29th chapter - Sarcasm

-*- Justin szemszöge -*-

Amikor megpillantottam Emily mellett a barna hajú – nem emlékszem a nevére – barátnőjét, egyszerűen köpni-nyelni nem tudtam. Miért hívta őt is ide? Azt hittem, hogy csak kettesben leszünk, hogy végre eltölthetek vele huzamosabb időt, akkor is, ha ezalatt az idő alatt tanulnom kell. Méghozzá gőzerővel. De nem így történt. Itt van, és fogalmam sincs, hogy miképp fogom kibírni a rám nehezedő nyomást, ha pénteken így is majdnem megütöttem Emilyt. 

És még Drake is feltolta az agyamat. A szokásosnál tovább tartóztatott, valami nagy terv van készülőben, aminek előkészületeiben nekem mindenképp segítenem kellett. Viszont amiért ma tovább maradtam, felajánlotta, hogy hagy nekem pár nap pihenőt. Hihetetlen, hogy egy vérbeli gyilkos is tud emberséges lenni!

Kissé összekuszálódott érzésekkel és gondolatokkal állítottam oda Emilyhez. Azt kérte, hogy teljes agyi kapacitással jöjjek, de ez aligha lehetséges, ugyanis a barátnője megakadályoz a testi kontaktus kialakításában, valamint maga Emily látványa is elveszi az eszem, szóval a kapacitásom most körülbelül hatvan százalék körül andalog. És ahogy elnézem a körülöttem fontoskodó embereket, ez nemigen lesz elégnek mondható.

- Oké, ülj le – Emily édeskés hangja csapta meg a fülemet ebben a hatalmas hallban. Komolyan, ez a hely vetekszik a Fehér Házzal. – Hat napunk van a kiképzésedre, a mait beszámítva. Ez alapjában véve rémesen kevés, és még magam sem tudom, hogyan fogom megcsinálni, de a lényeg az igyekezet – a némileg összeszedetlen mozdulataiból látszott, hogy neki sem éppen stressz-mentes a szituáció. - Leah itt lesz, hogy segítsen, összetesszük a kettőnk tudását, hogy minél hitelesebb legyél a szüleim előtt. 

- Aha, eddig okés, de mi van, ha a terv nem lesz elég jó, és elbukunk valami kis cuccon? – kérdtem. Emily nagyokat pislogott rám, és őszintén nem értettem, miért mered így felém.

- Szentséges istenem – mormolta magában, miközben tenyerét a homlokára helyezte. Van egy olyan érzésem, hogy ezt nem áldásnak szánta.

- Most mi van? – tártam szét a kezeimet. Mi a francot mondtam, amin ennyire ki kellett akadnia?

- Justin. Először is. Aha? Okés? Cucc? Ha így fogsz beszélni, a terv már akkor abortál majd, amikor megszólalsz – magyarázott.

- Milyen bortál? Dehogy fog, bármit is jelentsen – ráncoltam a szemöldököm. Emily úgy meredt rám meghatározatlan ideig, mintha szellemet látott volna. 

- Jó, a beszéddel kezdjük – legyintett végül, majd pár másodpercig próbálta összeszedni a gondolatait. – Leah, te mit vennél át először? – fordult a barátnője felé. 

- Azt hiszem, először az alapokat. Köszönetmondás, helyes beszédstílus, és hasonlók – termett mellette a lány. 

- Igaz – imádom, hogy úgy beszélgetnek, mintha itt sem lennék. – Akkor kezdhetjük? – fordult felém.

- Aha – feleltem.

- Akarod mondani igen – javított ki.

- Ja.

- Akarod mondani rendben.

- Bocs.

- Akarod mondani elnézést.

- A fenébe is! – csattantam fel, s rögtön el is csendesültem. Érte teszem, kitartónak kell lennem. De az istenért is, ez máris szörnyen idegesít.

Egy – vagy inkább kétezer – nagy levegővétel után rászántam magam, hogy odafigyeljek. Emily és Leah felváltva kezdték el tömni a fejem mindenféle dologgal, amikről eddig például fogalmam sem volt. Annyira stresszesnek ítéltem meg a helyzetet, hogy mindenki itt sürög-forog, hogy senki nem nevet, hogy éreztem, amint ez a nyomasztó hangulat rám is átszáll. Ezt pedig semmiképpen nem engedhettem, hiszen mindenki tudja mi lesz, ha becsavarodok. Így elhatároztam, hogy teszek a hangulatért. Ha más nem oldja fel a feszültséget, akkor nekem kell.

- Jó, akkor ha készen állsz, kipróbálhatunk egy gyakorlati feladatot is – fújta ki a levegőt Emily. – Leah lesz most az apám és az anyám egy személyben. Kezdjük az anyámmal – intett a barna felé, s én tudatlanul pislogni kezdtem.

- Akkor most mutatkozzak be? – kérdtem. És ezt még csak nem is direkt kérdeztem, tényleg nem tudtam, mit kéne tennem, ugyanis elvette az eszemet Emily észveszejtő szépsége, amint magyaráz. Most viszont, a kérdésem feltevésénél észveszejtő szépsége átcsapott észveszejtő pislogássá. 

- Nem, Justin. Kezdd a lábméreteddel! – csapott egyet a levegőbe, majd gondterhelten a homlokára helyezte a kezét. Én pedig Leah felé – illetve Emily anyja felé – fordultam, s nekiláttam.

- Csövi. Negyvenegy-fél – intettem lazán jobb kézzel, a balt pedig a zsebembe mélyesztettem. A barna visszafojtott egy nevetőgörcsöt, Emilynek meg valahol a bokái körül járt az álla. 

- Leah, kérlek, kapj el, ha elájulok – huppant le a kanapéra, és immáron az egész arcát elrejtette a kezeivel.  Gyerünk, Bieber, most legalább megismered a határait.

- De hát te mondtad… - tártam szét a karjaim, tettetve az értetlenséget. – Én csak jó tanítvány akarok lenni. 

- Ismered a szarkazmus fogalmát? – szegezte nekem a kérdést, szemei szabályosan szikrákat szórtak. 

- Talán – vontam fel a szemöldököm. Itt megtört a jég: Leah fulladásos nevetésben tört ki, Emily viszont üveges tekintettel meredt rám. Legalább a barátnője fel tud engedni egy kicsit. 

- Elképesztő! – hangja dühösen, türelmetlenül csengett. Furcsa, de jó őt így látni megint, a megismerkedésünkre emlékeztet. Remélhetőleg nem fog páros lábbal kirúgni érte. 

- Mindig is tudtam, hogy egy lángelme vagyok – mosolyodtam el diadalittasan. 

- Lángelme… Persze. Látom, felemésztette a tűz az agyadat – csóválta a fejét. Mit meg nem teszek én ezért a lányért, istenem.

- Oké, komoly leszek. Megfelel? – vettem elő a gunyoros vigyorom.

- Na, erre kíváncsi leszek – csillant fel a szeme. – Gyerünk, mutatkozz be az anyámnak – intett a barna felé. Szembefordultam a lánnyal, s a szemébe néztem.

- Csá, muter. Justin vagyok. - kacsintottam rá, kacér féloldalas mosolyommal. Húzni akartam még egy kicsit az agyát.

- A fenébe is, Justin! – mérgelődött, láttam rajta, hogy a tűrőképessége határánál jár. Innen már nem kockáztathattam meg, hogy ismét elvicceljem a tanulást. 

- Oké. Ez volt az utolsó - mosolyogtam rá barátságosan. Kihúztam magam, és próbáltam a legudvariasabb formámat elővenni. - Jó estét, asszonyom - nyújtottam Leah felé tenyeremet. - Justin vagyok. Örülök, hogy megismerhetem, sok remek dolgot hallottam már önről. Igazán csinos ma – a hatás kedvéért még a hangom is kimértebbre változtattam. Emily még mindig dühösen, de már valamivel nyugodtabban nézte az alkotásom. 

- Nahát – biccentett. – Folytasd csak. Lássuk, hogy beszélsz az apámmal.

- Ne már... - forgattam szemeimet. - Így is leizzadtam - mutattam a homlokomra. Tényleg száz százalékos agyi kapacitás kellett volna, mert most olyan vagyok, mint egy rossz ötéves. 

- Te mondtad, hogy lángelme vagy. Na, most legyél lángelme, Mr. Mindent-Tudok – vonta fel rám a szemöldökét, s végre kissé beszállt a játékba. 

- Ez felhívás keringőre? - néztem rájuk összevont szemmel. - Hát jó, Mrs. Főnökasszony - megköszörültem torkomat, felvettem az előző testhelyzetet, és folytattam. - Üdvözlöm, Uram! - és itt kialudt a láng. - Öhm... Igazán gyönyörű lánya van - beszéltem Leahnak, mire egy csöppet ráfagyott a mosoly az arcára, a szőke gyönyörűség pedig fülig pirult. Bárcsak megcsókolhatnám. 

- Öhm... – dadogott, tekintete és testbeszéde maximális zavartságról árulkodott. - Izé. Nem rossz. Most lássuk, hogyan elegyedsz üzleti beszélgetésbe az apámmal - adta ki a következő feladatot, ezzel elterelve a témát. Nem rossz, nem rossz.

- Hahaha - nevettem fel hangosan. - Ja, te nem vicceltél... - váltottam komoly arckifejezésre, amikor láttam, hogy ő nem nevet. Még hogy üzleti beszélgetés! Ki vagyok én, Obama?

- Justin, az apám vérbeli üzletember, és elméletileg neked is annak kéne lenned, amiért benne vagy a "családi vállalkozásotokban" – mutatta az idézőjeleket a kezével.  - Tuti, hogy nem úszod meg a tárgyilagos beszélgetést. Szóval hajrá, vedd csak fel az üzletember-személyiséged – ismét intett, hogy folytassam. Ó, miért pont egy ilyen lányért kell nekem odalennem. 

- A részvények ára viszonylag magas az utóbbi napokban, nem gondolja? – simogattam az államat, amolyan gondolkodó stílusban. Leah nevetett egy kisebbet, de erre még Emily is elmosolyodott. Istenem, mosolyog. De gyönyörű.

- Te jó ég, ezt inkább hagyjuk, ez nagyon nem te vagy – halványan mosolyogva rázta a fejét. - Most beszélgess vele rólam. Az apám meg fogja kérdezni, hogy pontosan mi a véleményed, és ezt a lehető legkifejtősebben fogja kérni, ugyanis ellentmondást nem tűrő, amikor rólam van szó. Csak valaki olyannak hajlandó odaadni, aki megérdemli. Szóval vedd elő a legjobb formádat, egész nyugodtan túlozhatsz is – mondta. Szent ég. 

Most mi a fenét mondjak? Mondjam ki, amit érzek? De mit érzek? Végül is, ez teljesen mindegy, azt mondta, ajnároznom kell őt, így gyakorlatilag bármi belefér. De mégis, nem akarok hazudni a dologról. Bárcsak tudnám, ő hogyan érez.

- A lánya... - kezdtem komolyan, majd Emilyre néztem. A szívem hevesebben kezdett verni, a torkom elszorult, és rájöttem, mit is érzek iránta. - A világ legcsodálatosabb teremtése. Okos, intelligens, vicces, megértő, gyönyörű, türelmes, állhatatos, tehetséges, remek tanár. Roppantul illedelmes, és… - észre sem vettem, ahogyan ellágyult a hangom. - És én fülig szerelmes vagyok belé – mondtam mindezt végig Emilyre nézve.

Nem tudom elhinni, hogy kimondtam. Ilyenkor mindig eszembe jut az anyám, amikor azt mondta, ne féljek ismét szerelmesnek lenni. De azért ilyen hamar, és egy ilyen lányba… Ő annyira tökéletes, hogy nem is való nekem. Az én elcseszett életem nem illik az ő tündérmeséjébe. Ennek ellenére nem esett nehezemre kimondani azt a szót, röpke két év után. 

Emily nagyokat pislogott, a szája tátva maradt és hirtelenjében csend lepte el az egész lakást. Leah megmagyarázhatatlan tekintettel meredt hol rám, hol a barátnőjére, én viszont mást sem csináltam, csak Emilyt vizsgálgattam. Mond majd rá valamit? Vagy ennyiben hagyja a dolgot? A fenébe is, miért mondtam ezt, tiszta hülye vagyok. 

- Oké, ez így… - köszörülte meg a torkát. – Ez így jó lesz – biccentett, s nem is nézett a szemembe.

Most azt hiszi, csak azért mondtam ezt, mert azt kérte, túlozzak? Vajon tényleg csak azért mondtam? De akkor miért éreztem olyan könnyűnek kimondani? A rohadt életbe, fogalmam sincsen, hogy mi van. 

- Tíz perc szünet, és folytatjuk. Addig is Leah, kérlek, maradj itt vele, amíg én kimegyek a mosdóba – a hangja elég monoton hangszínt vett fel, és éreztem, hogy én vagyok a hibás. Ó bassza meg, kezdhetem előröl a hangulat feloldását. 

A lány, aki napról napra egyre fontosabb szerepet tölt be az életemben, hangtalanul elviharzott, én meg ottmaradtam a barnával. Ez a Leah sokkal másabb, mint Emily, ő szabadabb, nem olyan merev, mintha sokkal jobban benne lenne a társasági életben. Ennek ellenére egyáltalán nem találom vonzóbbnak Emilynél. 

- Le fog higgadni, csak folytasd, amit elkezdtél – csendült fel Leah hangja a hátam mögül. Kissé oldalra fordítottam a fejemet, ránéztem, és mosolyogtam egy kisebbet, ezzel le is tudva a válaszomat.

Miért van most itt? Ha nem lenne, nyugodt szívvel Emily után mehettem volna, és a saját módszeremmel nyugtattam volna le. Ehelyett most esz a fene, amiért közönségünk van, és várhatom, amíg magától elrendezi a dolgait belülről, ahelyett, hogy tisztáznám vele én, és megoldódna a probléma. Nagyobb feszültség a barátnője, mint maga a kémia, ami közöttünk van Emilyvel. 

Tíz, a végtelenségnek tűnő perc után megpillantottam a szépséget, amint felénk tart. Elcsodálkoztam a látványában, amíg oda nem ért. A lábait nem fedte semmi, rövidnadrágot viselt, felülről pedig egy félvállas pólót, így még az eszemet is elvette a meztelen nyaka és bal válla. A haja merő tökéletességgel csillogott az ablakokon beszűrődő nap fényében, ezáltal arany hatást kölcsönözve neki. Tisztára úgy nézett ki, mint egy angyal. 

- Folytassuk – vette fel a korábbi, tanárnős stílust. – Justin, hogy kell köszönni egy férfinak és hogy a nőnek? – nézett rám. Sóhajtottam egyet, majd feltápászkodtam a kanapéról. 

- Szóval anyukádnak „Szép estét, hölgyem”, faterodnak meg „Jó estét, uram?” - néztem rá kíváncsian.

- A nőknek mit kell csinálni, miután köszöntél? – kérdezősködött tovább.

- Kezet csókolni? – vontam fel a vállaimat, mintha ez egyértelmű lenne. 

- Csoda történt, megértette! – csapta össze a tenyerét. – Tudod mit? Ennyi elég volt mára. Én is kifáradtam, te pedig eleve le vagy fáradva, szóval vége a mai kiképzésnek – sóhajtott. 

- Akkor én el is viharzok, anyáék várnak otthon – szólt közbe Leah. Hála a jó istennek! Na jó, ez nem volt túl szép.

- Rendben, köszönöm a segítséget – mosolygott Emily, majd egy ölelés és egy „szia, Justin” után a barátnője már itt sem volt. A két lábon járó angyal a barna távozása után felém fordult, és szégyellősen a padlót kezdte méregetni. Istenem, de imádom, amikor ezt csinálja. 

- Te is mehetsz, pihend ki magad – gyengéd hangja szabályosan énekként jutott el a fülemig.

Szó nélkül felálltam, de nem az ajtó felé indultam el. Egész végig ezt a pillanatot vártam, és végre megtehetem. Odaviharzottam Emily elé, és mindenféle előzetes figyelmeztetés, jel vagy szó nélkül a szájára tapasztottam az enyémet. A láng azonnal fellobbant bennem, ajkainak íze drogként hatott rám. Mézédesen, lassan csókoltam, nehogy egy pillanatig is felmerüljön benne a kétség, hogy mohóságból teszem ezt. Pár pillanat múlva elváltam, a derekánál fogva szorosan magamhoz öleltem, s a számat a füle mellé helyezve suttogtam neki. 

- Ha nem vagy merev, akkor én sem vagyok az. Túlstresszezed a szituációt, így senki nem tud tanulni. Csak engedd el magad, legyél olyan, mint amikor megcsókollak – nyomtam egy puszit a füle mögé, mire megrezzent. 

- Félek, hogy lebukunk, Justin, és ez ellen nem tudok mit tenni – beletemette a fejét a nyakamba, mire élesen beszívtam a levegőmet. Amikor ilyen közel van, egyszerűen lehetetlen kontrollálnom az érzéseimet. 

- Ha nagyon ideges vagy, azt meg fogja látni rajtad mindenki. Viszont ha elengeded magad, és olyan vagy, mint velem, akkor minden simán megy majd – cirógattam a derekát, majd a hátát. Erre kibújt a nyakamból, s borongósan a szemeimbe nézett.

- Gondolod? – kérdte, s a homlokát az enyémnek döntötte.

- Tudom – mondtam, s az ajkam már meg is találta az övét. Annyira szeretném ilyenkor addig tartani, ölelni, közel tudni magamhoz, ameddig csak lehet, hogy valósággal kínzás elengedni őt. Pár perc önfeledt csókolózás után ő volt az, aki megszakította a csókot, s megkereste a tekintetemet.

- Ideje menned, anya nemsoká hazaér – simította meg az arcomat, majd egy utolsó csókot nyomva az ajkaimra, elengedett.

- Holnap ugyanekkor? – félúton a szobája felé még megkérdeztem, mielőtt végleg kiveszett volna a látókörömből.

- Igen, úgy jó lesz – felelte, s készült hátat fordítani, amikor utána kiabáltam.

- Emily! – a lépcső kellős közepén álltam meg, ő azonnal megpördült a tengelye körül. – Egy kérés. Leah-t ne hívd el. Megoldjuk ketten is – mosolyogtam, mire ő megdermedt a testhelyzetében. Meg sem várva a választ indultam el felfelé, és az erkélyen keresztül ismét kimásztam abba a világba, ami sokkal inkább körülír engem, mint Emilyék palotája.  

Sziasztok! :) Itt vagyok a résszel, ahogyan azt ígértem is. Nagyon-nagyon-nagyon nehéz volt összehoznom, többször is nekiültem egyedül, és a sokadik próbálkozás után már megelégeltem, és segítséget kértem. Innen is nagyon köszönöm Torinak a közreműködést, nélküle soha nem ment volna. :)

Azt hiszem, sosem voltam még ennyire kíváncsi arra, hogy milyennek gondoljátok a részt. Remélem nem sikerült erőltetettre, vagy unalmasra, vagy valami, mert tényleg megszenvedtem vele. De ha igen, akkor azt egészen nyugodtan írjátok meg, muszáj ezt is megtanulnom, és könnyebb, ha segítetek. :) A szeretlekes dolgot is mindenképp írjátok meg, ez tényleg szükséges volt bele, legalábbis szerintem, pedig sokat filóztam, hogy beletegyem-e. 

A kommentek. Először is, örülök, hogy tetszett az előző részben az orvosos jelenet, megkönnyebbültem!:) Láttam, hogy sokan elkezdtétek olvasni az előző blogomat. Ezzel kapcsolatban, és azzal, hogy lesz-e folytatása azért nem mondok semmit, mert erről majd az ACH-ra fogok egy bejegyzést írni, amit majd ide is belinkelek, és akit érdekel, az elolvashatja. Szóval ez maradjon titok egyenlőre. :)

Kaptam számos kedves kommentet, közülük egyhez szólnék igazán hozzá, azért itt, mert itt biztosan elolvassa az illető, legalábbis remélem, és ezt nektek is szánom.

Fanni Gyetvai a célszemélyem. :)

Fanni! Vagy ezerszer elolvastam a kommentedet, és valóban, ahogyan írtad: lefordultam a székről. Annyi olyan dolgot írtál le benne, amire hirtelen reagálni sem tudtam, hogy hűha. Az, hogy megszeretted Justint, önmagában nagyon jó, mert annak ellenére, hogy csinál hülyeségeket, jó ember, és ezt próbálom tükrözni a blogomjaimban is. Az ACH-s résznek is nagyon örültem, igazán jól esne, ha lenne egy állandó kommentelőm, aki regényeket írogat, mert igen, tényleg szeretem. :D Amit az írásommal kapcsolatban mondtál, nagyon megérintett. 

Sokaktól kapok visszajelzést, hogy abba ne merjem hagyni – innen jelzem mindenkinek, hogy eszem ágában sincs :) – de ilyenkor érzem csak, hogy miért is csinálom. Nem tartom magam profi írónak, mert rettenetesen messze vagyok még tőle. Nagyon sokat kell tanulnom hozzá. És nem tudom milyen könyvsorozat volt az, amit olvastál, de ha egy olyan íróhoz hasonlítasz, akinek egy egész könyvsorozata jelent már meg, az már magában elképesztő. Nagy örömet okoz, hogy ilyen nagy hatással van rád az írásom, mert ez a célom: meg akarok érinteni embereket, úgy szeretnék írni, mint a legjobbak. 

És a végére hagytam, hogy a példaképednek szólítottál. Ezt jól meg kellett rágnom. Tizenhat éves vagyok, kezdő író, és még semmit nem értem el az életben (noha feltett szándékom, de nem ez a lényeg). Példaképnek tekinteni valakit nagy dolog, és írtóra fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Mint említettem, a profi írástól messze állok, próbálkozom, fejlesztem magam, tanulok, ahogy csak lehetséges. És hatalmas nagy megtiszteltetés, hogy így hívtál engem, mert ez azt jelenti, hogy valamit jól csinálok. Remélem, hogy ezentúl sem fogsz bennem csalódni – és persze senki más -, és ezentúl is olvashatom majd a kommentjeidet a részeim alatt (a kisregényeket, ahogyan te nevezted :D). Szerintem nem is tudok többet mondani, mert még mindig nem emésztettem meg, de bízom benne, hogy ennyi visszajelzés is elég volt a számodra, főleg úgy, hogy nem is kértél visszajelzést. :) 

Ez volt a 30. rész, eggyel nőtt a feliratkozók száma, aminek örülök nagyon :) Igyekszem összehozni minél hamarabb a részeket, tűkön ülve várom a kommenteket! Love ya’ll ♥

28th chapter - Deleted emotions

-*- Emily szemszöge -*-

A szombat és a vasárnap délelőtt rettenetesen lassan telt. Hogy miért? Mert ki sem tudtam verni a fejemből Justin érthetetlen viselkedését, amelyet pénteken produkált nekem. A szemem előtt ekkora érzelmi változáson még soha nem ment keresztül sem ő, sem más. Mi a franc történt vele akkor? Minden bevetettem, hogy legalább egy kicsit is megszűnjek gondolkodni, ebben hála az égnek a körülöttem zajló események kissé rásegítettek.

Szombaton apa estélye most nem volt olyan zűrös, ugyanis Leah velem tartott. Gyönyörűen festett a fekete Dolce ruhában, és nekem is sikerült találnom valami kényelmes göncöt, amiben még néztem is ki valahogy. A lényeg azonban mégsem a ruha, nem is az estély, hanem az agyam, amelyet mostanában nem értek. 

Amikor Leah elázva az esőtől megjelent nálunk egy fekete kapucnis pulcsiban, déja vu érzésem támadt. A semmiből ismét Brian erkélyén támaszkodtam, és magam előtt láttam őt, amint egy hosszú barna hajú lányt ölel. És ekkor beugrott minden. Beugrott, ahogyan mérges voltam rá, ahogyan törtem-zúztam a lakásában, s ahogyan magyarázkodni próbált. Emiatt veszekedtünk: megcsalt, és én rajtakaptam. Ez önmagában még nem furcsa, az orvos megmondta, hogy átmeneti amnéziában szenvedek. Viszont azt nem említette, hogy érzéketlenné fogok válni.

Ezerszer visszajátszottam a fejemben a történeteket, és semmit nem éreztem. Kívülállóként láttam magamat, amint veszekszem azzal, akit egykor elméletileg szerettem, végignéztem, amint megver, és az érzelem halvány szikrája sem gyulladt fel bennem. Miért van ez? Miért nem érzem, ami aznap este történt? Más életében ez egy rendkívül megrázó, elfelejthetetlen dolog lenne, de én már akkor sem szomorkodtam miatta, amikor Justin karjaiban ébredtem. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális, s így csak még jobban vártam a vasárnapi látogatást az orvossal.

Apa nem tudott elkísérni, ezért anya fuvarozott el a helyi kórház felé, hogy felkeressük az orvost, aki megvizsgált aznap este. Nem tettem említést anyának erről az „apróságról”, szerettem volna megvárni, hogy az orvos körülírja az állapotomat. Félve, de mégis izgatottan léptem be az üvegajtón, anya magabiztosan sétált a recepció felé. Szokás szerint mindenki felismert, udvariasan köszöntem is nekik, de beszélgetésbe nem tudtam elegyedni. Ahhoz túlságosan is felkavart voltam. 

- A második emeleten találják meg, a szobája a jobb oldalon rögtön az első ajtó – annyira elkalandoztam, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy anya kedvesen megfogja a vállam, és a lift felé terel. 

- Minden rendben, kicsim? Elég nyúzottnak tűnsz – kérte a liftben az óvó szülőm. 

- Persze, csak kissé fáj a fejem – mosolyogtam halványan. Hogyan fogom én ilyen állapotban felkészíteni Justint a szombati estélyre? Istenem, Emily, szedd össze magad végre. 

Épp ahogyan a recepciós mondta, az orvosi szoba pontosan az első ajtó volt, a jobb oldalon. Az ajtóra szép, aranyozott gravírozással volt felcsavarozva egy kis tábla, amelyen az állt: Dr. Neil Klaus. Három kopogtatásra már nyílt is az ajtó, és szembe találtam magam az orvossal, aki egy hete felmérte az állapotomat.

- Jó napot, miben segíthetek? – hangja ismerősen csengett annak ellenére, hogy nem hallottam sokat beszélni azon az estén.

- Jó napot, doktor úr, a lányomat egy hete vizsgálta meg, kontrollra jöttünk – intézkedett anya.

- Ó, emlékszem rád, kishölgy – mosolygott, amikor jobban megnézett, és felismert. – Hogy érzed magad?

- Érdekesen – csak ennyit nyögtem ki, s már rögtön meg is indult az egyik szoba felé. Engedelmesen követtük őt, pár lépés után váratlanul megállt, s a kulcsával kinyitott egy újabb ajtót, amin csak a „Vizsgáló” felirat volt feltűntetve. 

- Jöjjenek be – mondta, majd amint beléptünk, be is csukta az ajtót. – Szabadna a nevét, kérem? – fordult felém. 

- Emily Miller – feleltem, s ő azon nyomban kattintgatni kezdett a számítógépen.

- Hmm, lássuk csak – mormolta a bajsza alatt. – Meg is van. Emily Belle Miller, június 11. szombat, 22 óra 14 perc, átmeneti emlékezetkiesés, nyílt seb a halántékán, véraláfutások a végtagokon. Jöjjön, Emily, hadd nézzem magát – intett kedvesen, én pedig elszakadva anya mellől felültem a vizsgálóasztalra. 

Az orvos előttem termett egy sztetoszkóppal, s megkért, hogy vegyem le a felsőm. Engedelmeskedtem, s ő vizsgálni kezdte a szívhangomat. Közben szorgosan jegyzetelt, letette a kisasztalra a készülékét, és a sebeimet kezdte tanulmányozni.

- Úgy látom, gyógyulófélben vannak a véraláfutásai, egyedül a bal felkarján nem indult gyógyulásnak a seb. Emily, emlékszik már valamire abból az estéből? – vizsgálat közben szóval tartott, és végre rátértünk a témára.

- Mindenre – vágtam rá. 

- Hunyja le a szemét és mesélje el, mi történt. Próbáljon kitérni a részletekre – utasított, s a halántékomra helyezett két kis tappancsot, amely egy géphez volt kötve, majd ráhajtott a fejemre egy sisakszerű kupolát. – Ne ijedjen meg, ez a szerkezet segíteni fog nekem, hogy elemezzem az agyműködését. Csak koncentráljon, és lazuljon el – mondta. Kissé ideges lettem anya jelenléte miatt, de úgy voltam vele, hogy már mindenképpen választ akarok a kérdéseimre. Becsuktam a szememet, és nekikezdtem a mondandómnak.

- Aznap este egy házibuliban voltam a barátnőmmel – a hangom ismeretlenül csengett számomra, de nem foglalkoztatott, csak meséltem tovább. – Minden úgy ment, mint ahogyan a szokott, a barátommal jól éreztük magunkat, táncoltunk és nevettünk. Kis idő elteltével kimelegedtem, ezért inni indultam, Brian pedig azt mondta, addig elmegy a mosdóba. Miután túlestem az iváson, elkezdtem őt keresni, mert unatkoztam egyedül a bulin. Emlékszem, hogy felkutattam a házat, de nem találtam őt sehol, és tehetetlenségemben kirohantam az erkélyére. Ott megpihentem, majd amikor felnéztem, megláttam őt egy másik lánnyal az út túloldalán. Ideges lettem, és rombolni kezdtem mindent, ami csak az utamba került. Már majdnem elhagytam a házat, amikor ő megragadott, és magyarázkodni próbált, de én nem voltam hajlandó figyelni rá. Hazafelé indultam, ő követett, és a veszekedésünk egyre hevesebb lett. Már majdnem végleg elváltunk, amikor ő erősen megragadta a felkaromat, behúzott egy hatalmasat, és elájultam. A következő pedig, amire emlékszem, az, hogy annak a fiúnak az ölében fekszem, aki behozott ide – mindvégig úgy meséltem, mintha mindez teljesen természetes lenne, viszont amikor Justint említettem meg, a szívem akkorát dobbant, hogy szerintem még anya is hallotta.

- Istenem, kicsim – egy puha tenyeret éreztem, amint hozzáér az enyémhez. Anya hangja aggódva jutott el a fülemig, s én biztatóan megszorítottam a kezét, ezzel jelezve, hogy nincsen semmi baj.

- Jól van, Emily, ügyes volt – az orvos felemelte a burát a fejem felől, majd pár irka-firka után a lapján segített felülni, és magamra vehettem a pólómat is.

- Minden rendben, kincsem? – ölelt át anya, s én csak mosolyogva bólintottam egyet, a figyelmemet pedig ismét az orvosnak szenteltem.

- Nos, a monitoron láthatják az agy működését az emlékek felidézése közben – kezdte Dr. Klaus. - Minden teljesen rendben volt, egy dolgot kivéve: az érzelemközpontja nem lépett életbe, miközben újra átgondolta a történteket. Nem vett észre magán valami szokatlant ezzel kapcsolatban, Miss. Miller? – fordult hozzám. És helyben vagyunk.

- Ami azt illeti, de, igen – vallottam színt, és egy csapára mindkét szempár érdeklődően rám szegeződött. – Szombaton állt össze bennem teljesen a kép, de akárhányszor végiggondoltam, ami történt velem, nem éreztem sem fájdalmat, sem dühöt, sem szomorúságot, vagy csalódottságot. Csak onnantól érzem, hogy mit történt, amikortól ismét felébredtem – reménnyel teli tekintettem magyaráztam az orvosnak, aki megértően bólogatott közben.

- Igen ezt észrevettem, nézze csak – megint a monitorra mutatott. – Az a piros folt ott az agyalapi mirigy hátsó lebenyében akkor jelent meg, amikor a fiúról kezdett beszélni, aki megmentette önt. Ez annak a jele, hogy az agya nagy mennyiségű oxitocint kezdett termelni, ezért tűnik fel a piros színű folt. Esetleg érzelmi szinten kötődik az említett fiatalemberhez? – érdeklődően tette fel a kérdést, és én legszívesebben azon nyomban elsüllyedtem volna. Legyek őszinte? Ne legyek őszinte? Hiszen itt van az anyám is, valljak színt előtte? Ó, a fene egye meg azt az oxiizét az agyamban.

- Hát… olyasmi – nyögtem ki fojtott hangon, anyára rá sem mertem pillantani. 

- Ez teljesen érthető, maga viszont bizonyára össze lehet zavarodva, hogy miért történik ez – helyet foglalt a székében, s intett nekünk is, hogy tegyük ugyanezt. Vele szemben ültünk le anyával, és kíváncsian vártam a magyarázatot, amely végre-valahára választ ad a kérdéseimre. 

- Amnézia esetében sokszor fordul elő ez az eset. Mielőtt eltalálta önt a halántékán a támadója, a teste bő mennyiségű feniletilamint áramoltatott szét magában. Ez a hormon az izgalmi szintért felelős, s amiért dühös volt, az adrenalin-szintje is jóval magasabbra szökött. A halántékon ért csapás, és a földdel való ütközés következményeképp megsérült az agynak az a része, amely az érzelmeket szabályozza, s az agyrázkódás által pár percre megzavarodhatott az agyi működése. A retrográd amnéziához tudnám hasonlítani a maga helyzetét, amely az agyrázkódást közvetlenül megelőző események teljes elfelejtését eredményezi. Magánál viszont az érzések törlődtek ki a túl nagy érzelmi töltet miatt, ezért nem érez semmit, amikor visszagondol az eseményre, vagy az adott emberre, aki ezt művelte magával – magyarázta. 

Nemes egyszerűséggel bent rekedt a szavam. Meg kellett emésztenem ezt a sok információt, ugyanis életemben nem hallottam még ezekről a hormonokról, vagy erről a tünetről. Nem érzek semmit, mert az agyam kitörölte az érzéseimet a hirtelen ért traumák miatt. Már csak egy dolgot nem értek.

- És ezentúl előfordulhat, hogy nem fog emlékezni  érzésekre? – anya sok idő eltelte után először szólalt fel, és ráadásul a kérdése megtestesítette az enyémet is.

- Ne aggódjon, hölgyem, a lánya agyi működése teljesen normális. Szerencséje volt, hogy nem mozgatta a fejét, mert még nagyobb károkat okozhatott volna minden hirtelen megtett mozdulat. Nyugodt lehet, úgy fog érezni mindent, ahogyan a történtek előtt, de attól az éjszakától már ne várjon semmit, az érzései maximálisan kitörlődtek az adott ember iránt – felelte. 

Még mindig némán, megfagyva emésztettem a hallottakat. Justinnak köszönhetek mindent! Ő volt velem annyira elővigyázatos, a kezei között tartotta a fejemet, hogy ne mozgassam, és amikor a kórházba vitt, még akkor is vigyázott, nehogy túl hirtelen mozdulatokat tegyek. Lehetnék még ennél is hálásabb neki?

Brian pedig… Jobb is, hogy kitörlődött a fejemből, szó szerint. Kit tudja, hogyan viselném, ha minden érzés megmaradt volna vele kapcsolatban. Lehet, hogy soha többe nem tudnék megbízni egy emberben sem, és életem végéig ki sem mozdulnék a házból egyedül, mert attól rettegnék, hogy a következő sarkon valaki agyonver. Áldom az agyamat, amiért a jó embert, és a kelletlen eseményt törölte ki belőlem.

- Köszönjük szépen, doktor úr – riasztott fel anya mézédes hangja merő adta gondolkodásomból. 

- Nagyon szívesen, Mrs. Miller – felálltunk, majd kezet fogtak egymással. – Jobbulást, Emily, a sebei pár nap alatt el fognak tűnni, viszont a felkarját kenje egy kis izomlazító krémmel, hogy gyorsabban begyógyuljon a lila folt – látott el egy utolsó jó tanáccsal, mielőtt végleg elváltunk volna. 

- Rendben, köszönöm – őszintén hálás voltam neki, amiért nem hagyott bennem kérdőjeleket, s egy utolsót mosolyogva rá, már ki is léptünk a vizsgálóból. 

Fellélegeztem. Nincsen baja az agyamnak, szimplán csak kitörölt pár fölösleges érzést, amiért még köszönetet is mondhatok neki. Mindig is tudtam, hogy az agy egy eléggé bonyolult és összehangolt szervezet, azt mégsem gondoltam volna, hogy erre is képes. Értem már, hogy az orvosok miért lesznek orvosok, ezek a dolgok engem is érdekelnének. 

A kocsiban megbeszéltük anyával az orvos szavait, átrágtunk minden egyes részletet. Természetesen megtiltotta, hogy máskor elinduljak egyedül hazafelé egy házibuliból, de ez teljesíthető kérés. Még jó, hogy nem magát a házibulizást tiltotta be, mert azért fellázadtam volna. Szerencse, hogy anya sokkal engedékenyebb, mint apa. 

Justin nem került szóba, bár nekem azért ott motoszkált az okos kis agyamban a kisördög. Az a szerkezet megmutatta nekem, hogy már csak a szimpla felidézésével mennyire izgatottá válok. Még csak nem is citromsárga vagy narancssárga folt jelent meg a képernyőn, hanem rögtön vérvörös. Még csak a tudatában sem vagyok annak, hogy mennyire vonzódom hozzá, és ez egy kissé megrémített. Viszont az érzéseimnek nem tudok parancsolni, ezt még az orvostudomány sem fejlesztette ki.

Hazaérve anya kisebb szívinfarktust kapott, amikor meglátta, hogy mindjárt három óra van, és elkésik a szépségszalonból, én pedig egy komplett szívinfarktus-készletet hordtam ki lábon, amikor felfogtam, hogy Justin bármikor itt lehet, és anya még itthon tesz-vesz. Fel is rohantam a szobámba, ellenőriztem az erkélyem, de még nem láttam a nyomát. Hála az égnek. Már csak Leaht kell felhívnom, hogy jöjjön át, és akkor kezdetét veheti a „Justin kipofozása hadművelet #part1”.

Sebesen készülődni kezdtem a szobában: rendet raktam, és amikor anya elrohant, felhívtam a bejárónőnket, és a két takarítót is a szobámba. Amber, Robin és Nicole egyszerre jelentek meg nálam, mindegyik a lehető legnagyobb tiszteletet mutatva felém, mintha valami hercegnő lennék. Nem szeretem, hogy ennyire alárendeltnek hiszik magukat, nem vagyok egy hárpia, aki csak parancsolgat nekik, mit sem törődve velük. Szeretném, hogy élvezzék a munkájukat, és ezért mindig meg is tettem minden tőlem telhetőt.  

Kiadtam nekik az utasítást, miszerint anyának és apának egy szót sem Justin ittlétéről, és hogy az elkövetkező hat nap kiképzéssel fog eltelni. Bólogattak minden szavamra, majd személyre szólóan is elmondtam nekik a feladatukat. Amber fog megteríteni, amikor az étkezést fogom tanítani, Nicole és Robin pedig igyekeznek majd minden nyomot eltűntetni, amely egy idegen ittlétét sugallná. Jó, hogy vannak bűntársaim is, hiszen nehogy már egyedül kelljen mindent csinálnom! Elég lesz ezt a két lábon járó személyiség-gyűjteményt kipofozni szombat estére. 

A személyzet távozása után Leah már kopogtatott is az ajtómon, három óra után tíz perccel Justin is így tett, csak ő az erkélyemen. Jelenlétét megpillantva a torkomba szökött a szívem, és elkönyveltem magamban, hogy örülök Leah ittlétének, mert így legalább mindenki a feladatra tud majd koncentrálni. Remélhetőleg.

Itt is lennék, sziasztok! :) Meghoztam a 29. részt, és a számra pillantva nagyot néztem, amikor rádöbbentem: a következő fejezet már a 30. lesz! Ez azért durva, észre sem vettem, hogy már ennyit megírtam, és belegondolva, hogy a történet még sehol sem jár, csak még jobban elfog az izgalom. :) 

A részről egy kicsit. Ha hiszitek, ha nem, nem sok közöm van az orvostudományhoz. Tudok egyet, s mást, ugyanis az anyukám kórházban dolgozik, de erről a részéről tényleg semmi fogalmam nincsen. Mégis sikerült valahogy összehoznom egy értelmes magyarázatot Emily „érzelemmentességére”, remélem azért, hogy ha egy orvostanhallgató elolvassa a művemet, nem röhög ki, mondván, ekkora baromságot még az életében nem olvasott. :D Mindenesetre szerintem lehetséges, hogy valakivel megtörténjen egy ilyen, de kíváncsian várom, mit gondoltok a megoldásomról. :)

A kommentekkel kapcsolatban azt tudnám mondani, hogy köszönöm szépen! Ez nem újdonság, hiszen nem győzök hálálkodni, de azért mindig elmondom, el ne felejtsétek. :) Örömmel látom, hogy vannak új olvasók is, akik javarészt egyszerre olvassák el a blogot. Ez jó, mert ez annak a jele, hogy a történet elég izgalmas ahhoz, hogy ne lehessen abbahagyni, és a célom mindenképpen ez is. :)

És még egy dolog. Ez itt a második blogom, az Anything Could Happen, és a Broken. Láthatjátok a különbségeket, összesen 10 bejegyzés eltérés (most már csak kilenc, ezzel a résszel együtt), valamint 16 feliratkozó különbség van a két blog között. Az oldalmegtekintésről csak azért nem mondok semmit, mert az ACH már jóval régebbi blog, a Broken pedig csak július 16-án lesz egy éves, szóval ez annyira nem lényeges. Viszont szerintetek össze tudjátok hozni a feliratkozók számát annyira, mint amennyi az ACH-n van, mire behozom azt a 9 bejegyzés különbséget? Nagy ajándék lenne nekem, de tényleg. :) Szeretném látni, hogy mennyien vagytok összességében, hogy mennyivel vagyunk itt többen, mint az ACH-n. Ha megteszitek ezt értem, akkor ezer köszönet mindenkinek aki csak feliratkozik! :)

A következő rész már a kiképzésről fog szólni, de bizony ám. :D Láttam a kommentekből, hogy sokan várjátok már, mi fog kisülni belőle. :) Én is várom, mert még nincsen konkrét tervem, és nagyon igyekszem majd felszabadultabbra írni a részeket, ezért leeht, hogy tovább fog tartani, amíg elkészül. Ezért előre is ne haragudjatok, időre van szükségem, ebben nem vagyok annyira jó. :)

Love you all, Beliebers <3

27th chapter - What was that?

-*- Justin szemszöge -*-

- Ezt el kell magyaráznod – képtelen lettem volna megmozdulni a testhelyzetemből. Egyrészt azért mert Emily pólója alatt volt a kezem, és nagyon tetszett neki az érzés, másrészt azért, mert az anyja épp az imént mondott valami olyasmit, amitől megfagyott az vér az ereimben. 

Hogy én találkozni az ő szüleivel? Ha azt mondom, soha, akkor ezzel még nem fejeztem ki, hogy mennyi idő múlva fog ez megtörténni. És mégis honnan tud ő rólam? Emily elmesélt mindent, és ők nem bánták? Van egy olyan érzésem, hogy ez így túl szép, hogy igaz legyen.

- Én… szóval – harapdálta az alsó ajkát, és kikerülte a tekintetem, majd nagy levegőt véve ismét a szemembe nézett. – Ne légy rám mérges. Ígérd meg, hogy nem leszel mérges – hatalmas szemei csak úgy kérleltek, és még ha akartam sem tudtam volna rá haragudni.

- Ígérem, de bökd már ki, hogy mi ez az egész – sürgettem, s utoljára megsimítottam a hátát, majd kicsúsztattam a kezem a felsőrésze alól. Ő elkezdett fel-alá járkálni előttem, s próbálta összerakni a gondolatait, nekem meg csak ment fel a képzeletbeli pumpám. Bieber, nyugodj meg, nem lehet pont most dühkitörésed.

- Oké. Jobb, ha kerekperec kimondom – nagy levegőt vett, és fél méterre megállt előttem. – Jövő hét szombaton találkozni fogsz a szüleimmel.

- Mi? – annyira kimeresztettem a szemem, hogy csaknem kiesett az üregéből. Éppen tiltakozni akartam, amikor feltartotta az ujját, s ezzel belém ragasztotta a szavakat.

- Elmondom, ki vagy. Kanadából jöttél ide a szüleiddel népszerűsíteni a sikeres juharszirup vállalatotokat. Gazdag, előkelő családból származol, akinek a modora kifogástalan – mesélte.

- Mi? – pont megpillantottam magam a hatalmas tükrében, amit ezt mondtam, és mit mondjak, felettébb értelmes arcot produkáltam.

- Egy hetünk van rá, hogy felkészítsünk téged, és megtanítsuk az alapvető úri etikettet, valamint szerezzünk neked viselhető ruhákat.

- Mi?

- Ne haragudj rám, muszáj volt ezt tennem. A szüleim megláttak minket tegnap este a ház előtt, és számon kérték rajtam a történteket. Hazudnom kellett nekik, mert ha megtudták volna, ki vagy valójában és hogyan élsz, örökké eltiltottak volna tőled. Utána pedig minden a feje tetejére állt, apa felállt ezzel a hülye ötlettel, hogy jövő héten én leszek a házigazda az estélyén, és hívjalak meg téged is. Sajnálom – fújta ki a levegőt.

- Mi? – lehetetlennek éreztem mást mondani. Elfogyott a szókincsem. Csak meredten bámultam rá, épp oly zavartan nézett, mint én rá. 

Két percig néztünk így egymásra. Várta, hogy mikor mondok már valamit is, nekem pedig pörögtek a szavai a fejemben. Visszajátszottam a mondandóját, s minden másodperc elteltével egyre erősebben kellett ökölbe szorítanom a kezemet. Nem, Bieber, nem vagy rá mérges, szimplán csak izgulsz. Ez nem ugyanaz, ne bántsd őt, ne bántsd.

- Szóval az ő szemükben sosem leszek elég jó neked. Beadtál egy hazugságot nekik, de ezt nem játszhatjuk az idők végezetéig. És ha át akarnak jönni hozzánk, akkor mi lesz? A semmiből építek egy üvegpalotát, vagy mi a szar? – sokkal hangosabban beszéltem vele, mint akartam, s belül nagyon is tudtam, hogy nem tehet róla, a testem azonban valamiért azonnal verekedni akart.

- Kérlek, ne kiabálj velem – suttogta, s hátrébblépett egy lépést, majd kissé összehúzta magát. Ne, ne menekülj előlem. Nem akarlak bántani, kérlek, gyere közelebb. 

- És hogy gondoltad ezt, ha? Szerinted én el tudom játszani a szüleidnek a tökéletes szőke herceg szerepét, csak hogy azt higgyék, a lányuk jó kezekben van? Emily, én erre nem vagyok képes! Sosem leszek rá képes! Sosem leszek elég jó sem neked, sem nekik! – kiabáltam, a mérgem egyre tornyosult, és már éreztem, hogy alig tart vissza valami a végső kiborulástól.

- Megígérted, hogy nem leszel mérges rám – amikor még mindig suttogva megszólalt, azt vettem észre, hogy sokkal távolabb volt tőlem, mint pár pillanattal ezelőtt, s elsápadt. Megígértem. Tudom, Emily, nem haragszom rád, gyere ide.

- A kurva életbe! – megfordulva csaptam egyet a levegőbe, idegesen beletúrtam a hajamba, és lefedtem a kezeimmel a szemem. Nyugodj le, a rohadt életbe, nyugodj le, mielőtt megütöd őt. 

- Én… s-sajnálom – hangja gyengén csengett mögülem, s erre a törékeny mondatra tűnt el bennem az a valami, ami pár pillanattal ezelőtt még meg akarta ütni őt. Egy hirtelen mozdulattal vettem el a kezem a szemeim elől, és hátranéztem rá. Ijedten meredt rám, látszólag el sem tudta képzelni, mi lesz a következő lépésem, még fehérebb volt az arca, már ha ez lehetséges lehet. 

Sebesen indultam meg felé, mire ő az én lépéseimmel párhuzamosan távolodott az irányomból. Félt. Megijedt tőlem. Nem akart hozzám érni, nem akarta, hogy megérintsem. Mégis hogyan adhatnám tudtára, hogy szükségem van a közelségére, mégpedig most azonnal? Emlékezz, mint mondott az anyád. Nem kell mindenkitől tartózkodnod csak azért, mert valaki rideg volt veled régen.  Ami volt elmúlt, lépj tovább, és legyél ismét szerelmes.

- Ne félj tőlem. Gyere ide, kérlek. Emily, könyörgöm, gyere ide – megálltam előtte három méterrel, ő pedig összehúzódva nézett engem, nem tudta, mit tegyen. Lassan elvette maga elől a kezeit, szemei kitörni akaró könnycseppekkel voltak teli. Istenem, ne sírj miattam. – Kérlek – súgtam.

Mintha átkot törtem volna fel ezzel az egy szóval, azonnal belerohant a karjaimba, s én rögvest fogadtam az ölelését. Érintése újra észhez térített, az illata kitisztította a fejemet, szörnyen kellett nekem. Ő a gyógyszer, amikor a dühöm már nem tudja magát féken tartani.

Szorosan öleltem őt, a fejem belefúrtam a nyakába, karjaimmal a lehető legközelebb tartottam magamhoz. Pár másodperc múlva eltoltam, s gondolkozás nélkül a szájára tapasztottam a sajátomat. Meglepődött, azt sem tudta, mit tegyen, de fogadta a csókomat, hagyta, hogy irányítsak. 

Kétségbeesetten és bocsánatkérően csókoltam, nyelvemmel bebarangoltam a száját, s közben a kezemmel szorítottam magamhoz. Imádtam mindent, ami ő, imádtam, ahogyan egyetlen szóval, egyetlen érintéssel vissza tudott téríteni a valóságba, s eltűntetni belőlem a démonokat. Csókja, ajkainak mézes íze volt a drogom, amiről azóta nem tudok leszokni, mióta csak megízleltem. 

Hevesen csókoltam, mindennél jobban akartam őt, és hogy elfelejtse a hülye viselkedésemet. Letértem a nyakára, végigcsókoltam az álla vonalát, majd a füle mögül indulva az egész nyakát, egészen a válláig. Éreztem, amint olvadozik a kezemben, kapaszkodik belém, sóhajtozik, harcol az impulzusok ellen. Halk nyögdécselései folyékony áramot juttattak a testembe, épp olyannyira epedeztem érte, mint ő értem.

- Sajnálom, Emily – csókolgattam a nyakát. – Annyira sajnálom, nem haragszom rád – mindenhol, ahol csak értem, csókokkal árasztottam el őt, s visszatértem az arcához. – Hülyén viselkedtem, de – puszit adtam a szájára – ígérem – még egyet, kissé hosszabbra elnyújtottam – soha többé nem fordul elő. Kérlek, csak bocsáss meg nekem ezért – két kezem közé fogtam a fejét, s egy hosszú, mély, ugyanakkor szenvedélyes csókot adtam neki. 

Elvesztettem az eszemet, minden porcikám kívánta őt, a dühöm nagymértékű vággyá alakult át, ami szemmel láthatóvá vált az övem alatt. Már így is hiba volt megcsókolnom őt, az pedig még nagyobb, hogy kiabáltam vele, és meg akartam ütni, nem akarom, hogy még azt is higgye rólam, hogy mindjárt leszaggatom róla a ruháját, és a magamévá teszem. 

Nehezen, de megszakítottam a csókot, s mélyen a szemeibe néztem. Fürgén szedte a levegőt, szemei csillogtak, arca kipirult, a szája duzzadt volt. Meghaltam érte, hogy továbbvigyem a dolgokat, de ez nem volt helyes, azok után, amit műveltem. 

- Mi volt ez, Justin? – súgta halkan, szemei félig csukva voltak. – Mi történt veled az előbb?

- Semmi, én csak – benedvesítettem a szám – túlságosan izgulok emiatt. Belehalok a tudatba, hogy el is tilthatnak tőlem, ha nem vagyok elég hiteles. Sajnálom, hogy kiabáltam és megijesztettelek, én nem akartam. Meg fogok tenni mindent, hogy megfeleljek nekik – még mindig két kezem között fogtam az arcát, a homlokom az övének támasztottam.

- Nem kell ezt csinálnod, ha nem akarod, Justin – kezei megsimították az oldalamat, mire egy jóleső sóhajt hallattam. – Majd valahogy megoldom, hogy találkozzunk, esetleg kiosonok, vagy valami…

- Nem, én ezt akarom – vágtam rá. – Ezt tartottad helyesnek, és bízom benned. Ha ettől többet lehetek a közeledben, akkor vállalom. Megteszem érted – simogattam a nyakát. Ekkor elvette a homlokát az enyémtől, hogy a szemeimbe tudjon nézni, majd puszit nyomott a számra.

- Köszönöm – megkönnyebbülten eresztette ki a levegőjét, s lehántotta magáról a kezeimet, hogy hozzám tudjon bújni. A karjai átfogták a hátamat, ő pedig annyira pici és törékeny volt, hogy könnyedén el tudtam rejteni az ölelésemben. Jólesően sóhajtottam, amikor éreztem az ajkait a nyakamon, testem egészében beleremegtem a pusziba. Istenem, bár az enyém lehetne máris.

- Szóval – kerestem a tekintetét -, mi a terved pontosan?

Eresztett a szorításán, leültetett az ágyra, ő pedig mellém telepedett. Ismét ismertetett velem mindent, a lehető leglassabban, hogy fel is fogjam, emészteni tudjam a történetet. A mese végén pár pillanat szünetet tartva így szóltam.

- Honnan tudtad, hogy Kanadából származom?

- Kanadából származol? – tágra nyitotta a szemét. 

- Igen, Stratfordból, Ontario állam – bólintottam.

- Nem vitás, én egy született művész vagyok – mondta maga elé nézve, mire elmosolyodtam. Végre, nincs több stressz.  

- Nem vitatkozom – mondtam. 

- Igazából nem tudom, hogy csináltam – merengett el. – De mindegy. A lényeg az, hogy vasárnap el kell kezdenünk a tanulást, miután túlestem a kórházi ellenőrzésen. Maximális teljesítőképességgel gyere, mert bármennyire is könnyűnek tűnik ilyen kimérten viselkedni, egy kicsit sem egyszerű – taglalta, kifejezetten tetszett a hirtelensége, az izgulása.  

- Értettem, hölgyem – tisztelegtem egy kisebbet, mire halványan elmosolyodott. 

- Helyes – felelte. Megkíséreltem közel hajolni hozzá, hogy adjak a szájára egy csókot, amit ő el is fogadott. Nem megy nekünk ez a „haladjunk úgy, mint akik egy normális kapcsolatot akarnak” dolog, mert ez minden, csak nem szokványos. 

- Mennem kell – pusmogtam a szájától fél centire. Nem akarom feltartani, vagy élősködni rajta.

- Rendben – bólintott, s közelebb ülve újrakezdte a csókot.

Végtelenül érzékennyé váltam az érintése alatt, de örömmel fogadtam a gesztust. Megfogtam a pehelykönnyű testét, s akárcsak Jazzyt szoktam, beleültettem az ölembe. Mint utólag tapasztaltam, ez csak azért nem volt jó ötlet, mert hosszú combjai pont a legérzékenyebb területemnek nyomódtak, amiért mocorognom kellett, nehogy felnyögjek. Két karjával átölelte a nyakamat, én pedig gyengéden simogattam a hátát, miközben lassan csókolóztunk. Pár perc múlva, egekben lévő vérnyomással szakította meg az édes műveletét, s megsimította a hajamat.

- Vasárnap legyél itt három órára. Apa nem lesz itthon, anya pedig ekkor mindig szépségnapot tart, de azért légy észrevétlen, a kamerák élnek – mondta.

- Úgy lesz – még egy utolsó alkalommal összetapasztottam ajkainkat, utána felállt rólam, és ellépkedett velem az erkélyig. 

- Vigyázz magadra – állt meg, s áthatóan pillantott rám.

- Te jobban – nem bírtam, tényleg utoljára még megcsókoltam, utána minden erőmet összeszedve közénk állítottam az üvegajtót. Mielőtt lemásztam volna, rámosolyogtam, s amikor visszakaptam a gesztust, akkor néztem el, s kezdtem neki a „másszunk le Emily erkélyéről” hadműveletnek. 

Szokásosan sec-perc volt, amíg lemásztam, kikerülve minden biztonsági rendszert. Ahhoz képest, hogy az apja milyen gazdag, jobban figyelhetne az embereire, mert a kamerákat és az egyéb csapdákat még egy háromlábú ló is ki tudná védeni, ha elég ügyes lenne hozzá. 

Brooklyn gazdag negyedének utcáin sétálva egyáltalán nem éreztem jól magam, hiába Emily csókjai, s érintése. Ez a környék egyszerűen undorító, és már alig várom, hogy kiérjek innen. Megszedtem a lépteimet, így pár perc alatt kijutottam a göröngyös, elhasználódott utakra, amikhez hozzászoktam. Egyből fellélegeztem, s immáron már mosolyogva jártam az utakat.

Végtelenül idióta voltam, amiért hagytam egy kicsit is felülkerekedni a dühömet a józan eszemen, de végül rendbe hoztam, tőlem nem megszokott módon. Köztudottan utálom kifejezni, amit érzek Stephanie óta, egyedül a családom a kivétel ez alól. Még Bobbal és Andrewval is felszínes kapcsolatot ápoltam, bizalmas témákról soha nem volt szó. Az egyetlen baj csak az volt, hogy Stephanie-ról tudtak, és ezzel mindig kellőképpen feldühítettek. Sosem hittek nekem, amikor a dühkitöréseimről beszéltem nekik, Bob azonban saját bőrén tapasztalhatta meg. Nem fogom magamnak megbocsátani, amit vele tettem, mégis azt kell mondanom, hogy nem tehettem róla. Amikor dühös vagyok, nem is én irányítok. És az egyetlen ember, akinek a segítségével ezt tudom kezelni, az Emily.  

Gondolkodásom közepén halk dudaszót hallottam a hátam mögül. Félrenéztem a bal vállam felett, s megláttam a jól ismert fekete, méregdrága terepjárót, amint lassan halad mögöttem. Minden szó nélkül megálltam az út közepén, és megvártam, amíg beér.

- Meló van, kölyök, szállj be – nyílt az ajtó, és Drake hangja félreismerhetetlenül visszhangzott bentről. Egyszer azért kíváncsi lennék, hogy mégis honnan tudja, mikor hol vagyok, de azt hiszem, inkább nem akarnám tudni. 

Bepattantam a járműbe, a s rögtön szembetaláltam magam Drake-kel, és a két testőrével az oldalán. Némán hallgattam az új feladat részleteit, hogy minden második mondat után „kölyöknek” hív, s közben törhetetlenül azon gondolkodtam, hogy vajon mi fog kisülni ebből az egy hetes „tanítsuk illemre az aljanépet” dologból, s hogy vajon hogyan fogom kibírni a koncentrálást a feladatra, amikor az a szőkésbarna szépség fog nekem magyarázni. A válasz végtelenül egyszerű: sehogy. 

Sziasztok! :) Rettenetesen szégyellem magam, amiért csak most teszek fel részt júniusban először, de a lényeg, hogy itt vagyok, és nagy nehézségek árán a rész is :D

A kommentek. Gyerekek, imádtam, amiket összeprodukáltatok nekem kommentben, olyan jól esett őket olvasgatni!:) Kifejezetten aranyosnak találtam például, hogy (még az előző részek alá írt kommentekről is szólva) szerintetek nem kell javítanom a nyelvtanom, vagy a fogalmazásom. Köszönöm, hogy így látjátok, de még bőven van hová fejlődöm. Ha elolvasok egy mostani bestseller könyvet, rögtön féltékeny leszek a kitűnő fogalmazásmódra, a bő szókincsre, és a tökéletes történetre. Ezeket nekem még fejlesztenem kell, hogy meg tudjak írni egy igazán jó könyvet, ami egyszer remélhetőleg azért megtörténik majd :) 

Az is nagyon cuki volt, hogy egyikőtök például véletlenül Lucynak hívta a főszereplőt, és nem Emilynek :D Ezen jót derültem, de ettől függetlenül nagyon jól estek a szavak. Kifejezetten köszönöm, hogy több kifejtősebb, bővebb, részletesebb kommenteket kapok, mint anno, mert ezekre van szükségem, hogy rávegyem magam az írásra, és alapvetően minél több ilyet olvasok, annál nagyon kedvvel állok neki a munkának :)

A részről. Vegyes érzelmek vannak benne, de amint mondtam, a további részekbe megpróbálok egy kis humort csempészni (bár őszintén nem tudom, hogyan, mert ebben nem vagyok jó), és mielőtt nekikezdtem volna ezeknek a részeknek, kellett írnom egy drámát, egyszerűen muszáj volt. :D Kíváncsian várom, mit gondoltok az egyes jelenetekről ebben a részben, mert csak úgy jöttek belőlem az ötletek, hogy hogyan is kéne felpörgetni a dolgokat, és nem tudom, hogy jól oldottam-e meg.

Remélem, most sem kell bennetek csalódnom, és adtok nekem olvasnivalót a rész alá :)

Love ya ♥

u.i.: Már 36.000+ az oldalmegtekintés. Woooow! 

26th chapter - Tell me, who is he?

-*- Emily szemszöge -*-

Elég rég volt már olyan napom, amikor őrült módjára vigyorogva ébredtem fel, azonban ma pontosan ez történt. Szökdelve jártam a lakáson belül, mindent a leghatalmasabb örömmel csináltam és még akkor is mosolyogtam anyára és apára, amikor közölték velem, hogy holnap nincs meglógás a partiról. Na, jó, ekkor egy csöppet az arcomra fagyott a vigyorom, de végül is, túl lehet élni. Tudtommal senki nem halt még bele egy estélybe. 

Egész nap annyit terveztem, amennyit csak lehetett, és a szokásosnál sokkal jobban végeztem a munkám. Azon kívül, hogy befejeztem a félbehagyott ruhámat, még megvarrtam három egyszerűbbet, így öt ruha máris készen van. Tartanom kell ezt az iramot, és akkor semmi baj nem lesz. Remélhetőleg. 

Közben Leah kétpercenként hívogatott, mert gyakorlatilag nem tudta eldönteni, milyen táska menne a legjobban a fekete álomruhájához, amit holnap lesz alkalma viselni. Számtalan mennyiségű és hangerejű visítást hallottam a vonal túlsó végéről akárhányszor csak felhívott, egy idő után már fogtam, és kihangosítottam őt, mert a telefon elfoglalta az egyik kezemet. A nagy munka és telefonálgatás, valamint rendezkedés alatt lassacskán már mániákusan figyeltem az erkélyemet, hátha megpillantok ott valakit. Azonban minden alkalommal csalódnom kellett, senkit nem láttam ott, akire vártam. Erről beszéltem, a tegnapi mézédes Justin köddé vált, és felkészülhetek az újabb Justin-csapásra. Éljen.

Este nyolc óra környékén járt már, amikor anyáék lehívtak a hallba. Ugyanolyan boldogan, rendíthetetlen jókedvvel másztam le a földszintre, s szembe találtam magam két, eléggé érdekesen méregető szempárral.

- Emily, kicsim, ülj le, kérlek – anya hangja kedvesen utasított, és valahogy, erre a túl kedves utasításra sikerült eltűnnie a mosolyomnak. Itt valami nincsen rendjén.

- Mi a baj? – lassú mozdulatokkal ültem lefelé a fotelbe szembe velük, s felváltva nézegettem őket, mire egymásra pillantottak, majd vissza rám. Mi a fene van?

- Nem szeretnél nekünk elmondani valamit? – apa érdes kérdése szinte már felsértette a bőrömet, annyira mart. 

- Mégis mit kéne elmondanom? – fogalmam sem volt, mi a fenére vannak így kiakadva.

- Tegnap este láttunk egy férfival a házunk előtt. Miféle elfogadhatatlan viselkedés tőled ez, kisasszony, hogy idegen emberekkel mászkálsz az éjszaka közepén? – háborgott apa. – Tisztában vagy vele, hogy nem mutatkozhatsz mindenféle alakkal, kislányom, csak akik megérdemelnek egy olyan úri hölgyet, mint amilyen te vagy. Nem adok alább az elvárásoknak, szeretnélek egy olyan ember mellett tudni, akit nem neked kell majd eltartanod. Az a kis utca nevelte semmirekellő pedig nem tűnt ilyennek – közölte nyersen a tényeket, s én mást sem tettem, csak tátott szájjal meredtem rá.

Mi a szar? – mondtam volna legszívesebben. Az apám meghibbant. Teljesen. Nem, még annál is jobban. Honnan a fenéből tudja, hogy Justin hol él, milyen környezetben, milyen anyagi helyzetben? Egyáltalán miért csak most beszél nekem erről, miért nem említette már korábban, hogy látott? Ez egyszerűen hihetetlen.

- Apa! – döbbenten, szinte lesokkolva meresztettem rá a szemeimet. – Hogy mondhattál ilyet? Justin nem semmirekellő! És nem is mászkáltam vele az éjszaka közepén, este hét órára már a ház előtt voltam! – idegesen dobáltam a kezeimet. – Ráadásul figyeltem a lesifotósokra, nehogy lekapjanak minket. Nem tettem semmi rosszat!

- Emily Belle, ne beszélj ilyen hangnemben az apáddal – anya váratlanul közbeszólt, de apa tudomást sem szerzett róla. 

- Justin? Csak nem ő az a hős, aki megmentett téged egy hete az előző barátodtól? – gunyorosan tette fel a kérdést. – Azon kívül, hogy rá merte tenni a kezét a lányomra, és ki tudja mit csinált vele, amíg ő eszméletlen volt, nem tudok róla semmit. Szóval mesélj nekem, Emily, ki is pontosan ez a Justin? – hunyorgott, és mintha csak egy tárgyaláson lett volna, összekulcsolt kezekkel az asztalon várta a válaszomat.

Oké, Miller, nem mondhatsz igazat. Ha kitálalok nekik Justin valódi helyzetéről, egész biztos, hogy eltiltanak tőle, és apa tenni fog róla, hogy soha többé ne kerüljön a közelembe. Ezt semmiképpen nem engedhetem. Valamit ki kell találnom, méghozzá most azonnal.

- Justin? – kérdeztem vissza, ezzel is három másodpercnyi időt gyűjtve a gondolkodásra. – Kérlek szépen, apa, Justin egy… - azt nyögtem ki, ami először az eszembe jutott, és a többit már reménykedtem, hogy könnyebben ki tudom találni – előkelő családból származik. Nemrég költöztek New Yorkba, ezelőtt Kanadában éltek a szüleivel és a két kisebb testvérével. Az anyja és apja egy családi vállalkozást üzemeltetnek, az övéjük az egyik legkiválóbb juharszirup Kanadában. Azért jöttek ide, hogy tovább népszerűsítsék magukat, és terjeszkedjenek – meséltem, számomra olyan hatásosan, hogy már én is kezdtem elhinni. Apa megfagyott az üzleti pozíciójában, anya pedig próbált alkalmazkodni a tempóhoz. Így tovább, Emily, így tovább.

- Ó – úgy tűnik csak ennyire telt tőle, viszont ő kicsit sem úgy mondta ezt az aprócska betűt, mint tegnap Justin. – Valóban?

- Igen – bólintottam, s megfontoltam a fejemben, hogy elmegyek ügyvédnek. – Meg szerettem volna várni a megfelelő alkalmat, amikor elmondhatom nektek mindezt, ugyanis még nem ismerem túlságosan, és el akartam kerülni a nézeteltéréseket – belülről felgyulladtam, mint mindig, amikor hazudok. Nem volt más választásom, muszáj volt ezt tennem. 

- Ez esetben – dőlt hátra apa a kanapén -, micsoda szerencse, hogy éppen egy ilyen fiatalemberbe botlottál bele azon az estén. Biztosan készen állsz egy újabb kapcsolatra Brian után, drágám? – egyből stílust váltott, hangneme barátságosabb lett. – Még csak egy hete történt, és nem látszol annyira meggyötörtnek a szakítás vagy a csalódottság érzése miatt. Ezen felül, alig beszélsz velünk, Emily. Minden rendben?

Lassacskán már tizenhét éve, hogy megszülettem, és evidens, hogy apával éltem eddig mindig. Azonban még engem is, aki minden egyes nap vele van, halálosan megdöbbent ez a hozzáállásváltás. Amint felfedtem Justin kilétét – az mindegy, hogy egy szó sem igaz belőle -, átváltozott támogató, segítőkész apává a rettegett házisárkányból. Én ezt soha nem fogom megérteni. 

A mondandója viszont elgondolkoztatott. Talán Justin miatt feledkeztem el ennyire Brianről? Hiszen annyira szerelmes voltam belé. Az emlékezetkiesésem vajon befolyásolta az érzéseimet? Ki hallott már ilyenről? Szinte mindenre emlékszem már abból az éjászkából; tudom, hogy megvert, tudom, hogy veszekedtünk, már csak azt nem tudom, miért. Egyszer biztosan rájövök arra is, de az utóbbi időben nem gondolkodtam rajta, és ez furcsa. Normális dolog ez?

- Semmi baj, apa – mosolyodtam el halványan. – Azt hiszem, csak megtanultam továbblépni. 

- Helyes, Emily – bólintott anya. – Ettől függetlenül én ragaszkodom még egy vizsgálathoz, hiszen egy hete azt mondtad, vissza kell menni egy ellenőrzésre. – mondtam ilyet? -  Az egy hét pedig holnap fog letelni, de mivel ekkor apád estélye lesz, vasárnapra halasztjuk. 

- Rendben – ezzel nem voltam hajlandó ellenkezni, mert igaza van. Ha mondtam ilyet, ha nem, amikor elmeséltem nekik a történteket, egy ilyen komoly verés nem játék. És ki tudja, mit tett velem Brian, ami csak most fog majd kiderülni.

- Jól van, kicsim. Büszkék vagyunk rád – anya őszintén elmosolyodott, és felállt, hogy megöleljen apával együtt. Utálok nekik hazudni, mert nem szokásom, és értelmetlennek tartom, de ez esetben egyszerűen elkerülhetetlen volt. Csak ki ne derüljön.

- Köszönöm, anya és apa – feleltem az ölelésükben.

- De ha már úgyis ilyen jóban lettetek ezzel a Justinnal, akkor miért nem hívod meg a holnapi estélyünkre? Örömmel megismernénk őt, igaz, Elisa? – apa határtalan lelkesedéssel fordult anyához, mire nekem az összes vér kifutott az arcomból.

- M-Mi? – dadogtam. – Izé… Azt… nem lehet.

- Már miért ne lehetne? – anya összeráncolta a szemöldökét, s várta a válaszomat.

- Mert… - hosszan elnyújtottam a szót. – Mert éppen nyaralni készülnek, holnap indulnak és csak jövő héten csütörtökön térnek vissza. – mégis honnan a fenéből szülöm én ezeket?

- Ó – úgy tűnik, ez apának berögződött szójárása. – Akkor a jövő heti estélyre el tud jönni. Az a te estéd lesz, drágám, te leszel a házigazda – simogatta a vállam.

- Hogy én? Házigazda? – tátottam a szám, mintha azt mondtak volna, hogy örökbe fogadtak. 

- Igen, Emily. A jövő hét szombati estély megfelelő lesz arra, hogy összehívd a modelleket, és dönts, kiken fogod bemutatni a ruháidat – pattant ki az ötlet anya fejéből. – Akár szavazással is eldöntheted, hiszen rengetegen leszünk. Hát nem csodás alkalom ez a megismerkedésre?

Nem.

- De igen – kényszerítettem egy mosolyt a fejemre, bár inkább tűnhetett vicsorításnak. 

- Nagyszerű! – apa tapsolt egyet. – Már alig várom, hogy megismerhessem. 

Aha, nem.

- Én is – még mindig fagyott mosollyal a képemen néztem rájuk, és már semmi másra nem vágytam, csak hogy felmehessek pihenni a szobámba.

- Jól van, kincsem, menj csak dolgozni, nem tartalak fel – anya adott egy puszit az arcomra. Gyorsan odadobtam nekik egy köszönömöt, és már szaladtam is fel a szobámba. 

Istenem, Miller, hogy te mekkora egy barom vagy! Mégis hogy fogom velük megismertetni Justint, amikor egyáltalán fogalma sincsen az úri etikettről? A fene a hazugságomba! A fene a nagyravágyó apámba! Mihez fogok kezdeni? 

Lehuppantam az ágyamra, és a fejemet a kezembe temettem. Gondolkodnom kell. Egy hét az elegendő lesz arra, hogy valamilyen szinten kikupáljam őt, és megtanítsam egy-két dologra. Viszont egyedül nem fog menni. Segítség kell. De ki? Sóhajtottam egy nagyot. Leah. Ő már látta Justint, és biztosan nem köpne el anyáéknak. Vele sikerülhet. Istenem, csak legyen igazam. 

Ültem a félhomályban, és vártam, hogy elnyeljen az ágyam, amikor kopogtattak az erkélyemen. Olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy beleszédültem a mozdulatba. Ott állt. Ott állt, és hihetetlenül édesen mosolygott rám. Haját össze-vissza fújta a szél, tekintete megcsillant a naplementében. Rám nézve megnyalta az ajkait, s ezzel a mozdulattal odaszögezett az ágyhoz. Istenem, mennyire helyes. 

Bele tellett pár másodpercbe, amíg rábírtam a testrészeimet, hogy mozogjanak, de mihelyst egy kicsit is meg tudtam mozdulni, felálltam, és beengedtem őt. Rögtön megcsapott a kellemes tusfürdő illata, amint már nem gátolt el minket az üvegajtó, így a testem az ismerős illatra egy pillanat alatt összerándult. 

Lassan belépkedett, és pár centivel előttem állt meg, majd becsukta az ajtót. Meg sem tudtam mozdulni, és utáltam, hogy ennyire megbénított, de nem tehettem ellene. Lenyűgözött minden mozdulata. Az ajtó bezárult, s ő felém fordulva ellenállhatatlanul mosolygott rám. Bal kezével hirtelenjében az irányomba nyúlt, s megragadva a derekam, ölelésbe rántott.

- Szia – suttogta a fülembe, hangjára mintha elektromos áram futott volna végig a testemen, még a hideg is kirázott.

- Szia – feleltem én is halkan, szorosan a mellkasához bújva. Eljött. Itt van. És most engem ölel. Erre vártam egész nap.

- Sikerült dolgozni? – felvezette a kezeit a hátamra, ezzel arra késztetve a testem, hogy egy hatalmasat sóhajtson. Olyan érzékien beszélt hozzám, hogy alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megcsókoljam. 

- Igen, megvarrtam három ruhát, így már van öt – még szorosabbra fogtam az ölelését, a fejem még mindig a mellkasán pihent, ő pedig rátámasztotta az állát a fejem búbjára. 

- Akkor úgy látom, jól megvoltál nélkülem – elhúzott magától, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Mondatára megrezzentem, de amint rávetült tekintetem a szemeire, s észrevettem a játékosságot benne, megkönnyebbültem.

- Igen, azt hiszem, negyven próbababa eléggé szórakoztató társaság – bólogattam. – Még az is lehet, hogy elküldelek, csak hogy visszamehessek hozzájuk – gondolkodást színleletem, mire Justin szélesen elvigyorodott.

- Igen? – közelebb rántott, a szája pillanatokon belül egy centire volt az enyémtől. – És mondd csak, a próbababák képesek erre? – kitért a szám útjából, s a fülem mögötti részre adott egy hosszú puszit. Azonnal bent rekedt minden levegő a tüdőmben, s még a szememet is le kellett csuknom a kéj elsöprő ereje miatt. – Vagy erre? – elindult lefelé a nyakamon, a hideg két másodpercen belül kirázott, miközben nyaldosta a nyakamat. A beszorult levegő lassan kezdett kiáramolni belőlem, remegni kezdtem, és erősebben kellett kapaszkodnom Justinba, nehogy elessek. – Vagy netán… erre? – A keze váratlanul becsusszant a pólóm alá, két tenyere majdnem beterítette a hátamat. Ilyen nagy felületen érezni a bőrét, amint az enyémmel érintkezik, annyira váratlanul ért, hogy kicsúszott egy apró nyögés a torkomon. Égni kezdtem, mindenhol őt akartam érezni, reszkettem, úgy akartam őt. Megfeledkeztem arról, hogy talán hibát követtünk el, talán megint túl gyorsak voltunk, mert az érzés, amit ő nyújtott, páratlan volt.  Justin ismét rám nézett, a szeme éjsötéten izzott. – Ha ők jobban csinálják, nyugodtan visszamehetsz – belepusmogta a számba, én pedig megszólalni sem tudtam, teljesen lebénított. 

- Most, hogy így belegondolok – fel sem ismertem a saját hangomat, a vágyam átformálta rekedtessé, vágyakozóvá -, lehetséges, hogy mégiscsak maradok. 

Justin győzedelmesen elvigyorodott, s már készen állt volna megcsókolni, amikor kopogtattak, de ezúttal a szobaajtómon. 

- Emily, bent vagy? – anyát hallottam az ajtó mögött. Mindkettőnket váratlanul érte a közbeavatkozása, de egy tapodtat sem mozdultunk a pozíciónkból: Justin kezei még mindig a hátamon pihentek, én pedig erősen szorítottam őt.

- I-Igen – alig tudtam kinyögni valamit, a hangom még mindig más volt, mint általában szokott lenni. 

- Csak annyit szerettem volna mondani, hogy a szombati estélyre egyenlőre csak Justint hívd el. A családját később szeretnénk megismerni – mondta. Justin értetlen fejet vágott erre, rám pedig újra lesújtott a dilemmám, amit legalább pár percre sikerült kiölnie Justinnak a fejemből. 

- Oké, majd elintézem – feleltem, kicsit alábbhagyott lelkesedéssel.

- Köszönöm. Jó éjt, kicsim! – kiabálta be, s már lehetett is hallani a magas sarkúja ütemes kopogását, amint távolodik a szobámtól. Újból szemkontaktust teremtettem az engem ölelő fiúval, aki mást sem csinált, csak tudatlanul pislogott rám.

- Ezt meg kell magyaráznod – úgy tűnt, mint aki halálosan megrémült a gondolattól, hogy beszélnie kell a szüleimmel, s gyengített is a szorításán, elengedni azonban nem volt hajlandó.

Kezeimet felvezettem a vállára, majd mélyen a szemeibe néztem, s felkészültem az eget rengető magyarázkodásra.

Na végre! :D Nem hiszitek el, mennyire vártam már, hogy a történet ide jusson el. Annyi de annyi tervem van ezzel a szituációval, ide igyekszek kissé felszabadultabb, humorosabb helyzeteket kreálni, én nagyon várom, remélem ti is :)

Olvastam a kommenteket, örülök, hogy egyre több kifejtősebb véleményt kapok. Jól estek a szavaitok, imádlak olvasni titeket, legalább annyira, mint írni nektek :) Bízom benne, hogy most sem hagytok alább a komizással, mert kíváncsi vagyok, hogy ti milyennek látjátok a helyzetet, mi a véleményetek róla. :)

Nemsoká nyári szünet, egy kicsit fellélegezhetek, és többet írhatok, ha nem foglal le nagyon a nyári munka. Igyekszem a legjobbat kipréselni magamból nektek minden egyes résznél, ezt megígérhetem :)

Love u ♥

u.i.:Csak most veszem észre a sok feliratkozót, köszönöm! :O :)

25th chapter - Maybe one time

-*- Emily szemszöge -*-

Csak közel az estéhez, sötétedéskor indultunk vissza a kórházból. Szörnyen élveztem a Justin családjával töltött időt, azt hiszem, régen láttam már olyan szoros köteléket, mint ami közöttük van. A két csöppség szabályszerűen szétszedett, miközben bensőséges beszélgetést folytattam szülőanyjukkal, aki szerette volna, hogy áthozzák a szomszéd szobába egy kicsit, amiért fel sem kelt pár napig. Már sikeresen sétált néhány métert, Jazzy és Jaxon tapsoltak neki, amikor magától, támogatás nélkül lépkedett vissza hozzánk. Justin ekkor ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy a derekamra tegye jobb kezét, ezzel teljes zavarba hozva az anyukája előtt. Mégis mosolyogva pillantottam fel rá, szemében mérhetetlen hálát láttam megcsillanni. Téved, ha azt akarta vele sugallni, nekem köszönheti a családja jóllétét. Akkor este, ha ő nincs a helyzet magaslatán, minden máshogy alakult volna. És hiába próbáltam ezt megmagyarázni neki, folyton csak azt kántálta, hogy örökre hálás lesz nekem ezért.

Pattie is állandóan hálálkodó pillantásokkal ajándékozott meg, és kezdtem kellemetlenül érezni magam, amiért egyszerre sok impulzus ért. Justin miatt menthetetlenül vöröslött a fejem, ahogyan csupasz hátamra vezette a kezét, a kicsiktől boldogság öntötte el a szívem, Pattie-t pedig mélyen tiszteltem, amiért ilyen erős. Bárhogy is, a sok érzés ellenére életem legjobb napjának könyveltem el. 

Justin testvérei szorosan megölelgettek távozásomkor, majd megkérdezték, hogy játszom-e velük legközelebb is. Erre gyakorlatilag nem tudtam mit felelni. Nem voltam benne biztos, hogy Justin el akar ide hozni többet, annak ellenére sem, hogy milyen jól éreztük magunkat. Így csak megszorongattam őket, és annyit mondtam, megpróbálunk rá még alkalmat keríteni. Pattie ölelése Justinéra emlékeztetett, ugyanolyan védelmező, szeretetteljes és jóleső volt, mint a fiáé. Elmosolyodtam, akárhányszor beszéltem vele, nagyon nagyra tartottam. Ritka az olyan erős, céltudatos anya, mint amilyen ő. Miután elbúcsúzott, a lelkemre kötötte, hogy találkoznunk kell még, és akárhányszor jövök, a ház ajtaja nyitva áll számomra. Csaknem sírva fakadtam, amikor ezt mondta. Immáron Justin családja részévé váltam, és ez örömmel töltött el.

Justin tántoríthatatlanul követelte, hogy hazakísérjen, és én nem akartam neki ellenkezni. Egyrészt azért, mert tudtam, nem nyerhetek, másrészt mert az anyja előtt egyszerűen szentségtörésnek éreztem volna elutasítani őt. Már nem mintha szándékomban állt volna elküldeni.

Miközben hazafelé sétáltunk, észrevettem Justin testemhez egyre közeledő, majd távolodó karját. Bizonyára tépelődött, meg merjen-e érinteni, amit kétségkívül nevetségesnek találtam, hiszen egész nap rajtam volt a keze. Nem kellett Einsteinnek lenni ahhoz, hogy konstatáljam az álláspontját a kórházban tartózkodó férfiakat illetően. Természetesen az arcára volt írva a „megöllek, ha még egyszer rá mersz nézni” mondat, de valahogy nem bántam. Élveztem, ahogyan magának akart, és mindezt úgy szerette volna, hogy ne vegyem észre. Nem sikerült. 

Végül megérintette a kezemet, csak óvatosan, kémlelve az arcomat, mit szólok hozzá. Már-már reflexből is közelebb nyomtam végtagomat az övéhez, mire tisztán hallottam a sóhaját, mielőtt összekulcsolta volna a kezünket. A számba harapva igyekeztem elfojtani a mosolyomat, de hiába, mert az arcom így is lángvörös volt. Mit számít, egész nap paprikafej voltam. 

Kézen fogva sétálgattunk az utcai lámpák fényében, közben egyetlen szót sem szólva. A gesztusok sokkal többet beszéltek helyettünk: ahogyan a kezemet fogta, úgy éreztem, mintha egy árammal ellátott dróttal fognék kezet. Ahogyan néha lopva rám pillantott, próbálva felfedezni valamit az arcomon, boldogsággal töltött el, és meg is ijesztett.

Nem tudtam, mi volt velem. Olyan látványosan el tudtam őt tolni, amikor betoppant a szobámba, amiért túl gyorsnak éreztem a tempót. Ez még mindig bennem van, valahol tudom, hogy előbb kezdtünk el fizikailag vonzódni egymáshoz, mintsem megismertük volna a másikat, de a mai nap után ez teljesen háttérbe szorult. Megmutatta nekem a családját, megismertem az édesanyját és a két, hihetetlenül édes testvérét, valamint őt, amint a számára legfontosabb emberekkel törődik. Egy pillanatra sem tűnt el a mosoly arcáról, mindent örömmel csinált, a nővérek helyett ő gondozta Pattie-t, amíg a kicsik szobájában tartózkodott, és igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy befogadjanak engem. Biztosan nem túlzok, ha kijelentem, maximálisan jól végezte a dolgát.

Gondolatom végére már csak azt vettem észre, hogy Justin lelassít a házunk előtt. Ha nincs velem, istenemre megint túlmegyek a kapun. Nem egyszer fordult már elő. 

Szembefordult velem, és a másik kezemet is összeforrasztotta a sajátjával. Kissé félrehúztam, az egyik hatalmas, a házunk előtt elhelyezkedő fa mögé, ugyanis sokkal jobban kell figyelnem a lesifotósokra mostanság apa közelgő estélye miatt. Az előttem gyermekien aranyos fiú csillogó szemekkel meredt rám, még mindig szélesen mosolygott. Sosem láttam őt ilyennek azelőtt, mindig más és más személyiséggel lépett elém. Most azonban egyértelműen boldog, és dagad a szívem a gondolatra, hogy hozzájárulhattam a boldogságához.

- Annyira köszönöm neked, Emily – suttogta, magasságából adódóan lefelé nézett rám.

- Ha még egyszer meg mersz köszönni bármit is, megkeserítem az életed – igyekeztem szigorúan nézni, de a tervem azonnal befuccsolt, amikor nevetett egyet. 

- Oké. Akkor rémesen utállak, és soha többé nem akarok veled eltölteni egyetlen percet sem – mélyen a szemembe nézett, és már majdnem azt hittem, ismét egy személyiségváltozáson megy keresztül, mikor elengedte egyik kezem, és a derekamnál fogva szorosan magához vont, ezáltal immáron egyenesen a fülembe pusmogott. – Ha el mersz hinni egyetlen szót is abból, amit az imént mondtam, megkeserítem az életed.

Erősen az alsó ajkamba haraptam, nehogy idiótán felvihogjak, majd átfogtam őt a szabad kezemmel. Valamiért mindenáron meg akartam őrizni a jókedvét, mert egy belső hang azt súgta, a legközelebbi találkozásunkkor eltűnik majd, mint a kámfor. 

- Látlak holnap? – óvatosan, halkan kérdte, mintha csak ártani tudna azzal, hogy hozzám beszél.

- Holnap? Lássuk csak, holnap péntek – kicsit kibújtam szorításából, és elkezdtem jártatni az agytekervényeimet. – Szombaton apa estélye lesz, találnom kell egy ruhát, amiben mehetek, közben terveznem kell a divathétre és modellválogatást tartani… Jézusom! Terveznem kell a divathétre és modellválogatást tartani!  - ismételtem meg lesápadva utolsó mondatomat. – Még csak egy és háromnegyed ruhám van kész. Semmire nem megyek ilyen hozzáállással! – rémültem meg teljesen, és egyáltalán nem vártam el Justintól, hogy egy szavamat is értse, vagy törődjön vele, azonban ő mégis ezt tette.

- Nem szeretnélek feltartani, de nélküled sem szeretném tölteni a napjaimat, szóval, ha gondolod, megpróbálhatok segíteni – olyan kedvesen ajánlotta fel, hogy ha nem ismertem volna, azt hittem volna, ért a divattervezéshez, és minden boldogsága az lenne, hogy varrjon.

- Nem akarlak ezzel untatni – mondtam. – Tudom, milyen unalmas lenne neked, hogy semmit nem szólok, csak varrok, meg firkálok a jegyzetfüzetembe órákig. Ebben semmi érdekes nincs – fintorodtam el, amikor beleképzeltem magam a helyzetébe.

- Nekem érdekes, hogy nézhetlek – jelentette ki, és én halálosan elvörösödtem. – Szeretném látni milyen vagy, amikor ezt csinálod. Annyira élvezettel beszélsz róla, és a szíveden viseled, hogy engem is elkezd érdekelni, mi olyan jó benne. Talán, ha nézhetlek téged, és látnám, ahogyan csinálod, megérteném – belefúrta a tekintetét az enyémbe, s gondolatban a földig esett az állam.

Mióta ilyen őszinte? Mióta beszél ilyen nyíltan arról, amit érez? Mintha ismét egy totálisan más ember állna előttem. Megint valami átmeneti állapotban van, legközelebb meg hideg lesz velem, mint a jég. Mégis, annyira szívmelengető, annyira édes, hogy legszívesebben el sem válnék tőle, folyamatosan vele lennék.

- De… egész nap azt csinálom. És nem tartok szünetet, csak ha nagyon muszáj – bűntudat kezdett marni, amiért ellenkeznem kellett, de muszáj volt éreztetnem vele, mennyire komoly dolog ez számomra. - Úgy koncentrálok a tűvonásokra, mintha az életem múlna minden egyes öltésen. Ha bárhol is elrontom, ha egy kicsit is figyelmetlen vagyok… Belehalnék, ha nem végeznék a dobogón, Justin. Nagyon sokat jelent nekem ez a divathét, és a legjobb formámat szeretném nyújtani. Ehhez pedig százötven százalékos összpontosításra van szükségem – a derekát öleltem, hátam a fa törzsének nyomódott, ő pedig olyan közel volt hozzám, hogy hasamon éreztem az övét, amint emelkedik és süllyed levegővétel közben.

- Ó – kissé csalódott lett, lepillantott a fűre, majd ismét vissza rám. – Talán majd egyszer – szavai kísértetiesen Leahra emlékeztettek, hiszen ő is mindig ezt mondja. Talán majd egyszer beengedsz oda. Talán majd egyszer megbízol bennem eléggé. Talán majd egyszer segíthetek neked, hogy jobb munkát végezhess. Rossz érzés gyülemlett fel a gyomromban, de mégsem tudtam szólni egy szót sem. Túl nagy a kockázat, túlságosan félek, hogy elárul és… Egyszerűen csak nem élném túl, ha hátba szúrna bárki is. 

- Ne haragudj rám, kérlek – sokkal kétségbeesettebben mondtam ezt, mint akartam, és csak azt vettem észre, hogy párásodik a szemem. Sok embert bántottam meg ezzel a paranoiás rettegésemmel, de inkább legyek túlzottan elővigyázatos, mint túlzottan hanyag. Justin két keze közé fogta az arcomat, s lágyan méregetett.

- Hé, én nem haragszom – leheletfinom puszit adott a szemöldököm közé. – Csak hiányozni fogsz.

Hevesen vert a szívem szavaira, de minden egyes bókra úgy éreztem, felrepülök. Sokszor visszhangzik a fejemben, amiket mondott. Tetszel nekem, gyönyörű vagy, hiányozni fogsz. Jobban befúrta magát a szívembe, mint bárki más eddig, és még csak egy hete sem ismerem őt.

Eltűnt a szememből az eddig kitörni vágyó könnyzuhatag, s másra sem tudtam nézni, csak azokra az ajkakra. Olyan közel van hozzám, és annyira édes velem. Egy csapásra megváltozott, és biztos vagyok benne, hogy ez az énje gyökerestől köddé válik majd, mégis addig akarom abszurd kételyekbe ringatni magam, ameddig csak lehet. Ki tudja, talán többé nem lesz ilyen. Talán most látom ilyen állapotban utoljára. 

Nyelvével benedvesítette tökéletesen formált száját, s nagyot nyelt, amint lesiklottak a szemei az én ajkaimra. Valósággal lángra lobbantott a nézése, és végtelen vágy tört fel belőlem iránta. Ekkor, mintha beindítottak volna bennem egy lejátszót, Leah hangja kezdett utasítani a fejemben. De ami a legfontosabb, ne engedd, hogy megcsókoljon! De én meg akarom csókolni! Istenem, Miller, olyan könnyűvérű vagy. 

Két másodperc alatt akartam eldönteni, mit is tegyek, milyen jelet küldjek Justinnak, de az agyam és a szívem ezúttal döntetlenre zárta a meccset. Szörnyen meg akartam csókolni, közben pedig szörnyen el akartam tolni, és felvilágosítani, hogy már megint kezdünk gyorsítani. Azonban ma, ahogyan viselkedett velem, amilyen élvezettel társalgott az anyjával, s amilyen csodálattal nézett rám, ez valahogy mellékesnek tűnt. Vágytam a csókjára, s hirtelen ezer évnek éreztem azt a pár napot, amikor utoljára volt alkalmam megtapasztalni csókja ízét.

A szemembe nézett, tekintete elsötétedett, és halványan éreztem arcomon iramos levegővételét. Ő is arra gondol, amire én. Ő is szeretne megcsókolni engem. És, ahogyan ránézek, talán nem csak megcsókolni. Tulajdonképpen levetkőztetett a szemével, s csak azért nem bántam ezt, mert én is így cselekedtem gondolatban. Számtalanszor elképzeltem őt, és a fedetlen testét, de mindig el kellett fordítanom a tekintetem, mert a gondolatra is lángvörösre pirultam, és nyugtalan lettem.

Már vártam a pillanatot, amikor végre összeforrhatnak ajkaink, és közelebbről érezhetem őt. Beleremegett a térdem minden egyes pillantásába, görcsösen kezdtem epekedni a tekintetemmel iránta. Amikor már olyan közel helyzete fejét az enyémhez, hogy két milliméter választotta el őket, készültem megszűntetni a közöttünk lévő, két kilométernek tűnő távolságot, amikor váratlanul elhajolt, és komolyan nézett rám. 

- Én… - kezdett bele, és őszintén nem értettem, mit akar mondani. – Szeretném tiszteletben tartani, amit mondtál nekem. Korábban olyan mohó voltam, és mindig… közel akartalak tudni magamhoz, de felfogtam, hogy korlátoznom kell magam, mert túl gyorsan haladunk és én… szóval nem akarom elszúrni.

Immáron teljesen lesokkolva meredtem rá. Ki ez az ember, és hova vitte a vágytól izzó, heves természetű Justint? Ki cserélte ki őt erre a megfontolt, komoly, és érett fiúra? Sűrűn pislogtam. Ezt meg kellett emésztenem. Tényleg komolyan veszi, amit mondtam neki. Nem akarja leszúrni. Nem akarja, hogy mérges legyek rá később emiatt, ha elgondolkozom, mekkora hülyeséget csináltam, amiért szabad utat engedtem a vágyaimnak. Engem akar. Justin engem akar, és nem csak egy alkalomra.  

- Igazad van – meglepődöttségemben csak ennyire tellett tőlem beszéd szempontjából. Ő jobban észnél volt, mint én. Leállított magát, hogy ne legyen ebből baj később. Istenem, mégis mivel érdemeltem ki őt?

- Most pedig menj, sokat kell pihenned, hogy jól tudj dolgozni – melegen mosolygott rám, és ekkor már megbántam az elhalasztott csókot. – Majd azért kereslek. Nem fogsz tőlem egykönnyen megszabadulni – vigyorgott, és puszit nyomott az arcomra. Mérhetetlenül jólesett a törődése, éppúgy akartam én is törődni vele, mint ahogyan most ő. – Jó éjt, Emily – hangsúlyára a hideg is kirázott, megbénított a közelségével. Forró puszit nyomott először a szám bal, majd a jobb sarkába jó éjt puszi gyanánt. Hát, már biztosan nem fog rosszul telni az éjszakám. 

- Jó éjt, Justin – jobb kezemmel lágyan megsimítottam selymes arcát, és puszit nyomtam a szája fölé, mire kiengedte bent tartott levegőjét. Ő is végigsimította az arcomat, mielőtt elvált tőlem, s pár másodperc múlva azon kaptam magam, hogy már méterekkel arrébb jár, közel a horizonthoz.  

 

Sziasztok!:) Egyszerűen ezer éve, hogy raktam részt, ne haragudjatok. A suli kiszipolyozott, és nem tudtam egy perc levegővételre sem leállni. Tegnap viszont mindent kidobtam a kezemből, és letettem magamat, majd ütögettem a billentyűzetet, mint valami hülye :)

Ez a rész úgy érzem, nem tartogat magában semmi érdekeset. Egy kicsit lapos, és ezért ne legyetek rám mérgesek, ezt muszáj volt beszúrnom, hogy folytatni tudjam. Ettől függetlenül szerintem halál édesek, Justin is és Emily is a maguk módján. Imádom őket. :)

Tizenhárom komment gyűlt össze az előző rész alatt, mindet olvastam egytől egyig, és köszönöm. Nem szeretnék csalódást okozni nektek, és nem akarok alábbhagyni annak a szintnek sem, amit eddig ütöttem az íráskészségemmel. Igyekszem javítani magamat, sokat olvasok, rengeteget tanulom a nyelvtant, mert az egyik kedvenc tantárgyam. Egy szó, mint száz: igyekszem hozni a legjobb formám értetek, és magam miatt is.

Remélem, ez alatt a rész alatt is összehoztok nekem pár kommentet, hogy ösztönözzetek a folytatásra! :)

See you soon ♥

u.i.: 33033 az oldalmegtekintés jelen pillanatban, és 33 feliratkozó. Wow :')

24th chapter - I'm gonna ask you one more time

-*- Justin szemszöge -*-

Alig hallom a külvilág zajait a fülemben dobogó szívem miatt. Látom, hogy elhalad mellettem egy autó, de csak látom. Minden, amire koncentrálni tudok, az Emily, ebben az észveszejtő ruhában. Kétlem, hogy valaha is gondoltam volna róla, hogy ennyire gyönyörű is tud lenni, bár már akkor megláttam a szépségét, amikor az ölemben feküdt ronggyá verve.

Már csak két percre vagyunk a kórháztól, és széttép az ideg. Vajon én is bent lehetek majd, amikor beszélgetnek egymással, vagy kint kell várnom, és a falat kaparni? Valószínűleg az utóbbi lesz, ugyanis nem hiszem, hogy anya a jelenlétemmel együtt képzelte el a bizalmas beszélgetést Emilyvel. 

Addig törtem a fejem, amíg Emily rám nem szólt, hogy megérkeztünk. Belépésekor minden ember felfigyelt rá: az alkalmazottak szinte mindegyike név szerint köszönt neki, néhány férfi pedig elismerő pillantásokat vetett rá. Legszívesebben szikével szúrtam volna ki a szemüket, amikor látványosan utána pillantottak, de ehelyett csak annyit tehettem, hogy kicsit közelebb mentem Emilyhez, ezzel érzékeltetve feléjük, hogy ő az enyém. 

- Emily, de örülök, hogy látlak! – indult meg mosolyogva felénk egy középkorú, fehérbe öltözött nő, majd szorosan átölelte a célszemélyét.

- Melissa! – hangzott Emily mézédes hangja. – Hogy van a fiad?

- Neked hála, kicsattan az egészségtől – felelte a nő. – Segíthetek valamiben?

- Nem, köszönöm, csak látogatni jöttem – pillantott felém egy pillanatra, majd vissza a beszélgetőpartnerére.

- Rendben, csak szólj, ha szükséged van bármire – simította meg Emily vállát, s elillant. Kérdő pillantást vetettem a mellettem álló szépségre, mire megadta a magyarázatot. 

- Szerves része vagyok a kórház jótékonysági szervezetének – kezdte. – Sok pénzt adományozok nekik különböző betegségek kezelésére, és kutatómunkákra. Melissa, akivel az imént beszéltem, az ápolónők egyike, a fiánál pár hónappal ezelőtt diagnosztizálták a rákot. Még gyógyítható állapotban volt, azonban ápolónőként alig kereste meg a pénzét a megélhetéséhez, így hozzájárultam a kezeléshez, és amint hallhattad, már jobban van a fia – mesélte, s a végén egy halvány mosolyt vetett rám. 

Elakadt a szavam. Nem gondoltam, hogy amikor azt mondta nekem, a pénz számára az emberek támogatásához kell, erre célzott. Az iménti történetből ítélhetően nagyon komolyan veszi a jótékonykodást, és ezáltal csak még nagyobbra nőtt a szememben, ha lehetséges ez egyáltalán. Mindig mindennel lenyűgöz, én pedig semmi újat nem tudok mutatni neki.

- Elképesztő vagy – csak ennyit tudtam kinyögni, mert máris más szögben láttam az egészet. Bárcsak én is tudnám ugyanezt művelni, mint amit ő.

- Csak azt teszem, ami helyes – vágta rá. Zavaromban azt sem tudtam, mit tegyek, így csak kérdeztem valamit, hogy ne legyen ilyen csend. 

- Szeretnél bemenni a kicsikhez, mielőtt beszélsz anyával? – vetettem fel az ötletet, mert eszembe jutott, hogy a gyerekek mennyire barátságosan fogadták abban a krízishelyzetben is, amiben voltunk. 

- Csak ha lehet – mondta.

- Már miért ne lehetne? – ráncoltam a szemöldököm. – Gyere.

Jobb kezemet a derekához helyeztem, s úgy irányítottam őt. Így két legyet ütöttem egy csapásra: Emily tudta, merre kell menni, a férfiak meg tudták, hogyha továbbra is felfalják őt a szemükkel, akkor rájuk szabadítok egy falka éhes Bernáthegyit. Két emeletet mentünk fel, majd a 261-es szoba elé értünk. Ott megálltam, s kopogtam kettőt, hogy megtudjam, ébren vannak-e már. 

- Ki az? – kérdték kórusban.

- Én vagyok – feleltem, s be is nyitottam. Mind a ketten a saját ágyukon voltak, ugyanis Jaxon nem terhelhette a lábát, Jazzynek pedig nem volt kedve fájós kézzel játszani, így a mese a tévében lett a nyerő választás. – Hoztam nektek valakit – jobb kezemmel ismét Emily dereka után kutattam, majd beljebb húztam őt. A kicsik nagy szemekkel meredtek az idegenre, de amint kissé beljebb lépett, már felismerték, így derült arccal néztek felé.

- Sziasztok – Emily széles vigyorral köszöntötte őket, s megindult Jazzy felé, ugyanis az ő ágya volt közelebb.

- Szia – köszöntek neki, Jaxon még el is mosolyodott. Nem csoda, ő is férfiból van.

- Hogy érzed magad? – simította végig a gipszet Jazzy kezén, majd óvatosan megvizsgálta.

- Hát, egy kicsit fáj – biggyesztette az ajkát az én első számú hercegnőm. 

- Ezután már csak jobb lesz, hidd el – mondta Emily, s szemével máris Jaxont kereste, aki szégyellősen nézett rá. Még szerencse, hogy csak négy éves, mert még a végén őt is eltiltanám Emilytől. – És hogy van a szuperhősünk? – felállt, s odasietett Jaxonhoz, aki ülő pozícióban eltakarta magát a takarójával, s csak a szemét hagyta szabadon. 

- Nem vagyok szuperhős, Brumi az – húzta elő az ezeréves mackót maga mellől, s odamutatta Emilynek.

- Csak egy igazi szuperhős képes ilyen jól viselni a térdfájást, tudtad? – Emily háttal volt nekem, így nem láttam az arckifejezését, de biztos voltam benne, hogy a legédesebb tekintettel nézett Jaxonra, ugyanis a testvérem elvette a takarót maga elől, s mosolygott egy nagyot. 

- Akkor hamar meg is fog gyógyulni, ugye? – kérdte Jaxon.

- Ha ilyen ügyes leszel, akkor biztosan – a szépség megsimította az öcsém haját, majd felállt és felém nézett. Én az ajtónak dőlve csodáltam őt, s lehajtottam a fejem, amikor rám pillantott. Annyira gyönyörű, és várnom kell, hogy teljesen az enyém legyen.

- Nagyon aranyosak – sétált oda elém, a kezét összekulcsolta maga előtt, s abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak lehetnék én az egyik keze. 

- Nem mindenkivel ilyenek – kacsintottam Jazzy-re, amikor rám vetült tekintete. – Van, akivel igazi sátánként viselkednek. Úgy látszik, te szimpatikus vagy nekik.

- Ennek örülök – félénken vigyorgott, a padlót bámulta. Meghaltam volna, hogyha még egy percig így nézett volna, így úgy határoztam, essünk túl azon, amiért idejött. 

- Gyere, átviszlek anyához – kinyújtottam felé a kezem, s ő felém kezdett sétálni. A kezem lassan már természetesnek veszi, hogy a derekán pihenhet, de nem tehetek róla.  

Emily elköszönt a gyerekektől, mielőtt teljesen kilépett volna az ajtón, majd hagyta, hogy vezessem. Sajnos csak a mellettünk lévő ajtóig kellett elmennünk, így hamar le kellett vennem a kezem róla. Kopogtam hármat, s anya hangja jelezte is, hogy bemehetünk. Éppen nyúltam az kilincsért, amikor Emily megállította a kezemet.

- Várj – tekintete hamarjában sok aggodalomról árulkodott. – Mi lesz, ha nem kedvel majd? – szemeimbe nézve kezdte rágcsálni az alsó ajkát, így sikerült elérnie, hogy azt bámuljam a szeme helyett.

Felettébb furcsa volt látni, hogy ennyire érdekli anya véleménye, és egyáltalán, hogy azt hiszi, bárkinek is tud nem rokonszenves lenni. Anya a világon a legjobb, egy ilyen édes lányt pedig, mint ő, azonnal megkedvel, ebben biztos vagyok.

- Kizárt, hogy ez meg fog történni – a kezéért nyúltam, s ő hagyta, hogy összekulcsoljam az ujjainkat. – Csak add önmagad, és minden oké lesz – úgy hangzott a fejemben saját mondatom, mintha már hónapok óta együtt járnánk, és most jönne az a rész, hogy bemutatom őt. Legalább később már nem kell. 

- Rendben – bólogatott, s legnagyobb meglepetésemre átölelt. 

Nem haboztam elfogadni, elengedtem a kezét, s szorosan magamhoz vontam őt. Haja illata azonnal megcsapta az orromat, így mélyeket lélegeztem, hogy beszívhassam azt. A ruhája hátul csak a háta közepéig ért, ezért felül szabad bőrfelületet érinthettem. Megborzongott az érintésemre, s Isten legyen a tanúm, hogyha nem egy kórházi folyosó kellős közepén álltunk volna, akkor mit sem törődve semmivel megcsókoltam volna. Ehelyett csak egy puszit adtam a halántékára, ezt követően szétváltunk. Pár másodpercig még nem mozdultam, hogy összeszedjem magam, majd kinyitottam az ajtót.

Anya a szokásos kedves mosolyával köszöntött, s amikor megpillantotta a mellettem idegeskedő lányt, a mosolya csak még szélesebb lett. Emily lassan belépkedett, udvariasan előreengedtem, s be is csuktam az ajtót magunk mögött. 

- Csókolom – köszönt félszegen anyának. Láttam rajta, hogy rettentően izgul, így megnyugtatásképpen megsimítottam az ép vállát. 

- Szia – anya közvetlenül üdvözölte. – Jó lesz a szia is. 

- Oké – engedett kissé merev tartásából Emily. 

Le sem tudtam róla venni a szemem. Anya szobája kisebb, mint a kicsiké, így egész egyszerűen bevilágította a teret szépségével. Szőkésbarna haja ragyogott, a barna ruha pedig, amit viselt, nem is állhatott volna jobban rajta. Minden egyes négyzetcentiméter a testén tökéletes számomra, annak ellenére is, hogy tudom, van egy pár sebe. 

- Ülj csak le – mutatott a kisszékre, mire Emily engedelmesen helyet is foglalt. 

Nagyot nyeltem, s csak akkor vettem észre, hogy minden mozdulatát figyelemmel kísérem. Kezeit összetette, majd két combja közé rejtette őket. Valószínűleg fázhat, a légkondicionálás a kinti meleg levegőhöz képest sokkal másabb. Ezzel a mozdulattal a lábaira terelte a figyelmem, ezért még nagyobbat nyeltem. Kiszáradt a szám, ahogyan fürkésztem őt, mindenem érinteni akarta a bőre tapintását.

- Justin, magunkra hagynál minket egy pár percre? – anya kedves hangja úgy repített vissza a vágyakozásomból, mintha pofon vágtak volna. Utoljára ránéztem az áhított lányra, aki egy halvány mosolyt intézett felém. Bólintottam, és felkészítettem magam, hogy pár percig nem látom majd őt, utána ki is léptem a szobából.

Most jön az a rész, amikor egy percet, fél órának érzek, amíg idekint várakozom. Miről fognak beszélni? Én miért nem lehetek bent? Elvégre, az nem titkos, hogy megköszöni neki, amit értünk tett. Istenem, de utálok várni. 

Hogy gyorsabban teljen az idő, elhatároztam, hogy bemegyek a kicsikhez. Most nem kopogtam, már tudtam, hogy egészen biztosan ébren vannak. Meglepő jelenet tárult a szemem elé: Jazzy átköltözött Jaxon ágyára, s komoly, négy és hat évesekhez méltó beszélgetést folytattak egymással szemben ülve. Jelenlétemre felkapták fejüket, s mosolyogni kezdtek.

- Mi olyan mulatságos? – odasiettem hozzájuk, helyet foglaltam közöttük, s boldogan átkaroltam őket. Régen láttam így a testvéreimet; a szokásos sápadt arcszínük helyett most sokkal egészségesebbnek tűnnek. Itt kapnak elég ételt, és tömik őket egy csomó vitaminnal is. Biztosan nem is engednek ki minket innen, amíg el nem érik az elvárt vitaminszintet. 

- Semmi – túl gyorsan vágták rá a választ, így tudtam, hogy valamiben sántikálnak.

- Na, ne hazudjatok itt nekem – csiklandoztam meg a nyakukat, mire felnevettek. – Hallani akarom, mit susmorogtatok az előbb – erősködtem. Jazzy és Jaxon egymásra néztek, mintha szavak nélkül vitatták volna meg a döntést, s közelebb jöttek hozzám.

- Ti szerelmesek vagytok Emilyvel? – kérdezte tőlem Jazzy, mire alaposan kimeredt a szemem.

Azt mondják, a gyerekek sokkal egyszerűbben meglátnak mindent. Ők nem gondolkoznak annyira racionálisan, mint a felnőttek, a gyermeki szemük leegyszerűsítve látja a világot. Ha ez igaz, mennyire nyilvánvaló jelet adhattunk Emilyvel, hogy egy négy és egy hat éves ennyire alapvetően rákérdez erre?

Zavartan pillantottam rájuk. Mit is felelhetnék erre? Nem vagyok szerelmes belé, de rettentően vágyom rá. Érezném, ha szeretném őt, de úgy vélem, attól még egy kicsit távol vagyok. Mégis, ha tudom, mit érzek, miért gondolkozom a válaszon?

- Nem vagyunk – ráztam a fejem, s az az érzés tört elő bennem, mint amikor hazudni szoktam. Hiszen az előbb jelentettem ki magamnak, hogy nem szeretem. Alig ismerem. Hogyan szerethetném? Stephanie-t sem ismerted, mégis fülig szerelmes voltál belé – zengte a belsőm. Stephanie… Ő más. Vagy nem? Ugyanez lenne a helyzet Emilyvel is, mint vele? Fogalmam sincsen.

- Miért? – kérdte ezúttal Jaxon. Te jó ég, egyre rosszabb ez a helyzet. Mintha a rendőrségen hallgatnának ki, esküszöm. Hogyan magyarázhatnám el nekik, mit érzek, hogyha még én sem tudom?

- Tudjátok, ez… bonyolult – nyögdécseltem. – Olyan felnőtt dolog.

- Miért bonyolult? – meredt rám kíváncsi szemeivel Jazzy. – Olyan kedves! És te is olyan kedves vagy, bátyus. Miért nem vagytok szerelmesek? 

Elámulva néztem a húgomra. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Viszont Emily még csak a dühkitöréseimről sem tud, egyértelmű dolgokról, amelyek rám vonatkoznak. Lehet, hogy ha jobban megismer, már nem is kellek majd neki többé. Rémisztő ez a gondolat, úgyhogy nem is gondolok rá többet.

- Szeretnétek, hogy azok legyünk? – néztem rájuk felváltva.

- Igeen! – éledtek fel. – Akkor sokat tudnánk vele lenni, és végre játszhatnék valakin fodrászosat is! – magyarázta Jazzy, mire elnevettem magam. A testvéreim nagyon megkedvelték Emilyt, ez szemmel látható. Mégsem akarom, hogy közel kerüljön hozzájuk, mielőtt eldőlnének közöttünk a dolgok, mert nagy csalódás lenne nekik egy újabb embert elveszteni, akihez közel álltak.

- És nem az én hajamat piszkálnád mindig! – förmedt fel Jaxon.

- Amúgy is tiszta göndör hajad van, nem lehet vele semmit csinálni! – háborodott fel Jazzy.

- Na, elég legyen – szedtem szét őket, mielőtt elkezdtek volna veszekedni, s óvatosan, a sebeikre vigyázva, csiklandozni kezdtem őket. Erre a jelenetre nyílt az ajtó, s megpillantottam Emilyt, amint mosolyogva figyel minket.

Látványa ismét megdobogtatta a szívemet, abba is hagytam a kicsik kínzását. Amint észrevette, hogy nézem, lehajtott fejjel közelebb jött hozzánk, s megállt előttem. Csodálkozva néztem fel rá, legszívesebben azonnal közelebb rántottam volna őt, de mivel több tényező is megakadályozta ezt, inkább kontrolláltam magamat.

- Hogy ment? – felálltam, így felé magasodtam. Kezeim szabályszerűen reszketni kezdtek, annyira vágytak az érintésére.

- Jól – bólintott mosolyogva. – Azt üzeni, hogy menj be hozzá egy kicsit.

- Rendben – feleltem, s otthagytam őt a kicsikkel. Biztosan nem fog senki mondani semmit arról, hogy mi zajlott le odabent, és ez idegtépő. Ráadásul miért kell, hogy bemenjek? Ezek a nők, te jó ég. 

Benyitottam anyához, az arckifejezése mit sem változott, mióta kimentem innen. Furcsán éreztem magam, mintha valamit titkolna előlem. Miről lehetett szó idebent?

- Akkor most megkérdezem még egyszer – kezdte, miközben leültem mellé. – Mi van köztetek ezzel a lánnyal?

Kérdése hidegen érintett. Mi ez, a kihallgatás világnapja? Miért akarja mindenki mindenáron tudni, hogy mi van közöttünk Emilyvel? Még én magam sem tudom, mi ez az egész, ezen kívül fogalmam sincs, hogy lehetséges-e pár nap alatt beleszeretni valakibe úgy, hogy alig ismerem. Nem tudok semmit!

- Miért kérdezed? – ráncoltam a homlokom. – Mondott neked valamit?

- Nem mondott semmit, de az anyád vagyok, Justin, és látom, hogyan nézel rá – felelte. Szentséges isten, nem lehetek ilyen evidens! Mindenki tudja, mi van, csak én nem. Mások jobban tudják, mit érzek iránta, mint én magam. Ez egyszerűen hihetetlen.

- Jaj, anya én… - temettem az arcom kezeimbe, s gondterhelten beletúrtam a hajamba. – Nem tudom. Annyira vágyom rá. Szeretem, ha a közelemben van, ha pedig nincs, akkor máris rosszul vagyok. Imádok ránézni, mert egyszerűen gyönyörű lány, és elképesztő, hogy szóba áll velem azok után, ahogyan viselkedtem vele. Mindig hozzá rohantam, ha baj volt, és ő feltétel nélkül segített nekem, annak ellenére, hogy nem is ismer, nem tud a kitöréseimről, semmiről. Egyre nehezebb türtőztetnem magam a közelében, ugyanis ő semmit nem akar elsietni, és ezt megértem, de szörnyű, hogy még csak meg sem csókolhatom, ha szeretném. Ezeken felül ő gazdag, a szülei biztos nem fogadnák jól, hogy egy ilyen kis senkivel jár, mint én – hadartam el, és fel sem fogtam, mi mindent mondtam ki hirtelenjében. Ennyi elnyomott érzést egy helyen régen láttam már. S mindezt az anyámnak mondtam el, aki vagy megérti, vagy nem, de nem tudom róla elképzelni, hogy az utóbbi lenne. Anya váratlanul a kezemre helyezte sajátját, így ránéztem.

- Emily nagyon kedves lány – bólogatott. – És biztosan nem lenne veled tartózkodó, ha egyértelmű lennél. Amilyen néha tudsz lenni, el tudom rólad képzelni, hogy egyszer így, egyszer úgy viselkedtél vele, szegény lány azt sem tudhatta, kivel áll szemben. Ne azt éreztesd vele, hogy kihasználod, hanem hogy komolyan gondolod, amiket neki mondasz. Márpedig ahogyan az előbb nyilatkoztál róla, komolyabbak az érzéseid, mint te azt tudod. Végre találtál valakit olyan hosszú idő után, Justin, becsüld meg őt – meredt áthatóan a szemembe.

Mélyen elgondolkodtatott anya mondandója. Ő mindenkinél jobban ismer, és tudja, milyen természet vagyok. Hajlamos vagyok úgy viselkedni egy lánnyal, mint egy fiúval, amiért két éve már semmilyen kapcsolatom nem volt nőkkel. Emilyn kívül a két év alatt eddig csak az a csaj volt az életemben, akivel nemrégiben lefeküdtem, de ha tehetném, már azt is visszacsinálnám. És ha szerinte komolyabbak az érzéseim, mint én azt egyáltalán felfognám, akkor vajon mit érezhetek?

- Nem akarok úgy járni vele, mint Stephanie-val, anya – suttogtam. – Próbálom kitapasztalni, hogy egyes helyzetekre hogyan reagál. De egyszerűen… semmit nem látok. Csakis azt a segítőkész lányt, akit probléma esetén, és ez megrémiszt. Nem akarok belé szeretni, mert…

- Mert félsz, hogy úgy elmegy, mint Stephanie, ez érthető – fejezte be a gondolatomat. – De ne hasonlíts minden lányt egyhez, ez nem helyes. Ő teljesen más, mint az a lány volt, erre már te is rájöhettél. Nem kell mindenkitől tartózkodnod csak azért, mert valaki rideg volt veled régen. Ami volt elmúlt, lépj tovább, és legyél ismét szerelmes. Talán jobban fogod szeretni őt, mint Stephanie-t, sosem tudhatod. Próbáld meg – bíztatott kedvesen.

Valahogy sokkal könnyebbnek érezem a szívemet, miután ezek a szavak elhagyták anya száját. Emily lehet a mentőövem. Ha vele lennék, lehet, hogy jobban tudnám kontrollálni a dühkitöréseimet is, és nem fenyegetne az a veszély, hogy ártok valakinek. Lerombolhatná a falat, amelyet magam köré építettem, s újra érezhetném, hogy milyen az, ha szerelmes vagyok. Anyának igaza van. Nem félhetek mindig attól, hogy kiszalad egy ember az életemből, akit szeretek. Muszáj vállalnom a kockázatot.

Felálltam, s jó szorosan átöleltem anyát. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Ő az egyetlen támaszom évek óta, a legjobb ember, akit csak ismerek. A minimum, amit megtehetek érte, hogy mellette állok én is, és ezúttal őszinte leszek vele. Majdnem őszinte.

- Köszönöm – ölelgettem, majd egy puszit adva a homlokára elváltam tőle. Anya csak mosolygott, s megsimogatta a karom.

- Na, menj utána, már biztosan vár téged – intett fejével az ajtó irányába, s én már mentem is.

Biztosan hülyének néznek, hogy két szoba között rohangálok folyamatosan, de jelenleg ez a két szoba tartalmazza a számomra legfontosabb embereket, és nem hagyhatok figyelmen kívül senkit. Visszamentem a kicsik szobájába, s most Emily volt az, aki a testvéreim között ült, s beszélgetett velük. 

Legszívesebben odarohantam volna hozzá, és levegőhiányig csókoltam volna az anyával való beszélgetésem után, de még mindig nem tehettem. Viszont boldog voltam, a vigyort aligha tudtam lemosni a képemről. Feléjük vettem az irányt, s leültem Emily lába mellé.

- Minden rendben? – kérdte, amint rám nézett. 

- Igen, persze – hevesen bólogattam, s az ölembe raktam Jazzy-t. 

- Emily, kérdezhetek valamit? – fordult el tőlem a húgom. 

- Hogyne – mosolygott rá aranyosan. Egy pillanatra megijedtem, hogy esetleg eljátssza ugyanazt, amit velem, s kínos helyzetbe kerülünk, de amint felette a kérdését, megkönnyebbültem.

- Megfésülhetem a hajad? – hangja édes volt, nem lehetett neki nemet mondani, s Emily nem is tette meg.

- Hát persze – nevetett. Jazzynek sem kellett több: azonnal hozta a fésűt, s nekiesett Emily hajának. 

Ahogyan elnéztem őt, átszaladt az agyamon a gondolat, hogy mennyire jó lenne együtt lenni vele. A gyerekek imádják őt, anya sincs ellene a kapcsolatnak, s én is kezdem beismerni, hogy a bezárkózással nem megyek semmire. Emily mindenkire jó hatással van, s tudom, hogy nekem is jó kezelés lenne vele lenni. Életemben először érzem azt, hogy a dolgok kezdenek egy kicsit jóra fordulni körülöttem. Talán így marad, talán rosszabb lesz, ezt nem tudhatom. Viszont ha ő mellettem marad, már nem lesz lehetetlen túlvészelni a rosszat sem. 

Na, megkönyörültem rajtatok, amiért csak hét komment gyűlt össze, és rész van. :D De ezalatt a rész alatt már várom a visszajelzéseket, mert kíváncsi vagyok, mit gondoltok a szituról :)

Örömmel olvasgattam egyébként, hogy kaptam egy-két bővebb terjedelmű hozzászólást is, és annyi lenne elsősorban a hozzáfűznivalóm, hogy köszönöm ♥ Másodsorban pedig, hogy NEM, SOHA DE SOHA DE SOHA NEM UNTATNAK A HOSSZÚ KOMMENTEK, ne is írjatok ilyet! XD Amikor meglátom, hogy valaki írt, olyan leszek, mint egy ötéves kisgyerek, és alig várom, hogy elolvashassam. Talán hülyeség, de én így vagyok összerakva. :)

Remélem, hogy tetszett, amit írtam, a következő rész még nincsen készen, de igyekszem vele, ahogyan csak tudok. Nekünk jövőhéten is kell menni suliba, csak délutáni tanításra, de mindenképpen időt fogok szakítani az írásra. Love ya <3

U.i..: Aaaannnnyira köszönöm a 33 feliratkozót és a 30.000+ oldalmegtekintést, királyok vagytok! :) ♥