17th chapter - Show me the way

-*- Emily szemszöge -*-

Hulla fáradt vagyok. Úgy érzem, hogy lassan egy tűt sem tudok megemelni, nemhogy még irányítsam a kezeimet a varrásnál. Öt kiló helyett körülbelül huszonötnek érzem a fejem, mind a tervezés miatt, mind pedig Justin miatt. Annyit gondolkodtam, hogy szinte már semmiben nem vagyok biztos.

Hallgatom az eszem és a szívem vitáját, minden bizonnyal ettől fáj a fejem. Ebben a vitában nincs győztes, azonban a veszekedés örökké tart. Semmit nem tudok tenni annak érdekében, hogy egy kicsit is béke legyen a fejemben. Hát lehet ennél rosszabb?  

Egy részem reménykedik benne, hogy soha többé nem látom őt, és végre mínusz egy bonyodalommal kevesebbel kell szembenéznem. Nem kéne azon izgulnom, hogy a legközelebbi találkozásunkkor melyik oldalát mutatja majd. De ahogy jobban belegondolok, lehet, hogy éppen ez fog történni. Ahogyan a mai napon – illetve a tegnapin, mert már fél egy van – elváltunk, szerintem annál rosszabb búcsúnk aligha lehetett volna. Pontosan ezért lehetséges, hogy többé nem látom.

Azonban a többi részem… Egyszerűen epekedik azért, hogy újra úgy érezhessem őt, ahogyan pár órája. A szám ösztönből kinyílik, amikor arra gondolok, mennyire jól csókolt. Mindenem megremeg visszagondolva az érintéseire, amelyeket még mindig magamon érzek. Kiismerhetetlen tettei szinte már egy részemmé váltak. Hiába nem tudom őket megfejteni, minden vágyam, hogy beszéljen velem, hogy rám nézzen, bármely oldalával is. És ez valósággal émelyítő.

Sóhajtva szúrtam bele a tűpárnába hűséges varrótűmet, majd megettem az utolsó kockákat is az anyától kapott csokiból. Egy ruha egészen biztosan készen van, a második pedig háromnegyed-kész állapotban áll a próbababán. Meg vagyok elégedve az elképzelésemmel, és eddig a megvalósítás sem megy rosszul. Még körülbelül fél óra, és a második ruhát is késznek nyilvánítom.

Pihenőm után újult erővel fogtam meg ismét a varrótűt, s nekiálltam az utolsó simításoknak. Moletteknek sokkal nehezebb ruhát tervezni, hiszen számításba kell venni a mintázatokat az anyagon, a szabását, s ráadásul azt, hogy ez egy nyári kollekció, tehát a ruha nem lehet túl meleg sem. Nagy képzelőerő kell hozzá, hogy meg tudjak varrni egy – illetve tíz – ilyen darabot. Az egyedüli szerencsém az, hogy tudom, én milyen ruhákra vágytam, amikor nem csak 59 kiló voltam.

Merő adta gondolkodásom közepette nem figyeltem a mozdulataimra, ezért egy szerencsétlen mozdulattal beleszúrtam a gyűrűsujjamba a tűt, méghozzá nem is gyengén. Reflexből dobtam el az eszközt, majd a sértett területhez kaptam a kezem.

- Ez rohadtul fáj – dühöngtem magamban, s próbáltam elállítani a vérzést, természetesen sikertelenül. Remek, most akkor mehetek el a fürdőszobáig, és ápolhatom le a kezem. Emily Belle, ez is csak te lehetsz.

Fortyogva álltam fel a guggoló pózomból, és immáron egy óvatosabb mozdulattal helyeztem biztonságosabb helyre a tűmet. Az ajtóig vezető úton folyton az ujjamat tanulmányoztam, és megállapítottam, hogy vagy az ujjam feléig beleszúrtam a varrótűt, ebből kifolyólag pedig ömlik belőle a vér.

Elfordítottam a kilincset, átküzdöttem magam a gardróbom ruháin, majd kinyitottam a szobámba vezető ajtót. Totális sötétség van, és oly mértékben furcsa most itt lennem, mintha egy másik dimenzióból léptem volna be éppen. Tervezés után sosem ismerem fel a saját szobám. Ez így felettébb ostobán hangzik, de így van. Annyira bele tudok merülni a varrásba, hogy elfeledkezem mindenről. Majdnem mindenről.

Elszáguldottam a fürdőig, ahol leápoltam magam. Jókora gézt kötöttem az ujjam köré, mert félek, véres lesz a frissen varrt ruhám. Miután elégedett voltam az ujjammal – már amennyire ilyenkor elégedett lehet az ember – visszaindultam a helyemre.

A szobám ajtaja elé érve hirtelen nagyot dobbant a szívem. Az ajtó alatti résen fény szűrődött ki, amely egy mozgó árnyékot láttatott. De hisz én nem is oltottam villanyt – gondolkoztam el, majd minden vér kifutott az arcomból. Mégis ki a fene van a szobámban? Egyáltalán hogy jutott be? Felébresszem apát? Te jó ég.

Remegő végtagokkal nyúltam a kilincs felé, majd megérintettem. Egyszerűen annyi hajlandóságot sem éreztem magamban, hogy elfordítsam, és utánajárjak ennek az egésznek. Megfagytam. Mi van, ha betörő az? Ki vagyok képezve erre az esetre, de ha pisztoly van nála, mégis mit teszek? Ilyen nincs.

Rémülten néztem körbe a folyosón, majd megakadt a szemem egy seprűn. Nem egy revolver, de védekezésnek megteszi – mormogta a kis Emily, én pedig egyetértően bólintottam. Felkaptam a takarítóeszközt, s visszatettem a kezem a kilincsre. Oké, Miller, most az életed forog kockán. Gyorsnak, és ravasznak kell lenned. Úgy, ahogyan tanultad.

Egy nagy levegőt véve egyetlen gyors mozdulattal kinyitottam az ajtót, majd önvédelmi pozícióba helyeztem magam. A stressztől egy pillanatra megszűnt a látásom, így amikor az ajtó kivágódott, sötétséget láttam, azonban kettőt pislogva egy még nálam is rémültebb embert pillantottam meg a szobám közepén, térdre rogyva. Belépőmre felkapta a fejét, én pedig azt hittem, menten összeesek, és hivatalosan is elmebetegnek nyilváníthatom magam.

- Emily – nyögte, engem pedig hihetetlen deja vu fogott el. Ugyanígy mondta a nevem ott kint az esőben. Ugyanígy nézett rám. És ugyanakkora baj volt, mint amekkora feltételezhetően most is van. – Emily, istenem, itt vagy – pattant fel, s magához szorított.

Én még mindig csak álltam az ajtóban egy seprűvel a kezemben, s próbáltam bebeszélni magamnak, hogy álmodom. Elaludtam tervezés közben. Biztosan ez lehet a megoldás. Bármennyire is igyekeztem ezt elhitetni magammal, a stressz, amelyet éreztem túl valóságosnak tűnt, Justin érintéseiről nem is beszélve.

Egy röpke pillanat alatt körülbelül kétezer kérdés tömítette el a fejem, dobogós helyen a „Mit keresel itt?”, „Hogy jutottál be?”, és „Mi a baj?” összeállítással, mégsem tudtam semmit mondani. Érintése előhozta bennem a tervezés közbeni gondolataimat, így azon nyomban elöntöttek az érzések. Csak ölelt és ölelt, én pedig meg sem mozdultam. Ott álltam teljesen némán és mozdulatlanul, mint egy lediplomázott szobor.

- Justin – engedtem ki a tüdőmben rekedt levegőt, majd végre sikerült megmozdulnom. A helyzettől eltekintve sem öleltem vissza, hanem eltoltam magamtól, s végigmértem. Arca gondterhelt, fáradt, ijedt és megrémült. Ruhái piszkosak, a keze pedig vérzik. A baj nagyobb, mint gondoltam.

- Segítened kell – lihegte erőtlenül. – Kérlek, ne hagyj cserben, te vagy az egyetlen reményem – szorította meg gyengén a kezeim, így elejtettem a seprűt, amely egy tompa hang kíséretében elterült a szőnyegen.

Ahogyan néz rám, az egyszerűen megmagyarázhatatlan. Annyi mindent szeretnék neki mondani. Haragszom rá, de egyben imádom, ha vele lehetek. Meg akarom tőle kérdezni, hogy miért csinálja ezt velem. Meg akarom kérdezni, hogy miért csókolt meg, és miért mindig hozzám jön, ha baj van. Azonban a vészsziréna ott villog az agyamban, félretolva minden érzésemet és gondolatomat. Muszáj segítenem neki, hiszen ha azok után, ami történt köztünk, ide jön, akkor létfontosságú lehet a gond.

- Mi történt? – ráztam meg a fejem, mintha csak ki akartam volna rázni onnan a felesleges dolgokat.

- Anya és a kicsik – kapkodta a fejét, majd eleresztve kezem, türelmetlenül kezdett járkálni fel s alá. – Nagy bajban vannak. Súlyosan megsebesültek. Emily, nincs időnk. Azonnal segítség kell nekik – taglalta beszédét, s kis híján összeesett, amikor rám nézett.

Szavai elhangzása után a kötelességtudó énem felszínre tört, s futva a fotelhoz vettem az irányt, amelyben ott pihent a táskám. Hamar beledobáltam a telefonom, a pénztárcám és a kulcsom, majd keresztbetettem magamon, s Justinra néztem.

- Mutasd az utat – lassítottam le előtte mentemben, mire ő egy jókora levegőadagot engedett ki tüdejéből, s a kezemért nyúlt, ezzel maga elé rántva engem. 

- Köszönöm – nézett megbánóan a szemembe, s minden hezitálás nélkül egy gyors csókot nyomott az ajkamra. 

Reflexből mentem volna a szája után a sajátommal, mikor elvált tőlem, de abban a szent pillanatban felpofoztam magam mentálisan, amikor ez a gondolat megszállta a fejem. Normális esetben most jönne az a rész, hogy elpirulok, és megmeredve állok egy helyben, azonban erre most nincs idő. Még csak nem is reagálva tettére, húztam ki őt a szobámból, lekapcsoltam a villanyt, és felkaptam az ajtó melletti kisasztalról a kulcsomat. 

Két perc múlva kiértünk a házból, majd futásnak eredtünk. A lábaim alig vittek már a nagy mértékű fáradtságtól, azonban erőt gyűjtve a sokkból, ami pár perce ért, követtem Justint, aki egy pillanat erejéig sem engedte el a kezem. Kiértünk a gazdag negyedből, ezt követően jobbra fordultunk. Nem is gondoltam volna, hogy nyáron ilyen hideg is lehet éjszaka. Rázott a hideg futás közben, de egyben a víz is levert. A testemnek egyszerűen fogalma sem volt, hogy mi van, ezért összekeverte az opciókat. Őszintén, nem csodálom.

Justin tántoríthatatlanul rohant, elképzelésem sem volt, hogy nem fáradt még el. Mikor érezte rajtam, hogy kissé lassulok, megszorítva a kezem rám nézett, s kétségbeesett arcának látványa elég volt nekem, hogy újra legyen erőm haladni. Ezer mérföld futásnak éreztem azt a körülbelül két kilométert, amit végigsprinteltünk. 

Egy saroknál lassítottunk le, ahol megpillantottam azt a padot, amelyen minden kezdődött. A szívem kihagyott egy ütemet heves dobogása közben, de elhessegettem a gondolataimat, s a fő problémára koncentráltam. Egy rozoga ház felé tartottunk, amelyet szinte már csak az imádság tartott. Justin zihált mellettem, a könnyei pedig majdnem kicsordultak a szeméből. Látva gyengeségét rávettem magam, hogy a maradék erőmmel megszorítsam a kezét, s amint ezt megtettem, gyorslépésünk közben egy puszit nyomott a homlokomra.

Fogalmam sem volt, miért teszi ezt. Annyira más, amikor gyenge. Sokkal érzelmesebb, érzékenyebb és törődőbb, mint bármikor máskor. Nem mintha annyi oldalát ismerném, de egy percig sem kételkedem benne, hogy ez az oldala a valódi Justin. Bárcsak mindig ilyen lenne. 

Odaérve a házhoz Justin hevesen kinyitotta az ajtót, s a dolgok szemem elé tárulásakor azt hittem, menten elájulok. Egy nőt láttam bent, eszméletlenül feküdve egy fotelban, valamint két kicsit, amint egy plüssállatot szorongatnak sírva. Nem bírtam magam tovább tartani, kigördült egy könnycsepp a szememből, amelyet persze száz másik követett, s a félelem eluralkodott rajtam. A szám elé kapva a kezem fagytam meg az ajtóban, könnycseppeket hullajtva.

Justin most először eleresztve a kezem, odarohant a két kicsihez, akik bátyjuk látványakor tisztán hallhatóan fellélegeztek. Megsimította mindkét gyerek arcát, majd a nőhöz rohant, aki feltehetően az anyja. Ellenőrizte a pulzusát, s reszelősen fújta ki a levegőt. Ebből arra következtettem, hogy még nincs minden veszve.

A gyors ellenőrzés után megakadt rajtam a szeme. Nemes egyszerűséggel nem voltam képes megmozdulni. A félelem legyengített, remegtem, még a levegővétel is nehezemre esett. Zokogva temettem a kezeimbe arcom, s próbáltam erősnek maradni, már amennyire lehetséges így, fuldokolva a sírástól.

Így látva a családját, hogy ilyen körülmények között él, egyszerűen megöl belülről. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet, hogy így kell nap, mint nap léteznie. Pár másodperc alatt oly mértékű sajnálat fogott el, hogy mást sem akartam, csak a karjaimban tartani őt, és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz.

Egy pillanat múlva éreztem őt, amint elveszi a kezeim arcom elől, s államnál fogva felemeli a fejem. Kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek, s amint ezt megtettem, csak még erőteljesebben hullottak a könnycseppjeim. Mindenféle gátlás nélkül magához húzott, s ekkor már tényleg nem tudtam tartani magam. A közelében lehetetlen.

- Nem kellett volna téged idehoznom - ölelt szorosan – Annyira sajnálom – csuklott el a hangja, s ebből tudtam, hogy az ő cérnája is mindjárt elszakad.

Mégis mi a francot csinálok éppen? Itt van három sebesült ember, én pedig csak sírok, mint egy idióta. Justin azért hozott ide, mert segítségre van szüksége, nem pedig egy újabb gondra. Mindezt végiggondolva kitéptem magam a karjaiból, s remegő kézzel a táskámban kezdtem kutatni. Justin csak nézett rám, szerintem ötlete sem volt, hogy mire készülök, és hogy miért nem mondok semmit.

Sikerült előszednem a telefonom a táskámból, majd bepötyögtem a mentők számát. Mindenki rémülten meredt felém, a kicsiket is beleértve. Öt, két óra hosszának tűnő kicsengés után felvették végre a telefont.

- Halló? – szólt bele egy erőteljes férfihang.

- Azonnal küldjenek mentőt – szóltam bele köszönés nélkül, és hadarni kezdtem a helyzetjelentésem.

- Nyugodjon meg, hölgyem, diktálja be a címet – állított le a férfi, én pedig úgy tettem, ahogyan mondta. Megpróbáltam lassan, artikulálva kinyögni, hol is vagyunk éppen, bár nem nagyon sikerült a sírás kontra idegesség párosítás miatt.

- Azonnal küldjük a segítséget, a mentő körülbelül öt perc múlva a helyszínen lesz – hadarta a férfi is, átvéve az idegességem.

- Köszönöm – sóhajtottam, majd megszakadt a vonal.

Justin eközben eltűnt előlem, az anyja mellett találtam meg. A haját simogatta, közben nézegette a pulzusát. Megszakadt a szívem. Mégis mi történhetett? Mi okozta ezt az egészet? Annyira bosszantó, hogy minden olyan zavaros. Amíg Justin az anyját felügyelte, én odaszaladtam a kicsikhez, akik rémülten néztek rám. Megértettem őket, hiszen sosem láttak még azelőtt.

- Sziasztok – suttogtam nekik, mire egymásra néztek, majd vissza rám – Emily vagyok – megpróbálkoztam egy mosolyt kierőszakolni magamból, több-kevesebb sikerrel -, ti pedig biztosan Jazzy és Jaxon.

Két bólintást kaptam cserébe szavak helyett, mire megsimítottam az arcukat. Először megijedtek az idegen érintésemtől, de kis idő múlva már mosolyogtak rám. Azt hiszem, ennek jobban örültem, mint bármi másnak életemben.

- Te vagy a segítség, akiért bátyus elment? – szánta felém kérdését a kislány. Muszáj volt mosolyognom a jelzőn, amellyel Justint illette, azután feleltem neki.

- Igen, én vagyok. Mindjárt jönnek a mentősök, és bevisznek a kórházba, ahol meggyógyultok – jártattam köztük a szemem.

- Hoznak igazi mentőautót is? – suttogta Jaxon, mintha valamilyen féltett titkot árult volna el.

- De még mennyire – bólintottam egy megterhelt vigyor kíséretében, majd a plüssállatra terelődött a figyelmem. – Hát ő ki?

- Ő Brumi – vonták még jobban magukhoz a mackót. – Bátyus adott neki szupererőt, hogy megvédjen apától, amíg elment – szegezte rám nagy szemeit Jazzy. Apa? Az apjuk tette mindezt? Hirtelen egy rakat emlék jutott az eszembe. Amikor az első randinkon – amely már kapásból rosszul sült el - sétáltunk Justinnal, vonakodva mesélt az apjáról. Nem akart elárulni semmit sem. Hát ez volt az oka! Bár ne így tudtam volna meg.

- Akkor biztosan jó szupererőt adhatott neki, mert megvédett, ugye? – kérdeztem, mire ismét bólintást kaptam – Maradjatok itt ügyesen, mint eddig, nemsoká megjön a mentő – vetettem rájuk egy bíztató mosolyt, s felálltam a nyikorgó ágyról.

Amikor megfordultam, Justint láttam magam előtt. Valószínűleg végighallgatta a beszélgetésünket, hisz mosolygott rám. Mosolya egyszerűen bevilágította a kicsi szobát, amely egyben konyha és hálószobaként is funkcionált. Annyira fáradtan meredt rám, hogy már kezdtem azt hinni, alszik, de végül megszólalt.

- Nagyon jól bánsz a gyerekekkel, tudod? – nyúlt ismét a kezem után. Érintése gyengéd volt, ugyanakkor határozott is. Nem akartam felelni a kérdésére, ezért szorosan megöleltem. Nem érdekelt a dühöm iránta. Szüksége van rám, most nem szabad még jobban leterhelnem őt.

- Egy dög vagyok veled – suttogta a fülembe -, de te mégis mindig segítesz. Nem tudom, mit tettem volna nélküled, Emily. Meg sem érdemlem még a pillantásod sem. Minden jogod megvan hozzá, hogy elmenj, és soha többé ne akarj látni. Megértem, legszívesebben én is elmenekülnék magamtól – rázta a fejét.

Szörnyű volt hallani, ahogyan lebecsüli magát. Ez a fiú itt teljesen meg van törve. Az élete romokban, a családja veszélyben, az érzései elhalva. Olyannyira össze akarom őt ragasztani, hogyha kényszerítenének rá, akkor sem tudnék elmenni.

- Ne most beszéljük ezt meg. – bújtam ki az öleléséből, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni – Ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak jelen pillanatban. Ne foglalkozz velem, anyukádnak és a kicsiknek nagyobb szükségük van rád – meredtem rá, s mást sem tudtam bámulni, csak a szeme csillogását.

- Mégis hogy kérhetsz tőlem olyat, hogy ne foglakozzak veled? – suttogta még mindig – Te vagy minden, amivel foglalkozni akarok – nézett őszintén a szemembe. Meg sem tudtam szólalni imént elhangzott mondata után, de nem hagytam, hogy a rózsaszín köd elvakítson. Ez a gyenge oldala, ki tudja, mi lesz, ha ismét kősziklává változik? – harsogta bennem a kis Emily, és teljesen igaza volt. Észnél kell legyek.

- Kérlek, hagyjuk ezt, Justin – csóváltam a fejem. – A mentősök pillanatokon belül itt lesznek. Készítsük fel a kicsiket inkább – másztam ki öleléséből. A közelében képtelen vagyok normálisan gondolkozni.

Pillanatokon belül úgy lett, ahogyan mondtam: hat pirosba öltözött férfi jelent meg a helyszínen, közülük három hordágyra helyezte Justin anyját, a maradék pedig a kicsiket, illetve Justint vizsgálta. Az egyikük odajött hozzám, miután végzett a feladatával.

- Hölgyem, beszélhetnénk? – hívott félre, én pedig követtem őt – A sebesült családnak nincs biztosítása, így nem tudjuk őket kórházba szállítani, amíg nem tudják kifizetni az ellátásukat – állított kész tények elé a mentős.

- Majd én fizetek – mondtam azonnal – Felírom a bankszámlaszámom, erre küldjék a csekket – kutattam elő egy papírt a táskámból – Kérem, tegyék őket különleges megfigyelés alá, és kapják a legjobb ellátást. 

- Nagyon köszönöm, hölgyem, megteszünk minden tőlünk telhetőt – vette ki a kezemből a papírt, majd el is tűnt a szemem elől.

- Ezt nem engedhetem meg – szólalt meg mögülem Justin. – Megszerzem valahogyan a pénzt – termett előttem.

- Kizárt dolog – ellenkeztem.

- Túl sokat teszel értem, és még csak meg sem érdemlem – közölte. Nagyot nyeltem, s megpróbáltam elirányítani a tekintetem a szájától. Nem sok tart vissza, hogy most azonnal összeforrasszam a sajátommal.

- Ezt minden ember megérdemli, Justin – feleltem. És valóban így is gondoltam.

- Kérem, szálljanak be a mentőbe, indulnunk kell – szólt a férfi, akivel az imént beszéltem. Justinra néztem, mire ő is rám meredt. Örökkévalóság egy pillanat is, amikor a szemeibe nézek.

- Nekem mennem kell, ha a szüleim felébrednek, és nem leszek otthon, baj lesz – igazítottam meg a pólóm szegélyét, s ekkor láttam csak, hogy még mindig az a ruha van rajtam, amiben a riporternek nyilatkoztam. És amiben Justin először megcsókolt. Istenem.

- Rendben – bólintott, majd a földet pásztázta egy pillanatig, és elindultunk kifelé a házból. Amint kiértünk, becsukta az ajtót, és az autó felé vette az irányt. Amikor már azt hittem, beszáll, egy hirtelen mozdulattal megfordult, és a számra tapasztotta ajkait. 

Csókja követelőző volt, a szám pedig akaratlanul is szétnyílt száját érezve. Tudtam, hogy teljes mértékben helytelen, amit teszünk, mert a családjának mihamarabb ellátásra van szüksége, de annyira szorított, ölelt, csókolt, hogy minden józan ész kiszaladt a fejemből. Elvesztem a pillanatban, és csak akkor tértem vissza a valóságba, amikor elvált tőlem. 

- Az enyém leszel, Emily – fogta kezei közé az arcomat – Akkor is, ha te leszel az utolsó ember, akiért szenvedni fogok – tett ígéretet, amelyet egy gyors csókkal pecsételt meg, s már bent is volt az autóban, meg sem várva az esetleges válaszomat.

Megsemmisülve álltam ugyanazon a helyen és figyeltem, amint elhajt a jármű. Az enyém leszel – mondta. Istenem, amióta felébredtem a karjaidban, a tiéd vagyok. Sóhajtva elindultam hazafelé egyedül a gondolataimmal. Miller, attól tartok, te rohadtul kezdesz belezúgni Mr. Kiszámíthatatlanba – jelentette ki a kicsi Emily. 

Igen. Pontosan ez az, amitől én is tartottam.

OKÉ, KÉSŐN JÖTTEM, TÖBB, MINT KÉSŐN, DE NE ÖLJETEK MEG, HOZTAM RÉSZT.

Fúúú, nem volt semmi ezt is megírni, az tény, és ez totál friss, mert éppen 10 perce végeztem el az utolsó simításokat rajta. Vagy hatszor biztosan újraírtam, mert nem tudtam, hogyan valósítsam meg az elképzelésem. Remélem, nem okoztam csalódást!

Egy érdekesség: teljes mértékben véletlenül a rész pont 3000 szavas lett. Nem tudom, hogy csináltam, de így sikerült, ilyen még nem volt :D 

Kommentek. Úgy döntöttem, megszabom a 10 komment után rész szabályt. Mindössze nyolc komment gyűlt össze az utolsó rész alatt majdnem egy hónap alatt, és ez rémesen kevés. Tíz komment alatt ne is számítsatok részre tőlem, és ha ki is gyűlt, és még mindig nincs fent rész, akkor az amiatt lesz, hogy: a) még mindig nincs netem b) nincs időm a suli mellett írni. Én minden tőlem telhetőt megteszek, és mindenki részéről egy aprócska öt perces vélemény nem nagy kérés. 

Szóval HAJRÁ! ;) See u Soon <3

P.s.: Az egyik blogversenyen harmadik helyezést értem el. Nos, igen, a blog címe kissé érdekes, de a lényeg nem az!:) Még egyszer köszönöm a díjat!:)

16th chapter - What have you done again?

-*- Justin szemszöge -*-

Nemes egyszerűséggel meg vagyok fagyva. Egy centit sem tudok mozdulni. A légzésem abbamaradt, s mást sem tudok figyelni, csakis azt a férfit, amint ott hever a földön tehetetlenül, holtan. 

 Végtagjaim, és a belsőm jól összehangolódott folyamatai leálltak, s szabályszerűen úgy érzem, hogy még a szívem sem ver.  Körülöttem mindenki szótlan, mégis mindjárt szétszakad a dobhártyám a zúgástól. Mi a fene történt?

Késett három percet, és az életének annyi. Leszakadt a láda füle, s emiatt három gyermek elvesztette az apját. Drake mindenféle gátlások nélkül lelőtte őt pár percért. Ember az ilyen? És ha mindez velem történik meg? Ha az én ládám fülét nem rögzítették volna kellőképpen, és az út közepén leszakadt volna, akkor én is meghalok? Ez rohadtul nem fair. 

- Rendben vagy, haver? – bökött oldalba Ryan, én pedig akkorát ugrottam, hogy majdnem a plafonon végeztem. Ez mégis milyen kérdés?

- Ez mi az isten volt? – suttogtam erőtlenül, megfélemlítve s lesokkolva. Nem azért kérdezem ezt, mert nem tudom, mi történt. Egyszerűen az agyamnak túl nagy mennyiségű stressz volt ez ahhoz, hogy megfelelően fel tudja dolgozni.

- Lelőtte – mondta, s lassan a férfira nézett – Nem vitte véghez megfelelően a feladatot, hát ez lett a vége.

- Három perc, Ryan – mozdítottam felé a fejem, s azt hiszem, ez volt az első akaratlagos mozdulatom az elmúlt tíz percben – Három percen múlt az élete. És ráadásul nem is az ő hibája volt. Az a fémfül alig volt rátéve a dobozra. Bárkivel megtörténhetett volna, hogy leszakad – hadartam halkan, és próbáltam magyarázatot keresni minderre – És a gyerekei…

- Hé – állított le Ryan – Tedd túl magad rajta. Még egy hét, és úgyis megszokod. Itt az emberölés olyan, mint másoknál az evés. Naponta kétszer-háromszor teszik, csak mert muszáj – magyarázta. Mondatai hatására még az eddiginél is jobban ledermedtem, már ha ez lehetséges egyáltalán.

- Hány embert öltek már meg a szemed láttára? – kérdeztem erőtlen, s vékony hangon, előre félve a választól. Fogalmam sincs, hogy miért tettem fel ezt a kérdést, de az biztos, hogy nem vagyok normális, amiért megtettem. 

- Már nem számolom – mormogta –, az első héten számoltam. Utána felhagytam vele – nézett felém jelző tekintettel, én pedig ugyanúgy vissza, várva a meséje folytatását. Nagyot nyelve egy pillanatra elfordult tőlem, s alig hallhatóan egy szám hagyta el a száját – Tizenkettő.

Mi a franc?! Tizenkét ember egy héten? Te jó ég, ez súlyos tömeggyilkosság. Drake egy gyilkos. Méghozzá nem is akármilyen. Tátott szájjal, és meredt szemekkel ültem ott, még mindig mozgásképtelenül. Ez egyszerűen lehetetlen.

- Nyugodj meg, úgy látom, téged egész hamar megkedvelt – nézett oldalra Drake irányába, aki éppen azt diskurálta a társával, hogy hová tűntessék el a holttestet – Nekem három egész hétbe került, mire elnyertem a bizalmát. Addig a legpiszkosabb munkát végeztette velem, csak hogy felmérje a képességeim – avatott be múltjába Ryan. Mondandója elgondolkodtatott.

Vajon Drake mit lát bennem, hogy ennyire hamar a szárnyai alá vett? Vagy ez csak egy felkészítés a feketelevesre? Lehet, hogy elvégezteti velem a legfontosabbakat, aztán megöl? Ó, a rohadt életbe. 

- Kölyök – hallottam meg az erőteljes, irányításmániás hangot – Gyere ide. 

Lassan Ryanre pillantottam, aki egy biccentéssel jelezte, hogy ne várakoztassam a főnököt, majd megpróbálkozva a felállással, felrugaszkodtam a padról. Amint ráhelyeztem a lábaimra a testsúlyomat összegörnyedtem, majdnem visszazuhantam a fapadra. A lábaim mintha zselatinból lennének. Hogy a francba menjek oda úgy, mintha egy érzéketlen tuskó lennék? 

Nagyot nyelve tettem meg egy lépést előre, majd minden erőmet összeszedve próbáltam megszűntetni közöttünk Drakekel a távolságot. Tíz méterre van tőlem. Addig csak nem esek össze. 

Apró léptekkel ugyan, de odaértem hozzá. Jelenlétem észrevételekor Drake jobbkezese olyan pillantásokat vetett rám, hogyha szemmel ölni lehetne, már régen Joe mellett feküdnék a jéghideg betonpadlón.

- Bemutatom az örök jobb kezem, Lorenzót – mutatott felé egy vállveregetés kíséretében – Lorenzo, ő itt a legújabb áldozat –ismertetett Drake. Milyen találó a jelző. 

- Justin – nyújtottam felé a kezem, és igyekeztem a lehető legmagabiztosabb formámat hozni. Lorenzo megragadta a kezem, és olyan erősen megszorította, hogy csodálom, hogy nem tört el. 

- A kölyök eddig nagyon profi – protezsált Drake, amit meglehetősen furcsálltam tőle. Miért tűntet fel ilyen jó színben ez előtt a férfi előtt? Fintorogtam egyet magamban, majd ránéztem Lorenzóra. Első ránézésre adnék neki tíz év szabadságvesztést. Másodikra harmincat. 

- Ajánlom is, hogy az legyen – méregetett Drake embere –, mert azoknak, akik nem profik, hasonló sorsban lesz részük – bökött a fejével hátam mögé, én pedig nagyon jól tudtam, mire céloz.  Nagyot nyeltem, majd gondolatban felpofoztam magam. Ne hagyd, hogy megalázzon – utasította tudatalattim, én meg egyetértően rábólintottam.

- Megteszek minden tőlem telhetőt – feleltem mélyen Lorenzo szemébe nézve. Jé, az első épkézláb mondatom. Éljen.

- Főnök, a zsaruk leléptek – toppant közvetlenül mellém egy alacsony termetű alak. – Tiszta a levegő.

- Remek – csapta össze kezeit Drake. – Lorenzo, te elintézed a prédát Tonyval – bökött rá mutatóujjával. Préda? Mégis mit jelentsen ez? – Figyeljetek ide!  - ordította el magát a mellettem álló Hitler-hasonmás, mire mindenki elcsendesült, s kisangyalként leste a történéseket.

- Ti hatan – mutatott a közvetlenül előttünk ülő hat emberre. – Mindent feltakarítotok és megszabadultok a bizonyítékoktól. Egy csepp vért se lássak, különben ti is így végzitek, világos? – égett Drake szeme. Mind a hatan ijedt tekintettel bólintottak, majd neki is láttak a feladatuknak. Hogy a francba tud egyik pillanatról a másikra ennyire megváltozni személyiségileg? Tiszta bipoláris. – Kölyök és Ryan – bökött felénk. Miért mindig kölyök? – Ti rakodjátok fel a ládákat. Igyekezzetek! – intett a kisebb teherautó felé, amely már kint várakozott közvetlenül a raktár ajtaja előtt. 

Mint a villám, úgy pattantam, és beszálltam Ryanhez, aki két dobozt már fel is rakott. Egy bíztató mosolyt intézett felém, amikor észrevette a jelenlétem, s máris jobban éreztem magam. 

Ez a rémkép egy ideig még kísérteni fog. Álmomban biztosan fogok találkozni egy pasassal, aki lelő egy embert. Ryan szerint egy hét, és megszokom, de szerintem mindez nem ilyen egyszerű. Itt életekkel játszanak. Ez több mint brutális. 

Örömmel észleltem, hogy fizikai erőm egy kissé visszatért, így könnyedén tudtam emelni a kis dobozokat fel, a teherautó hátuljába. Mivel Ryan a segítségemre volt, sec-perc alatt végeztünk a húsz dobozzal. Amikor az utolsó csomagot tettük be, előbukkant Drake a teherautó bal oldala felől, s fürkésző szemekkel vizsgálgatta az aktuális folyamatokat. 

Szinte mindenki végzett már: a holttest eltűnt, vérnek pedig nyoma sem volt a padlón. A ládák fel lettek pakolva, így a raktár csaknem üressé vált. Drake szemmel láthatóan egyetértett magával valamiben, hiszen biccentett egyet, majd becsukva az autó ajtaját rácsapott kettőt, így a motor beindult, s teherautónak tíz másodpercen belül nyoma sem volt.

- Szép munka – veregette meg a vállunkat. – Hazamehettek.

Szavai áldásként hatottak rám, s felmérve, hogy mára ennyi volt, sóhajtottam egy hatalmasat. Ezen is túl vagyok. Lecipzáraztam magamról a kék munkásruhát, majd bedobtam a többihez. Ryan ugyanígy tett, s egy utolsó pillantást véve a helyszínre, mindketten elindultunk hazafelé.

- Merre mész? – intézte felém kérdését Ryan.

- Erre – mutattam jobbra. – Te?

- A másik irány – felelte. – Örültem, Justin – rázott velem kezet.

- Úgy szint – ráncoltam a homlokom gesztusára. Ez a srác egész rendes. Eleresztve kezét éppen készültem volna megfordulni, amikor ismét megszólalt.

- Ja, amúgy a préda holttestet jelent Drake-nyelven – halkult el, majd utoljára rám nézve indult útjának. Ó, így már minden világos. De mégis honnan…? Á, mindegy. Nem akarom tudni. 

Komótos tempót diktáltam a hazafelé tartó úton. Hirtelen elárasztottak a gondolatok, eddig tartott, amíg az agyam feldolgozta a mai napot. Annyi minden történik mostanában, és mind egyszerre. Nem vagyok képes megbirkózni ezzel hosszútávon, hiszen így is nehezen kezelem a stresszt. 

Sosem fogom megtanulni kontrollálni magam. Már annyi mindent megpróbáltam, de semmi nem hatott. Stephanie óta egyszerűen kicseréltek. Pedig azelőtt minden annyira jó volt. Miért tűnnek el a jó dolgok ennyire hamar? Éppen csak belekóstolok, s máris elveszik tőlem. Gyűlölöm ezt. 

Ez az egész dolog Emilyvel pedig annyira zavaros. Megcsókoltam őt, mert akartam. Ő pedig ismét dacolt velem, semmit nem értett abból, amit közölni próbáltam vele, és ez feldühített. Lehet, hogy sosem fogom látni többé. Ki tudja? Csak valami nagyon életbevágó dolog fog rávenni, hogy újra odamenjek hozzá.

A sarok, ahol le kell fordulnom, már látótávolságban volt, ugyanúgy, ahogyan az a régi, kopott pad is, amihez szerintem ezentúl sokkal jobban fogok kötődni, mint eddig. Egyre közelebb érve a téglaház széléhez, hangos ordibálást hallottam. Az eszem túlságosan is le volt terhelve ahhoz, hogy elsőre felfogjam mi ez. Minél közelebb mentem, a zaj annál hangosabbá vált, s a szívem eszméletlenül nagyot dobbant, amikor eljutott a tudatomig, mi történik az utcánkban. A. Rohadt. Kurva. Életbe.

Reflexből indultam neki teljes sebességgel a futásnak. Nőtt az adrenalinom, úgy éreztem, sírva fakadok. Két pillanat múlva odaértem a házunkhoz, s eszméletlen erővel berontottam az ajtón. Megdermedve álltam ott addig az egy pillanatig, amíg felfogtam, hogy mi történik, de utána szinte felrobbantam belülről, s azt sem tudtam, hogyan vessek véget mindennek.

- Tedd le a szíjat, most! – ordítottam el magam, mire az apám felém fordult. Szemeiben düh szikrázott, s dőlt róla a töménytelen kocsma szag.

- Hát megjöttél, te kis haszontalan? – indult meg felém kacskaringón – Megmondtam, hogy mire hazajövök, legyen kaja – ordította alig érthetően -, de semmi nincs! Ez a kurva, meg a két taknyos megette előlem! Azt akarjátok, hogy éhen haljak, mi? – emelte a kezét, hogy rám csapjon a szíjjal, de kitértem előle, s megragadtam.

- Mi a francot műveltél már megint?! – szörnyülködtem, amikor megpillantottam anyáékat félkómásan – Miért nem engem versz, mi? Miért őket bántod, te szerencsétlen? – köptem felé a szavakat. – Ők semmiről nem tehetnek! Nézz már magadra! Egy alkoholista elmebeteg vagy, aki képes megverni egy nőt és két gyereket! Mégis mit vársz? – húzogattam a szíjat a kezéből, hogy ne tudja ismét használni. – Tűnj innen a francba! – rántottam meg erőből a bőrt, s így elrántottam apámat is, aki egyenesen kiesett a nyitott ajtón, majd elvágódott a földön.

Reszketett a kezem, s egyszerűen zokogni tudtam volna. Hogy képes ilyet tenni? Félholtra verte anyáékat, és én nem mehetek oda hozzájuk, amíg őt le nem rendezem. Esküszöm, mindjárt megölöm.

- Menj már innen! – ordítottam vele, s undorodva néztem, amint fel akar tápászkodni a földről, de nem megy neki – Nem érdekel, hogy, de most azonnal vonszold el magad, és vissza ne gyere, különben többet sehová nem mész! – mutattam kifelé az utcából.

Valamit mormogott alig hallhatóan, majd négykézláb mászott el a téglaház faláig, ahol fel tudott állni. Idegtől fortyogva vártam, amíg kivonszolja magát a látótávolságomból. 

Gyűlölöm őt. Egyszerűen ki nem állhatom. Miért nem tudja már elvinni a mája? Háromszor lyukadt ki a gyomra a sok piától, és még mindig él.  Nélküle sokkal könnyebb lenne, miért nem megy már el a francba? Dühösen ütöttem bele a mellettem elhelyezkedő fába, mire vérezni kezdett a kezem. Kurva jó, ezt is megcsináltad, Bieber.

Oldalra néztem, s elöntött a nagyfokú pánik, amikor ránéztem anyáékra. A két kicsi zokogott anyához bújva, aki meg sem mozdult. Te jó ég!

Azonnal odasiettem hozzájuk, mire a gyerekek szorosan hozzám bújtak. Jazzynek vérzett a szája, s lila volt a keze, Jaxonnak pedig volt a lábán egy csúnya seb, valamint a szeme alatt egy monokli tűnt fel. Bassza meg, hogy megint odavoltam! 

- Nagyon fáj – szipogott Jaxon, s lábára mutatott. Könnyei csak úgy folytak le az arcán, alig kapott levegőt a félelemtől. Mindjárt meghalok. 

- Tudom, hogy fáj, öcskös, de meggyógyítjuk együtt, oké? – próbáltam érthetően beszélni, de azonnal elcsuklott a hangom, amint megszólaltam. Jaxon bólintott egyet, majd letörölte a könnyeit. – Gyertek ide, hadd nézzem a sebeket – nyújtottam a kissé vérző kezem értük. 

Megvizsgáltam közelebbről Jaxon sebét, és elég könnyen megállapítottam, hogy kosz ment bele, és ha nem kap sürgősen orvosi ellátást, elfertőződik, és úgy jár, mint anya. Jazzy szája felrepedt, folyamatosan vérzett. Nagyon fájlalta a kezét. Istenem, kérlek, mondd, hogy nem törte el ez az elmebeteg állat.

- Meg fogtok gyógyulni, itt vagyok – öleltem meg őket szorosan, majd egymás mellé helyeztem őket. – Jaxon, nyújtsd ki a lábad, és ne mozdítsd, jó? – néztem könnyes szemeibe, mire nem bírtam tovább, nekem is kicsordult egy könnyem, amit azonnal le is töröltem. Erősnek kell lennem, mindenki helyett is.

- Jó – szipogta, és úgy tett, ahogyan azt mondtam neki.

- Jazzy, ülj le Jaxon mellé, és tedd az öledbe a kezed – mondtam neki, mire ő közben cselekedett. – Te se mozgasd, mert fájni fog, rendben? – megigazítottam az ölébe tett kezét, majd megsimogattam. Egy bólintást kaptam cserébe, s miután kiadtam a kicsiknek a feladatot, anyának szenteltem a figyelmem. 

A padlón feküdt, teljesen eszméletlenül. Akaratlanul is bevillant emlékezetembe az a férfi, akit Drake megölt, s ettől olyan szinten kezdett remegni a kezem, hogy képtelen voltam hozzáérni anyához. Feltérképezve testét láttam, hogy ő hárította el a kicsik elől az ütéseket, hiszen mindene horzsolt és lila volt, a ruhája elszakadt, és vérzett a homloka. 

Remegő kézzel ellenőriztem a nyakánál az ütőerét, s hatalmasat sóhajtottam, amikor éreztem, hogy még dobog a szíve. Él! De segítség kell neki, mert a karján lévő seb ismét szétnyílt, és ha az is elfertőződik, a szervezete le fog állni.

Most mi a francot csináljak, basszus? Azonnal segítség kell, és mégis ki segítene hajnali egy órakor? Tehetetlenül túrtam bele a hajamba, és a maradék eszemmel, amit még nem vitt el az ideg, megpróbáltam gondolkozni. Ha nem találok ki valamit, kiszámíthatatlan, hogy… Egy pillanat. Kiszámíthatatlan. Ez az! 

Csak valami nagyon életbevágó dolog fog rávenni, hogy újra odamenjek hozzá. – visszhangzott bennem a csaknem tíz perccel ezelőtti gondolatom.

Ez a dolog több mint életbevágó. Nincs más, akire számíthatok, ő az egyetlen esélyem. Azonnal felálltam a földről, s fájó szívvel engedtem el anyát, amíg a kicsikhez fordultam.

- Jól figyeljetek rám – ültem le eléjük, s mondatomra mind a ketten nagy szemekkel nézték, hogy mit szeretnék mondani – Anya elfáradt, ezért elaludt. Csúnya sebek vannak rajtatok, és doktor bácsi kell hozzá, hogy meggyógyuljanak. Muszáj elmennem segítségért, mert nincs telefon, tudjátok? – néztem rájuk, s próbáltam tudatni velük, mire készülök.

- De ha elmész, akkor ki fog megvédeni, ha visszajön apa? – suttogta Jazzy. Istenem, erre most mi a francot feleljek, hogy megnyugodjanak? 

Tanácstalanul néztem körül a kis szobában, mire megakadt a szemem egy plüssállaton, amivel a kicsik mindig alszanak. Nyújtózkodtam egyet, hogy elérjem, majd odaadtam nekik. Talán ez majd beválik.

– Itt van Brumi. Ő majd megvéd a szupererejével, ha visszajön apa, jó? – szorongatta Jazzy a mackót, amikor a kezébe adtam, közben pedig vizsgálgatta, majd ismét felém nézett. 

- Biztos? – kérdezte Jaxon, Jazzy kezét fogva. Rögtön megszakad a szívem.

- De mennyire biztos – simogattam meg őket. – Addig vigyázzatok anyára is Brumival, nehogy baja essen, oké? 

- Oké – felelték, és mind a ketten megfogták a mackót. 

- Nagyon gyors leszek, megígérem – adtam nekik egy-egy puszit –, ügyesek legyetek.

Rögvest fel is álltam az ágyról, majd a karjaimba vettem anyát, s feltettem a rozoga fotelbe. Nincs sok időm. Pár percem van, hogy segítséget hozzak, és ha a tervem nem válik be, nem tudom, kihez fordulok. Visszanéztem a kicsikre, akik szorongatták Brumit bízva benne, hogy megvédi őket. Remélhetőleg így is lesz. 

Sietősen kirontottam az ajtón, majd körülnéztem. Sehol egy lélek. Nem is kell, hogy legyen, nekem csak arra az egy lélekre van szükségem, aki segíthet. Holt fáradtan a nyomástól nagy levegőt vettem, és erőt nyerve a mérgemből futásnak eredtem.  

Ő az egyetlen esélyem. Ha ő nem lesz otthon, vagy bármi más, akkor végem van. Ha most odafent figyelnek egy kicsit is, akkor ott lesz, és segíteni fog, de ha nem, akkor fogalmam sincs, mit fogok tenni. Egy biztos: én vagyok az egyelten, aki cselekedni tud, akire a kicsik számítanak, és aki szupererőt adott Bruminak, hogy megvédje a családot, amíg távol vagyok.  És ha én is feladom, akkor ahogyan Drake mondaná: Ég veled, kölyök.

Megjötteeem! :D Mindenkinek boldog karácsonyt!

Mindenképpen szerettem volna karácsonyra részt hozni nektek, amolyan ajándékként :) Szünetben a második dolgom volt írni (mert az első a rajzolás volt, amit láthattok is alul), és nagyon jól is esett.

A részről magáról is beszélnék egy kicsit. Igazából nem csináltam mást, csak írtam és írtam és annyira beleképzeltem magam a történetbe, hogy amikor befejeztem a részt, arra lettem figyelmes, hogy remeg a kezem.

Nagyon erősen gondolkodtam rajta, hogy átírom a rész második felét, mert az én lelki világomat annyira megviselte az az otthoni jelenet, hogy majdnem sírva fakadtam (nem viccelek!). De aztán arra jutottam, hogy nem írom át, mert ez így illik Justin karakteréhez.

Szerintem eléggé világos, hogy Justin kihez fut éppen, és remélem nem sikerült unalmasra a rész vagy valami. Várom a komikat :)

És még egy dolog. Egy névváltozás történt: az a lány, aki miatt Justin megverte Bobot eredetileg Leila volt, de átírtam Stephanie-ra bizonyos okok miatt. Csak hogy tiszta legyen, ki az a Stephanie :)

Ennyi lettem volna. Legközelebb jövök, love ya <3

15th chapter - Never say never

-*- Justin szemszöge -*-

Még mindig teljesen meg vagyok semmisülve az előbb történtek miatt. Egyre csak az a benyomásom az emberekről, hogy soha nem fognak engem megérteni még akkor sem, ha egyértelműen tudatom velük kilétemet. Hétmilliárd ember él ezen a bolygón, mégis maximálisan egyedül érzem magam.

Összevertem Bobot. Azt az embert, akire voltaképpen a harmadik testvéremként tekintettem. Azt, akire akkor is támaszkodhattam, ha éppen hajnali három óra volt. Azt, akinek elmondhattam mindent, annak ellenére is, hogy tudtam, milyen. Vele együtt Andrew is eltűnt mellőlem, és bár őt nem ismerem olyan rég óta, ő is kezdett fontossá válni nekem. Mondhatni, hogy legjobb barátokká kezdtünk alakulni, de mindent elrontottam.

Megcsókoltam Emilyt. Reméltem, hogy átérzi, amit én éreztem közben. Alig ismerem azt a lányt, de valami megmagyarázhatatlan indokból mindig visszakanyarodok hozzá, legyen szó bármiről is. Ebből kifolyólag hittem benne, hogy talán átjön neki minden, amit szavakkal nem tudok, vagy inkább nem akarok elmondani neki, mert elszörnyedne. Viszont nem így történt. Eltaszított. Maga köré zárt egy falat, és engem sajnos nem enged be rajta többé.

Egy undorító ember vagyok. Be kéne látnom, hogy nem hiába nincsenek barátaim. Mindenkit csak elüldözök magam mellől ezekkel a hülye dührohamokkal, amiket egyszerűen nem tudok kezelni. 

Véget nem érő gondolkozásomat egy ismerős hang szakította félbe. Hátrapillantottam, s megláttam azt a fekete terepjárót, amiről világosan lerítt, hogy engem szeretne megállítani. Egy röpke pillanat alatt lezajlott bennem, ami ma vár rám, s arra jutottam, hogy nem fogok ellenkezni: minél hamarabb megoldom a feladatot, annál hamarabb mehetek haza anyához.  Nem is kérettem magam, egy határozott mozdulattal megálltam a járda szélén, és türelmesen vártam, hogy lefékezzen mellettem az autó.

Az sem érdekel, ha lelőnek, vagy megkínoznak. Furcsa módon az sem izgatna, ha Drake az arcomba fújná Amerika dohánygyárainak megkétszerezett füstkészletét. Egyszerűen csak meg akarok feledkezni arról, hogy milyen elcseszett életem van. 

Az ablak lassacskán leereszkedett, és előbukkant mögüle Drake terrorista ábrázata. Fekete fültágító a fülében, s a szokásos, cigiző testtartása. Alig láttam párszor ezt a gyereket, de máris ezer közül felismerném.

- Szállj be, kölyök – biccentett fejével háta mögé, s az ajtó hirtelen kinyílt előttem. Minden szó nélkül befúrtam magam a kocsiba, és vártam a feladatomat. 

Nem fogok hazudni magamnak: utálom ezt az egészet. Nem akarok maffiatag lenni, eszem ágában sincs veszélybe sodorni a családomat. Azonban meghalni végképp nem tervezek, mert akkor mégis ki a fene védené meg anyáékat az alkoholista apámtól? Egyedül ez tart életben, más nem.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Drake felemelkedik az anyósülésről, s hátra akarja passzírozni magát, éppen mellém. Nem értettem szándékát, de partner voltam abban, amit tervezett, s arrébb húzódtam egy kicsit, hogy elférjen. Ebből vajon mi fog kisülni, Bieber?

- Most jól figyelj rám – fordult felém, s hangszíne azonnal diktátorossá alakult. – Nagy szállítmány érkezik fél óra múlva a kikötőből. Segédmunkásoknak kell kiadnunk magunkat, hogy feltűnésmentesen el tudjuk hordani a cuccot az ötszáz méterrel arrébb lévő raktárba, amely dobozokba van rejtve, összesen húszba – magyarázta. – A dobozok egyenként öt kilósak, így egy ember kettőt fog vinni – fejtette ki a terveit. Húsz öt kilós doboz? Száz kiló kokaint akarnak kicsempészni egy nyilvános kikötőből?! Mi a franc? Időm sem volt gondolkodni, mert ha egyetlen információ is kimarad, akkor az életemmel fizethetek, így inkább figyeltem tovább. – Mindössze öt percünk van ezt megtenni, azután jönnek a zsaruk áruellenőrzésre. Ha hibázol, meghalsz – nézett a szemembe, s szavai valósággal jéggé dermesztették az ereimben áramló vért.

Nem véthetek, ezúttal nem. Szükségem van a teljes agyi kapacitásomra, ha nem akarok meghalni. Öt percem van tíz kiló kokaint kivinni egy hajóról, megtenni vele ötszáz métert és lerakni egy raktárban, mindezt hibátlanul. Azt a kurva, mibe csöppentem én bele.

- Világos voltam? – kérdezte, de beszédmódjából leszűrődött, hogy csakis egy választ fogad el.

- Igen – feleltem, és megpróbáltam úgy tűnni, mint aki nincs totálisan berezelve. 

Rettenetesen félek. Mi van, ha elrontok valamit? Mi van, ha megölnek, és anya azt sem tudja majd, hol leszek? Istenem, most nézz le rám, és segíts ki ebből a szarból, ha egy kicsit is hallasz. Muszáj megpróbálnom. A hiba lehetősége és a meghátrálás most nincs benne a pakliban. Mindennek tökéletesnek kell lennie, mert ha nem, fél óra múlva már alulról fogom szagolni az ibolyát. Bieber, most jó nagy slamasztikában vagy. 

~ * ~

- Utoljára mondom el: öt percetek van, és aki hibázik, azt egy golyóval a koponyájában fogom beledobni a tengerbe a cápák közé, érthető voltam? – Drake pillantása csak úgy égetett mindenkit. 

Összesen tízen vagyunk itt, mindenki sötétkék munkásruhába öltözve. A kezeim úgy remegnek, mint a kocsonya, és képtelen vagyok természetesen venni a levegőt. Szabályosan fuldoklom, és kiver a víz. Nem hagy nyugodni a tudat, hogy két perc múlva megkezdődik az áruleszállítás, ahol akár meg is halhatok. Ég a tüdőm, a torkom kiszáradt és lezsibbadtam. Ezek ellenére tökéletesen kell véghezvinnem a feladatom, bármennyire is lehetetlennek tűnik. Soha ne mondd, hogy soha.

- Jól vagy, kölyök? – pillantott felém hirtelen Drake, ezzel kizökkentve a paranoiás rettegésemből – Olyan sápadt vagy, mint a fal. Beszartál, mi? – kérdezte, s hangjából kiszűrődött egy kis jókedv is. Örülök neki, hogy te ilyen jól szórakozol, de nekem az életem forog kockán miattad – dühöngött a belsőm, és másra sem vágytam, csak hogy adjak neki egy Bieber-féle öklöst.

- Minden oké – feleltem látszólag nyugodtan, még önmagamat is megleptem reakciómmal. Ha azt mondom, mindjárt alsót kell cserélnem, akkor kiszállhatok? – tettem fel magamban a kérdést, de azonnal ki is ráztam fejemből, hogy még véletlenül se legyen alkalmam megkérdezni tőle.

- Helyes, mert ha elrontod, tudod mi vár rád – sötétült el a szeme, s hangjából egyszeriben eltűnt minden derű. Kösz, ezzel aztán rohadtul megnyugtattál – ordítottam rá gondolatban, s bólintottam egyet. Nincs szükségem egy golyóra a koponyámban.

- Főnök, a hajó fél perc múlva kiköt – hallottam egy mély férfihangot Drake háta mögött.

Fél perc!

- Ideje indulnunk – biccentett felénk.

Indulnunk!

Ez az a szó, amitől már fél órája rettegek. A vérkeringés ismét megállt bennem, és azon nyomban lepörgött előttem az életem. Nem, nem halhatok meg így. Anyáéktól sem búcsúztam el, nem is tudja, hol vagyok, már megint. Alig vagyok vele, az istenért is, pedig szüksége van rám. Csessze meg, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.

- Kölyök, mozdulj már! Nincs időnk erre – lökött meg Drake, visszatértem a valóságba, és újra megpróbáltam ellazítani magam – Gyere utánam – intett, én pedig már követtem is.

Sosem csináltam még ilyet. Sosem jött elő a semmiből egy maffiatag és késztetett drogcsempészetre, így aztán tippem sincs, mit kell ilyenkor tenni. Utálom ezt a szart, amiben jelenleg vagyok, és amiben ezután leszek. Ki tudja, mi a franc lesz a reakcióm végkiboruláskor? Gyorsan kell cselekednem, hibátlanul és precízen. Nem fogom cserbenhagyni Draket. 

- Látom a szállítmányt – suttogott a főnök – Indulás – integetett én pedig mentem a kijelölt irányba. Ő jött a libasor legvégén, s fegyverrel fedezett minket. Már a szerkezet látványától is rosszul voltam, nemhogy még a tudattól, hogy bármikor lepuffanthat vele mindenféle megerőltetés nélkül. Csak most legyek észnél, istenem.

Két, nálam pár évvel idősebb srác volt előttem, s arra várt mindenki, hogy ők meginduljanak. Az lesz a jel, hogy kezdetét vette az öt perc. Figyelmesen méregettem a hajót, és láttam, amint egy nagy dobozból kiveszik a sok kicsit, szám szerint húszat. Kisebbfajta, világosbarna ládák voltak, a tetején egy füllel. Tudtam, hogy amikor ezzel végeznek, akkor jövünk mi. 

Sebesen pakolgatták a kis dobozokat, amikor arra lettem figyelmes, hogy a legelöl tartózkodó fiú feltartotta a kezét, s három ujját mutatta. Kettőt sem pislogtam, a srác máris kettőt, majd egyet mutatott, így behelyezkedtem, s kezdetét vette az akció. 

Arra mentem, amerre előírták: egyenesen fel a hajóra. A férfiak, akik kipakolták a zsákmányt, mint a villám a kezembe nyomtak két öt kilós ládát, amely hirtelen a legkevésbé sem esett jól, de minden erőmet összeszedve próbáltam megtartani őket. Ezt követően már szaladtam is a másik lépcső felé, amelynek tetejéről látható volt a célnak kijelölt raktárból villogó fény. 

Szörnyen reszkettem. Teljes erővel szorítottam azokat a dobozokat, nehogy kiessenek a kezemből, ebből kifolyólag pedig csak még jobban járt a kezem. Elöntött a verejték, ziháltam, és éreztem, hogy sok a stressz egyszerre. Hozzá vagyok már szokva, hogy bármelyik pillanatban elérhet egy csapás az élettől, de halállal még sosem fenyegettek. Remélhetőleg nem is fognak többé.

Remegő lábakkal léptem le az utolsó lépcsőfokról, és nagy levegőt véve futásnak eredtem. Sötét volt, nem láttam semmit, a kikötőből áradó világosság volt az egyetlen, amely alapján tájékozódni tudtam. Felfelé nézve halványan látszódott a jelzőfény, amelyhez mennem kellett ezzel a két, mostani gyenge állapotom miatt irtó nehéz cuccal. Normális esetben egy kézzel elbírok tíz kilót, de ahogyan most legyengültem a stresszből kifolyólag, még két kilót is nehezemre esne megemelni. 

Mellettem elhaladt az egyik társam, aki már valószínűleg jártasabb lehetett ebben a szakmában, hiszen úgy vitte azokat a dobozokat, mintha csekély egy kilóról lenne szó. Egy pillanatig elmerengtem azon, hogy hová kerültem. Biztosan pokolra jutok, amiért a maffiának segítek, de ha ez az ára annak, hogy ne haljak meg, akkor vállalom. Semmi esetre sem futamodhatok meg, mert abból nagyobb baj lenne, mintha befognám a szám.

Felpillantva alig hittem a szememnek, amikor szembe találtam magam azzal a lerakodóhelységgel, amihez mindezidáig futottam. Lihegve, abszolúte sokkban léptem be, és tettem le a két kezemben elhelyezkedő, egyre nehezebb rakományt. Amikor ezt megtettem, olyan megkönnyebbülés telített el, minta levettek volna a vállamról két egész bolygót.

Izzottam, úgy éreztem egy élő kemence vagyok. Éreztem az ereimben áramló vért, amely csoda, hogy még nem párolgott el a nagy hőmérséklettől. Két kezemet a térdemre téve lehajoltam, s így próbáltam meg visszaszerezni az eredeti légzéstempómat.

Vége van. Megcsináltam. Itt a két csomag teljesen érintetlenül. Sikerült, istenem! Boldogan kiáltottam fel magamban, s kiegyenesedtem. Előttem Drake ácsorgott a már megérkezett hét segéddel, s vigyorogva nézett rám. Nem tudtam mire vélni ezt a gesztust, de reméltem, hogy ez nem a „mindjárt véged van” vigyora.

- Négy perc tizenkét másodperc – nézte az óráját - Nem rossz, kölyök – bólogatott – Reméltem, hogy nem kell benned csalódnom – indult meg felém, s amikor elért, megveregette a vállam. Válaszul egy halvány mosolyt intéztem felé, és boldogan nyugtáztam, hogy tényleg vége.

Odakullogtam a többi hét emberhez, majd leültem a padra. Vajon hol lehet a maradék kettő? Elvéreztek volna? Remélem senki nem fog meghalni. Erre a gondolatra kissé megborzongtam, majd arra lettem figyelmes, hogy egy újabb ember kullog befelé a raktárba. 

- Éppen időben, Ryan – váltott át egy kissé mélyebb hangnemre Drake, ezzel kifejezve a szidást – Legközelebb figyelj oda – intette, Ryan pedig megsemmisülve ballagott felénk, s az én példámat követve leült. 

Még mindig csak kilencen vagyunk, egy ember hiányzik. Ő már tuti, hogy meg fog halni. Istenem, nem akarok mészárlást! Elég nagy megrázkódtatás volt az, amikor nekem szegezték a tényt, hogy meg is halhatok ma este, nem hiányzik ennek a megvalósítása valaki máson.

- Új vagy, ugye? – fordult felém az előbb megérkezett srác, ezzel félbeszakítva a szörnyülködésemet.

- Igen – helyeseltem. Vajon most miért szólt hozzám? Ismerkedni akar? Abba még nem halok bele. Jézusom, le kell szoknom erről a kifejezésről, mert túl nagy a valóságalapja mostanában.

- Ryan – nyújtotta a kezét ezzel jelezve, hogy választ vár tőlem.

- Justin – nyúltam a kezéért, majd megráztam azt – Mióta csinálod ezt? – fogott el a kíváncsiság hirtelen.

- Fél éve – nézett a szemeimbe, majd egy „jó hosszú ideje dekkolok már ezen a helyen ahhoz, hogy tudjam, mi folyik itt” pillantással jutalmazott meg – És te? – vigyorodott el, hangsúlya szellemes személyiségről árulkodott. Ó, egy Móka Miki.

- Három napja – motyogtam, mert amint kimondtam felmértem, hogy ez az ő fél évéhez képest semmi. 

- Hát, akkor üdv itt – nézett szét, s úgy mondta ezt a négy szót, mintha egy ötcsillagos szállodába lettem volna hivatalos. Egész jó fej gyerek ez a Ryan. Még a végén lesz egy haverom is.  

Váratlanul valaki kisebb zajt csapva beviharzott a raktárépületbe, ezzel megzavarva nyugodt beszélgetésünket. A főnök gyilkos pillantással és hajlammal fordult felé, majd elővette a törhetetlen oldalát, amelyet utoljára akkor láttam, amikor első alkalommal majdnem végzett velem. Ajaj, ennek itt nem lesz jó vége.

- Nahát, Joe – lépkedett felé lassan, s előttem elhaladva megpillantottam az övében elhelyezkedő fegyvert – Mondd csak, hol voltál? – beszélt hozzá nyugodtan, mire teljesen csend lett. Éreztem, hogy ez minek a jele.

- Letört a láda füle, és nem tudtam megfogni a dobozt – kezdett magyarázkodni, de volt egy olyan megérzésem, hogy semmire sem ment vele – Muszáj volt megállnom, amíg felvettem – felelte. Tekintete magabiztosságot sugallt, de amit észlelte, hogy az előtte álló beszélgetőtársát nem éppen foglalkoztatja magyarázata, kis híján tejfehérré sápadt.

- Három percet késtél – ment felé kis léptekkel Drake, mit sem törődve az előbbi indoklással – Tudod, mit jelent ez – vált fenyegetővé, s hátulról láttam, amint a fegyveréért nyúl. Te. Jó. Istenem.

- Főnök, esküszöm, többé nem fordul elő – remegett meg a férfi hangja, s csaknem térdre esett – Három gyerekem van otthon, kérem, ne tegye – könyörgött életéért, s szavai hallatán összeszorult a szívem. Úristen, Drake nem ismer kegyelmet. A szemem láttára fogja lelőni ezt az embert azok után, amit mondott? Nem, ezt nem akarom.

- Csukd be a szemed, ha nem bírod, mert ez durva lesz – suttogta nekem alig hallhatóan Ryan, mire libabőrös lettem, a gyomrom pedig teniszlabda nagyságúra zsugorodott össze. Ne. Ne előttem ölje meg, ne előttem végezzen vele. Túl fogom élni én azt, ha lepuffantja? Mennyire fog megviselni? Mi lesz a gyerekeivel? Segítség.

- Ég veled, Joe – vette ki a zsebéből Drake a fegyvert, s amikor rászegezte a férfira behunytam a szemem. 

A szívem a fülemben dobogott, csakis a gyors ütemet hallottam, amit diktált. Pár másodperc múlva azonban ezt a dobogást félbeszakította egy durranás, amelyről pontosan tudtam, hogy mit jelent. Fülemet szabályosan égette ez a hang, és nem tudtam másra koncentrálni, csak a rám váró látványra, amely fogadni fog.

Lassacskán, szörnyen lesokkolva nyitogattam a szemem, és csak annyi láttam, hogy a fickó megmerevedett, s térdre, majd a földre rogyott le. A vér áramolni kezdett mellkasából, egyre csak beterítve a padlót. Megfagyva néztem, amint Drake hidegvérrel fordul meg, és a jobb keze felé veszi az irányt. Visszairányítottam a tekintetem a padlóra, és megállt bennem a vérkeringés, amint felfogtam: az a férfi meghalt.

Hát sziasztok :) Megjöttem, holt fáradt vagyok, de semmi probléma. Kimerítettek a sulis versenyek meg a sok tanulás, megint le vagyok maradva magamhoz képest. Most nincsen kész előre 2 rész, ez az utolsó megírt részem amim van. Igyekszem nagyon sietni, de azért nem összecsapni a részeket, hogy tudjatok olvasni, de nagyon fáradt vagyok. Imádok írni, ez az egyetlen erőforrásom, ezért vagyok hajlandó még egy órakor is írni a részeket :).

A kommenteket mindet elolvastam, és nagyon jól estek, örömmel láttam, hogy kicsit könnyebb volt kifejteni a véleményeteket úgy, hogy kérdeztem, úgyhogy most is ezt fogom majd tenni. Köszönöm, hogy az egyik komizó felhívta a figyelmemet a betűméretre, remélem így már olvashatóbb :)

Ebben a részben a maffiavilág nyers történéseit olvashatjátok. Próbáltam annyira durvára írni, amennyire csak lehetséges, és nagyon remélem, hogy sikerült is. A kérdéseim:

• Mit gondoltok, hogy fogja érinteni Justint ez a gyilkosság?
• Mennyire lehetett Justin álláspontját átérezni? (ezt csak azért kérdezem, mert vagy százszor újraírtam ezt a fejezet amiatt, hogy nem tudtam kellőképpen beleélni Justin helyzetébe magam)

Feltűnt egy új szereplő is, meg még fog is pár, nagyon figyeljetek, hogy ne veszítsétek el a fonalat. A körmömet rágom, hogy mit fogtok írni, szóval hajrá, ne hagyjatok cserben ♥

Love ya ♥

14th chapter - Now or never

-*- Emily szemszöge -*-

Egyszerűen felfogni sem tudom az előbb történteket. Úgy érzem magam, mint egy érzelmileg teljesen leamortizált ember, aki már azt sem tudja mit jelent gondolkozni. Emlékezetkiesésem van, fáj a fejem, alig emlékszem valamire abból az éjszakából, amikor megütött Brian, megcsókoltak, összeveszett velem a legjobb barátnőm, és az apám valószínűleg hazudik nekem. Szimplán csak túl sok ez egyszerre.

Heves gondolkozásom és sebes menésem közben váratlanul egy idegen kezet éreztem a vállamon. A másodperc töredéke alatt futott le bennem minden egyes lehetőség az idegen kilétére: Justin, Brian, apa, anya vagy szimplán csak valaki, aki mindjárt elkábít valamivel és elrabol. Ezekre a kissé elmebeteg gondolatokra az imént beszívott levegőm a tüdőmben rekedt, s pislogni is elfelejtettem. Egy hirtelen mozdulattal megfordultam, és tulajdonképpen csak arra nem számítottam, ami a hátam mögött várt rám.

- Miss. Miller, válaszolna pár kérdésre? – tette fel határozott kérdését egy babarózsaszín kosztümbe öltözött elegáns nő. Jaj, ne. Most ne. Sóhajtva, s ép ésszel felmérve a helyzetet, amibe kerültem, kiengedtem a bent szorított levegőm, s kimért, hivatalos stílust vettem fel. Utálom, hogy mindig akkor jönnek, amikor éppen a legalkalmatlanabb.

- Természetesen – jutalmaztam meg egy könnyed mosollyal, s arra lettem figyelmes, hogy a háta mögül kamerákkal, mikrofonnal és fényképezőgépekkel felszerelt férfiak veszik felénk az irányt. Nyugalom, Emily, csak csináld úgy, ahogy az illemórákon tanultad.

- Köszönöm szépen – viszonozta gesztusom a nő. – Peter, Luke, kérlek, igyekezzetek azokkal a kamerákkal – kérte meg őket kedvesen, majd felém fordult. – Készen áll? – szegezte rám tekintetét, s olyan határozottságot sugárzott magából, hogyha akartam volna sem tudtam volna nemet mondani.

- Teljes mértékben – feleltem. 

A megszokott hétköznapok. Szinte alig tudok kimenni úgy az utcára, hogy ne kapnának el a sajtótól, és ebből következik, hogy még dühöngni sem dühönghetek, ha éppen olyanom van. Imádok nyilatkozni, imádom a reflektorfényt, de ilyenkor nincs kedvem bájologni. Én csak szeretnék egyedül lenni egy kicsit, olyan nagy kérés ez?

- A kamerák készek, mikrofon bekapcsolva – riadtam fel bambulásomból az egyik férfi erőteljes hangjára. – Kamera indul: három, kettő, egy, felvétel! – kezdte meg a műsort. Minél hamarabb kezdünk, annál hamarabb szabadulok.

- Szép napos délutánt, Amerika, Sara Stone vagyok, mellettem pedig az ifjú divattervező, Miss. Emily Miller látható – konferálta be a nő – mint utóbb kiderült Sara – a mai kisebb interjút. – Miss. Miller, megtisztelő gesztusa, miszerint hajlandó interjút adni csatornánknak – hízelgett, ahogyan a sajtósok általában.

- Igazán semmiség – mosolyogtam olyan meggyőzően, ahogyan csak lehet. Jaj, remélem, Mrs. Tranberry nem nézi a nyögve nyelésemet. 

- Mondja, Miss. Miller, hogyan halad a Melanie’s kampány? – vágott bele egyből a közepébe. Nagyon jól tudtam mit kell mondanom és hogyan, mégis izgultam. Sosem szoktam idegeskedni az interjúkon, mindig próbálok természetes lenni, azonban most gyomoridegem van. Lehetséges, hogy az iménti események tették rá a bélyeget a beszédkészségemre. 

- A Melanie’s a legutóbbi divathéten nagy sikert aratott, ami az összesített eredményeket illeti, az ötödik helyen áll – dicsekedtem el magammal. 

- Ez igazán kiemelkedő eredmény, gratulálok – biccentett, majd vigyorgott egyet.

- Köszönöm – utánoztam, s vártam a következő kérdését. Már érzem, hogy kezdek belejönni a dologba.

- Milyen érzés, hogy ilyen fiatal, és máris a világ legnagyobb divattervezői ismerték el a kollekcióját? – nyújtotta felém a mikrofont. Jobb szeretem a személyesebb kérdéseket, ami a híres embereknél ritka, de nekem kifejezetten felüdülés, ha nem a betanult sémával kell kifejeznem magam.

- Az, hogy az egyik legnagyobb kritikus három csillaggal jutalmazta a ruháim, fantasztikus érzés – fejtettem ki a gondolataim. – Nagyon megtisztelő számomra, hogy elnyertem a figyelmüket, és őszintén remélem, hogy egyszer belőlem is akkora divattervező lehet, mint amilyenek ők – fejeztem be mondatom. Bárcsak úgy lenne, ahogyan az imént mondtam. Minden álmom, hogy az enyémek legyenek a sztárpiac legjobb ruhái, és tudom, hogy sok munkába fog kerülni, de maximálisan megéri.

- Ha így halad, akkor minderre nagy esély van – fűzte hozzá gondolatait Sara, mire én csak mosolyogtam egyet köszönetnyilvánítás gyanánt. – Továbbá az is tudomásomra jutott, hogy a nyári L’oreal divathét indulói között szerepel. Mik a tervei a bírálóbizottság lenyűgözésére? – nyújtotta át nekem a mikrofont ismét, én pedig gondolatban felpofoztam magam egy kerámia palacsintasütővel. 

A rohadt életbe, teljesen elfelejtettem a divathetet, és még modellválogatást is kell tartanom. Annyira el voltam foglalva a körülöttem lévő dolgokkal, hogy megfeledkeztem a hivatásomról, amiért nagy árat fizethetek. Most azonnal el kéne kezdenem a munkát, hogy két hét alatt kész legyek mindennel, mert ha nem, akkor annyi a jó híremnek, ami a kritikusokat illeti.

- Öhm – kezdtem el dadogni, amitől Mrs. Tranberry mindig vulkánként tudna robbanni. – Nem szeretném elárulni a jövendőbeli terveim, hiszen akkor mi érdekes lenne benne? – vigyorogtam szüntelenül, és megpróbáltam a lehető leghatásosabban mutatni a határozott oldalam. – Annyit azonban elárulhatok, hogy különleges terveim vannak a ruhákkal kapcsolatban, és remélhetőleg sikerül majd lenyűgöznöm velük a zsűrit – rögtönöztem, meglepően jól. 

- Nagyon érdekfeszítően hangzik, sok sikert kívánunk hozzá – beszélt a kamerába, majd rám nézett. 

- Nagyon köszönöm – hálálkodtam illedelmesen, de legszívesebben futva rohantam volna el a tervezőszobámba. Annyi minden van a fejemben a ruhákkal kapcsolatban, hogy most azonnal meg akarom őket valósítani, rendezni a papírmunkát és intézni a modelleket. Imádom ezt a sürgés-forgást, tudniillik a tervezés a harmadik nevem.

- Elnézést, Miss. Miller, de megkérdezhetném öntől, hogy hol szerezte ezeket a horzsolásokat? – mutatott a lábamra és a karomra. – Csak nem balesete történt? – vett 180 fokos fordulatot a témát illetően.

Megállt bennem a vérkeringés. Jézus Isten, vajon azt is tudják, hogy kórházban voltam? Látták, ahogyan Brian elvert? Hogy a francba nem vették észre? Csakis arra tudok gondolni, hogy elég késő volt már ahhoz, hogy kövessenek, így semmit nem észleltek az eseményekből. Csak legyen úgy, ahogy mondom. 

Lesokkolva bámultam a nőre, aki azonnal megérezte a bizonytalanságomat, és még rámenősebb pillantásokkal halmozott el. Fogalmam sem volt, hogy mégis miként másszak ki ebből a felettébb irritáló, kellemetlen és lehetetlen szituációból, azonban ha tovább folytatom ezt az idióta bambulást, abból semmi jó nem fog kisülni. 

- Otthoni baleset történt – feleltem egyszerűen. – Elég heves indulattal futottam volna lefelé a lépcsőn, és megcsúszott a lábam – adtam egy viszonylag kézzel fogható választ személyes kérdésére. Ilyenkor annyira le tudnám őket ütni.

- Nagyon sajnálom, jobbulást kívánok – bólintott rám egyetértően a nő. És ilyenkor még szerencsém is van. Nem minden riporter ilyen hiszékeny, a legtöbb rá akarja erőltetni az emberre a saját kitalált történetét, hiszen ők mindig jobban tudják, hogy mi történt veled, mint te magad.

- Igyekszem – vágtam rá egyszerűen. Mikor lesz már vége, a francba is.

- Egy utolsó kérdés, ha nem tartom fel – pillantott rám reménykedve. 

- Csak tessék – mosolyogtam rá. Nagyon is feltartasz.

- Hányadán áll kapcsolata barátjával, Brian Woods-dzal? – vetett rám egy amolyan „most húzogatnám rád a szemöldököm, ha nem lennénk adásban” pillantást.

Elhangzott mondatára azt hittem, menten elájulok. A legkisebb mértékig sem voltam felkészülve erre a kérdésre, arra pedig főleg nem, hogy válaszolnom is kell. Most mégis mit mondjak, hogy ne jöjjek ki rosszul ebből a helyzetből? Nem mondhatom, hogy szakítottunk, mert ő a sebeim okozója. Egyáltalán azt sem mondhatom, hogy szakítottunk, mert akkor következne még egy „miért?” kérdés, amire nincsen szükségem. Valami olyasmit kell válaszul adnom, amire nem lehet visszakérdezni.

- Jelen pillanatban nem szeretnék erről beszélni – küldtem el illedelmesen melegebb éghajlatra Sarat, mert már eléggé a határaimat feszegette ezekkel a kérdésekkel. Csak remélni mertem, hogy nem lesz rámenős, és enged elmenni.

- Rendben, köszönöm szépen a türelmét – mosolygott kedvesen. – Ennyi lett volna a mai friss, Sara Stone-t hallották, a viszont látása! – zárta le végre ezt a borzalmat.

- És kamera… leáll – kiabálta el magát név szerint Peter, aki mindvégig kattintgatott és felügyelt. Hatalmas megkönnyebbülés volt feleszmélni, hogy mehetek haza, és tervezhetek hajnalokig. Mindenesetre addig biztosan nem nyugszom, amíg legalább két ruhát meg nem varrok.

- Viszlát, Miss. Miller, a divathéten még látjuk egymást – rázott kezet velem. Mondatáról hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy fenyegetés volt-e, vagy csak egy szimpla kijelentés, de bármelyik is, nem örülök neki.

- Viszlát – köszöntem el véglegesen, majd mentem tovább az úton. Hála az égnek nem voltam messze a házunktól, csak körülbelül öt percre, addig pedig legalább tudtam magamban összegezni a terveimet. 

Meg akarom tervezni azokat a ruhákat, mindenképpen. Összesen húsz ruha az elvárás az idei nyári kollekciókra, ami bőven sikerülni fog, ha beleadok mindent. Immáron Justin kiesett a képből, hiszen ő maga küldött el.

Menj – visszhangzott a fejemben ez az egy szó. Még mindig elég hihetetlen történet visszagondolni arra a beszélgetésre. Megcsókolt, és… eszméletlen volt. Mégis, minden más elnyomta a csók szépségét, és abban sem vagyok biztos, hogy miért követte el egyáltalán ezt. 

A fejemet rázva értem el a kapunkig, majd beütöttem a nyolcjegyű számkombinációt. Egy sípolás kíséretében be lettem engedve az udvarra, így sebesen a bejárati ajtó felé vettem az irányt, hogy minél hamarabb feljuthassak a szobámba. Amikor beléptem az ajtón, s levettem a cipőm, beszélgetés csapta meg a fülem, a hangot pedig azonnal be tudtam azonosítani.

- Ez ő lesz – mondta, s már elő is tűnt a nappaliban. – Emily, mégis miféle viselkedést produkáltál az imént? – harsogott. – Te egyáltalán nem figyelsz oda az óráimon? – lett egyre felháborodottabb. Remek, plusz egy púp a hátamra.

- Mrs. Tranberry, én megtettem minden tőlem telhetőt, de most nem vagyok a legjobb formámban – feleltem, és semmi másra nem vágytam, csak hogy bezárkózhassak a szobámba.

- A médiát egyáltalán nem érdekli a lelki állapotod, kisasszony – folytatta. – A mai interjúd katasztrofális volt! Ezerszer megmondtam, hogy ne dadogj, mert a riporter kiszagolja a bizonytalanságod, ennek ellenére te mit csináltál? – hisztériázott. – Van fogalmad róla, hogy holnap akár a címlapon viríthat a képed? Teljesen rossz színben tűnteted fel apádat – rázta a fejét lemondóan. 

Általában nem veszem magamra a szidását, mert már hozzászoktam, hogy egy csepp megértés sem szorult belé, most azonban elég mélyen érintett a kritikája. Nagymértékű érzelemhullámon mentem ma keresztül, ez pedig határozottan nem volt rám jó hatással, ahogyan azt Mrs. Tranberry is említette a maga, utálatos stílusában.

- Sajnálom, nem fordul elő többet – horgasztottam le az orrom. Úgy éreztem magam, mint egy ötéves, akit rajtakaptak csoki csempészet közben, s ezt anya is meglátta rajtam.

- Azt nagyon remélem is, mert ha még egyszer így mersz viselkedni, akkor…

- Mrs. Tranberry, szerintem Emily megértette a hibáit, és legközelebb jobban fog figyelni – lépett anya a színre, ezzel félbeszakítva az előttem vergődő illemtanáromat – Most pedig kérem, távozzon, beszédem van a lányommal – pillantott rám kedvesen. Végre, valami értelmes ember.

- Ahogy óhajtja, Mrs. Miller – váltott át nyugodtabb hangnemre Mrs. Tranberry, majd egy utolsó gyilkos pillantást intézve felém elhagyta a házat. Így is eléggé megsemmisítve érzem magam, semmi szükségem nem volt még erre a boszorkányra is.

- Emily, kicsim, mi a baj? – ölelt át anya, mire kicsit jobban éreztem magam. Legalább ő mellettem áll, ha már más nem.

- Kimerültem, és még mindig fáj a fejem a korábbi agyrázkódásomtól – huppantam le a kanapéra – Ráadásul terveznem kell a divathétre is, mert még sehol nem tartok. Valahogy minden egyszerre zúdult rám, ennyi az egész – néztem fel gondterhelten a plafonra. A részleteket kihagytam a felsorolásból, mint például Justint és Leaht, amik tulajdonképpen a legfőbb bajaim voltak, de nem várom el anyától, hogy megértse őket. Ezeket magamnak kell elrendeznem.

- A fejfájásodra adok egy aszpirint, a divathétre pedig ezt tudnám ajánlani – nyújtott felém egy tábla csokit – Ettől mindent jobban csinálsz – mosolygott. Annyira jó, hogy itt van nekem. 

- Köszönöm, anya – tápászkodtam fel a kanapéról, hogy meg tudjam őt ölelni – De hol az az aszpirin? – pillantottam rá könyörgően, mire elnevette magát, és már oda is nyújtotta a gyógyszert egy pohár víz kíséretében. Fogtam, s egy hirtelen mozdulattal lenyeltem. A hideg víz és a gyógyszer máris kellemesebb hangulatot varázsolt bennem, aminek hatására kissé el is tudtam lazulni. Hogy ez nekem nem jutott eszembe hamarabb.

- Jobb? – fürkészett anya barna szemeivel. Imádom, hogy mindig tudja mire van szükségem.

- Sokkal – sóhajtottam. Már égtem a vágytól, hogy tervezhessek, ennek hatására rendesen ki is pattant a szemem, s újra megszállták a fejem az elképzelések, amelyeket a divathétre fogok megvalósítani – Megyek, és tervezek, szurkolj – kulcsoltam össze az ujjaim, anya pedig utánzott, és egy mosoly kíséretében engedte, hogy felmeneküljek a birodalmamba a tábla csokimmal együtt.

Most, 18 óra 12 perckor elkezdem az eddigi leghúzósabb ruhák megtervezését. Úgy határoztam, hogy a felét vékony alkatú, a másik felét molett lányokra fogom szabni. Nagyon kockázatos, hisz ha mellélövök, akkor utolsó helyen is végezhetek, a célom pedig legalább a dobogó.

A szobám ajtaja elé érve olyasféle energiát éreztem, amit csak a ruhatervezés tud nekem adni. Képes vagyok egész éjszaka is fent maradni akár, ha megköveteli egy ruha, mert addig úgysem tudnék aludni. Hamar kinyitottam a gardróbajtót, kettéválasztottam az akasztós ruháimat, és máris a szemem elé tárult a lakkozott tölgyfaajtó, ami a tervezőszobám bejárataként szolgál. Előkapartam a kulcsot, amely nyitja, s már fel is szívódtam a szekrényemben, akárcsak a Narniában. 

Ide senkit nem engedek be anyán kívül. Még Leaht sem, pedig ő a legjobb barátnőm – a történtek ellenére is. Senki nem járt még itt, és biztos vagyok benne, hogy nem is fog. Ez az én szentéjem, tiltott terület, bármennyire is kíváncsiak az emberek, hogy milyen körülmények között tervezek.

Lassan betoppantam a hatalmas helységbe, s jobb kezemmel felkapcsolva a villanyt egy kattanás kíséretében már világos is lett. Minden úgy van, ahogyan itt hagytam. Az anyagok színárnyalat szerint a polcokon, az asztalok patyolat tisztán középen, s a leghosszabb fal mellett pedig a próbababák, amelyeken a legutóbbi tavaszi kollekcióm van.

Minden vágyam, hogy sikerrel járjak az idei divathéten, és ez nem sikerülhet másképp csak úgy, ha mindent beleadok, és kizárom a gondokat magam körül, amíg dolgozom. Nem akarom cserbenhagyni magam, mindenképpen észnél kell maradnom.

- Most, vagy soha, Miller – mondtam magamnak, s egyet harapva a csokimból már neki is kezdtem a munkálatoknak.

Fú, csajok, bocsánat, amiért ilyen soká jöttem, de most minden ellenem volt. Ahol általában fel szoktam rakni a részeket a suliban, ott elment a net, így meg kellett várnom a hétvégét sajnos :( De a lényeg, hogy itt van a rész, nem?:D
Na, a részről. Ebben a részben Emily életébe tekinthettek bele, és szerintem nem kell találgatni, hogy a következőben meg kiébe fogtok. Leszűrhettétek, hogy Emily mivel foglalkozik és milyen nyomások alatt él, de ha ebből a részből nem sikerült, teszek róla, hogy a többiben majd sikerrel járjak. :)
A kommentekről most csak annyit mondanék, hogy egyikőtök megkérdezte hogyan tudná kifejteni azt, hogy imádja a részt. Erről jutott eszembe, hogy esetleg ha teszek fel kérdéseket, többen írtok, mert úgy esetleg könnyebb. Így a kérdésem:

1. Szerintetek illik Emilyhez a munkája?
2. Mit gondoltok mi lesz a Jemily (én így hívom őket ♥) párral?
3. Egytől tízig terjedő skálán mennyire jó a sztori?

Remélem, így már könnyebb lesz komizni. :) A másik dolog, hogy oldalt láthatjátok azokat a képeket.  Sok blogversenyre (jó, csak háromra) jelentkeztem, mert gondolom itt az ideje, és hátha van esélyem. Nem csak a bloggal van ez így, a suliban is az ÖSSZES tanár engem akar versenyekre küldeni, nagyon kivagyok, elfáradtam, az utóbbi időben nem is tudtam írni, de igyekszem, ahogyan csak tudok. 
Majd találkozunk, love ya <3

13th chapter - Wanna know why?

-*- Justin szemszöge -*-

- Szóval ismét együtt vagytok – mondtam neki belülről teljesen meggyötörve ebből a mondatból kifolyólag. Aligha akartam elhinni, hogy ennyire megviselt az iménti jelenet, azonban minden jel erről árulkodott: feszült lettem, ideges, és az a fajta fájdalom kicsiny töredéke járt át, mint amikor Stephanie… Inkább hagyjuk.

Emily mit sem törődve kijelentésemmel meredt rám ismeretlen arckifejezéssel. Nem tudtam eldönteni, hogy mit érez, mert lehetetlenség lett volna meghatározni. Sokáig csak nézett s nézett, engem pedig az őrületbe kergetett ez a csend. Belsőm égni kezdett, a fokozódó feszültség pedig határozottan rossz hatással volt rám. Már éppen kezdtem volna átvenni a beszélgetés irányítását, amikor Emily megtette helyettem.

- Te hogy kerülsz ide? – kérdezte félig halkan, elcsukló hangszínnel. Pár szavas kérdésből még mindig nem tudtam semmit leszűrni, és idegesített az is, hogy tehetetlennek éreztem magam, ezért valamit ki kellett találnom, hogy ne tűnjek ilyen fájdalmasan esetlennek.

- Hozzád jöttem – feleltem a lehető legmeggyőzőbb módon elhitetve vele, hogy semmi fájdalmat nem érzek -, de úgy látom felesleges volt – fejeztem be mondatom, és próbáltam egy kis lesújtást is belecsempészni beszédstílusomba.

Szerettem volna, ha érzékelné mennyire ellene vagyok annak, hogy vele lássam őt. Szerettem volna, ha tudná, hogy nem tehetek róla, hogy a személyiségváltoztatgatás lassan a hobbim lesz. De a legjobban azt szerettem volna, ha értene a nyelvemen, és rájönne a szándékomra. Viszont sajnos rám irányuló tekintetéből nem erre következtettem.

- Felesleges? – hunyorított, ezzel kifejezve meglepődését – Tudod mi volt a felesleges? Kimennem érted tegnap hajnalban és segíteni neked. Tudod miért? Mert nem érdemelted meg – emelte feljebb hangját, melyből tökéletesen átéreztem dühét és felháborodását. 

Igaza volt. Minden egyes szó igaz volt iménti mondatából. Legszívesebben el is süllyedtem volna, amikor ott leheveredtem az esőben, teljesen meggyötörve attól, amit tettem. Ő viszont kijött értem, és kirántott a magamnak ásott mély gödörből annak ellenére, hogy valóban meg sem érdemeltem volna semmilyen fajta segítséget.

- Nagyon jól tudom, hogy nem érdemeltem meg – csúszott ki a számon, leginkább magamnak hangosan is beismerve, hogy mennyire aljas vagyok.

Ismét csend következett. Semmi mást nem lehetett hallani, csak az autók sebes száguldását, és a szívem dobogását a fülemben. Rémesen gyűlöltem ezt a helyzetet. Minden, amit tenni akartam az volt, hogy elsimítsam ezt a feszültséget, de nem ment. Dühös és frusztrált lettem, ezektől pedig ideges is, mert féltem, hogy dührohamom lesz, és őt is megütöm. Nem akartam, hogy így jöjjön rá, miért is voltam kiborulva tegnap hajnalban.

- Miért követtél? – szólt felém, és tekintete újonnan határozottabbá vált. Nem akarom, hogy gyenge legyek, és ő legyen a domináns ebben a beszélgetésben. Ha most nem leszek kemény, akkor soha ne legyek az.

- Mint mondtam, hozzád jöttem – néztem mélyen a szemeibe. – Megláttalak futni utána – mutattam a fejemmel a veszekedés tárgya felé. Alig ment még húsz métert, de úgy nézett ki, mint aki az ötvenedik kilométerét gyalogolja le. Undorító.

- És miért jöttél hozzám? – jött ismét a kérdés. Bieber, a rohadt életbe, szedd már össze magad! – jött a belső utasítás, mire megrezdültem. Nem maradhatok ilyen. Vagy puhány leszek, vagy kőszikla, és bármennyire is fáj, az utóbbit kell választanom. Rettentő nehéz lesz elrejteni azt, ami bennem zajlik, de meg kell tennem. Másképp nem fogok dűlőre kerülni magammal.

- A kérdés az – léptem egyet irányába -, hogy te – mutattam rá – miért mentél vissza hozzá – csökkentettem le a köztünk lévő távolságot, miközben arra a dülöngélő szánalomzsákra céloztam. Emily szemmel láthatóan megingott közelségemtől, így nagy megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy jó úton haladok a talpra állás felé. 

- Miről beszélsz? – értetlenkedett, amivel egy szempillantás alatt felvitte a pumpámat. Azt sem tudtam hirtelenjében, hogy nyeljem le az idegességemnek legalább a felét, ezért ráhunyorítottam, majd kérdésre kérdéssel feleltem.

- Te komolyan hülyének nézel? – tártam szét a karjaim ezzel mutatva felháborodásom. – Hallottam, ahogyan beszélt hozzád – emlékeztem vissza a jelentükre, majd megráztam a fejem, mintha csak ki akartam volna szedni onnan azt az emlékképet. – Cica – mondtam undorral. 

A következő tettem nem takart mást, mint hogy Emilyre irányítottam tekintetem, és tisztán láttam, hogy az előbb elhangzott mondataimat ízlelgeti, s próbálja megfejteni azokat. Magam sem tudom, hogy honnan jöttek elő ezek a sorok belőlem, de elég mélyről törhettek a felszínre, hisz egy pillanatig sem tudtam gondolkozni, amiért Emily feltolta az agyvizem. 

Nem csináltam mást, csak bámultam rá megfejteni vágyva mire gondolhat, amikor felcsillant szemekkel a szemembe nézett, és azt a két szót mondta ki, amit magamtól soha az életben nem ismertem volna be.

- Féltékeny vagy – mutatott felém, ezzel egyfajta gyanúsítást sugallva. Zavaromban azt sem tudtam, merre pillantsak, s mit mondjak, így hagytam kicsúszni a számon valami rögtönzésféleséget.

- Hogy mi? Én? Féltékeny? Ugyan már – legyintettem, majd fintorogtam egyet. – Ezt te sem gondoltad komolyan, Emily – dörmögtem. Még szép, hogy féltékeny vagyok basszus, szerinted itt lennék és veszekednék veled, ha nem lennék az?

- Akkor meg fogsz lepődni, mert maximálisan komolyan gondoltam – felelte magabiztossággal újra töltve. - Ha semlegesen érintene a dolog, nem zavarna, hogy cicának szólított.

- Én csak nem értem, hogy miért jöttél vele össze újra, amikor ezt tette veled – mértem őt végig, és a sebeit fixíroztam. Annyira megsimítottam volna a horzsolásokat, hogy elfedjem gyengédséggel azt az erőszakot, ami ezt okozta. Minden vágyam az volt, hogy megöleljem, és elfeledtessem vele, amit tett az a féreg, de ha ő nem partner ebben, akkor én mégis mit tehetnék? 

- És mondd csak, miért foglalkoztat téged annyira, hogy mit csinálok? – kért számon – Akkor érdekes módon tettél rá, hogy mi van velem, amikor otthagytál – vágta egyenesen az arcomba dühét. 

Teljes mértékben megérdemeltem, hogy késként döfte belém a bűneim. Nagyon jól tudom, hogy amit akkor érdemeltem volna, az nem egy luxus ellátás, hanem a pokol legmélyebb bugyra lett volna. Legszívesebben elásnám magam még mindig, és bocsánatot kérnék mindenért, amit tettem, de azzal, hogy ismét gyengének mutatom magam, nem érek el semmit. 

- Sajnálom, oké? – tört ki belőlem az eddig elfojtott érzelmek töredéke – Sajnálom, hogy olyan balfék voltam és otthagytalak, sajnálom, hogy nem tudtam gondolkozni – hadartam, és a hajamba túrva akartam levezetni a fokozódó nyomást. Annak ellenére, hogy az előbb terveztem el, hogy nem kérek bocsánatot, úgy érzem, hogy nem lennék becsületes, ha ez a lépésem kimaradt volna. Tisztában vagyok vele, hogy a bocsánatkérés egyenlő a bűnöm beismerésével, de nem tud foglalkoztatni. Minden, ami számít az, hogy túl legyek ezen a stresszhelyzeten anélkül, hogy bárkinek is baja esne.

- És most elvárod, hogy a karjaidba omoljak, hmm? – lett ő is hevesebb – Semmi jogod hozzá, hogy számon kérj, mit miért csinálok, legfőképp pedig hogy kivel – érzékeltette a benne lezajló folyamatokat keze feldobásával, majd hirtelen leeresztésével – Miért érdekel az téged egyáltalán, hogy Briannel vagyok? Miért zavar téged, hogy vele beszéltem? Miért csinálod ezt? – irányította felém folyamatosan a kérdéseket, amitől feldühödtem, és ismét éreztem azt a fajta hullámot, ami mindig akkor jár végig, ha valaki túllépi nálam a határt. Innen már nincs visszaút: nem én irányítok.

- Tudni akarod, miért? – kérdeztem hangosan, a düh lángjaival a szemeimben. 

- Igen! – kiabálta hevesen.

- Hát ezért – ragadtam meg a karját, és a másodperc töredéke alatt megcsókoltam.

Éreztem, ahogyan megfeszül érintésem alatt, ami csak még jobban késztetett arra, hogy bebarangoljam testét a kezeimmel. Szája a számon olyasmit indított el bennem, amit hosszú évek óta csak egy ember tudott, ebből kifolyólag már nem csak a dühöm, hanem a mellé társuló gyengéd érzelmeim is irányítottak.

Olyan érzést nyújtott nekem, amitől szabályosan megfeledkeztem magamról, és nem akartam mást, csakis őt csókolni a végtelenségig. A szívem mintha a végét járta volna: oly hevesen dobogott, hogy az már aligha volt mondható egészségesnek. Lüktettek az ereim, minden egyes négyzetcentiméter a testemen bizseregni kezdett, és érzékennyé vált. Az ő érintései voltak az egyetlen tényezők, amiket érzékeltem a körülöttem lévő dolgok közül.

Emily lassan ellazult, így közelebb tudtam hozzá férkőzni, hogy minél több területen érintkezzünk egymással. Óvatosan próbáltam érinteni a nyelvét a sajátommal, amit ő azonnal meg is engedett nekem, így már valódi csókot válthattunk egymással. Beletúrt a hajamba, gyengéd és óvatos mozdulatai csak még erőteljesebb dobogásra késztették a szívem, amely már így is majd’ megszakadt a rá nehezedő nyomástól. Közelebb húztam magamhoz, szinte azt akartam elérni, hogy ne tudjon mozdulni, csakis én létezzek számára.

Tomboltak bennem az érzelmek, mindenem elnehezült, és másra sem tudtam koncentrálni csak arra, hogy mennyire akarom őt. Alig ismerem, szinte nem tudok róla semmit, de azt tudom, hogy kell nekem. Érzem, ahogyan hozzámér, és közben csókol, hogy ő sem tudja magát türtőztetni tovább, és ha ő nem fékez, akkor én miért fékezzek?

Hevesen, majd’ szétdurranva a bennem lévő nyomástól csókoltam őt tovább, és próbáltam a tudtára adni mindent, amit az imént lezajlott beszélgetésünk során elrejtettem magamban. Az volt a célom, hogy érzékelje, ki vagyok valójában még akkor is, ha ezt tulajdonképpen én sem tudom. Bíztam benne, hogy megért mindent a csókomból, és ennek reményében folytattam tovább.

Emily hirtelen elkezdett a nyakammal babrálni, ezzel tökéletesen eltalálva a leggyengébb pontot a testemen. Olyan régen éreztem utoljára ezt a gyengédséget, hogy a hideg is kirázott. Felpörögtem, nem létezett senki és semmi más, csak én és ő. Még közelebb rántottam magamhoz csípőjénél fogva, és alig bírtam megállni, hogy ne vezessem lejjebb a kezem. Feszültségemet elfoszlattam azzal, hogy a hátát cirógattam, közben pedig a lehető legjobb tudásom szerint csókoltam őt.

Egy röpke pillanatra eszembe jutott a meglepetés éjszakám azzal a nővel. Az ő érintése és az ő csókja közel sem volt olyan üdítő és gyengéd, mint az Emilyé. Csakis azzal foglalkozott, hogy bármi áron is, de a csúcsra jussak – és persze, hogy ő is – de érzelmeket nem vitt bele. Ekkor jöttem rá, hogy miért gondoltam mindvégig Emilyre: ezzel akartam helyettesíteni a hiányzó tényezőt abból az éjszakából. Emilyhez érzések fűznek, azzal a nővel viszont csak lefeküdtem, és csak most érzékelem, amikor Emilyt csókolom, hogy a kettőt nem lehet külön választani. Bele sem merek gondolni, hogy Emilyvel milyen lenne, ha már egy szimpla csóktól is lassacskán szívinfarktust kapok.

Fájt, de felmértem azzal a csöppnyi ésszel, amit még nem vett el ez a heves csókcsata, hogy véget kell vessek mindennek, mielőtt messzire fajulnak az érzelmeim. Hamar elváltam tehát Emilytől, mert tudtam, hogyha lassan akarom befejezni mindezt, akkor holnapra sem végeznék vele. Zihálva tartottam őt a karjaimban, és mélyen elraktároztam ezt a heves érzelemhullámot magamban. Óvatosan nyitogattam a szemem, és láttam, hogy Emilyt is épp oly hirtelen érte mindez, mint engem.   

Megdöbbenve vettem észre azonban, hogy amikor ő a közelemben van, a dühömet nem erőszakkal vezetem le. Tisztán tudom, hogy az agyam elborulása után dühös voltam rá, amiért felidegesített, és azt hittem meg fogom ütni, de e helyett megcsókoltam, és most tökéletesen érzem magam. Ez sokkal jobb módja a dühlevezetésnek, mint az, amit Bobbal tettem.

A karjaimban lévő, törékenynek tűnő lány is nyitogatni kezdte a szemét, s amikor tekintete megcsillant a nap fényében, megértettem, hogy miért kell nekem ennyire. Olyan ártatlan és sebezhető lány, aki mindeddig mást sem csinált, csak szenvedte a dolgok következményeit. Nem akarom, hogy engem is egy problémának nézzen, bármennyire is csak az vagyok a számára. Meg akarom őt ismerni, ebben immáron biztos vagyok.

- Érted már? – kérdtem tőle, s minden porcikám abban reménykedett, hogy ezek után majd minden rendben lesz.

- Nem, Justin, nem értem – csóválta a fejét, és kitépte magát karjaimból – Folyamatosan összezavarsz, minden alkalommal, amikor találkozunk, valaki másnak mutatod magad – sétálgatott fel s alá – Mégis mit vársz tőlem, hmm? – meredt rám a válaszra várva.

Minden eddigi reménykedésem, hitem, és gondolatmenetem összeomlott Emily mondataiból kifolyólag. Úgy éreztem, hogy megint valami olyasmibe fektettem az energiám, ami kihullik a kezemből. És bármennyire is tudtam, hogy én alakítottam így a dolgokat, abban a pillanatban csak az érdekelt, hogy ismét pofonvágott az élet, miután felrepített a mennybe. 

- A rohadt életbe – káromkodtam el magam, s elfordultam tőle arra a kis időre, amíg összeszedtem magam valamennyire – Semmit nem értettél meg ebből a csókból? – néztem rá, a hangom hirtelenjében kétségbeesettre váltott át. Nem tudom, hogy mi hozta ki belőlem mindezt, egyedül abban vagyok biztos, hogy nem szeretem ezt az állapotot. 

- Miért, mit kellett volna? – nézett mélyen a szemembe – Három napja ismerlek, eddig összesen négyszer találkoztunk, és mind a négy alkalommal mást láttam – hihetetlenkedett – Tegnap este beállítottál hozzám teljesen összeroskadva, majd eltűntél mindenféle indok vagy magyarázat nélkül, most pedig fogtad magad, és megcsókoltál – magyarázta, s közben hevesen mutogatott – Szerinted ez normális? – állt meg velem szemben. 

Kezdem magam a szörnyűnél is szörnyűbben érezni. Azt hittem, hogy átérezte a rejtett mondanivalómat, hogy megértette, amit el akartam neki mondani, de tévedtem. Ő csak annyit szűrt le ebből, hogy egy újabb személyiségváltozáson megyek keresztül, amelynek a kereszttüzében éppen ő áll. Ez a tény pedig leküldött a padlóra.

- Igazad van – suttogtam, mert az előbbi gondolatmenetem nem engedett hangosabban beszélni – Jobb lesz, ha nem találkozunk többé – döntöttem el, meg sem várva a válaszát, s elindultam arra, amerről jöttem.

Nem kellett volna utána jönnöm. Nem kellett volna kíváncsinak lennem, és szemtanújának lenni egy ilyen eseménynek. Megint csak magamnak csinálom a bajt, mert képtelen vagyok mérlegelni és helyesen gondolkozni, ez pedig már kezd az őrületbe kergetni.

- Ó, igen? És ez megoldás, ugye? – hallottam magam mögül Emilyt, mire megálltam mentemben – Teljesen jó módszer elmenekülni a gondok elől ahelyett, hogy elrendeznéd őket, igazam van? – közeledett felém a hang.

- Nem vagyunk egymáshoz valóak – meredtem rá, s ismét magamban tartottam az érzelmeim, helyette pedig felvettem egy álarcot, amely semmi érzelmet nem közvetít – A te életed gondtalan, maximum azzal kell foglalkoznod, hogy milyen színű legyen a körmöd, az enyém pedig kész pokol – hadartam neki – Sosem értenél meg engem – ráztam meg a fejem. 

Valóban úgy volt, ahogyan az imént mondtam. Ha ebből a csókból nem szűrt le semmit, akkor engem sem fog soha az életben megérteni. Hogy miért? Mert ez a csók én voltam. Minden benne volt, ami vagyok, és amit mondani akartam, de ő semmit nem érzékelt ezekből. Mindez nem jelenthet mást, mint hogy nem illünk össze.

- Csodás – halkult el, s könnybe lábadt a szeme – Egy újabb ember, aki lebecsül, mert gazdag vagyok – suttogta olyan halkan, hogy szinte már alig hallottam belőle valamit.

Szörnyen rossz volt őt úgy látni. Megvisel ez az érzelemhullám: egyik pillanatban még az egekben vagyok, aztán rögvest a földön eltaposva. Szívem szerint fogtam volna magam, és újból megcsókoltam volna, de nem tehettem. Úgysem értene meg belőle semmit. 

- Jobb lesz, ha megyek – szólalt meg végül, s mielőtt megfordult volna, még éppen láttam annyit az arcából, hogy észrevegyem: valamennyire neki is fáj, ha könnyek hullnak a szeméből.

- Menj – nyögtem ki, de minden erőmet belefektettem ebbe a szóba. 

Annyira nem akartam, hogy elmenjen. Nem számítottam rá, hogy így lesz vége. Mert valljuk be: ez a beszélgetés olyan volt, mint egy végső beszélgetés. Egy végső beszélgetés, ahol egyik fél sem ússza meg, hogy ne legyen belülről valami…

Összetörve.

Hát. Azért írtam meg ezt a részt Justin szemszögből is, mert szerintem erre szükségetek van hogy megértsétek Justint. Emily szemszögéből furcsa lehetett, de így remélhetőleg már értitek (már amennyire lehet persze).

A kommentek. Hamarabb raktam ki a részt, de csak mert már nem tudtam várni. Úgy gondolom, hogyha megvártam volna a 15 komit akkor valószínűleg csak jövőre kaptatok volna új részt.

Köszönöm szépen a komizóknak, jól estek a szavak de tényleg. Valóban én is úgy gondolom, hogy sokat fejlődött az írásom az Anything Could Happen óta, és örülök, hogy ezt észrevettétek. A különbség nekem is szemmel látható, hiszen nemrég olvastam vissza az előző két blogomat, és hát meg kell mondjam jó béna voltam XD Most sem vagyok még tökéletes de igyekszem javulni.

A könyvkiadás. Nem áll sehogy, de tényleg. Én már lélekben feladtam. Tudom, never say never meg believe meg stuff like that, de majd egyszer össze fog jönni. Ha nem most, akkor később. :)

Utoljára még annyit mondanék, hogy lovegirl, nem, nem baj hogy az utószót is kommentálod, mert tulajdonképpen azért írom ide, hogy elolvassátok és hozzáfűzzetek valamit.:)

Következő részt majd kaptok ha nethez tudok jutni. Tudom, hogyha most azt mondom kommentlimit meg minden, azzal nem érek el semmit, mert az előző résznél sem értem el. Csak úgy szólok, hogyha még aznap kigyűlt volna a 15 komi, akkor másnap is megkaphattátok volna a részt, mert előre vagyok mindig két résszel, de ha ti így, akkor én is így. Meg tudnám oldani a részek három naponta való publikálását, de miért is tenném? Ez így talán végtelenül gonoszul hangzik, de kb. így érzek, amikor egy hét után felnézek a blogra, és alig vár valami.

Ennyi lettem volna, majd jelentkezem. Sziasztok.