyan azt elvárta tőlem, és mégis tettem valamit, amivel elvágtam magam nála.

Belső világháborúmat a fények hirtelen lekapcsolódása szakította félbe. Mindenki izgatottan várta a divatbemutatót, sugdolóztak mellettem, ötletük sem volt, milyen modellekre számítsanak. Engem az egészből csak a ruhák érdekeltek, de kizárólag azért, mert Emily keze munkái. Egyszer láttam a darabjait, amikor a tervezőszobájába zárt. Istenem, bár visszamehetnénk oda, és bár kárpótolhatnám már egy csókkal, bármit is tettem ellene.

- Hölgyeim és uraim, fogadják nagy szeretettel a Melanie’s legújabb kollekcióját! – zendült fel a mikrofonból Emily apjának érdes hangja, s akkor erős fényforrás jelent meg a kifutónál. Halványan láttam, hogy közeledik az első modell, s amint kiért, fel is ismertem Crystalt.

 Sosem hittem, hogy látom őt viszont valaha. Mióta az apám alkoholista, azóta egyetlen szót sem beszéltünk. El kellett költöznünk, ki kellett tépnem magam a régi életemből, és ha ez nem lett volna elég, még engem is széttéptek, nem csak a környezetemet. Crystal egyike volt a valaha sajátomnak mondott baráti körnek, végignézett mindent, ami voltam, mégsem kerültünk soha szorosabb viszonyba. Nem voltunk közeli barátok, felszínes viszont ápoltunk egymással, mégis aggódom, hogy túl jól ismer. Ha bármit is mondana Emilynek Stephanie-ról… meghalnék.

A modellek csak vonultak, a közönség pedig ámult. Kivételes ötlet volt Emilytől a molettebb modellek beleszövése a kollekciójába, és ugyan nem értek a témához, azt kétségkívül állíthatom, hogy csodálatos munkát végzett. Ez az én csajom.

A nagy éljenzés közepette csak azt vettem észre, hogy valaki megérinti a vállamat. Őszintén, mindenkire számítottam, Ryanen keresztül az anyámon át Drake-ig, de hogy Emily apja nem volt a lehetőségek között, az tuti.

- Mr. Bieber, kérem, jöjjön a színpad mögé, a feleségem és én már várjuk magát – kedves volt, mégis alantas, ezért én pontosan ugyanígy cselekedtem. Elvégre, kettőnk közül azt hiszem, én alantasabb vagyok, mint ő…

Fel is álltam, s elindultam, amerre Mr. Terrorista ment. Közben úgy járkáltattam a szemem az emberek között, mintha paranoiás lennék. Fogalmam sincs, mit keres itt Ryan, és nagyon remélem, hogy elsiklik majd a dolog felett a következő küldetés alkalmával, de most nem miatta vagyok itt. Ha elcseszem ezt az estét, akkor azt Emilyvel mind a ketten csúnyán megjárjuk. Ryan le van pottyantva.

Jó távolról felismertem Emily anyját. A szépsége még mindig páratlan, kitűnik a rengeteg őt körülvevő ember közül. Egykor biztosan ő is modell volt. Nem csodálkoznék. Amikor meglátott, széles mosolyra húzódott a szája. Versengett Emily mosolyával az egész jelenet, de mégis azt est divattervezője lett a párbaj győztese. Nála gyönyörűbb nő nemigen létezik a szememben.

- Már vártam önt – fogadott Mrs. Miller, és elegánsan a mellette lévő helyre mutatott. Engedelmesen helyet foglaltam, Emily apja pedig a másik oldalamra telepedett. Ó, ez az, vegyetek csak körül. – Hogy érzi magát nálunk?

Feszengve. Idegesen. Kívülállónak. Elmebetegnek.  

- Fantasztikusan – feleltem hatalmas mosollyal az arcomon, és igyekeztem meggyőző lenni.

- Felettébb örülök – bólintott, majd az apa vette át a stafétabotot.

- Beszélgessünk egy kicsit hat szem közt, ha nem bánja – úgy beszélt, mintha bárki más meghallhatná, amit mondd, holott csak mi hárman voltunk a VIP részlegben. – Elvégre, nem szeretném kibeszélni a kislányomat a jelenlétében, tudja – bólogatott, én pedig ugyanígy tettem, pár mérfölddel idegesebben. Egész este ettől a rohadt pillanattól rettegtem, és most itt van. Valaki mentsen ki innen.

- A férjem és én szeretnénk meggyőződni róla, hogy megfelelően kezeli a lányunkat - újra Emily anyja beszélt. - Kérem, ne vegye sértésnek, amit mondunk, mi is csak aggódó szülők vagyunk, és Emily az egyetlen gyermekünk. Szeretnénk, ha nem esne bántódása – egyenesen lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért egyáltalán szóba álltam Emilyvel. Ó, ha tudnák az igazságot…

- Semmilyen hátsó szándékom nincsen Emily felé, asszonyom – előhúztam a legőszintébb oldalamat, hiszen ezúttal maximálisan igazat beszéltem. – Mióta megláttam, szerelmes vagyok belé. Sosem tudnék ártani neki – mindvégig a szemébe néztem, az ő arcvonásai pedig egy fokkal lágyabbak lettek. Remek, az anyát már kezdem meggyőzni. Így tovább, Bieber.

- Efelől egyikünknek sem volt kétsége, Mr. Bieber – mondta Emily apja. Örülök, hogy ennyire látszik rajtam. – Viszont mi az anyagi körülményeket is fontos pontnak tekintjük, és a legutolsó, amit szeretnénk, az a kislányunk szenvedése a nincstelenségéből kifolyólag. Ugye ön gondját fogja viselni? – mind a ketten úgy néztek rám, mintha zsaruk lennének, és épp vallatnák a főbűnözőt. És hogy őszinte legyek, félig-meddig így is történt.

- Biztosíthatom önöket, hogy Emily semmiben nem fog hiányt szenvedni mellettem – eresztettem ki a számon életem legnagyobb hazugságát. Nekem nincs semmim. Nincs pénzem, nincsenek barátaim, nincsen stabilitásom. Minden, amit ajánlani tudok Emilynek, az a szívem, és érzem, hogy ez egy idő után édeskevés lesz. – A családom vállalkozásából már mostanra is annyit kerestem, hogy ha abbahagynám sem lenne gondunk a lányukkal egész életünkben – tettem hozzá.

Sokféle érzés telített el abban a pillanatban. Örültem volna neki, ha az lett volna az igazság, ami elhagyta a szám, ugyanakkor a frász jött rám, amiért tizenhét évesen ezen kell gondolkodnom. Már nem mintha nem hosszútávra terveztem volna Emilyvel, de mindenki tudja, hogy nem vagyunk egymásnak valóak, semmilyen tekintetben. Egyszer szét fogunk válni. És ahogyan elnézem, az a pillanat egyre csak közelebb van.

- Ez esetben én áldásomat adom a kapcsolatra – váratlanul ért Mr. Miller mondandója. Gondolhattam volna, hogy neki nem az a fontos, hogy szeretem-e a lányát, hanem az, hogy el tudom-e tartani. – Sok boldogságot kívánok a kislányommal, és szívesen látom önt az otthonunkban – megpaskolta a vállam, én pedig csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Ha tudtam volna, hogy ez kell az áldásához, már ezzel köszöntem volna neki. – Drágám, neked mi a véleményed?

- Abszolút egyetértek a férjemmel. Örülök neki, hogy Emily végre egy rendes fiatalembert talált maga mellé – mosolygott, én pedig még soha nem éreztem magam annyira műnek. Az egyetlen, amiről nem hazudtam, azok az érzéseim voltak. És az egyetlen, ami nem érdekelte őket, az ez volt.

- Nagyon köszönöm a támogatásukat. Nem fogok csalódást okozni – a közeljövőben, legalábbis, ugyanis ha megtudjátok, ki vagyok én, fel fogtok jelenteni.

- Nyugodtan visszamehet a helyére. Emily már biztosan keresi önt – Mrs. Miller felállt, így nekem követnem kellett. Ó, hála a szentséges égnek. – Találkozunk az est végén – mondta, majd elköszöntem mindkettőjüktől.

A nehéz teher megszabadult tőlem, miután szétváltunk. Megcsináltam. Elfogadtak. Áldásukat adták. Alig várom, hogy elújságoljam Emilynek, persze ha hajlandó szóba állni velem, amiért mérges rám valamiért.

Éppen a helyem felé igyekeztem, amikor visszarántottak. Utálom ezt a szokást. Mindig a szívinfarktust hozza rám. Megfordultam, és meglepetésemre Crystallal találtam szembe magam.

- Ennyire beloptad magad a gazdagok szívébe? – mosolygott rám elbűvölően. – Mióta is vagy te pénzes, Biebs? – szólított az évek óta használatlanul levegőben lógó becenevemen. Na, és erre most mi a francot mondjon az ember?

- Bonyolult – mindössze ennyivel tudtam magyarázni az egészet, ez mégis kifejezett mindent.

- Azt meghiszem – fújt egyet. – Jól kicsípted magad ma este. Csak nem lenyűgözni szeretnél valakit? – újból rám villantotta tökéletes fogsorát, és abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy ezt magára érti-e, vagy sem.

- De, ami azt illeti igen – vigyorogtam rá, és hagytam, hadd járja át a győzelem édes íze, majd közelhajoltam hozzá, és odasúgtam neki: - A neve pontosan megegyezik a rajtad levő ruha tervezőjével.

Az arcára egy pillanat alatt ráégett a mosoly, és még mikor elhajoltam is ugyanabban a pozícióban állt. Még csak tévhitekbe se kerüljön, nem fogok kavarni vele ennyi év, ennyi közös emlék után. Úgyis csak a múltamra emlékeztetne, aminek már régen vége.

- Oh – szinte láttam, ahogyan mentális pofont ad magának, és felveszi a nemtörődöm maszkját. Sajnos már túl késő volt, én láttam, mit érez valójában. – Sok sikert nektek. Csak aztán nehogy véletlenül lecseréljen. Tudod a gazdag növendékek hajlamosak inkább eldobni valamit, ha elromlott, mintsem megjavítani – minden bizonnyal külső szemmel ez egy baráti jó tanácsnak hangzott. Az egyetlen gond, hogy én marhára nem külső szemlélő voltam.

- Köszönöm, Crystal. Észben tartom – változatlanul néztem rá, nehogy megpillantson bármilyen érzelmet is rajtam. Nem tudom, mikor lett ennyire rosszindulatú, de velem ne szarakodjon. A kapcsolatunk Emilyvel nem csupán egy átlag. Hiszen az istenért, meddig mentem el, csak azért, hogy vele lehessek. Holmi apróság nem tehet tönkre minket.

- Később találkozunk, Mr. Bieber – pezsgőspoharát elegánsan a kezében tartva suhant el mellőlem, meg sem várva az esetleges válaszom. Istenem, ez a mai este egy való vált rémálom.

Reménykedtem benne, hogy az üldözési mániámnak nem lesz komolyabb következménye, ugyanis még akkor is a fejemet forgattam, amikor leültem. Nem tudom, melyik a jobb: tudni, hogy hol van Ryan és elkerülni, vagy egyáltalán nem is látni. Igazán már nem izgat, csak ne jöjjön ide, és esze ágában se legyen hozzám szólni. Azt nem tudom, hogyan magyaráznám ki.

Ahogyan számoltam, már csak kevés modell volt hátra a bemutatóból, ugyanis akik már végigjárták a kifutót, a színpad mellett gyülekeztek. Tovább néztem a ruhákat, és minden porcikám azért epekedett, hogy Emilyt végre a közelemben tudhassam. Már szinte meghalok a csókjáért, olyan rég éreztem utoljára. Remélem, minden helyrejön majd.

- És az utolsó modellünk, Briana Hale! – Emily apukája szólalt fel, s meg is jelent a molett modell egy földig érő ruhában. Hmm, szívesen megnézném ezt a ruhát Emilyn is. Biztosan a padlón is éppoly jól mutatna, mint rajta.

- Most pedig, hogy minden modellt végignézhettek, minden ruhát megcsodálhattak, hatalmas tapsot kérek az egész megalkotójának, Emily Millernek! – nyújtotta el ezt az angyali nevet, és már be is helyezkedtem, hogy én tapsolhassak a leghangosabban.

Emily elő is tűnt, és az isten nem mondta volna meg, hogy ő nem a modellekhez tartozik. Gyönyörűsége újból bevilágította a termet, fölösleges volt reflektorfényeket használni, tökéletesen megvilágította magát is. Mindene annyira tökéletes volt, egyedül egyetlen baki volt a képben. Az arca.

Tisztán látszott, hogy vörös a szeme, és a mosoly, amit felöltött, még az én hazugságaimnál is hamisabb volt. Úgy ment, mint aki alig várja, hogy elrohanhasson ebből a világból, hogy kisírhassa magát, és emiatt megfagytam ültömben. Most azonnal meg akarom vigasztalni, és szétverni az illetőt, bárki is bántotta így meg.

Gyorsan lesietett a színpadról a nagy éljenzés ellenére is, és én voltam az első, aki felpattant, miután a divatbemutató véget ért. Azt sem tudtam, hová menjek, hiszen annyi helyiség volt abban a házban, mint egy komplett szállodában, de próbáltam utat törni az emberek között. Nehezen ment, ugyanis mindenki velem szemben haladt a hall felé, ahol szavazhattak a kedvenc ruháikra, és leírhatták az észrevételeiket.

Megpillantottam egy ajtót, és olyan hévvel indultam meg felé, hogy bowlinggolyóként söpörtem el az embereket az útból, közben sűrű elnézéseket kérve. Már majdnem odaértem, amikor megláttam két férfit beszélgetni. Az egyiket vizsgálgatva ismét megcsapott az az ismerős érzés, amitől leblokkoltam, mikor először felismertem. A kurva életbe, Ryan elállja az utat.

Mint egy bolha ugrottam be a lépcső mellé, és próbáltam nem túl idiótának tűnni, miközben bujkáltam előle. Neki is pont most kell pont oda állnia! Egyáltalán semmi keresnivalója itt, elmehetne a francba. A csajom éppen odabent sír, és ezt kurvára nem tolerálom.

A stressz már épp kezdett elszabadulni bennem, mikor ők is megindultak a hall felé. Villámsebességgel rejtőztem el, míg már háttal nem voltam nekik, és aztán rögtön kapcsoltam is fénysebességre az ajtó felé. A kezemet a kilincsre helyeztem, s akkor valaki rátette az övét a sajátomra. Kész szívinfarktus-készlet ment rajtam keresztül, és még akkor sem nyugodtam meg, amikor konstatáltam, hogy Amber van mellettem. Mi a szart akar ő is már?!

- Kérem, oda ne menjen be – utasított. Hát, kérlek te meg kapd be.

- Emily bent van, és sír, szeretném megvigasztalni – ellentmondást nem tűrően ismét megragadtam a kilincset, és készültem benyitni, Amber azonban elrántott. Azt sem tudtam, meglepődjek-e, amiért ennyi erő van egy ilyen csöpp lányban, vagy dühös legyek, amiért kedve szerint rángat össze-vissza.

- Tisztában vagyok vele, hogy Miss. Miller odabent van és sír. Ő utasított, hogy ne engedjem be magát – halálos nyugalommal beszélt hozzám, és ha ez lehetséges, csak még jobban felcseszett vele. Hogy mi a fenét mondott?

- De mégis…

- Kérem, Mr. Bieber, távozzon – szakított félbe. Perceken keresztül néztem vele farkasszemet és ő végig diadalmasan tartotta velem azt, míg végül nem bírtam tovább cérnával, és dühösen szinte eldobtam a kezemből a kilincset, majd elviharzottam.

Emily azt utasította, hogy ne menjek be? Mégis mi a szar van? Mit tettem már megint? Úgy viselkedtem, ahogyan elvárta tőlem, beleadtam apait-anyait, hogy meg legyen elégedve, és akkor most sírva fakad a nagy semmiért? Ó, hogy az a…

Idegesen trappoltam a hall felé, imádkozva istenhez, hogy vége legyen ennek az estélyek. Emily miattam sír. Én bántottam meg őt. Bieber, nagyon úgy tűnik, hogy saját magadat kell szétverned.

Sziasztok! 

Megjöttem ide is, majdnem egy hónap után. Eddig mentségemre szóljon, nem a napot loptam, hanem az ezer más hobbimmal foglalkoztam, amiket szeretek, és ugyanúgy nem tudok nélkülük létezni, és mostanra jutottam el oldaíg hogy írás. Na igen :D
A részről nem is tudom, mit mondhatnék. Ezúttal beletettem egy képet is, mert nem hagyhattam ki, már régóta terveztem, végre eljött ez a rész is. :D
Oldalt láthatjátok, hogy kicsit megújítottam a modulokat. Rájuk fért bőven. Ha ráviszitek az egeret a képre, megjelenik a történet, alatta pedig a linkeket lelhetitek fel a többi blogomhoz, és végül a jobb felső sarokban láthatjátok a számlálókat, amik görögnek lefelé, ahogyan ti görgetitek az oldalt. Azért valljuk be, így sokkal jobban néz ki :D
A történet felé kitettem egy szavazást, amire előszeretettel várom a válaszaitokat. Mindössze egy kattintás, szavazzatok!:)
Köszönöm a három kommentet és a lájkokat, várom őket ez alkalommal is! :)
Bye ladies xoxo