39th chapter - Wound

-*- Emily szemszöge -*-

Az idegesség egészen új oldalait ismerhettem meg tegnap este óta. Sosem izgultam még semmiért annyira, amennyire most. A kezeim jéghidegek és izzadnak, remegnek, képtelen vagyok egy poharat tartani, mert kilötyög a tartalma a padlóra. Nem reggeliztem, és előző este sem vacsoráztam, mégsem tudnék egy árva falatot sem lenyelni.

Ma lesz az estély.

Ma ismerik meg a szüleim Justint.

Ma van a halálom napja.

Szüntelenül ezek a sorok cikáztak a fejemben, mint valami átok, melyet rám szórtak a rossz cselekedeteimért. Nem tudom, melyik aggaszt jobban a három közül, de őszintén, egyszerűbb lenne elájulni és csak holnap felébredni, hogy ne kelljen végigélnem a ma estét. Azonban ezt nem tehetem meg. Túl kell vészelnem.

Remegő kézzel kapkodtam ide-oda a cuccaimat, ugyanis Leah házában fogjuk előkészíteni Justint a nagy eseményre, és öt percen belül indulnom kell. Szerencsére anya és apa elmentek elintézni az utolsó simításokat, így nem kérhetnek számon, hogy merre kószálok, amikor készülődnöm kellene.

Sietősen indultam útnak. Justint pontosan a kanyarban pillantottam meg, és ha eddig nem lettem volna elég ideges, mostanra egész biztosan kiütöttem a skála legmagasabb értékét. Hirtelen kétszer akkora erővel csapott le rám a felismerés, miszerint eszméletlenül fest a tegnapi változtatásokkal. Éppen lehajtott arcát tanulmányoztam, amikor felnézett rám, s abban a pillanatban szerettem volna megölelni a Napot, amiért rávilágított gyönyörű arcvonásaira, ezzel kihangsúlyozva mindent, amit szeretek rajta. Elmosolyodott, és kissé megszedte a lépteit, én azonban abbahagytam a menést és megálljt parancsoltam a kezemmel.

Lesifotósok. Gyűlölöm őket.

-    Szia, szépség – köszöntött. Egyszerűen elolvadok, amikor szépségnek hív.

-  Szia – beharapott szájjal hajtottam le a fejem, és egyszeriben nagyon érdekesnek találtam a vászoncipőm színét. Nem tehetek róla, végtelenül zavarba hoz a szimpla jelenlétével.

-    Tudod, ha most hozzád érhetnék, már biztosan nem te rágcsálnád az alsó ajkad – suttogta, mire a szívem egy versenyautónál is gyorsabban kezdett száguldani. Hogy képes ilyen lehengerlő lenni? Felnéztem rá, de bár ne tettem volna. Közelről még szebben festett, s még inkább belém szorította a levegőt. Istenem, ha az idegesség a ma estével kapcsolatban nem fog megölni, akkor az ő látványa egész biztos elvégzi a piszkos munkát.

-    Azt hiszem, induljunk – hagytam megválaszolatlanul a kijelentését, és elindultam Leah otthona felé. Justin mellém lépett, és kitartóan pihentette a kezeit a zsebében. Hála az égnek, ha hozzámér, biztosan elvesztem az eszem.

Az úton még megbeszéltünk pár részletet, felelevenítettem benne a tanultakat, biztos, ami biztos alapon. Annyira belemerültünk a diskurálásba, hogy képes voltam túlmentem Leah címén. Olyan hülye szokásom ez! Égő fejjel fordultam vissza, Justin pedig csak vigyorgott rajtam. Persze, én is élvezném, ha valakit ennyire meg tudnék őrjíteni egy szimpla pillantással.

-    Sziasztok! – Leah integetett felénk a távolból, és üdvözölt minket, amint megálltunk előtte. Elindult Justin felé két pusziért, mire ő ügyetlenül viszonozta, és lopva rám nézett. Csak tudnám, hogy Leah miért kényszeríti a barátomat fizikai kontaktusra. – Emily, ismét túlmentél a házon, igaz? Sosem javulsz meg – vigyorgott, majd átölelt. Igyekeztem úgy tenni, mint aki figyelmen kívül hagyta az iménti, külső szemmel teljesen ártatlannak tűnő jelenetet, így visszaöleltem.

-    Nem vitás, javíthatatlan vagyok – mondtam, mire kuncogott, és bevezetett a házba.

Egyből megindult az emeletre, a szobája felé. Én már rutinosan mozogtam, bár az új házban még nem voltam túlzottan jártas, de szinte ugyanolyan, mint az előző, csak kissé tágasabb kiadásban. Justin szorosan mellém simult, és a keze kibújt a zsebéből. Remélem, nem akar hozzámérni.

Leah kitárta a szobaajtót, s abban a pillanatban nem tudtam, mi sokkoljon le jobban: a temérdek CD a szobában, a szétdobált cuccai, vagy Derek a fotelban. Nem kell találgatni, hogy melyik lett a győztes.

-    Szia, Mily – bújt ki a könyvéből, amikor észlelte az ajtó nyitódását, és szélesen elmosolyodott. Mosolya mindössze másfél másodpercig tartott, ugyanis Justint megpillantva mellettem az undor és a meglepettség létező összes árnyalata kiült az arcára. Valamiért nevetni akartam. Szerintem sosem gondolta volna, hogy Justin így is tud kinézni.

-    Szia, Derek - köszöntem én is, és most rajtam volt a sor, hogy Justinra pillantsak. Ha a szeme szikrákat tudna szórni, Derek lenne az első, aki harmadfokú égési sérüléseket szenvedne.

Derek felállt, és szorosabban ölelt át, mint szokott. Tovább tartott a karjaiban, jobban hozzám bújt, bennem pedig kezdtek feléledni a feszültség szikrái. Leah fali tükrében pontosan láttam Justin ábrázatát, aki már olyan dühös volt, hogy valószínűleg két csepp vízben meg tudta volna fojtani Dereket. Állapotát konstatálva azon nyomban illedelmesen megszakítottam az ölelést, és felvettem az egy méter távolságot. Derek ekkor Justin felé fordult, és még csak annyira sem méltatta, hogy kezet fogjon vele, szimplán biccentett felé, mire Justin vissza. Édes istenem, tapintani lehet a feszültséget a szobában.

-    Szerintem kezdjünk neki – szólalt fel Leah, és ezért végtelenül hálás voltam neki. Justin azonban meg sem hallotta.

Még mindig dühösen farkasszemet nézett Derekkel. Úgy vizslatta, mint egy ragadozó, aki lecsapni készül a zsákmányára, és ettől a kelleténél jobban megijedtem. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, ami kiránthatná a transzból, így a kezéért nyúltam, és rákulcsoltam az enyémre. Ekkor hirtelen lenézett összeforrt végtagjainkra, majd a szemembe, és meglágyultak az arcvonásai. Bíztatóan, halványan rá mosolyogtam, és próbáltam emlékeztetni a tekintetemmel, hogy nem kell félnie. Derek bármit tesz, a szívem akkor is Justinnál marad.

Justin ezután már csak rám figyelt, rászorított a kezemre, s ekkor futólagos pillantást vetettem Derekre. Le sem vette a szemét a kezünkről. Remek, ma nagyon észnél kell lennem, hogy egyikkőjüket se borítsam ki.

Miután sikerült lenyugtatnom ezt a szépséges embert, aki nem mellesleg csak az enyém, nekiálltunk a munkálatoknak. Mindenek előtt elküldtük fürdeni, hogy frissen be tudjuk szárítani a haját, és minden szennyeződés lekerüljön róla. Amíg bent volt, Leahval előszedtük az öltönyt, és kigőzöltük, majd kipakoltuk a kellő szerszámokat a haja és az arca rendbe hozásához. Már éppen végeztünk, amikor zajt hallottunk a hátunk mögül, amely jelezte Justin készenlétét, így hátrafordultam, és azt hittem, menten elájulok.

Egy szál törölközőben állt előttünk.

Egy. Szál. Törölközőben.

A haja vizesen omlott a homlokába, egy-egy vízcsepp végigutazta a felsőtestét, egészen a törölközőig, ahol végleg felszívódott. Azt sem tudtam, mit tegyek először, a zavarom már a plafonig ért, és ez tehetetlenné változtatott. Körülnéztem, s Leah tátott szájjal méregette őt, Derek pedig fújva egyet elfordult és újra beletemetkezett a könyvébe. Azt hiszem, ezek a reakciók voltak azok, amik kitépték a földből a gyökereket, melyeket a lábaim növesztettek oda, így némi ruhával a kezemben megindultam Justin felé, majd bevezettem a fürdőbe.

Igyekeztem dühösnek látszani. Én tényleg igyekeztem. De amint bezárult mögöttünk az ajtó, és megláttam azt a nyertes, száz gigawattos mosolyát, a felismeréstől valahogy nekem is nevetni támadt kedvem. Derek miatt tette. Hát persze, hogy miatta.

-    Ez csúnya volt – nyögtem ki két kuncogás között, és ránéztem. Egyszerűen gyönyörű volt.

-    Nem tetszem? – meresztette rám kiskutya szemeit, és játékosság tűnt elő az arcán.

-    De, azt hiszem, túlságosan is – csúszott ki a számon, mire elszégyelltem magam. Szent ég, Miller, most aztán elköpted magad – szólalt fel bennem a kis Emily, s elmosolyodtam. Justin beharapta az alsó ajkát, és egy egyszerű mozdulattal magához húzott. Hagytam neki, még szép, hogy hagytam, hiszen megőrjített, hogy nem lehettünk kettesben, és legalább azt ki akartam használni, amikor volt rá alkalom.

Puha száját az enyémhez nyomta, s a nyelve rögtön megtalálta az enyémet. A kezeimnek sem kellett több, kitapintottam minden izmot, kihasználtam, hogy mindössze egyetlen törölköző takarja. Bejártam a testét, ő pedig csak szuszogott, s szorosan magához vont. Két kezébe vette az arcomat és elmélyítette a csókot, mire megremegtek a térdeim a gyönyörtől, s belemartam a hátizmába. Istenem, ez az érzés olyan páratlan!

Felvezettem a kezem a vállára, majd a bicepszére, és a bal kezem valami érdeset tapintott ki. Megszakítottam a csókot, hogy megvizsgálhassam, s csak akkor láttam meg a vágást a kezén. Már az első találkozásunkkor is észrevettem, de azóta teljesen kiment a fejemből. S most, teljes fénynél látva, összeszorult a szívem a tudatra, hogy ez valaha szörnyű fájdalmakat okozhatott neki. Justin észrevette, mivel vagyok elfoglalva, s lágyan a szemembe nézett.

-    Már nem fáj, Emily – mondta halkan, mintha olvasna a gondolataimban, mire megsimítottam a területet.

-    Hogy szerezted? – súgtam, s felnéztem rá. Kissé eltorzult az arca az emléktől, lehajtotta a fejét, hogy ne tudjak a szemébe nézni, de ekkor kezeim közé fogtam az arcát, s felemeltem. Fájdalmat láttam rajta, s akkor már megbántam, hogy egyáltalán megkérdeztem.

-    Az apám – suttogta, és ekkor hirtelen mindent megértettem. Nem vártam el, hogy többet mondjon, csak megsimítottam puha arcbőrét, hogy megnyugtassam, ám ő folytatta. – Eltört egy sörös üveget, és annak az egyik darabjával akarta bántani anyát. Én próbáltam védeni őt, és akkor szereztem ezt, de nem sikerült teljesen, anyát is megsebezte a kezén. Szerencsére a kicsiknek nem esett bajuk – egyre jobban halkult a hangja, a melankólia beköltözött ebbe a hatalmas fürdőszobába. Olyannyira meg akartam őt nyugtatni, mint még soha, hisz nem érdemli ezt a sorsot, úgy ahogy a testvérei és az anyja sem. Mind túl csodálatos emberek ahhoz, hogy így kelljen élniük az életüket.

Nem tettem mást, csak lágyan megcsókoltam Justint, ő pedig nyomban visszacsókolt, majd az ölelésébe vont. A nyakamba temette a fejét, és hirtelenjében minden másodlagossá vált a számomra. Az estély, Leah, Derek, a szüleim… Egyedül ő volt az, aki számított.

-    Te vagy a mentsváram, Emily – súgta, s megremegtem attól, ahogyan a nevemet mondta. – Soha ne menj el – szorított magához. Visszaszorult a levegőm, már csaknem elsírtam magam, de tudtam, hogy erősnek kell lennem. Mindkettőnk helyett is.

-    Soha nem fogok, Justin – mondtam végül, s ő kibújt a nyakamból, majd utoljára megcsókolt. Így akartam maradni örökké, de az idő sürgetett, és rengeteg tennivalónk volt, így kénytelen voltam megtörni a pillanatot. – Jobban tennénk, ha most…

-    Már öltözök is – vágott közbe, és édesen elmosolyodott. Nem tagadom, szerettem volna megnézni a folyamatot, de akkor végképp búcsút mondhattam volna az agyam ép és racionális részének, így kimentem a fürdőből. Leah nem volt bent, helyette Derek fogadott végtelen undorral az arcán.

-    Le is feküdtetek odabent? – kérdezte gúnyosan, hangja a késnél is élesebb volt. Kérdésére meredt szemekkel bámultam rá. Nem hiszem el, hogy ezt mondta.

-    Fejezd be, Derek, semmi közöd hozzá – mondtam dühösen, és most én következtem a farkasszemmel. Diadalmasan tartotta velem a kontaktust, majd egy idő után lemondóan megrázta a fejét.

-    Látnod kéne magad, Emily, szánalmas, ahogyan viselkedsz – a hangsúlya annyira megalázóan lenéző volt, hogy én szégyelltem el magam helyette.

-    Szerintem kettőnk közül nem én vagyok az, aki elítél valakit úgy, hogy még csak nem is ismeri – egyre csak feljebb tolta bennem a pumpát ezzel a modorral. – Szállj le róla, és fogadd el, hogy ő a barátom, és ez így is fog maradni, akkor is, ha fejre állsz – zártam le a beszélgetést a részemről. Ő mindössze annyit tett, hogy fennhangon nevetni kezdett, majd még mindig kárörvendő vigyorral folytatta a könyvét. Elképesztő, hogy néhány ember mennyit tud változni mindössze fél év alatt.

Justin ezt a pillanatot választotta, hogy kijöjjön a fürdőből. Ekkor már teljesen fel volt öltözve, magára húzta az inget és a nadrágot, hogy ne legyen annyira alulöltözött. Próbáltam valamelyest lenyugodni, és arra koncentrálni, ami igazán a feladatom, így rámosolyogtam Justinra. Leah betoppant pár kozmetikummal a kezében és szélesen elmosolyodott, amikor ránk nézett. Ez a család úgy furcsa, ahogy van.

Leültettem Justint a székre, és készültem felvinni rá egy kis sminket, hogy eltakarjam a kisebb bőrhibáit. Kitágult szemekkel nézett rám, amint elindultam felé az alapozóval, de aztán önfeláldozóan lehunyta a szemét és hagyta, hogy tegyem vele, amit csak szeretnék. Leah eközben a haját szárította, így csapatmunkával sec-perc alatt készen lettünk. A végeredmény pedig magáért beszélt.

-    Hű, ez aztán nem semmi – nézett tükörbe az alany, és elkezdte vizsgálgatni az arcát, mintha életében először pillanthatta volna meg saját magát. Azt hiszem, így még tényleg sosem volt alkalma megvizsgálni magát.

-    Kész vagy, már csak magadra kell venned az öltönyt – mondtam, és az órára néztem. Minden vér kiszaladt az arcomból. Már majdnem négy óra! Ez hogyan történhetett?

-    Emily, jobb lesz, ha mész, rengeteg a dolgod – nézett Leah is az időre, és muszáj volt egyetértenem.

-    Justin, hatra gyere, akkor lesz a bejelentkezés – fordultam felé, és megigazítottam az ingjét. – Megvan a meghívó?

-    Nálam van – mutatott a pulcsijára, jelezvén, hogy abban rejlik a kártya.

-    Rendben, akkor ott találkozunk – szorítottam meg a kezét, és minden erőmmel azon voltam, hogy el is tudjam engedni. Sajnos nem tudtam. Justin mélyen, megnyugtatóan a szemembe nézett és megsimította a csuklóm.

-  Minden rendben lesz, menni fog – mondta. – Az én csajom vagy, tudom, hogy megcsinálod – vigyorodott el, mire melegség áradt szét bennem, és máris nyugodtabbnak éreztem magam. Úgy fél percre.

-    Köszönöm – súgtam, és lehunytam a szemem, majd mit sem törődve a közönséggel, puszit adtam a szájára s megöleltem. Hallottam, ahogy Derek felhorkan, Leah pedig szótlan marad, de nem tudott érdekelni. Justin volt minden, ami érdekelt.

Leah kikísért minket a ház elé, ahol már nem lehettünk fizikai kontaktusban, így elengedtem Justin kezét. Derek még csak arra sem méltatott, hogy elköszönjön, de őszintén, ezt a legkevésbé sem bánom. Leah háza előtt végleg elváltunk Justinnal, és hazafelé vettem az irányt. Már csak pár óra, és elkezdődik. Bárcsak ezzel vége lenne ennek az egész felhajtásnak! De az igazság az, hogy nem fog. Ez lesz minden felhajtás kezdete.

Sziasztok! 

Azt hiszem, nyugodt szívvel foghatom magam, és bebújhatok a sarokba szégyenemben, amiért ilyen későn jelentkeztem. Nyugodtan meg is dobálhattok romlott tojással. Abszolút megérdemlem :D
Nagyon sajnálom a hatalmas kimaradást, de egyik dolog jött a másik után: versenyelőkészület, verseny, osztályozó, és még hátra van az előrehozott érettségi. Szerintem nem fogom túlélni, ennek ellenére próbálkozom.
A részről egy keveset. Igen, tudom, unalmas lett. Ezen nincs mit cáfolni. Kijöttem a gyakorlatból, pedig minden erőmmel próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Ihlet gyanánt olvastam is, mindent megtettem a siker érdekében, úgy tűnik, hiába. Csak húzódnak és húzódnak a történések, és ezt egy amolyan "élek és még működik a blog" résznek szánom. Ígérem, össze fogom kapni magam, mert nem vagyok megelégedve azzal, amit nyújtok.
A kommenteket nagyon köszönöm, mind a tízet, ez alkalommal is várni fogom őket. :) Szokásosan fogalmam sincs, mikor tudok jelentkezni legközelebb, de mindenképp fogok valamelyik blogon. Legközelebb találkozunk, remélem mihamarabb, addig is sziasztok! :)
U.i.: Innen is köszönöm azoknak, akik olvassák az Anything Could Happen-t is és támogatnak az írásban, végtelenül sokat jelent. :)

38th chapter - Scorpio

-*- Justin szemszöge -*-

Tegnap este döbbentem rá, mennyire is vagyok szerelmes Emilybe. Csak tartottam őt a karjaimban, és a világon semmi más nem létezett számomra rajta kívül. Néztem, amint alszik, ahogyan szuszog, és nem volt szívem otthagyni. Szentségtörésnek éreztem megzavarni az álmát, hiszen rajtam feküdt, szorosan hozzám bújt, ha akár egy mozdulatot is tettem volna, felébredt volna. Viszont választanom kellett a pillanatnyi öröm és a végső lebukás között, így óvatosan próbáltam meg kisurranni alóla, ám gyászos kudarcot vallottam, hisz azon nyomban felébredt.

- Justin? – kérdte tőlem, s készült felülni, ám én visszanyomtam őt az ágyra.

- Mennem kell, édes, a szüleid ránk fognak találni, és anya már biztosan aggódik értem – súgtam, miközben félig becsukódott szemébe néztem. Ő csak bólintott egyet, mire lágyan utoljára megcsókoltam, s el is tűntem a házból.

Én felszarvazott marha, azt hittem békében hazamenetek, és elmesélhetem anyának, milyen jó volt az együtt töltött idő Emilyvel. Ebből nagyjából semmi nem valósult meg, hiszen száz méterre az otthonomtól megpillantottam valakit, aki rettenetesen ismerősen festett.

Fekete pulcsi, világosbarna haj, és az a kék szem…. Ó, szent szar, ez Emily támadója! Hamar be is bújtam a legközelebb eső tömbház mögé, és megpróbáltam kihallgatni a párbeszédet, melyet egy magas sráccal folytatott.

- Mi az, hogy nincs nálad anyag, haver? – hangja úgy hangzott, mintha be lenne dilizve, és nem kizárt, hogy ez így is volt. – Azt ígérted kifizetsz, ha megcsinálom a melót!

- Figyelj, te kis pöcs – erőszak hangját halottam, mire kikukkantottam a tömbház mögül, s fél szemmel figyeltem, amint a másik srác a falnak szorítja azt a kis gennyládát. – Velem nem beszélhetsz így, világos? Itt én vagyok a főnök, és ha még egyszer ilyen hangnemben szólsz hozzám, a szart is kiverem belőled, fogtad? – dühödten ordította a képébe az utolsó szót, mire Emily támadója némán, s hevesen bólintgatni kezdett. – Nem azért vettelek át Skorpiótól, mert kurva jó szívem van, hanem mert munkaerőhiányban szenvedünk, úgyhogy jobb, ha tudod, hogy még egy ilyen, és szétdarabolva doblak bele a tengerbe cápakajának, értetted? – már emelte is a jobb kezét, hogy behúzzon egyet neki, de az a szerencsétlen könyörgőre fogta.

- Kérlek, ne, ne bánts – felemelte mindkét kezét, és védekező pozícióba állt. – Nem fordul elő többet, ígérem.

- Ajánlom is, kölyök, mert különben kinyírlak – elfojtott hangon fenyegette, a feje eltorzult a dühtől. – Ne feledd, a védelmemtől függ a nyomorult kis életed, ha Skorpió megtudja, hogy elárultad, kinyírat – megnyomta az utolsó szót, hogy nyomatékosítson. – Akkor lesz anyag, amikor én mondom, és akkor fogsz belőle kapni, amikor én úgy döntök, ezt jól vésd be a fejedbe, kékség – mondta, majd eleresztette a falhoz szorított senkiházit, és elindult az úton, szerencsére nem felém, hanem a másik irányba.

Amikor hátrább ment, megláttam egy tetoválást az arcán, amely nem mást mondott, mint egy számot: 21. Mit jelképezhet? Huszonegy embert gyilkolt meg? Huszonegyszer próbálták megölni? Lövésem sincs, mindesetre elég rémisztően nézett ki ott a bal szeme mellett.

Miután Emily támadóját elengedte, az megigazította a ruháját, s átvágott a kocsiúton, majd a gazdag negyed felé vette az irányt. Mekkora kis szarházi ez a gyerek! Csak az anyag érdekli, és képes megverni érte bárkit, még egy gyenge szépséget is. Allergiás vagyok a nőkkel szembeni erőszakra az apámból kifolyólag. Nem hagyom, hogy bárki nőkkel verekedjen, ez a leggusztustalanabb dolog, amit egy férfi tehet. De miről is beszélek, hiszen nem is férfi az olyan, aki meg meri ezt tenni.

Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam azt, majd a párbeszéden kezdtem el gondolkodni. Ki lehet az a Skorpió, ha ekkora a hatalma? És egyáltalán ki lehet ez a gyerek, hogy ekkora a hatalma? Emily támadója - vagy ahogyan a tetkós srác nevezte, kékség -, erőteljesen benne lehet ebben az egész drog témában. Nagyobb szarházi, mint azt gondoltam, ha elárulta Skorpiót, és átállt máshoz. Viszont, ahogyan a beszélgetésből kivettem, nem járt jól, ugyanis sem itt, sem ott nem kap anyagot, csak kihasználja mindenki, hisz látják rajta a függőséget. Egyszer péppé verem azért, amit Emilyvel tett, erre ebben a pillanatban megesküszöm.

Miután megbizonyosodtam, hogy mindenki eltűnt a színről, kimentem a tömbház mögül, és folytattam az utam hazafelé. Nem tudom, anyáék ébren vannak-e még, de nagyon remélem, hogy semmi baj nem történt velük. Befordultam, s a házunkat megpillantva semmi különöset nem fedeztem fel, és hála istennek erről meg is bizonyosodtam, amint beléptem.

A két kicsi békésen aludt, anya pedig félálomban ült a rozoga fotelban, s belépőmre felkapta a fejét. Elmosolyodtam, ahogyan tanulmányoztam őt, és konstatáltam, hogy mennyire egészségesen fest, mióta a kórházban töltött pár napot, és már a régi vágásai sem olyan csúnyák. Mindezért hála Emilynek.

- Szia, anya – súgtam, nehogy felriasszam a kicsiket. – Remélem nem baj, hogy késtem, csak megvártam, amíg Emily elalszik, és…

- Nem kell magyarázkodnod, fiam, látom a szemedből, hogy épp tőle jöttél – kedvesen elmosolyodott, majd feljebb ült a fotelban. Én akarva-akaratlanul lesütöttem a szemem, s kezdtem zavarba jönni. Hát ennyire nyilvánvaló, amit érzek?

- Inkább aludj, anya, késő van – igyekeztem elterelni a témát, és oda is mentem betakargatni anyát, mire ő csak mosolyogva nézte és nézte az arcomat.

- Jó téged így látni, Justin – mondta, amíg én gondosan igazgattam rajta a plédet. – Ne engedd el ezt a lányt, jót tesz neked – simította meg a karomat. Belenéztem a szemébe, és a szokásos anyai törődést láttam benne. Átöleltem, majd csak annyit mondtam:

- Eszem ágában sem volt – s egy utolsót simítva az egyetlen állandóan támogató emberemen, hagytam anyát aludni, és magam is lefeküdtem a kicsik mellé, hogy holnap újult erővel tudjak vásárolgatni Emilyvel mindenféle marhaságot. Már alig várom! Ja, mégsem.

-*- Emily szemszöge -*-

- Ő meg mit keres itt már megint? – suttogta Justin, miközben a hátsó kerülő úton indultunk neki a nyakunkba venni a várost. Még egy fekete kapucnis pulcsit is követeltem rá, csak a biztonság kedvéért. A lesifotósok bárhol lehetnek.

- Ne csináld már, Justin, ő a legjobb barátnőm – csattantam fel halkan, hogy Leah ne halljon egy árva szót sem a dialógusunkból.

- És? Tudod, hogy csak zavarni tud – kapucnija mögül olyan szemekkel nézett rám, hogy ha jégből lettem volna, egész biztos elolvadva végzem az út közepén.

- Szükségem van rá, nem hibázhatunk – mondtam, mire ő előrefordult és csendben maradt. Hát, ha tudtam volna, hogy ez a mondat kell ahhoz, hogy kuka legyen, amíg odaérünk, akkor már hamarabb is elsütöttem volna.

- Hol kezdjük? – baktatott oda mellém Leah mosolyogva. Fura volt tőle ez a derű, hisz nem szeret vásárolni.

- A hétköznapi viseletnél, aztán jön az alkalmi ruházat – ismertettem vele tervemet, majd rápillantottam Justinra.

Egyik keze a zsebében pihent, a jobb keze pedig, amely mellettem volt, a teste mellett himbálózott. Megtiltottam neki, hogy bármilyen formában hozzámérjen nyilvánosan. Még túl korai, és egyszerűen megfagyok a gondolattól, hogy a média keresztbetehet a terveimnek.  Nem örült neki, sőt, egyenest tiltakozott, de hosszas magyarázkodás, érvelés, könyörgés után végre belenyugodott, hogy ebből nem fogok engedni. Mindent a maga idejében, nem kísérhetjük a sorsot pusztán a pillanatnyi öröm miatt.

- Megjöttünk – Leah hangja térített vissza a földre gondolkozásomból, s rögvest körül is néztem. Senkit nem láttam, aki szemtanúja lett volna az ittlétünknek, így gyorsan a hátsó ajtó felé vettük az irányt, ahol régi ismerősöm, Alexander köszöntött.

- Emily, szívem, te napról napra gyönyörűbb vagy – szélesen mosolygott, vidámsága azon nyomban rám ragadt. A bókra lesütöttem a szemem, és köszönetet mondtam. – Mi járatban erre?

- Fel kell turbóznunk őt – böktem Justin irányába, aki felnézett, amint érzékelte, hogy róla van szó.

- Nahát, maga igazán jóvágású fiatalember – Alex elismerten nézegette Justint, aki erre összeráncolta szemöldökét. Egy erősen feltörekvő nevetőroham tört rám a jelenetre. Szegénynek fogalma sincs, hogy Alexander meleg.

- Nagyon… köszönöm – zavartan hálálkodott Justin, aztán az a kétségbeesett, összezavarodott arc, amivel felém vezette tekintetét, csillapíthatatlan nevetésre késztetett.

- Na, lássunk munkához – viharzottam be, mielőtt összeestem volna a nevetéstől, és a munka máris kezdetét vette.

Alexander félretett mindent, ami eddig nála volt, és kizárólag velünk foglalkozott a varroda helyiségében. Méretet vett Justinról, és magas fokúan koncentrált rá, hogy azt nyújtsa, amit kértem tőle. Ezért imádom Alexet, a legjobb szakember, akivel valaha találkoztam, és sokat tanultam tőle a divat fortélyairól.

Justin önfeláldozóan tette, amire kérték: véleményt mondott az elé vezetett ruhadarabokról Alexnek, amíg én kimentem a bolt ruharészlegéhez, és válogatni kezdtem Justin ízlését alapnak véve. Mindent megkerestem, ami illik egy hozzá hasonló srác karakteréhez, Leah pedig végigtelefonálta a fodrászt, a manikűröst, a pedikűröst, a kozmetikust és a fogorvost is, hogy a mai nap folyamán betérünk hozzájuk. Hát, igen, ma aztán lesz dolgunk.

Miután elégnek éreztem a kezemben tartott tengernyi ruhát, bementem vele a hátsó helyiségbe, ahol Justin tartózkodott, és kezdetét vehette a divatbemutató. Mindhárman leültünk a kanapéra, és türelmesen vártuk, hogy Justin magára öltse a ruhadarabokat, és egytől ötig terjedő skálán pontoztuk az egyes összeállításokat. Minden egyes alkalommal, amikor kijött, beharaptam az ajkam és végigmértem, hiszen eszméletlenül festett ezekben a ruhákban, és ha tehettem volna, segítettem volna neki vetőzni és öltözni egyaránt, de mindez tiltott volt a mai napon. Majd ha vége a napnak, talán kaphatok egy kis ízelítőt.

- Azt hiszem, itt végeztünk – az órára pillantottam, majd gyors fejszámolást végeztem. Sokkal hamarabb letudtuk, mint azt én reméltem. – Nagyon köszönöm, Alex, nélküled nem ment volna – öleltem át, ő pedig csak kuncogott egyet, és közölte, hogy bármikor áll a szolgálatomra.

- Felhívtam Giovannit a méretekkel, ha végeztetek a szépségszalonban, akkor menjetek az Armaniba, elő lesznek készítve az öltönyök – mondta, mire nagyfokú hála sugárzott szét bennem.

- Szépségszalon? – Justin hüledezve kimeresztette a szemét, de nem reagáltam rá.

- Nagyon köszönöm, még találkozunk! – integettem, és az öt szatyor ruhával már ki is surrantunk a hátsó ajtón.

- Szépségszalon? – kérdte ismét, de ezúttal belehajolt az arcomba, hogy válaszra késztessen.

- Igen, Justin, szépségszalon – bólintottam határozottan. – Nem mutatkozhatsz velem, csak ha tökéletes a külsőd, és bár szerintem így is az, szeretnék biztosra menni – mondtam, mire ellágyult a szeme. Istenem, bár hozzáérhetnék!

- Értettem – csak ennyit mondott, és láttam, amint a kezével az enyémet akarná keresni, de eszébe jut, hogy nem lehet, így vissza is ejti maga mellé. A franc a paparazzikba!

- Emily, jobb, ha sietünk, el fogunk késni – Leah észhez térített, én pedig szedni is kezdtem a lábamat. Nem avatkozik bele sok mindenbe, hagyja, hogy kettesben legyek Justinnal, de ha kell, azonnal visszatérít a kellő kerékvágásba, és ezért nem is lehetnék hálásabb neki.

A szépségszalon szerencsére nem volt messze a ruhabolttól, így villámgyorsan odaértünk. Bent természetesen mindenki felismert, és rögtön készen álltak végezni a dolgukat. Magam mellé húztam Justint, és ismertettem őt, valamint az elképzelésemet a szakemberekkel. Minden női vendég jól végigmérte, mire belehasított a hasamba a féltékenység, de elűztem onnan, és a fontosabb dolgokra koncentráltam. Nem hagyhatom ezeket felülkerekedni magamon. Justin még egyszer utoljára félve a szemembe nézett, mielőtt az alkalmazottak kezelésbe vették volna. Szegény, bárcsak foghatnám a kezét, amíg dolgoznak rajta.

Egy órán át türelmetlenül várakoztunk Leahval, mikor megpillantottam a tükörben Justint. A haját rövidebbre vágták két oldalt, felül pedig meghagyták hosszúnak, és felzselézték. A bőre tükörsimán ragyogott a lámpafényben, a szemöldöke hozzáillően formára lett szedve, az ajka pedig hívogatóan puhának nézett ki. Édes istenem, felháborítóan helyes volt. Mögötte ott állt az összes szakember, mintha munkájuk ékességét hagyták volna tündökölni nekem, s még a lélegzetem is elállt. Justin lassan odalépkedett elém, és félve rám nézett.

- Hogy tetszem? – beleharapott az ajkába, és szempillái alól figyelt engem. Nem tudtam mást tenni, csak tátott szájjal figyelni őt. A torkom kiszáradt, a mellkasom egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt, a szemem szúrni kezdett, amiért régóta nem pislogtam. A fene belé, fene a tökéletességébe!

- Eszméletlenül nézel ki, Justin – hangom a suttogáshoz volt hasonló, úgy festettem, mint egy idióta rajongólány.

Justin szélesen elmosolyodott, ekkor láttam csak a fogait, amik pár árnyalattal fehérebben csillogtak. Szent ég, és ez a pasi az enyém! Válaszra sem méltatott, csak nyúlt volna a derekamért, hogy magához rántson. Ekkor ébredtem fel, és reflexből meghátráltam. Még mindig nem érhetünk egymáshoz. Mielőtt túl nagy lelkiismeret-furdalást okozott volna Justin csalódott arca, odamentem az alkalmazottakhoz, és mindegyikőjüknek hatalmas köszönetet mondtam, amiért ilyen profi munkát végeztek, utána Leah felé vettem az irányt.

- Mehetünk az Armaniba? – kérdtem.

- Épp az előbb hívott Giovanni, már vár – felelte, így muszáj volt az utolsó állomásra indulni. Justin ezúttal nem tette fel a kapucniját, gondolom félt, mi lesz, ha tönkreteszi a haját. Mindkét kezét a zsebeibe mélyesztette, és igyekezett rám sem nézni. Azt hiszem, ez az érintés nélküli nap túl nagy kihívás mindkettőnknek.

Giovanni megszokott olasz akcentusával köszöntött, amint megpillantott minket. Szerencsére sosem volt olyan ember, aki feleslegesen beszél mindent és mindenkor, ő inkább lényegre törő és pontos, kiválóan ért a munkájához. Bemenetelünk pillanatában öt próbababával találtam szembe magam, amin az öt legújabb Armani öltöny díszelgett. Jól végigmértem az összeset, szinte mindegyiket el tudtam képzelni Justinon, nem létezett olyan, hogy rossz választás.

Az ötből kettőt azonnal kilőttünk, Justin tiltakozott ellenük, így a maradék háromból kellett kiválasztanunk a nyerőt. Mind a hármat felpróbálta, és természetesen az utolsó darab ütött a legjobban. A kezeimet a combom alá kellett csúsztatnom és rajuk ülnöm, hogy ne rohanjak rögtön oda hozzá, és ne vegyem birtokomba azt a szépen formált ajkait, amikor alaposabban megnéztem abban az öltönyben. Justin és az Armani egyszerűen szívdöglesztő kombináció.

Még Leah is elismerő pillantásokkal jutalmazta, és odasúgta nekem, hogy nem számított ennyire drasztikus változásra, ami a külsejét illeti. Meg kell hagyni, mindenki a maximumot hozta ki belőle, remélem az apámnak is elegendő lesz minden, amit tanítottam Justinnak.

Miután beszereztük az öltönyt, már sötétedett, így ideje volt hazaindulnunk. Már alig vártam, hogy valamilyen módon hozzáérjek Justinhoz úgy, hogy azt senki ne láthassa. Leah vitte haza a vásárolt dolgokat, hogy anyáék ne jöjjenek rá semmire. Az utunk felénél el is köszönt tőlünk, így kettesben maradtunk. Feszülten sétáltunk egymás mellett, és már épp fordultunk volna be a sarkon, amikor Justin hirtelen megragadta a kezem, behúzott egy sötét zsákutcába, és mit sem törődve a körülményekkel szimplán letámadta az ajkaimat.

Reflexszerűen próbáltam ellenkezni, de amint megéreztem őt, lehetetlen volt korlátoznom magam. A nyaka után nyúltam, magamhoz húztam, igyekeztem olyan közel lenni hozzá, amilyen közel csak lehet. Justin próbált egyre beljebb és beljebb húzni a sötétebb rész felé, amit nem értettem, de gondoltam azért csinálta, mert figyelembe akarta venni a kérésemet, miszerint ne szolgáltassuk ki magunkat a lesifotósoknak. A derekam után nyúlt, nekem billentette a csípőjét, és azzal a falnak passzírozott. Mennyei érzés volt végre az ajkain csüngeni, és érinteni őt, így ki is használtam minden egyes másodpercet. Percek múlva elvált tőlem, s lihegve beszélt az ajkaimnak.

- Ez nagyon hiányzott – súgta, s egy puszit lehelt a fülem mögé. Remegtek a térdeim, a testem érte könyörgött, s minél többet kapott belőle, annál többet akart. – Jobb lesz, ha innen szétválunk, nem akarom, hogy a szüleid meglássanak minket.

- Rendben - egyeztem bele, és egy lágy puszit nyomtam a szájára. – Holnap lesz az estély, Justin. Kérlek, ne hagyj cserben – néztem mélyen a szemébe, bár voltam benne biztos, hogy látja is, hisz vaksötétben voltunk a két épület között.

- Mindent meg fogok tenni, ne aggódj, Emily. Megcsináljuk – ígérte, s gyengéden megcsókolt.

- Holnap délután kettőkor találkozunk nálunk. Elkészítelek, utána nekem is el kell készülnöm. Még rengeteg dolgom lesz, mielőtt az estély elkezdődik – sóhajtottam. Ma délelőtt megtartottam a modellválogatást, mind a tíz modellem készen áll holnapra. Csak legyek túl rajta!

- Ott leszek – bólintott, és megpuszilta az orrom. – Menj, szépségem. Aludj jól, holnap találkozunk.

- Szia, Justin – utoljára megcsókoltam, és már irányt is vettem hazafelé. A holnapi nap kemény lesz, nagyon kemény. Egész biztosan nem fogok tudni aludni, és végigidegeskedem majd az egész napot. Mindezek ellenére számomra megéri. Ha ez az ára annak, hogy együtt legyek Justinnal, akkor legyen. Megteszem.

Sziasztok! 

Uram Isten, vagy két és fél hónapja annak, hogy utoljára itt voltam. Mentségemre szóljon, hogy alaposan el voltam havazva, tavaly még szerettem volna egy részt hozni, de a tervem meghiúsult, egy szabad percem sem maradt rá. Ott volt a karácsony, a szilveszter, és bár terveztem, de nem jött össze. Most pedig itt a suli, na igen, a fő mumus. Előérettségizni fogok az idén informatikából, plusz még versenyre is menni, ráadásul a félévim is gyászos lett, muszáj a tanulmányaimra koncentrálnom, elvégre az áll a fontossági sorrend élén. Szóval igen, dolgom az van rendesen, de most beszéljünk inkább a részről.

Olvastam, amit az előző rész alá írtatok, és olvastam egyet, miszerint ellaposodtam. Teljes mértékben aláírom, az én hibám, nem adtam bele mindent és így unalmasra sikerültek a részek is. Ezért bocsánatot kérek, igyekszem ezt elkerülni a jövőben. Remélem, ez már valamivel jobb lett, úgy is itt kezdenek majd fellendülni az események. Várom a kommenteket! :)

Nem tudom, mikor fogok legközelebb jönni, de szeretnék egy kis türelmet kérni. Nagyobb szünetek lesznek a részek között az időhiány és a fáradtság miatt, de ígérem, hogy ha hozok részt, akkor az többé nem lesz unalmas, legalábbis mindent meg fogok tenni, hogy ne legyen az. See u next time, sweeties ♥

U.i.: 53 feliratkozó és 61.000+ megtekintés. Nagyon köszönöm! ♥

37th chapter - We're gonna make it

-*- Emily szemszöge -*-

-    Csak kihasznál – suttogta fülembe Derek, amikor megölelt.

Egyszerre szomorodtam el, s lepődtem meg, amiért egyáltalán nem támogatta ezt a kapcsolatot. Régen mindig olyan segítőkész, és kedves volt, mi történt vele? Hát már semmi nem olyan, mint amilyen volt?

-   Szóval, Emily – Leah zökkentett ki a saját magam szomorításából. – Nekem is meg kell kérdeznem. Biztosan ezt akarod? – meresztette rám barna szemeit. Zavarodottan néztem rá.

-  Hiszen ezt már megbeszéltük – jelentettem ki. – És, ha esetleg nem rémlene, te bíztattál minden alkalommal – hangom kisfokú dühről árulkodott.

-   Igen, tudom, de… - kifújta a levegőjét, s egy pillanatig lehunyva tartotta a szemeit, majd egyenesen rám irányította azokat. – Szerintem át kéne gondolnod. Talán mégsem illetek össze. Talán ő mégsem neked való, hiszen nézz rá, ő egy… - a gardróbajtóm felé mutogatott, s kereste a szavakat.

-  Egy aranyszívű srác, akibe kezdek beleszeretni? – kérdésem komoly volt, ahogyan befejeztem a mondatát.

-  Nem. Egy szegény, rosszfiús srác, akibe kezdesz beleszeretni – lemondóan csóválta a fejét. – Komolyan azt gondolod, hogy majd beválik a terv? Ha esetleg semmi gond nem lenne azon az estélyen, akkor előbb-utóbb úgyis kiderülne. A hazugságok mindig kiderülnek, Emily, még akkor is, ha tökéletesen meg vannak tervezve – tekintetében sajnálkozást véltem felfedezni. – Justin nem a neked való fiú. Nem tarthatod el őt, és nem vehetsz neki ruhákat a két szép szeméért. Van benne valami furcsa, és nem tudok rájönni, hogy mi az, viszont egész biztosan titkol valamit. Nem tudom, mit, azonban érzem, hogy semmi jót, és én nem akarom, hogy holmi idióták csak úgy átmenjenek rajtad, elszedjék az összes pénzed, s itt hagyjanak összetörve – mondta.

Minden szava után egyre csak lesokkolódtam, hiszen végigpörgött minden a szemem előtt. Valóban, nem hazudhatok az örökkévalóságig, de addig igen, amíg ki nem találok valami mást. És az, hogy szegény… ki a fenét érdekel? Sosem kért tőlem pénzt, sosem azt látta bennem. Én amióta csak ruhákat tervezek, adományozok az embereknek, és rá bőven ráfér az adományozás, amiért ennyire hátrányos körülmények között él. Az pedig, hogy titkol valamit… szerintem túlreagálja, mindenáron meg akar védeni Justintól, s beképzel olyan dolgokat, amik igazából ott sincsenek. Nem láttam még rajta, hogy titkolna bármit is.

-    Leah, én… - gondterhelten tettem a tenyerem a homlokomra, majd leeresztettem azt. – Igen, én sem akarok hazudni, utálom, amiért ezt kell tennem, és igazad van, nem titkolózhatok és hazudhatok életem végig, viszont úgy érzem érte… érte megéri – reménytelien pillantottam fel barátnőmre, s folytattam. – Soha nem éreztem még ennyi tüzet, akkor sem, amikor Briannel voltam – elfintorodtam a gondolatra, de máris továbbálltam. – Tudom, hogy valószínűleg tízszer gyorsabban haladunk, mint ahogyan kellene, de én megpróbáltam; mi megpróbáltuk szabályozni a tempót, és nem sikerült, egyszerűen… mintha mágnes vonzana minket egymáshoz, ez jelent valamit – mutogattam, miközben kifejtettem a véleményem. – Nem dobhatom el őt, amikor ennyire ragaszkodom hozzá – összefontam mellem alatt a karom, s úgy néztem a talajt. Lyukat égetett az arcomba Leah tekintete.

-    Istenem, Mils, te máris belezúgtál – halkan súgta, rázta a fejét, mintha nem tudná, mit tegyen. – Figyelj rám – megragadta a vállam, s kissé megrázott. – Én melletted vagyok, de Dereknek nagyon nem tetszik ez az egész. Tudod milyen, képtelenség meggyőzni őt, ha egyszer helyet foglal egy vélemény mellett, és elmondása szerint soha nem találkozott még egy ilyen bunkó alakkal, mint amilyen Justin – áthatóan nézett a szemembe, én pedig eltátottam a szám. – Egész végig, mialatt táncoltatok, azt hajtogatta nekem, hogy amint lefekszel majd vele, eldob, mint egy gyűrött mozijegyet. Biztos benne, hogy ennek semmi jó vége nem lesz, és valahol érzem, hogy igaza van, ám melletted is szeretnék kiállni, mert megértem, hogy szereted, és látom, hogyan néz rád – magyarázta megállás nélkül, s nekem túl sok volt a mai sokk, aligha bírtam felfogni, amiket mondott nekem.  – Át kell gondolnod. Biztosan megéri ennyi mindent kockára tenni egy esetleges futókalandért? Válaszold meg magadnak a kérdést, kérlek, ne ess bele ismét a saját hibádba – újból megrázott, nekem pedig bent ragadt a levegőm.

Miért érzem azt, hogy igaza van? A fenébe is, nem akarom, hogy igaza legyen! Nem akarok ennyi bonyodalmat, én csak vele akarok lenni, titkolózás, hazugságok és nehezítő tényezők nélkül! Hát olyan nagy kérés ez?

-    Derek teljesen meghülyült – mondtam ki azt, ami először az eszembe jutott. – Fél éve nem látott engem, és alig keresett. Fontos nekem, de nem fogom hagyni, hogy megszabja nekem, mit kell tennem, és meghozza helyettem a döntéseimet. Hallgatok rád, megfogadom, amit mondtál és átgondolom, de ez mit sem változtat a tényen, hogy szeretem, és addig fogok ezért harcolni, amíg csak tehetem – belső bizonytalanságom ellenére végtelen határozottsággal tört elő belőlem az iménti monológom, s csak utólag gondoltam bele, mit is mondtam.

Tényleg szerelmes vagyok?

-    Jaj, te lány – nem tudom, hányadjára rázza már meg a fejét, azonban ez alkalommal halvány mosoly tűnik fel az arcán. -  Eredetileg teljes erőmmel le akartalak beszélni erről a kapcsolatról, de nincs szívem rá – sóhajtotta. – Bízom benned, csak legyél körültekintő. Oké? – belevéste pillantását a szemembe, mire elmosolyodtam.

-    Oké – feleltem, majd Leah magához vont egy ölelésre. Nála jobb barátnőt nem is kívánhatnék.

-    Most mennem kell. Derek elég mérgesen lépett le, nem akarom kockára tenni az otthoni üvegpohár-gyűjteményt – mondta, s már hátrálni is kezdett. – Szia, és ne feledd, amiről beszéltünk!

Hogyan is tudnám elfelejteni. 

Leah távozása után kieresztettem az eddig bent tartott levegőt a tüdőmből, s 180 fokos fordulatot tettem a gardróbom irányába, ahol Justin rejtőzött. Vajon végighallgatta, amit beszéltünk? Az sem érdekel, ha igen, mert én végig kiálltam mellette, magunkért, s komolyan is gondoltam minden szót. Bár, talán nem akarom, hogy így tudja meg, hogy szeretem, egyáltalán még azt sem akarom, hogy megtudja, mert szeretném megalapozni ezt az egész viszont, mielőtt ilyen komoly szavakkal kezdenénk dobálózni.

Halkan kinyitottam az ajtót, s Justint pillantottam meg, amint belemerülve olvasgatta, tanulmányozta a saját készítésű gyűjteményemet. A kezében szorongatta a sárga cetli tömböt, s néhány helyre odaragasztott egy fecnit. Észre sem vette a jelenlétem, s én ezt kihasználtam. Annyira jó volt őt úgy látni, az arcát, amint koncentrál s olvas, a száját, ahogyan kissé tátog olvasás közben. Hirtelen mintha az egész testemet eltelítette volna az iránta érzett vonzalmam, s másra se tudtam összpontosítani, csak rá. Elmosolyodtam, s abban a pillanatban felkapta a fejét, majd kivillantotta rám azt az elképesztően lélegzetelállító 32-es mosolyt, amit annyira szeretek.

-  Már azt hittem, soha nem jössz – félretette a mappát, s felém lépkedett. Alig kellett neki két másodperc, s máris a derekamért nyúlt, hogy szoros ölelésbe rántson. Illata és közelsége teljesen megrészegített, el is felejtettem, hogy mit is mondott az imént.

-    Ne haragudj – csak ennyire futotta, hisz a maradék eszem elvette tőlem. Lágyan rám mosolygott, s szemei lesiklottak a számra.

-    Nem is tudom, Miss. Miller, nem túl meggyőző a bocsánatkérése – elgondolkodást színlelt, s játékos vigyor ült ki az arcára.

-    Valóban? – felvettem a kimért stílust, s felvontam a szemöldököm. – Esetleg szeretné, hogy jobban meggyőzzem magát, Mr. Bieber? – félredöntöttem a fejem, mire a létező összes fényforrás megcsillant a szemében, s a játékosság mellett megjelent a szeretet és a boldogság is.

-    Örömmel fogadnám a meggyőzését, kisasszony – vigyorogva mondta ki a mondatot, s ez volt a legédesebb dolog, amit valaha csak láttam tőle. Megragadtam hát a fejét, s ráhúztam száját az enyémre, hogy végre megcsókolhassam.

Azon nyomban átjárt az ismerős bizsergés, a pillangók előtörtek, s máris összekeverték a belső szerveimet. Csókja lassúságától, édességétől teljesen megrészegültem, képtelen voltam ellenállni neki, nemes egyszerűséggel megolvasztott forró érintéseivel. Perceken át így olvadoztam karjai közt, majd elváltam, s egy mosolyt követően befészkeltem fejem a nyakába, s szorosan hozzábújtam. Reflexből jött a mozdulat, és azt hiszem, a Leahval való beszélgetés kivetülése volt. Valamiért biztosítani akartam mind őt, mind magamat, hogy nem fogom elengedni, bármi történjék.

-    Emily? – súgta lágyan a fülembe Justin.

-    Hmm? – még válaszolni sem voltam hajlandó normálisan, túlságosan lefoglalt a közelsége.

-    Szeretnéd, hogy maradjak veled, míg elalszol? – majd’ szétestem attól az édes hangszíntől, mellyel megkérdezte tőlem ezt, s ekkor kibújtam az öleléséből, de csak annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni. Kisfiúsan, gyönyörű szemeit megkétszerezve nézett rám. Válasz helyett egy hosszú puszit nyomtam a szájára, mire belemosolyodott a csókba. Bárcsak így maradhatnánk örökké!

-    Miért szeretnél maradni? – kérdtem kis idő múlva, miközben homlokunkat egymásnak támasztva ácsorogtunk ugyanazon a helyen már vagy negyed órája.

-    Szeretnék kettesben lenni veled – suttogta. – Valaki mindig megzavar, és utálom, hogy sosem vagyunk egyedül – kissé megrázta a fejét, majd elhajolt, hogy szemeimbe tudjon pillantani.

-    Az estély után valószínűleg elég keveset is leszünk majd kettesben – gondolkodtam. – A média ott lesz, ha kiteszem a lábam a házból, és valószínűleg majd megpróbálnak utánajárni, hogy ki is vagy. Még jó, hogy van egy nagyon jó ismerősöm a sajtónál, aki segít majd – mondtam.

-    Az apád nem próbál majd meg nyomozni utánam? – kérdte. – Elvégre, híres vállalkozók vagyunk, nem lesz neki furcsa, hogy egyáltalán nem vagyunk benne a nyilvántartásban? – ráncolta szemöldökét. Erre mélyen elmerengtem.

Hogyan fogom bebiztosítani apát, hogy higgyen nekem? Hogyan palástolhatnám a részleteket? A fenébe, Miller, gondolkozz…

-    Nem tudom – gondterhelten meredtem magam elé. – Erre nem gondoltam. Egyedül abban bízhatunk, hogy hisz nekem, és nem kell túl sokáig hazudnom erről – rápillantottam, s kedves tekintete rögtön elűzte minden félelmem.

-    Megcsináljuk – jelentette ki, s egy puszit nyomott a homlokomra. Minden erőmmel reménykedtem benne, hogy igaza lesz.

Kijelentését megválaszolatlanul hagyva végleg kibújtam oltalmazó karjai közül, s húzni kezdtem a kanapé felé, hogy megnézhessem, miket jelölgetett be. Lehuppant, majd az ölébe rántott, s kezeivel rá is talált a fedetlen combomra. Rögvest kirázott a hideg, s megpróbáltam nem túl nagyot sóhajtani cselekvésére, de gyászosan megbuktam, ugyanis Justin kuncogva csókolt szájon, jelezvén ezzel, hogy hallotta testem reakcióját.

-    Szóval – kaptam az ölembe a mappát, s kinyitottam az első oldalon. – Hol van az első cetli?

-    Valahol a kilencvenkettedik oldalon – mondta a fülembe, mire meredt szemekkel néztem rá. – Mi van? Ezek a ruhák olyanok, mintha valami stréberről húzták volna le őket. Soha nem venném fel egyiket sem – tiltakozott erőteljesen.

-    Justin, így öltöznek a gazdag férfiak – közöltem, s újból előre fordulva lapozgattam a gyűjteményt. Justin még morgott párat a fülembe, de nem hallottam tisztán szitkozódását, azt hiszem, jobb is. Pár oldal átlapozása után rábukkantam egy megjelölt szettre, s alaposan tanulmányozni kezdtem.

-    Tetszik a cipő és a póló – támasztotta le állát a vállamra, s úgy nézegette az oldalt.

-    Mi bajod a nadrággal? – biggyesztettem le alsó ajkam. Fekete, V-kivágású póló, fehér nadrág, és egy deszkás fazonú, fekete-fehér cipő a vita tárgya.

-    Fehér – jelentette ki, mintha ebből le kellett volna szűrnöm, hogy mi a fene baja van azzal a farmerral.

-    És? – kérdeztem vissza.

-    Utálom a fehéret. Olyan… világos – fintorgott, mire hátrafordultam, s nagyokat pislogva néztem rá.

-    Világos?

-  Világos – ismételte el. Annyi mindent akartam mondani, és nyitottam is a szám egy hosszú monológra, de arra jutottam, hogy felesleges lenne ezzel húzni az időt, holnap úgyis felpróbáltatok vele mindent, ami csak ruhanemű.

Fejcsóválva visszafordultam, s így nyálaztuk át az oldalakat. Azonnal levágtam, hogy leginkább a deszkás stílus jön be neki, mintsem a selyemfiú-effektus, de valami azt súgja, hogy ráérzett a megoldásra. Justin túl helyes ahhoz, hogy kötött pulóverekben és mellényekben járkáljon, neki bőrdzseki és kapucnis pulcsi kell. Ha kész leszünk az átalakítással, állítom, hogy minden egyes nőnemű tag utána fog fordulni, és én büszkén fogok sétálni mellette, viselvén a nőtársaim féltékeny pillantásait.

-    És végül az öltönyök – az utolsó fejezethez érkeztünk, s ekkor nagyot dobbant a szívem. Istenem, alig várom, hogy öltönyben lássam! Meg fogok halni, ha megpillantom egy ilyen szerelésben, mint amit most vizsgálgatok, az ezer százalék, és a lányok majd csorgathatják a nyálukat a pasim iránt, legalább annyira, mint ahogyan én. És a legszebb az egészben az, hogy nekik Justin csak egy elérhetetlen álom lesz, én pedig fürödhetek a csókjaiban és érintéseiben. Hogy én milyen kárörvendő vagyok!

-    Min mosolyogsz? – kérdte vigyorogva, s én azon nyomban elvörösödtem. Ó, szia, régi Emily.

-  Semmin – feleltem szégyellősen s lejjebb hajtottam a fejem, hogy tovább kuncoghassak a saját gondolataimon.

-    Hé, tudni akarom – lökte le a mappámat az ölemből, s derekamnál fogva játékosan megfordított az ölében, így szembe kerültem vele.

-    Nem – ellenkeztem, s még mindig vigyorogva rejtettem el magam a hajam mögé. Justin két kézzel kisöpörte a hajtömegemet az arcomból, mire gyorsan helyettesítettem azt a kezeimmel. Isten ments, hogy ilyen vörösnek lásson!

-  Hát jó, te akartad – mondta, majd minden erejét bevetve csiklandozni kezdte a hasamat. Oly hangosan kiáltottam fel, hogy csak még jobban elszégyelltem magam, s hálát adtam az égnek, amiért ez a helyiség hangszigetelt. Le sem vette rólam a kezét, én pedig próbáltam ellenkezni, ellökni magamtól, de minden mozdulatom után csak közelebb került hozzám, s legközelebb már azon kaptam magam, hogy ledönt a kanapéra, s felém kerekedve folytatja tovább a kínzást.

-    Jus-tin fhe-jezd be – nyögtem nevetve, az örömkönnyeim már el is hagyták a szemeimet. Látszólag meg sem hallotta, ördögien folytatta tovább, majd ráült a lábamra, hogy ne tudjak rúgkapálni, s abbahagyta a csiklandozást.

-  Na, elmondod min nevettél? – könnyes szemeimen keresztül csak gyönyörű mosolya körvonalát láttam, s heves levegővételekkel igyekeztem kinyögni valamiféle választ.

-    Azon, hogy… izé, hogy – dadogtam, mire újból elkezdte az édes kínzást, s felsikkantottam.

-    Ne hazudj – kuncogott, s oly magas fokú boldogság kerített hatalmába, hogy legszívesebben ebbe a gardróbba zárva éltem volna le a hátralévő életem, vele.

- Azon nevettem, hogy milyen jó lesz látni a féltékeny csajokat, amikor megjelensz öltönyben mellettem – vallottam színt, mire levette a hasamról tenyerét, s lágy tekintettel felém mászott a kanapén. A sok nevetéstől még mindig bódultan, s könnyes szemmel figyeltem, mit csinál, s átfogtam a derekát.

- Szóval ilyeneken gondolkozol, hmm? – száját két centire helyezte el az enyémtől, mire megborzongtam. – Élvezed, hogy a tiéd vagyok, ugye? – elvigyorodott, mire éreztem, hogy újra minden vér a fejembe száll, s ezt látván rajta volt a sor, hogy nevetésben törjön ki. – Extraédes vagy, amikor elpirulsz, tudtad? – szeretetteljesen mosolygott, majd kisimítva egy kósza tincset az arcomból gyengéden megcsókolt.

Nem feleltem, csak visszacsókoltam, s még jobban magamhoz préseltem őt, ezzel elérve, hogy szinte teljes súlyában rajtam feküdjön. Félbehagyva a beszélgetést csókolóztunk tovább, majd egymást átölelve töltöttük a hátralévő időnket, kettesben.

Sziasztok!

Ismét rettenetesen későn jelentkezem, de mentségemre szóljon, hogy kész volt a rész, csak gépközelbe nem tudtam kerülni. Remélem a résszel kárpótoltam valamelyest a sok kimaradást!:)
Köszönöm a visszajelzéseket az előző rész alatt, jól esett őket olvasgatni, most se kíméljetek meg a véleményektől. :) Épp most vettem észre, hogy az oldalmegtekintés is 57.000+, ami nagybetűs WOW, hiszen olyan, mintha tegnap kezdtem volna az egészet. :)
Következőleg decemberben jelentkezem, hogy melyik napon, az abszolút x, de dolgozom a részen. :) Love u all ♥
U.i.: Azok, akik olvassák/olvasták az Anything Could Happen blogomat, és esetleg nem látták, új rész került ki pár hete, ha van kedvetek, nézzetek be! :) A link: http://unexpected-turn.blogspot.hu/ Jó olvasást!

36th chapter - Trust me

-*- Justin szemszöge -*-

Éppen az utamat járom Emily háza felé, ugyanis nemsoká három óra. A szokottnál gyorsabban mentem, és ezt csak akkor vettem észre, amikor már a sarkon kellett, hogy beforduljak. Frusztráltan vettem tudomásul, hogy azért megyek fénysebességgel, mert ideges vagyok. Hogy miért? Nem Emily miatt. Amiatt az utolsó kis féreg miatt, aki a veszekedésünk fő oka volt.

Már vagy ezer összeesküvés-elméletet leforgattam a fejemben, hogy miként, hogyan, mikor és milyen sebességgel fogom megölni, hogy ha egy ujjal is hozzá mer érni Emilyhez. Talán túlzásnak hangozhat, de nem tűröm, hogy bárki is úgy érjen hozzá, ahogyan csak nekem van jogom. Ő az enyém, és nem érdekel, mióta ismerik egymást. Nyilvánvalóan egy lúzer, ha Emily még csak nem is gondolt rá soha úgy, mint egy férfira.

Sikeresen még jobban felidegesítettem magam, mire a ház elé értem. Igyekeztem lenyugodni, mert mindenki tisztában van vele, hogy mi történik, ha végtelenül feldúlt vagyok. Újból felidéztem a kibékülésünket Emilyvel, az ajkait az enyémen, és az érintéseit. Teljesen másféle idegesség kerített hatalmába, amint lelki szemeim előtt ismét megjelentek ezek a képek. Alig vártam, hogy újból átélhessem, ezért gyorsan át is másztam a kerítésen, fel az erkélyig, s deja vu fogott el, ugyanis a szépség ugyanolyan pózban ült az ágyán, mint ahogyan tegnap, csak éppen másmilyen ruhában. Nagy kő esett le a szívemről, amiért nem volt bent az a féregnyúlvány, nem is tudom miféle harag öntött volna el, ha meglátom.

Ezúttal nem hagytam, hogy elcsodálkozzak a tökéletességén, bekopogtam, hogy mihamarabb a karjaimban tarthassam. Felkapta a fejét, s szélesen elmosolyodva nyitott ajtót. Meg sem vártam, hogy köszönjön, máris a birtokomba vettem a száját, s próbáltam olyan gyengéden csókolni, mint amilyen gyengéden érzek iránta. Hátára vezettem fel a kezemet, s szorosan öleltem magamhoz. Egyszer még meg fogom szívni, hogy ennyire szerelmes vagyok belé.

-   Szia – köszöntött suttogva, majd egy rövid puszit nyomott az ajkaimra. Aligha feleltem valamit, inkább belebújtam a nyakába, és élveztem a nyugalmat, ami azon nyomban elöntött.

-    Hogy vagy? – emeltem fel a fejem a füle mellé, s úgy kérdtem halkan.

-    Jobban – simogatta meg a felkarom. – És te?

-  Most már jól – puszilgattam. Már szinte nyálasnak éreztem magamat, de nem tehettem róla, egyszerűen megbolondított, ha a közelemben volt. Válaszomért egy gyönyörű mosolyt kaptam, majd egy újabb csókot. Talán mégsem olyan gáz ez az egész szerelem téma.

-    Figyelj, mondanom kell valamit – kezemnél fogva húzott be, s leültetett az ágyra. Nem tetszett, ahogyan rám nézett, ezért engem is azonnal elragadott a rossz érzés. – Az a helyzet, hogy…

-    Megjöttünk! – a szívem majd’ kiugrott a helyéről, annyira megijedtem a hirtelen ajtónyitódástól.

Száguldó szívvel meredtem az ajtó felé, és megpillantottam Leaht. Kifújtam a levegőt, majd homlokomra helyeztem a kezemet, s lehunyt szemmel lélegeztem nagyokat. Muszáj volt lenyugodnom, hiszen bárki lehetett volna, ráadásul pont abban a pillanatban toppan be, amikor Emily éppen mondani akar valami fontosat. Várjunk csak… Azt mondta megjöttünk? De hiszen egyedül…

-    Szia, Mily! – csapta meg a fülemet egy újabb hang, mire ismét a bejárat irányába kaptam a fejem, s elöntött a végtelen méreg.

Mi a faszt keres ez itt? És mi az, hogy Mily?

-    Sz-sziasztok – dadogta félve Emily. A srác elkapta a tekintetem, és pár másodpercig farkasszemet nézett velem, majd lesiklott tekintete az Emilyvel összeforrt kezeinkre, s szemmel láthatóan nyelt egy nagyot. Helyes, tudd, hol a helyed.

-    Szia, Justin, minden rendben? – Leah feltűnő érdeklődéssel támadott le, s ekkor vettem le fenyegető tekintetemet a gyerekről.

-    A legnagyobb rendben – feleltem ezt úgy, hogy az illetéktelen szemébe néztem. Fogalmam sem volt, milyen a hangszínem, de biztos vagyok benne, hogy nem volt a legkedvesebb.

-    Izé, ő itt Leah unokatestvére, Derek – pattant fel zavartan Emily, s én követtem, így kartávolságon belülre kerülve attól a kis nyomoréktól. – Derek, ő itt a…

-    Barátja, Justin – nyújtottam kezet, s le sem vettem a szemem a tekintetéről. Szilárdan, szigorúan meredtem rá, úgy, hogy éreztessem vele, mit teszek vele, ha bármi félreérthetőt mer tenni. Egy pillanatig pásztázta a kezemet, majd ismét a szemeimbe nézve, határozottságot erőltetve magára megragadta a felé nyújtott végtagom.

-    Örülök, hogy megismertelek, Justin – erősen szorított, mintha azt hinné, több nálam. – Nem is tudtam, hogy Milynek barátja van. Egy szót sem mesélt rólad – igyekezett barátságosan hangzani, de én értettem a célzást.

-    Én sem tudtam rólad, biztosan túl lényegtelennek tartotta megemlíteni – még mindig kézfogásban beszéltünk, s csak azt vettem észre, hogy egyre erősebben szorítjuk egymás kezét. Reakciómra a szája egy egyenes vonallá vált, majd szabályszerűen eldobta a kezéből az enyémet.

-    Oké, szóval – Emily közénk állt, valószínűleg érezte az ellenszenvet, ami áradt belőlem. – Justin, gyere ki velem kérlek az erkélyre, beszélnünk kell. Addig Leah, maradjatok itt – mondta, és már taszigált is kifelé. Amint kiértünk, becsukta az ajtót, és megmagyarázhatatlan tekintettel meredt felém.

-    Kérlek, ne csináld ezt vele – könyörgött, s közvetlenül elém állt. – Ő nagyon… szóval fontos nekem, nem szeretném elveszíteni – szinte már könnyben volt a szeme, mire nekem újra kezdett megtörni a szívem.

-    Fontos neked? Na és mennyire fontos, Emily? – fel tudtam volna robbanni, annyira ideges lettem. - Meg tudnál csalni vele, annyira?

-    Mi? Justin ez…

-    Ne mondd, hogy baromság, mert nem az! – sorjában pattantak el az idegeim, és alig bírtam türtőztetni magam. – Nem hiszem el, hogy nem látod, ahogyan rád néz! Szerelmes beléd, bassza meg, te meg jössz nekem ezzel a fontos-témával, honnan tudjam, mit csináltok, amikor ketten vagytok? – hevesen csapkodtam a kezemmel, s dühösen néztem rá Emilyre. Megtört tekintettel meredt rám.

-    Ó, szóval ez a helyzet – bólintott magának. – Nem bízol bennem, és rajtam vezeted le a saját önbizalomhiányodat! Basszus, Justin, szerinted, ha akarnék tőle valamit, már nem lennék együtt vele? Szerinted, ha megcsalnálak, hagytam volna, hogy ti ketten találkozzatok? Én csak azt akartam, hogy lásd, előtte is ugyanúgy érzek irántad, mint amikor csak kettesben vagyok veled, erre te ilyeneket feltételezel, egyszerűen nem tudom elhinni ezt az egész… - nem fejezte be a mondatot, helyette elfordult, s két tenyerébe temette az arcát.

Azon nyomban szertefoszlott a dühöm. Igaza van. Értelmetlen lett volna, és valószínűleg erre akart figyelmeztetni, mielőtt betoppant Leah. És én, aki azt mondtam neki, hogy megértem, hogy nem én vagyok az egyetlen fiú, akivel beszél, jelenetet rendez éppen emiatt. Mekkora egy balfasz vagyok.

Odasiettem a háta mögé, és gyengéden szembe fordítottam magammal. Leeresztette a kezeit, de a fejét lehajtva hagyta, semmi nem látszott az arcából a lehulló hajtömege miatt. Végigsimítottam puha arcán, s éreztem a leáramlott könnycseppeket az ujjamon. Felemeltem a fejét, s ködös tekintetét tanulmányoztam bűnbánóan. Minden létező fény megcsillant a szemében, s még sírva is gyönyörűen festett.

-    Ne haragudj – közel húztam fejét, s puszikkal leptem el a homlokát és az orrát. – Én csak képtelen lennék együtt élni a tudattal, hogy másé vagy. Csak magamnak akarlak – pár másodpercre lehunytam a szemem s hangosan kifújtam a levegőm.

-    A tiéd vagyok, Justin – Emily megfogta a fejem, s kissé visszahúzta, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Kérlek, értsd meg, hogy nekem nem kell más, és fejezd be az önmarcangolásodat. Bízz bennem – áthatóan meredt rám, miközben selymes kezeivel közre fogta a fejem.

Nem válaszoltam, csak a számra húztam az övét, s hagytam, hogy az iránta érzett mély érzéseim átjárjanak, miközben csókolom. Átkarolta a nyakamat, szorosan hozzám bújt, s folyamatosan csókolt. Meg akarom neki mondani, hogy szeretem, nyíltan ki akarom neki mondani, de biztos vagyok benne, hogy nem kapnám azt a választ, amit remélek, s csak eltávolodna tőlem. Még korai, és a legutolsó, amit akarok, hogy eltaszítson magától.

-    Akkor képes vagy korlátozni magad? – kérdte a csók után.

-    Csak legyél a közelemben, és akkor képes leszek – utoljára megcsókoltam, s összekulcsolt kézzel lépkedtünk vissza a szobába.

Az undor, ami Derek barátunk arcán megjelent, amikor megpillantott minket kézen fogva, kifejezetten mulatságos volt. Már csak ezért is megéri türtőztetni magamat, egy ilyen nyikhaj gyerekkel viccesen is el lehet bánni, nem kell hozzá kimutatnom az ellenszenvemet.

-    Mielőtt bárki bármit mondana – Emily hangja csendült fel -, Derek, minden, ami itt zajlik, hétpecsétes titok. A szüleim nem tudhatnak Justinról, legalábbis nem így – gondolkodott hangosan. – Kérlek, ne mondj semmit anyáéknak erről. Megteszed ezt a kedvemért? – kérlelő tekintettel nézett nyikhaj cimborámra, mire az rögvest rám vezérelte tekintetét. Hiába méregetsz, attól még én leszek Emily barátja, nem te – belsőm cinikusan és diadalittasan szólalt fel, mire muszáj volt elmosolyodnom.

-    Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – szegezte a szépségnek többértelmű kérdését. Emily megszorította a kezemet, s felelt.

-    Ennél biztosabb nem is lehetnék – mondta határozottan, s pár pillanat erejéig rám nézett. Istenem, hogyan lehet valaki ennyire… tökéletes.

-    Jó. Ha így akarod, rendben – hivatalos stílusban, kimérten válaszolt neki. Nem csodálom, így is lerí róla a jómód: a cipője fényesebbre van törölve, mint a gyémánt, a csuklóján kattogó Rolex pedig van vagy háromezer dollár. Ha valaha is azt hitte, hogy csak azért mert gazdag, Emily az övé lehet, akkor én vagyok rá az élő példa, hogy tévedett.

-    Csodás, és most, hogy minden oké, elkezdhetnénk csinálni valamit, mert mindjárt elalszom – Leah szólalt meg a hátam mögül a szokásos stílusában, mire csak bólintottam egyet. Sürget az idő, és nem akarok csalódást okozni Emilynek.

Emily elengedte a kezem, majd mindenkit az asztala köré vezérelt, és leültetett minket. Ő állva maradt, s úgy kezdett magyarázni néhány dolgot ezekről az estélyekről, az apja szokásairól, és a sorrendiségről.

-    Már mindent megtanítottam, amire szükséged lehet szombaton – hozzám beszélt, s közben fel-alá járkált, mint mindig, amikor ideges, vagy elmerült. – Az egyetlen dolog, amit még nem tudsz, az a keringő. Ezt fogjuk gyakorolni ma és holnap. Ha már megy, akkor elmegyünk bevásárolni, meg kell vennünk az öltönyödet, és az estélyhez szükséges kellékeket. Beszerzünk pár hétköznapi viseletet is, ugyanis ha nyilvánosan fogsz mutatkozni velem, akkor a fotósok bármelyik pillanatban lekaphatnak minket, és nem szeretném, ha bármi kifogásolható tényezőt találnának rajtad – sorolta. Álljon meg a menet.

-    Te fogsz neki vásárolni? Ez szánalmas… - fújt Derek, majd lemondóan és idegesen rázni kezdte a fejét. Mit sem törődtem vele, inkább Emilyvel társalogtam.

-    Ezt nem engedhetem meg, Emily, túl sok – jelentettem ki. Ő viszont ellentmondást nem tűrően emelte fel a kezét, jelezve, hogy álljak le.

-    Justin, kérlek, ne ellenkezz. Ezek az összegek semmiségek, és alapvetőek az egész művelethez. Nem járhatsz ilyen ruhákban, amikor egy sikeres vállalkozó fia vagy – mondta.

-    De…

-    Kérlek – nézett rám reménykedve, s arcára pillantva ellágyult a szívem. Hogyan is mondhatnék neki nemet.

-    Jól van – sóhajtottam, mire Derek sziszegni kezdett, ezzel érzékeltetve a felháborodását. – De csak annyit veszünk, amennyi szükséges. Ígérd meg, hogy nem költesz rám feleslegesen – szegeztem le a feltételemet, mire azonnal bólintott is. Nem hiszem, hogy tudná, mennyi is a sok, de én, aki már egy ideje magas fokú nyomorban él, könnyen érzékelem. Nem akarom, hogy azt higgye, kihasználom a pénze miatt.

-    Akkor, kezdhetjük a keringőt? – tárta szét karjait, s rám mosolygott. Ennél szebb dolgot még életemben nem láttam.

Szépségétől megigézve álltam fel, s széles mosollyal közeledtem felé. Szégyellősen elmosolyodott, majd lenézett a földre, mint mindig, amikor zavarban van. Ilyenkor legszívesebben átölelném, és nem engedném el soha. A derekáért nyúltam, s közel rántottam magamhoz. Ekkor nézett fel rám, s már éppen megcsókoltam volna, amikor félbeszakítottak.

-    Ne felejtsétek el, hogy miért vagyunk itt – ezúttal Leah szakított meg mindent. Oldalra néztem, éppen rá, csak hogy megajándékozzam egy gyönyörű pillantással. Utálom, hogy itt vannak.

-    Igazad van, ne haragudjatok – Emily kissé eltolt magától, amit egyenesen felháborítónak tartottam, s már beszédre is nyitottam a szám, de megelőzött. – A kezed a lapockám alá, ide – megfogta, majd feljebb csúsztatta a jobb kezem. – A bal kezed add ide, derékszögben legyen a felkarod és az alkarod – jobb kezével megragadta az én balomat, s magyarázás közben ő is csinálta velem. – Húzd ki magad, és a fejed fordítsd el egy kicsit balra – indulataimat lenyelve tettem pontosan azt, amit mondott. – Most pedig kövesd a mozdulataim – lassan emelte a lábát, időt hagyva nekem az eligazodásra.

Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne tévesszem el, Emily pedig folyton azt kántálta, hogy: bal előre, jobb hátra. Egy idő után belement a fejembe, s ráéreztem a mozdulatokra. Nem voltam tökéletes, de ahhoz képest, hogy először táncoltam ilyet, kifejezetten sikeresnek mondhattam magam. Leah közben adta az utasításokat, kijavította pár mozdulatomat, azokra is igyekeztem figyelmet fordítani, bár nem nagyon ment, jobban el voltam foglalva a szépséggel.

Élvezettel fogtam Emilyt a karomban, s figyeltem, milyen kecsesen és szépen mozog. Haját, ahogyan ide-oda lebeg tánc közben, s szép nyakát, ami hívogatta a számat. Nem mondok újat, ha kijelentem: sosem láttam még nála szebb teremtést, és semmi nem tölt el nagyobb örömmel, mint a tudat, hogy az enyém. Tanulmányozását nem meglepő módón újból a környezetem szakította félbe.

-    Oké, azt hiszem, én hazamegyek – Derek felpattant a kanapéról, mire Emily azon nyomban megállt.

-    Köszönöm, hogy eljöttél, Derek – eleresztve engem ment oda hozzá, és átölelte. Élesen szívtam be a levegőt a jelenetre, de szerencsémre Emily még éppen időben elvált tőle, talán túl gyorsan is, amit meglepőnek találtam, de örültem, hiszen egyel kevesebb balhé mára.

-    Leah, jössz velem? – kérdte testvérétől ez a kis féreg.

-    Nem, még beszélnem kell Emilyvel – felelte, amitől mindketten megrezzentünk. Mit akar már bekavarni?

-    Oké, otthon találkozunk. Sziasztok – meg sem várva az esetleges elköszönésünket, azon nyomban kitrappolt az ajtón. Távozása után csend lepte el a szobát, Leaht tanulmányozva egyre inkább sürgette tekintetével Emilyt. Bizonyára nagyon fontos lehet a mondandója.

-    Justin, beszélek Leahval, addig te… - körülnézett, mit is adjon ki feladatul, s megakadt a szeme a könyvespolcon. Oda is rohant, majd levett egy vastag mappát, s felém nyújtotta. – Menj a gardróbomba, s lapozgasd át ezt. Több, mint százféle típusú öltözéket találsz meg benne, jelöld be, melyikek tetszenek ezzel – mutatott rá egy sárga színű tapadós cédulatömbre, amely a mappa elejére volt illesztve. Szemeibe nézve bólintottam, s már be is mentem a gardróbba.

Leültem a kanapéra, s elkönyveltem magamban, hogy nem hallgatom ki, mit beszélnek, inkább foglalkozom ezzel. Lehet, hogy megbánom, de ha tényleg szeretne tőlem bármit is, akkor nem fogja hagyni, hogy a barátnője szétválasszon minket. Azt pedig már csak remélni tudom, hogy nem holmi játék neki a szívem.

Sziasztok!

Ezer meg ezer bocsánat a végtelenül hosszú kihagyásért, de a suli, meg úgy nagyjából minden, hát földhöz vág rendesen. Alig jut időm magamra és a dolgokra, amiket szeretek, amiért állandóan fáradt vagyok. De nem is ez a lényeg, nem akarok a suliról beszélni, látja mindenki eleget.
A részről. Kíváncsian várom a véleményeket, most aztán tényleg, ugyanis az lenne a kérdésem, hogy

• mit gondoltok Leahról?
• mit gondoltok Derekről?
• szerintetek túlzás Justin viselkedése?

Alig várom a meglátásaitokat, mert természetesen megvan a fejemben, hogy mit akarok ebből kihozni, és várom, hogy nektek hogyan jön le a viselkedésük és a jellemük. Komizzatok sokat!:)
Köszönöm szépen a sok visszajelzést itt és a Facebookon is egyaránt, nagyon jól esett, amikor páran közületek megkerestetek Facebookon is, és elmondtátok, mennyire szeretitek a blogot, el sem hiszitek ez mekkora löketet ad az írásra.Remélhetőleg most is lesz olvasnivalóm a rész alatt. :)
Nem tudom, mikor találkozunk legközelebb, teljesen x, de megpróbálok mihamarabb részt hozni. Nem ígérem, hogy ebben a hónapban sikerülni fog, de majd igyekszem, tőletek is függ, szóval hajrá girls! :)
Love ya ♥

35th chapter - Getting together

-*- Emily szemszöge -*-

Már éjfél elmúlt, és a történetek óta egy percet sem tudtam aludni. A sírástól teljesen bedagadt a szemem, és folyton csak Justin pulcsiját szorongattam. Éreztem rajta az illatát, s ettől csak még fájdalmasabb volt a helyzet, azonban képtelen voltam elengedni az anyagot. Ez az egyetlen, ami megmaradt nekem belőle, miután vége lett.

Nem is tudom, hogyan kérdezhette meg tőlem, hogy utálom-e. Őszintén, abban a pillanatban gyűlöltem. Nagyon régen voltam utoljára annyira dühös, egyszerűen kibuktam, s mivel nem tudtam kezelni az érzéseimet, nem tudtam eldönteni, hogyan is érzek iránta, kibukott belőlem a köztes válasz. Ez látszólag nagyon a szívébe mart, de nem tudott meghatni akkor. Sosem volt nyílt velem, sosem tudtam, mi jár a fejében, s még ha tett is rá utalást tegnapelőtt, mielőtt elment, nem hagyott rá válaszolási lehetőséget. Bárcsak másképp történt volna, bár mindent visszacsinálhatnék…

Máris annyira hiányzik, hogy úgy érzem, üres lettem. Hogyan nőhet valaki hozzá az ember szívéhez ilyen hamar? Hogyan válhatott ennyire a részemmé? A válasz lényegtelen, hiszen már megtörtént, egy részem nála maradt. S a legbosszantóbb az egészben az, hogy emiatt az apró dolog miatt kellett mindennek véget vetni.

Ki gondolta volna, hogy ennyire megviseli, amit látott? Hiszen Derekkel csak barátok vagyunk, és még csak nem is tett semmilyen nemű jelzést felém sem tegnap, sem máskor. Az, hogy Justin váltig állította ennek az ellentettjét, megdöbbentett. Nem hittem, hogy lehet ennyire is féltékeny, de a legjobban arra nem gondoltam, hogy hagyja az érzést felülkerekedni minden máson. Miért nem hitt nekem, amikor azt mondtam, csak a barátom? Miért nem bízott bennem? Annyi kérdőjel maradt bennem, s sosem fognak már belőlem eltűnni.

Az oldalamra fordultam, és úgy folytattam tovább a saját kínzásomat, miközben magamhoz öleltem a pulóvert. Holnapra kész hulla leszek, és lehet, hogy szombaton is. Még két ruhám vár tervezésre, de ezzel a lemerült, megkínzott, összetaposott aggyal, amivel jelent pillanatban rendelkezem, még a saját nevemet is nehezemre esik megjegyezni, nemhogy még új ötletekkel előállni.

Már majdnem álomba nyüstöltem magam, amikor neszt hallottam az erkélyem felől. Felnéztem, de természetesen senki nem volt ott. A képzeleted játszik veled, Miller, megbolondultál – zengte a kis Emily. Muszáj volt egyetértenem. Újból behunytam a szemem, de a hangok nem szűntek, s mikor már legközelebb felpillantottam, egy sötét alak állt az erkélyemen. A szívem a torkomba ugrott, a félelem és a reménykedés magával ragadott. Mi van, ha egy betörő? De mi van, ha Justin az? Egyáltalán mi van, ha csak álmodom?

Felültem, mire az alak az üvegajtóra helyezte a tenyerét. Jobban felmértem az illetőt, és felismertem. A fenébe is, hogyne ismertem volna fel! Álmomban is ő kísértett volna, ha tudtam volna aludni. Hevesen, teli különféle érzésekkel felpattantam az ágyról, és odamentem az ajtóhoz. Amint megpillantottam a szemeit, megszűnt a világ, és nem akartam elhinni, hogy őt látom. Ez egy álom, muszáj, hogy egy álom legyen, nem jöhetett el azok után, ami történt!

Megragadtam a kilincset, s éreztem, mennyire igazi a tapintása, ez rácáfolt az álmodás lehetőségére. Pár másodpercig ott tartottam a kezemet, mintha csak meg akarnék győződni a létezéséről, majd elfordítottam azt, s az ajtó kinyílt. Az alak levette kezeit az üvegről, s belépett a szobámba. Az utcai lámpák fényében megcsillant az arca, az a hibátlan, tökéletes arca, ami minden alkalommal lenyűgöz. A szívem mindenhol vert: a torkomban, a mellkasomban, és még az ujjbegyeimben is, egyszerűen mindenem sajgott az impulzusok miatt.

Előttem állt, alig fél méter választott el minket. Le sem vette a szemét rólam, miközben karjával hátranyúlva becsukta az ajtót. Ugyanúgy nézett ki, mint én. Ugyanolyan elgyötört és reményvesztett tekintettel meredt rám, és ez darabokra zúzta a szívemet, ma már sokadszorra. Az ajtó zárulása után csend telepedett a szobámra, már-már zavarba jöttem a saját légzésem szabálytalanságától. Fáradt voltam, de tökéletesen éber, az érzékeim életre keltek miatta. Felém lépett egyetlen kis lépést, majd tespedt, szomorú, kimerült hangon megszólalt.

- Ne utálj – kérlelt a szemeivel. Annyi minden akart kikívánkozni belőlem, de elakadt a szavam. Ez itt egyáltalán nem a szavak ideje. Kifújtam a levegőmet, és egy hirtelen mozdulattal közelebb léptem, majd húztam rá a száját az enyémre.

A villám elképesztő erővel csapott belém, amint megéreztem őt magamon. Istenem, mennyire hiányzott ez! Ő is azonnal életre kelt: egyik karja a derekam köré kulcsolódott, a másik felszaladt a lapockáimhoz. Szétnyitotta az ajkát, s kétségbeesetten kezdett csókolni, mégis olyan lágyan, hogy elfolytam a karjaiban.

Reményvesztetten csókolóztunk, mintha nem lenne holnap, és félnénk a mától. Beletúrtam a hajába, közelebb húztam a fejét, mindent elkövettem, hogy jobban érezzem őt. Az orromon át kapkodtam a levegőt, de így is kis híján megfulladtam, amiért Justin egy pillanatra sem vált el a számtól. Végül nekem kellett megszakítanom ezt az érzelem dús csókot; eltoltam Justin fejét, de az ölelésemből nem engedtem. Azon nyomban belebújt a nyakamba, s reszelősen fújta ki a levegőjét, mintha kész lenne zokogni.

- Ne haragudj rám – ajka rátalált a bőrömre, mire erősen bele kellett marnom a hátába. Megérezte a reakciómat, s folytatta: a vállamtól egészen a fülem mögötti kis részig, egy millimétert sem kihagyva csókolta végig a bőrömet. A térdeim megremegtek, és összeeséssel fenyegettek. Egyedül Justin ölelése volt az, ami tartott. – Istenem, Emily, ne haragudj – ahol csak a bőrömhöz ért, egy puszit hagyott maga után, s az én halmazállapotom kezdett minden pillanattal folyékonnyá válni.

Egy árva szót sem tudtam szólni, a levegő a torkomon akadt, elállva a szavak útját. Mindennél többet jelentett, hogy eljött, és a karjaimban tarthattam; hogy nem hagyta felülkerekedni a féltékenységét mindenen, és félretéve a komoly veszekedésünket, idejött. Oly sok mindent szerettem volna közölni vele, és semmit nem tudtam közvetíteni, amiért a testem rövidzárlatos lett. Csak jobban belehúztam az ölelésembe, és hagytam, hogy eltelítsen a megkönnyebbülés.

- Hiányoztál – mormolta a nyakamba, s minden szava után megcsókolta a bőröm. – Átgondoltam, és barom voltam. Minden okod megvan rá, hogy mérges legyél, hülyén viselkedtem – kezei szorosabbra fogták az ölelését, csaknem összeroppantott, de nem foglalkoztam vele. – Csak amikor megláttalak vele, annyira féltékeny lettem, és…

- Ne – végre újra felfedeztem a beszéd csodálatos tudományát, s megfogva a fejét kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – Tudom. Nem haragszom, Justin. És sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire zavar téged…

- Zavar – szakított félbe -, de elfogadom a tényt, hogy nem lehetek én az egyetlen fiú, akivel beszélsz – mondta, s lágyan a szemeimbe nézett. – Bízom benned, és tudom, hogy nem csinálnál semmi ilyesmit – közel hajolt, és rövid puszit lehelt a számra.

Annyi sokk ért az elmúlt huszonnégy órában, hogy mondandójára csaknem sírva fakadtam. A lelki világom különösen érzékennyé vált, valószínűleg bármit mondott volna, sírásra készetetett volna. Megválaszolatlanul hagytam mondatát, s belebújtam a mellkasába. Mélyen belélegeztem az illatot, ami belőle árad, megnyugvást keresve oltalmazó karjai között, majd felemelve a fejem újra a szája után kutattam. Nem akartam mást, csak hogy a karjaiban aludjak el, és mellette ébredjek fel reggel. S bár tudtam, hogy ez lehetetlen, csók közben az ágy felé kezdtem húzni.

Megértette az akaratom, minden erőfeszítés nélkül felkapott, s pár lépés után gyengéden lefektetett az ágyra, egy pillanatig sem megszakítva a szánk egyesülését. Óvatosan felém kerekedett, ügyelve, hogy ne feküdjön rám, de nekem így nem tetszett. A pólójánál fogva próbáltam rávenni, hogy préselődjön nekem, s ahogy húztam az anyagot, egyre feljebb tolódott Justin testén, így ölelésem közben teljesen véletlenül a meztelen hátát érintettem. Még én is beleremegtem az érzésbe, Justin egyenesen rázkódni kezdett, s lejjebb eresztette magát, így az enyémhez nyomva a saját testét.

Tenyeremen érezve forró bőrét egyből többet akartam, szégyentelenül, egy gyors mozdulattal mindkét kezemet becsúsztattam a pólója alá, érezve fedetlen bőrének tapintását. Justin belenyögött a csókunkba, s elvált tőlem. Azt hittem, ez túl sok volt neki, s készül indulni, de a helyzet egy váratlan fordulatot vett: felült, lábai mellettem helyezkedtek el, kezeivel hátranyúlva pedig lefejtette magáról az anyagot.

Megigézve néztem, a lélegzetem újra elakadt, a szívem heves iramot diktált, féltem, fel is mondja a szolgálatot. Minden egyes másodperccel több felület tűnt fel a testén, még a sötétben is láttam az izmai kidomborodását a hasán és a karján. Nadrágja lazán csüngött a csípőjén, felfedve az alsónadrág fehér szegélyét, kirajzolva halvány V-vonalát.

Összefutott a nyál a számban, amint néztem őt. Sosem láttam még ennyire szépnek semmit, órákig, sőt, napokig el tudtam volna nézni a látványát. A szám tátva maradt, a szemeim akkor sem tudtak volna más irányba nézni, ha kényszerítettem volna őket rá. Ledobta az anyagot a földre, s visszatért hozzám. Alig fél percre hagyta el a számat, s az máris epekedett az övé iránt. Annyira szerettem volna egyszerre nézni és csókolni őt, de miután valamelyest felfogtam, hogy ez aligha lehetséges, beértem az érintéssel.

Olyan lassan haladtam a hátán, hogy már nekem is fájt. Kitapogattam minden izomköteget, az öve fölötti részről indultam, mígnem elértem a nyakáig. Justin már remegett, elszakadt a számtól, hogy egy jóleső sóhajt hallasson, majd megcélozta a nyakamat. Minden elsötétült, ahogyan újra visszatért arra a területre. Belemarkoltam a vállába, hogy valamelyest levezessem a felgyülemlett kéjt, amelyet szétszórt a belsőmben csókjaival. Lefelé kezdett haladni, ezzel teljesen megbolondítva engem, majd megcsókolta a kulcscsontomat, s tovább is állt. A melleimhez ért, ahol megállt, s újból visszatért a számra.

Ha valamit megtanultam a Briannel való kapcsolatomból azon kívül, hogy egy utolsó senkiházi, akkor az az, hogy nem szabad szégyellnem a testem. Ő csak a szexet akarta, ez tény, de mindig bíztatott, és mindig gyönyörűnek nevezett, akárhányszor meglátott. Ő és Justin két külön világ, de ebből erőt merítve lenyúltam a kezemmel a pólóm szegényéhez, és fekve kezdtem el lemanőverezni magamról azt. Justin értetlenül figyelte mit művelek, még a számtól is elszakadt, hogy figyelje a mozdulataimat.

- Emily, nem muszáj…

- Csend, és inkább segíts – félbeszakítottam, mielőtt lebeszélt volna róla, s egy sokatmondó pillantás után végigszántotta a kezét az oldalamon, s átbújtatva a fejemen a pólót, végleg leszedte rólam, így melltartóban feküdtem alatta.

Enyhén eltátott szájjal bámult rám, szemei csillogtak, s meg sem szűnt nézni a testem. Próbáltam nem végtelen zavarban érezni magam, de a vér már így is a fejembe szállt, amiért ennyire nyíltan és félreérthetetlenül méregetett engem. A kezeim kapásból el akarták takarni a fedetlen részeimet, de ellenálltam a kísértésnek, s Justin karjára helyeztem őket, mielőtt győzedelmeskedett volna a szégyenlősségem az akaratom felett.

- Istenem, Emily – újból a szemeimbe nézett, s a vágy leplezetlenül megcsillant tekintetében. – Annyira gyönyörű vagy – fülem mögé férkőzött, hogy előröl kezdhesse a műveletet. – Annyira tökéletes – súgta, mire összerezzenésem pillanatában újra rányomta a hibátlanul formált száját az enyémre.

Jobb kezét vándorútra indította rajtam, szüntelenül az oldalamat simította végig újra és újra, körkörös mozdulatokkal masszírozta hüvelykujjával a hasamat, mire nyugtalanul mocorogni kezdtem. Rettenetesen akartam őt, már-már fájt. Nekem nyomta az ágyékát, s ekkor fedeztem fel, hogy nem csak én érzek így. Bódultan válaszoltam neki a csípőm felbillentésével, mire kéjesen felnyögött, s a hang, amit hallatott újabb erdőtüzet indított bennem.

Minden megszűnt létezni, az idő és a tér egybefolyt, más sem létezett, csak a keze a bőrömön, az ajka a számon s a légzése az enyémbe fonódva. Soha többé nem akartam őt elengedni, így akartam maradni életem végéig, hiszen az érzés, amit ad nekem, páratlan. Érezvén a meztelen testét az enyémen, a hasát, ahogyan minden terület érintkezik egymással, eufórikus állapotba kerültem. Fogalmam sem volt, meddig fog ez tartani, és meddig fogunk elmenni, mindaddig, amíg Justin el nem vált tőlem, és áthatóan nézett a szemembe.

- Emily, én… - a szavakat sem találta, ahogyan lihegett. – Én nagyon vágyom rád, de ha meg fog történni, akkor nem akarom, hogy ilyen kevés idő után történjen meg – tekintete ellentmondott a saját szavainak, miközben vággyal teli pillantásokkal jutalmazott. – Azt akarom, hogy tökéletes legyen, nem pedig kétségbeesett – mélyen nézett rám, mintha bele akarta volna vésni a tudatomba, amit mondott.

Teljesen elállt a szavam. Mégis melyik másik tizenéves srác állna le ilyen szituációban, egy, gyakorlatilag félmeztelen lánnyal alattuk? Melyik másik srác helyezné előtérbe az érzéseket, és hagyná hátra a pillanatnyi vágyat? Egyik sem. Egyik sem tette volna ezt meg, de ő igen. Mert ő más.

Justin nagy szemekkel fürkészte az arckifejezésem, üvöltött róla, hogy fél az esetleges megbántódásomtól. Nem tettem mást, csak lehúztam a fejét egy édes csókra, s lágyan megsimítottam szép arcát, miközben ő lassan kieresztette a tüdejében tartott levegőt, ezzel jelezve a megkönnyebbülését.

- Köszönöm – hálálkodtam neki, még én sem tudom, miért. Talán mert soha senki nem tett meg ennyit értem. Mert mindenkinek csak erre kellettem, vagy a pénzem miatt. Ő pedig… Ő törődik velem, és ez végtelen jó érzéssel tölt el. Meg sem válaszolta a köszönetem, a világ leglágyabb csókjával jutalmazott meg, majd lenyúlt a hiányzó ruhadarabjainkért, amelyek egymáson értek földet, s felültetve engem is pillantott rám.

- Vedd fel, megfázol – nyújtotta felém, s kisfiúsan mosolygott, miközben figyelemmel követte a mozdulatsoraimat. Látszólag megnézte magának mindenem, mielőtt a pólóm végleg elfedte volna a szabad bőröm, mégsem éreztem kellemetlennek, s azon kaptam magam, hogy én ugyanezt teszem, amikor ő magára kapta az egyszerű fekete felsőjét.

Újból hanyatt fektetett az ágyon, majd mellém feküdt, és szorosan a karjaiba zárt. Így maradtunk percekig, talán órákig? Ki tudja, hiszen amíg a karjaiban voltam, végtelenül hosszúnak tűnt az így eltöltött idő, ám amikor félálomból felriadtam a mocorgására, hirtelenjében egy másodpercnek sem tűnt.

- Hajnalodik, Emily – simogatta az álmos arcomat. – Ideje mennem, mielőtt rajtakapnak minket – menten kipattant a szemem.

Legszívesebben beszaladtam volna a szüleimhez, és fennhangon elordítottam volna nekik az igazat, mit sem törődve a következményekkel, de nem lehetett. Az alaposan tönkretett volna mindent. Felült, s én árnyékként követtem minden mozdulatát, de ő szinte azonnal visszanyomott az ágyba.

- Ne kelj fel, édes. Így is el tudok búcsúzni – száz gigawattos, gyengéd mosollyal beszélt hozzám, mire megolvadt a szívem. Komolyan édesnek szólított? És komolyan úgy vigyorgok ezért, mint egy vadalma? Gondolkodni sem tudtam a saját kérdésemen, hiszen lágyan megcsókolt, puhábban és édesebben, mint bármikor máskor, elfeledtetve velem minden mást rajta kívül. – Jövök háromra, Emily. Addig aludd ki magad, nagyon fáradt vagy – belém fojtotta a szavakat a sok érzelem, az a bitang sok érzelem, ami egyre csak fokozódott bennem. Majdnem sírva fakadtam a nagyfokú törődésén. – Hiányozni fogsz. Aludj jól, szépség – még egyszer utoljára megcsókolt, s a fáradt, elgyengült végtagjaimmal szorosan tartottam őt, imádkozva istenhez, hogy tartsa itt velem örökké, de sajnos imáim figyelmen kívül lettek hagyva. Egy hosszú puszi után lefejtette magáról a karjaimat, és eltűnt az erkélyajtóm mögött.

Két másodperce sem ment el, de máris hiányzott. Újból leperegtek az események, amelyeket az imént mondott nekem, és meglepetten vettem észre, hogy még mindig nem mondta ki azt a szót. Vajon ha kimondta volna, én visszamondtam volna? Ezzel a cselekedetével, a mai édes viselkedésével garantáltan örökre belopta magát a szívembe. Ez azt is jelenti, hogy szeretem? Azt hiszem, ezért állított le minket. Még azt sem tudjuk, hogyan érzünk, és már így is veszett gyors a tempónk. Mosolyogni támadt kedvem, hogy mindig okosabb és körültekintőbb, mint én. Egyszerűen ő a másik felem.

Fáradtan, de boldogan hunytam le a szemem, és Justin érintésének emlékével, szavai súlyával, csókjának lágyságával, és itt felejtett pulóvere társaságával ringattam magam mély álomba.

Sziasztok!

Megjöttem az új résszel. Előre mondom, hogy a következő rész később fog jönni, mert a suli nagyon kemény, és most jöttem haza a kórházból (valami gyomorfertőzéses vírus eh), és nehezen tudom rávenni az agyam, hogy dolgozzon. Még rendbe kell jönnöm. :)
Remélem, erre nem számítottatok :D Már akkor elterveztem, hogy így fognak kibékülni, amikor kitaláltam a veszekedést. Ez a rész egyszerűen kellett, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok, szóval kérek sok komit. :)
Még régebben kérdezte valaki, hogy a többi blogomnak mi a linkje. Ott van a bal oldalt a Menu címszó alatt, ott megtalálhatjátok mind a kettőt. :)
Találkozunk legközelebb, remélem minél hamarabb rendbe jövök. Love u ♥