43rd chapter - But you don't, right?

-*- Emily szemszöge -*-

Bezárkóztam a szobámba, és nem voltam hajlandó kijönni onnan. Még éppen annyi erőm volt, hogy anya és apa előtt úgy tegyek, mintha mi sem történt volna, de aztán kitört belőlem. Összetörtem. Szétestem. Darabokra hullottam. Elárultak.

Ki a fene gond gondolta volna, hogy a probléma nem akkor történik meg, amikor a legnagyobb esély van rá? Az egy hét rettenetesen kockázatos volt. Derek undora és Justin féltékenysége csak a kezdet volt. Belefektettem minden erőmet, hogy minden rendben menjen. Egyetlen dologra azonban egyáltalán nem számítottam, mégis a szemtanúja voltam.

Hogy lehet az, hogy valakihez olyannyira vonzódunk, hogy már tenni sem tudunk ellene? Mintha mágnes vonzana, mintha minden, ami vele kapcsolatos lenne, egyszeriben elvarázsolna. Hogy lehetséges, hogy ez a kötelék eltűnik egy pillanat alatt? Az ígéretek, az érintések… semmivé válnak. És miért? Mert jött egy jobb a ranglétrán. Aki sokkal szebb nálad.

Újabb sírógörcs tört rám, amikor visszaidéztem Justin és Crystal látványát. Annyira rohadtul összeillettek. Ahogyan néztek egymásra. Ahogyan tapintani lehetett az összhangot kettőjük között, az valami olyan volt, amivel én nem szállhatok versenybe. Hiába minden, amin keresztülmentem Justinnal, hiába az érzelmek… Elszállt. Neki nem jelentett semmit. Mindössze egy ideiglenes kiscsaj voltam neki, amíg nem talál jobbat.

Istenem, Emily, hogy te milyen rohadt hülye vagy! Még mindig bedőlsz az idióta játékaiknak. Még mindig hagyod, hogy elvegye az eszedet, mert belezúgtál. Belezúgtál egy olyan srácba, akit egyáltalán nem neked szánt a sors, és akkora hazugságot állítottál be a szüleidnek, hogy a házatokba sem férne be. Mindezt a semmiért. Mert Justin lecsapott Crystalra.

Minden gyilkos gondolat után egyre fokozódott bennem a csalódás és fájdalom által keletkezett düh. Mérgesen, mégis gyengébben, mint egy újszülött, ráncigáltam le a Chanel ruhát magamról, melyet azt hittem, esetlegesen más fog megtenni majd helyettem. Ez az ember azonban rossz helyre tette a nevemet a gondolatmenetében, hiszen rólam kellett volna levennie, nem másról, akinek én terveztem a ruháját. Belém mart a kín, amikor belegondoltam ebbe. Szokj hozzá, Miller. Justin Hazug Seggfej Bieber már nem a tied.

Épphogy kijöttem a gardróbomból és felvettem valami kényelmes göncöt, kopogást hallottam az erkélyemről. A reflex, csak is kizárólag a reflex fordította meg a fejemet a zaj irányába, és ha lehet, a látvány csak még jobban összeroppantott.

Ott állt, zakóját a vállára dobva, két gombot kigombolva az ingjén, és úgy nézett rám, mint akinek még a legkisebb porcikájában is aggodalom van. A már így is milliónyi darabra tört szívemen még több repedés keletkezett, amikor megdobogtatta azt a szépségével. Abban a pillanatban azt kívántam, bár olyan ronda lenne a külseje is, mint amilyen ronda belülről. De szembe kellett néznem a ténnyel, hogy ez a szép ember többé már nem az enyém. Nem az enyém. 

Pillanatnyi lefagyás után beleszédültem, oly hirtelen fordítottam el a fejem tőle, és igyekeztem elrejteni azt, amit már így is meglátott rajtam. Nincs az a jó isten, hogy lásson szenvedni, azt az örömöt nem fogom neki megadni. És nincs földi erő, ami engem rávenne, hogy kinyissam azt a cseszett ajtót.

Megindultam a szobám elkülönített része felé, ahol nem láthat engem, viszont amint megszedtem a lépteimet, a hangját hallottam felcsendülni tompán.

- Emily, nem megyek el innen addig, amíg be nem engedsz – rémültnek hangzott, mégis határozottnak.

Arra várhatsz – gondoltam magamban, és mit sem törődve továbbmentem. Majd biztosan leszek olyan hülye, és beengedem ide, azok után, aminek a szemtanúja voltam. Eddig is csak etetett a hazugságaival, és ezek után sem lesz másképpen. El fog menni. Egy idő után el fog menni.

Nem ment. Óvatosan figyeltem őt a résről, ami a fal és a függöny között keletkezett, de még egy óra után sem volt hajlandó elmenni. Leült az földre, és várt. Feldühített ez a gyerekes viselkedés. Mi a fenéért nem megy már innen? Crystal ágya biztosan melegebb, mint az én erkélyem padlója.

Nagy hévvel álltam fel a fotelomból, nem tűrve tovább ezt a helyzetet, és loholva indultam meg az erkélyajtóm felé. Balszerencsémre a könnyeim nem álltak el. Folytak, mintha sosem tudnának elfogyni.

- Mit keresel még itt? – a hangom erősebb volt, mint az összes fizikai erőm megkétszerezve, és ezért hálás voltam. Megérdemli, hogy így beszéljek vele.

- Megmondtam, hogy nem megyek el a csókod nélkül, Emily – mondta, miután felpattant a földről, otthagyván a zakóját. Nem tehettem róla, hisztérikusan nevetni kezdtem. Ennyire nem lehet balfasz, hogy más nőt csábít el, és aztán még van képe az én csókomat kérni. Ez gusztustalan.

- Úgy tűnik mégis anélkül kell elmenned, de nem baj, valaki más majd biztosan készségesen helyettesíti – mérgem átvette a vérem helyét, így az száguldott az ereimben. Justin szemöldöke a csillagokig ért, miután felfogta a mondandóm, és még a száját is eltátotta. Ez az, még a tudatlant is játszd. Nem fáj már így is eléggé.

- Miről beszélsz, Emily? – jött be utánam hevesen.

- Pontosan tudod, miről beszélek, ne akard játszani az ártatlant! – felemelkedett a hangom, amint a szemébe néztem. Annyira szépen csillog, de nem a tisztaságtól. Ha annyi csillag lenne benne, ahányszor hazudott, már vele világítanák ki az eget.

- Esküszöm az istenre, nem tudom, mi bajod van, mit rontottam el? – ő is hevesebb lett, amin egyenesen meglepődtem. – Kitettem ma a lelkem, hogy meg legyél elégedve, mindent úgy csináltam, ahogy kérted! – hozzám hasonlóan felemelte a hangját, és ekkor felülkerekedett rajtam minden dühöm.

- Valóban? Nem rémlik, hogy megkértelek volna arra, hogy bűvöld el az egyik modellemet! – bukott ki belőlem, és ekkor újabb könnyzuhatag akart kitörni a szemeimen át. Ez az emlék még a halálos ágyamon is kísérteni fog.

- Micsoda? – merő tudatlanság áradt belőle, és minden egyes másodperccel töröttebb lettem. Meddig fogja ezt játszani?

- Jól hallottad! – immáron sírva kiabáltam rá. – Láttalak titeket Crystallal, Justin! Flörtöltél vele, és még közel is hajoltál hozzá, az isten tudja mit súgván a fülébe, mikor mellettem kellett volna lenned! – nem akartam, de egyre gyengébb lettem, amint elárasztottak a történtek. – Szükségem volt rád, de te kihasználtál! – nem győztem törölgetni a könnyeimet, ő pedig csak meredt szemekkel nézett rám, mintha egy elmebeteg szellemet látna. Nem számít, képtelenség ezt kimagyarázni.

- Komolyan azt hiszed, hogy ez történt? – suttogott, és nem tudtam, hogy azért-e, mert beletrafáltam, vagy mert olyan mérges, hogy alig bírja visszatartani. Egyik lehetőség sem tetszett.

- Láttam, hogy ez történt – vágtam rá, mire értetlenül nézett a szemeimbe. Úgy nézett rám, mint aki el sem akarja hinni, hogy ilyet valaha is mondhatok.

- Tényleg? És hallottad is? – most már szemmel láthatóan dühös volt. – Hogy gondolhatsz ilyet rólam, Emily, azok után, amin keresztülmentem érted? Eszednél vagy? – mérgesen kapkodott a kezével.

- Mit kéne hinnem, amikor mindketten úgy néztetek egymásra, mint akik bármelyik pillanatban képesek lennének szobára menni? Vagy már túl vagytok rajta? – akkor olyannyira érzéketlen volt a hangom, hogy azt kívántam, bár belül is annyira üres lennék érzelmileg. Justin kimeresztette rám a szemeit, és úgy tűnt, ezzel végleg átléptem nála a határt.

- Mi a szart hordasz itt össze? Ezt képzeled rólam? Hogy felhasznállak ahhoz, hogy más csajokat szedhessek fel? Ennyi vagyok a szemedben, Emily? – indulatos hangja sértette a fülemet. – Szerinted én is olyan utcasrác vagyok, aki gazdag csajokra vadászik, elszedi a pénzüket, és aztán boldogan él tovább? Kibaszott jó, hogy ennyit érnek neked a szavaim! – megfélemlített a dühe, mégsem csillapodtak az érzéseim.

- Tudod mi a kibaszott jó? Felébredni egy olyan ember karjaiban, aki egyik pillanatban még kenyérre kenhető, a másik pillanatban pedig már tornádó, és soha nincs előzetes jel, hogy mikor jön a váltás, soha nem kapok magyarázatot a viselkedésére, soha nem tudhatom, hogy mikor válok neki unalmassá! – csak hadartam, míg a nyelvem bírta. – Elvégre, ő egész biztosan hamarabb beadta neked a derekát, mint én, így van? – erős fizikai fájdalmat okoztak ezek a szavak, de egyszerűen annyi sérelem ért, hogy már meg sem éreztem.

- Hallanod kéne magad. Nevetségesen viselkedsz! – tajtékzott, s ezzel csak azt érte el, hogy a pumpámat feljebb tolta.

- Tényleg nagyon nevetséges, hogy kihasználtál a hátam mögött, Justin! Mondd csak, mióta ismered őt? Esetleg már viszonyotok van, mióta megismerkedtünk? – jobbnál jobb összeesküvés-elméleteket gyártott az agyam, de képtelen voltam leállni. Sosem sértettek még meg annyira.

- Fejezd be, Emily, az istenért is! – a félhomályban is láttam, ahogyan vöröses árnyalatot vett fel az arca. – Semmi nem történt kettőnk között sem most, sem máskor, oké? Évek óta ismerem őt, találkoztunk, beszélgettünk, és ennyi volt! – közel jött hozzám, és a szemembe beszélt, magasabb hangerővel, mint azt a fejem méltányolta.

- Te mit szólnál hozzá, ha ugyanúgy „beszélgetnék” Derekkel, mint te Crystallal ma? – tettem fel visszavágásként a kérdést, kihangsúlyozva az idézőjeleket, mire az ő arcvonásai megkeményedtek, a szája pedig egy egyenes vonallá húzódott. Erről beszéltem! – Látod! Elegem van abból, hogy te kiakadhatsz minden kis szaron, de nekem nincs jogom tombolni, amikor szemtanúja voltam, amint egy másik nővel flörtöltél a saját estélyemen!

- Derek beléd van zúgva, Emily! – mondta váratlanul. – Az a féreg bármit megtenne, hogy szétszedjen minket, Crystalnak pedig semmi köze kettőnkhöz!

- Ó, szóval szerinted Crystal nem akar tőled semmit, Justin? – egészen új fordulatot vett a veszekedés, és már végtelenül elegem volt belőle. – Komolyan ennyire vak vagy, hogy nem láttad, miként nézett rád? A szemével már háromszor levetkőztetett, és te még be is szálltál a játékába! – minél többször mondtam ezt ki, annál jobban égette a belsőmet.

- Én pontosan ugyanezt mondtam neked, amikor megláttalak Derekkel első alkalommal, és te mit mondtál? – tárta szét a karjait, ezzel csak jobban hangsúlyozva a mérgét. – Justin, mi csak régi barátok vagyunk, nincs közöttünk semmi, soha nem is volt – utánozott le, így még meg is szégyenítve.

- Én bebizonyítottam neked, hogy nem érdekel Derek, ha esetleg nem rémlene! – úgy éreztem, sosem lesz vége ennek, és ez lesz vele az utolsó beszélgetésem, de többé már nem érdekelt. Velem nem fogja az idióta játékait játszani, nem fog más nőkkel kavarni, miközben azt mondja, én kellek neki. – Többször is érzékeltettem vele, hogy nem vagyok az övé, és melletted voltam még akkor is, amikor ő jelen volt!

- És szerinted én most mit próbálok tenni? – sosem láttam még őt annyira mérgesnek. – Gondolod, hogy itt lennék, ha már meg akartam volna kapni? Szerinted szenvednék veled, ha annyi lett volna a célom, hogy más nőt vigyek ágyba? – úgy kérdezte ezeket, mintha azok lettek volna az utolsó reményei, hogy belevésse a tudatomba az érveit.

- Pedig nyilvánvalóan ő sokkal szebb és könnyebben kapható, mint én, Justin, miért vagy még itt? – kérdeztem remény veszve, és akkor elém állt, majd a szemembe nézett.

- Mert szeretlek, a kurva életbe is! – mondta tömör méreggel, majd megállt egy helyben és nagyot sóhajtott.

Ha addig azt hittem, végem, akkor abban a pillanatban biztos vagyok benne, hogy szétbomlottam. És én fülig szerelmes vagyok belé – hangzott el újra a sokat ismételgetett mondat a fejemben, melyet most az ő szájából hallhattam. Kimondta. Azt mondta, hogy szeret. Justin szeret engem.

Csak ott álltam vele szemben, mint valami próbababa, és nem voltam képes sem mozdulni, sem megszólalni. Valóban szeret engem? Vagy csak a dühe mondatta ki vele? Esetleg ezzel akar kárpótolni? Azt hiszi, ettől megbocsátom, amit láttam? Istenem, mi a franc!

Justin lihegve nézett a szemembe, majd a tekintete egyre inkább csalódott lett, mintsem mérges. Nem tettem mást, csak néztem őt, és hiába akart ezer minden kikívánkozni a számon, nem tudtam kimondani őket. Lesokkoltak az események. Minden túl gyorsan történt.

- De te nem, igaz? – hirtelenjében annyira halk volt, hogy aligha értettem, amit mondott.

Válaszolni akartam, de valaki mintha kiműtötte volna a hangszálaimat a helyéről. Mondd meg neki, Emily. Mondd már meg neki, hogy te is szereted, az istenért is! – a kis Emily tajtékzott bennem, és hiába nyílt a szám, hogy kimondjam, a szavak a torkomon akadtak, elállva még a levegőm útját is.

- Gondolhattam volna – súgta immáron, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult, és az erkélyajtóm felé viharzott. Mi a fene történik!

- Justin, várj! – kiabáltam utána, amint felfogtam, mi történt, de ő meg sem hallva engem, becsapta maga mögött az erélyajtót, felkapta a zakóját a földről, majd rám sem nézve lemászott, így végleg eltűnve a közvetlen környezetemből.

A szám elé kaptam a kezem, amint megcsapott minden, amin keresztülmentem az utóbbi órákban, majd kifogyván az utolsó erőmből is, sírva lerogytam a padlóm közepére. Justin azt mondta, hogy szeret, és én nem mondtam vissza, mert egy gyáva féreg vagyok. Végleg elvesztettem őt. Édes istenem, Emily, mit a szart tettél.

És ismét itt, sziasztok! 

Tudom, sok volt a kihagyás, de muszáj volt időt szentelnem a rajzolásnak is, mert nem tudok huzamosabb időt eltölteni nélküle, és az is éppoly időigényes, mint az írás. :)
Olvastam az egyik kommentet, miszerint pörgessem fel egy kicsit a történetet, és éppen azt próbáltam csinálni most. Remélem ez már nem lett lapos, köszönöm az észrevételt a kedves kommentelőnek! :)
Ha már itt tartunk, hová lett mindenki? Aligha látok kommenteket a részek alatt, bízom benne, hogy ez csak a nyári vakáció miatt van, és nem pedig azért, mert meguntátok, amit csinálok.
A szavazást végül nem meglepő módon Justin nyerte, végtelen magas arányban, hiszen csak rá szavaztatok, ez cuki! :D
Szeretném megköszönni a tényt, hogy nemsoká átlépjük a 80.000 oldalmegtekintést és már 64 feliratkozóm van, imádlak titeket! Remélem fog még gyűlni, mert nagy célom egyszer elérni valamelyik blogomon a 100 feliratkozót, hát majd meglátjuk, ez rajtatok áll. :)
Jövőhéten már suli, most megyek tizenegyedikbe, bejön a fakultáció, szóval valószínűleg ismét nagy kihagyások lesznek. Hozzáteszem, hogy most járunk körülbelül a történet háromnegyedénél, szóval nemsoká beindulnak már a dolgok, ha minden jól megy, és nem leszek béna. :D
See u soon xoxo

42nd chapter - Complicated

-*- Justin szemszöge -*-

Nem fogok hazudni: tele van az összes tököm ezzel az estéllyel. Tele van a tököm minden gazdaggal, minden lenéző pillantással, minden egyes emberrel itt. Mégis jó képet kell vágnom, mosolyognom, bájolognom és lepleznem a mély ellenszenvemet. Bár, azért be kell vallanom, elég jól belejöttem. Nem gondoltam, hogy ennyire könnyű levenni a lábáról az embereket. Talán később hasznomra válik.

Emily azonnal felszívódott a bemutató miatt, ami csak plusz olaj volt a tűzre, mert láttam, hogy valami baja van. A vacsora közben is úgy nézett ki, mint akinek felborult a belső harmóniája, és gyűlöltem nézni ezt. Ám amit még annál is jobban gyűlöltem, az a komplett tanácstalanság volt magamban, amiért halvány gőzöm sem volt, mi okozta ezt nála. Egész este úgy viselkedtem, ahogyan azt elvárta tőlem, és mégis tettem valamit, amivel elvágtam magam nála.

Belső világháborúmat a fények hirtelen lekapcsolódása szakította félbe. Mindenki izgatottan várta a divatbemutatót, sugdolóztak mellettem, ötletük sem volt, milyen modellekre számítsanak. Engem az egészből csak a ruhák érdekeltek, de kizárólag azért, mert Emily keze munkái. Egyszer láttam a darabjait, amikor a tervezőszobájába zárt. Istenem, bár visszamehetnénk oda, és bár kárpótolhatnám már egy csókkal, bármit is tettem ellene.

- Hölgyeim és uraim, fogadják nagy szeretettel a Melanie’s legújabb kollekcióját! – zendült fel a mikrofonból Emily apjának érdes hangja, s akkor erős fényforrás jelent meg a kifutónál. Halványan láttam, hogy közeledik az első modell, s amint kiért, fel is ismertem Crystalt.

 Sosem hittem, hogy látom őt viszont valaha. Mióta az apám alkoholista, azóta egyetlen szót sem beszéltünk. El kellett költöznünk, ki kellett tépnem magam a régi életemből, és ha ez nem lett volna elég, még engem is széttéptek, nem csak a környezetemet. Crystal egyike volt a valaha sajátomnak mondott baráti körnek, végignézett mindent, ami voltam, mégsem kerültünk soha szorosabb viszonyba. Nem voltunk közeli barátok, felszínes viszont ápoltunk egymással, mégis aggódom, hogy túl jól ismer. Ha bármit is mondana Emilynek Stephanie-ról… meghalnék.

A modellek csak vonultak, a közönség pedig ámult. Kivételes ötlet volt Emilytől a molettebb modellek beleszövése a kollekciójába, és ugyan nem értek a témához, azt kétségkívül állíthatom, hogy csodálatos munkát végzett. Ez az én csajom.

A nagy éljenzés közepette csak azt vettem észre, hogy valaki megérinti a vállamat. Őszintén, mindenkire számítottam, Ryanen keresztül az anyámon át Drake-ig, de hogy Emily apja nem volt a lehetőségek között, az tuti.

- Mr. Bieber, kérem, jöjjön a színpad mögé, a feleségem és én már várjuk magát – kedves volt, mégis alantas, ezért én pontosan ugyanígy cselekedtem. Elvégre, kettőnk közül azt hiszem, én alantasabb vagyok, mint ő…

Fel is álltam, s elindultam, amerre Mr. Terrorista ment. Közben úgy járkáltattam a szemem az emberek között, mintha paranoiás lennék. Fogalmam sincs, mit keres itt Ryan, és nagyon remélem, hogy elsiklik majd a dolog felett a következő küldetés alkalmával, de most nem miatta vagyok itt. Ha elcseszem ezt az estét, akkor azt Emilyvel mind a ketten csúnyán megjárjuk. Ryan le van pottyantva.

Jó távolról felismertem Emily anyját. A szépsége még mindig páratlan, kitűnik a rengeteg őt körülvevő ember közül. Egykor biztosan ő is modell volt. Nem csodálkoznék. Amikor meglátott, széles mosolyra húzódott a szája. Versengett Emily mosolyával az egész jelenet, de mégis azt est divattervezője lett a párbaj győztese. Nála gyönyörűbb nő nemigen létezik a szememben.

- Már vártam önt – fogadott Mrs. Miller, és elegánsan a mellette lévő helyre mutatott. Engedelmesen helyet foglaltam, Emily apja pedig a másik oldalamra telepedett. Ó, ez az, vegyetek csak körül. – Hogy érzi magát nálunk?

Feszengve. Idegesen. Kívülállónak. Elmebetegnek.  

- Fantasztikusan – feleltem hatalmas mosollyal az arcomon, és igyekeztem meggyőző lenni.

- Felettébb örülök – bólintott, majd az apa vette át a stafétabotot.

- Beszélgessünk egy kicsit hat szem közt, ha nem bánja – úgy beszélt, mintha bárki más meghallhatná, amit mondd, holott csak mi hárman voltunk a VIP részlegben. – Elvégre, nem szeretném kibeszélni a kislányomat a jelenlétében, tudja – bólogatott, én pedig ugyanígy tettem, pár mérfölddel idegesebben. Egész este ettől a rohadt pillanattól rettegtem, és most itt van. Valaki mentsen ki innen.

- A férjem és én szeretnénk meggyőződni róla, hogy megfelelően kezeli a lányunkat - újra Emily anyja beszélt. - Kérem, ne vegye sértésnek, amit mondunk, mi is csak aggódó szülők vagyunk, és Emily az egyetlen gyermekünk. Szeretnénk, ha nem esne bántódása – egyenesen lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért egyáltalán szóba álltam Emilyvel. Ó, ha tudnák az igazságot…

- Semmilyen hátsó szándékom nincsen Emily felé, asszonyom – előhúztam a legőszintébb oldalamat, hiszen ezúttal maximálisan igazat beszéltem. – Mióta megláttam, szerelmes vagyok belé. Sosem tudnék ártani neki – mindvégig a szemébe néztem, az ő arcvonásai pedig egy fokkal lágyabbak lettek. Remek, az anyát már kezdem meggyőzni. Így tovább, Bieber.

- Efelől egyikünknek sem volt kétsége, Mr. Bieber – mondta Emily apja. Örülök, hogy ennyire látszik rajtam. – Viszont mi az anyagi körülményeket is fontos pontnak tekintjük, és a legutolsó, amit szeretnénk, az a kislányunk szenvedése a nincstelenségéből kifolyólag. Ugye ön gondját fogja viselni? – mind a ketten úgy néztek rám, mintha zsaruk lennének, és épp vallatnák a főbűnözőt. És hogy őszinte legyek, félig-meddig így is történt.

- Biztosíthatom önöket, hogy Emily semmiben nem fog hiányt szenvedni mellettem – eresztettem ki a számon életem legnagyobb hazugságát. Nekem nincs semmim. Nincs pénzem, nincsenek barátaim, nincsen stabilitásom. Minden, amit ajánlani tudok Emilynek, az a szívem, és érzem, hogy ez egy idő után édeskevés lesz. – A családom vállalkozásából már mostanra is annyit kerestem, hogy ha abbahagynám sem lenne gondunk a lányukkal egész életünkben – tettem hozzá.

Sokféle érzés telített el abban a pillanatban. Örültem volna neki, ha az lett volna az igazság, ami elhagyta a szám, ugyanakkor a frász jött rám, amiért tizenhét évesen ezen kell gondolkodnom. Már nem mintha nem hosszútávra terveztem volna Emilyvel, de mindenki tudja, hogy nem vagyunk egymásnak valóak, semmilyen tekintetben. Egyszer szét fogunk válni. És ahogyan elnézem, az a pillanat egyre csak közelebb van.

- Ez esetben én áldásomat adom a kapcsolatra – váratlanul ért Mr. Miller mondandója. Gondolhattam volna, hogy neki nem az a fontos, hogy szeretem-e a lányát, hanem az, hogy el tudom-e tartani. – Sok boldogságot kívánok a kislányommal, és szívesen látom önt az otthonunkban – megpaskolta a vállam, én pedig csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Ha tudtam volna, hogy ez kell az áldásához, már ezzel köszöntem volna neki. – Drágám, neked mi a véleményed?

- Abszolút egyetértek a férjemmel. Örülök neki, hogy Emily végre egy rendes fiatalembert talált maga mellé – mosolygott, én pedig még soha nem éreztem magam annyira műnek. Az egyetlen, amiről nem hazudtam, azok az érzéseim voltak. És az egyetlen, ami nem érdekelte őket, az ez volt.

- Nagyon köszönöm a támogatásukat. Nem fogok csalódást okozni – a közeljövőben, legalábbis, ugyanis ha megtudjátok, ki vagyok én, fel fogtok jelenteni.

- Nyugodtan visszamehet a helyére. Emily már biztosan keresi önt – Mrs. Miller felállt, így nekem követnem kellett. Ó, hála a szentséges égnek. – Találkozunk az est végén – mondta, majd elköszöntem mindkettőjüktől.

A nehéz teher megszabadult tőlem, miután szétváltunk. Megcsináltam. Elfogadtak. Áldásukat adták. Alig várom, hogy elújságoljam Emilynek, persze ha hajlandó szóba állni velem, amiért mérges rám valamiért.

Éppen a helyem felé igyekeztem, amikor visszarántottak. Utálom ezt a szokást. Mindig a szívinfarktust hozza rám. Megfordultam, és meglepetésemre Crystallal találtam szembe magam.

- Ennyire beloptad magad a gazdagok szívébe? – mosolygott rám elbűvölően. – Mióta is vagy te pénzes, Biebs? – szólított az évek óta használatlanul levegőben lógó becenevemen. Na, és erre most mi a francot mondjon az ember?

- Bonyolult – mindössze ennyivel tudtam magyarázni az egészet, ez mégis kifejezett mindent.

- Azt meghiszem – fújt egyet. – Jól kicsípted magad ma este. Csak nem lenyűgözni szeretnél valakit? – újból rám villantotta tökéletes fogsorát, és abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy ezt magára érti-e, vagy sem.

- De, ami azt illeti igen – vigyorogtam rá, és hagytam, hadd járja át a győzelem édes íze, majd közelhajoltam hozzá, és odasúgtam neki: - A neve pontosan megegyezik a rajtad levő ruha tervezőjével.

Az arcára egy pillanat alatt ráégett a mosoly, és még mikor elhajoltam is ugyanabban a pozícióban állt. Még csak tévhitekbe se kerüljön, nem fogok kavarni vele ennyi év, ennyi közös emlék után. Úgyis csak a múltamra emlékeztetne, aminek már régen vége.

- Oh – szinte láttam, ahogyan mentális pofont ad magának, és felveszi a nemtörődöm maszkját. Sajnos már túl késő volt, én láttam, mit érez valójában. – Sok sikert nektek. Csak aztán nehogy véletlenül lecseréljen. Tudod a gazdag növendékek hajlamosak inkább eldobni valamit, ha elromlott, mintsem megjavítani – minden bizonnyal külső szemmel ez egy baráti jó tanácsnak hangzott. Az egyetlen gond, hogy én marhára nem külső szemlélő voltam.

- Köszönöm, Crystal. Észben tartom – változatlanul néztem rá, nehogy megpillantson bármilyen érzelmet is rajtam. Nem tudom, mikor lett ennyire rosszindulatú, de velem ne szarakodjon. A kapcsolatunk Emilyvel nem csupán egy átlag. Hiszen az istenért, meddig mentem el, csak azért, hogy vele lehessek. Holmi apróság nem tehet tönkre minket.

- Később találkozunk, Mr. Bieber – pezsgőspoharát elegánsan a kezében tartva suhant el mellőlem, meg sem várva az esetleges válaszom. Istenem, ez a mai este egy való vált rémálom.

Reménykedtem benne, hogy az üldözési mániámnak nem lesz komolyabb következménye, ugyanis még akkor is a fejemet forgattam, amikor leültem. Nem tudom, melyik a jobb: tudni, hogy hol van Ryan és elkerülni, vagy egyáltalán nem is látni. Igazán már nem izgat, csak ne jöjjön ide, és esze ágában se legyen hozzám szólni. Azt nem tudom, hogyan magyaráznám ki.

Ahogyan számoltam, már csak kevés modell volt hátra a bemutatóból, ugyanis akik már végigjárták a kifutót, a színpad mellett gyülekeztek. Tovább néztem a ruhákat, és minden porcikám azért epekedett, hogy Emilyt végre a közelemben tudhassam. Már szinte meghalok a csókjáért, olyan rég éreztem utoljára. Remélem, minden helyrejön majd.

- És az utolsó modellünk, Briana Hale! – Emily apukája szólalt fel, s meg is jelent a molett modell egy földig érő ruhában. Hmm, szívesen megnézném ezt a ruhát Emilyn is. Biztosan a padlón is éppoly jól mutatna, mint rajta.

- Most pedig, hogy minden modellt végignézhettek, minden ruhát megcsodálhattak, hatalmas tapsot kérek az egész megalkotójának, Emily Millernek! – nyújtotta el ezt az angyali nevet, és már be is helyezkedtem, hogy én tapsolhassak a leghangosabban.

Emily elő is tűnt, és az isten nem mondta volna meg, hogy ő nem a modellekhez tartozik. Gyönyörűsége újból bevilágította a termet, fölösleges volt reflektorfényeket használni, tökéletesen megvilágította magát is. Mindene annyira tökéletes volt, egyedül egyetlen baki volt a képben. Az arca.

Tisztán látszott, hogy vörös a szeme, és a mosoly, amit felöltött, még az én hazugságaimnál is hamisabb volt. Úgy ment, mint aki alig várja, hogy elrohanhasson ebből a világból, hogy kisírhassa magát, és emiatt megfagytam ültömben. Most azonnal meg akarom vigasztalni, és szétverni az illetőt, bárki is bántotta így meg.

Gyorsan lesietett a színpadról a nagy éljenzés ellenére is, és én voltam az első, aki felpattant, miután a divatbemutató véget ért. Azt sem tudtam, hová menjek, hiszen annyi helyiség volt abban a házban, mint egy komplett szállodában, de próbáltam utat törni az emberek között. Nehezen ment, ugyanis mindenki velem szemben haladt a hall felé, ahol szavazhattak a kedvenc ruháikra, és leírhatták az észrevételeiket.

Megpillantottam egy ajtót, és olyan hévvel indultam meg felé, hogy bowlinggolyóként söpörtem el az embereket az útból, közben sűrű elnézéseket kérve. Már majdnem odaértem, amikor megláttam két férfit beszélgetni. Az egyiket vizsgálgatva ismét megcsapott az az ismerős érzés, amitől leblokkoltam, mikor először felismertem. A kurva életbe, Ryan elállja az utat.

Mint egy bolha ugrottam be a lépcső mellé, és próbáltam nem túl idiótának tűnni, miközben bujkáltam előle. Neki is pont most kell pont oda állnia! Egyáltalán semmi keresnivalója itt, elmehetne a francba. A csajom éppen odabent sír, és ezt kurvára nem tolerálom.

A stressz már épp kezdett elszabadulni bennem, mikor ők is megindultak a hall felé. Villámsebességgel rejtőztem el, míg már háttal nem voltam nekik, és aztán rögtön kapcsoltam is fénysebességre az ajtó felé. A kezemet a kilincsre helyeztem, s akkor valaki rátette az övét a sajátomra. Kész szívinfarktus-készlet ment rajtam keresztül, és még akkor sem nyugodtam meg, amikor konstatáltam, hogy Amber van mellettem. Mi a szart akar ő is már?!

- Kérem, oda ne menjen be – utasított. Hát, kérlek te meg kapd be.

- Emily bent van, és sír, szeretném megvigasztalni – ellentmondást nem tűrően ismét megragadtam a kilincset, és készültem benyitni, Amber azonban elrántott. Azt sem tudtam, meglepődjek-e, amiért ennyi erő van egy ilyen csöpp lányban, vagy dühös legyek, amiért kedve szerint rángat össze-vissza.

- Tisztában vagyok vele, hogy Miss. Miller odabent van és sír. Ő utasított, hogy ne engedjem be magát – halálos nyugalommal beszélt hozzám, és ha ez lehetséges, csak még jobban felcseszett vele. Hogy mi a fenét mondott?

- De mégis…

- Kérem, Mr. Bieber, távozzon – szakított félbe. Perceken keresztül néztem vele farkasszemet és ő végig diadalmasan tartotta velem azt, míg végül nem bírtam tovább cérnával, és dühösen szinte eldobtam a kezemből a kilincset, majd elviharzottam.

Emily azt utasította, hogy ne menjek be? Mégis mi a szar van? Mit tettem már megint? Úgy viselkedtem, ahogyan elvárta tőlem, beleadtam apait-anyait, hogy meg legyen elégedve, és akkor most sírva fakad a nagy semmiért? Ó, hogy az a…

Idegesen trappoltam a hall felé, imádkozva istenhez, hogy vége legyen ennek az estélyek. Emily miattam sír. Én bántottam meg őt. Bieber, nagyon úgy tűnik, hogy saját magadat kell szétverned.

Sziasztok! 

Megjöttem ide is, majdnem egy hónap után. Eddig mentségemre szóljon, nem a napot loptam, hanem az ezer más hobbimmal foglalkoztam, amiket szeretek, és ugyanúgy nem tudok nélkülük létezni, és mostanra jutottam el oldaíg hogy írás. Na igen :D
A részről nem is tudom, mit mondhatnék. Ezúttal beletettem egy képet is, mert nem hagyhattam ki, már régóta terveztem, végre eljött ez a rész is. :D
Oldalt láthatjátok, hogy kicsit megújítottam a modulokat. Rájuk fért bőven. Ha ráviszitek az egeret a képre, megjelenik a történet, alatta pedig a linkeket lelhetitek fel a többi blogomhoz, és végül a jobb felső sarokban láthatjátok a számlálókat, amik görögnek lefelé, ahogyan ti görgetitek az oldalt. Azért valljuk be, így sokkal jobban néz ki :D
A történet felé kitettem egy szavazást, amire előszeretettel várom a válaszaitokat. Mindössze egy kattintás, szavazzatok!:)
Köszönöm a három kommentet és a lájkokat, várom őket ez alkalommal is! :)
Bye ladies xoxo

41st chapter – Jealousy

-*- Emily szemszöge -*-

-   Justin? Justin, kérlek mozdulj meg, jól érzed magad? – szólongattam, de ő csak mereven állt egy helyben és a távolban fürkészett egy pontot, miközben kifejezéstelenül tátogott valamit. Próbáltam kivenni, mi okozhatta nála ezt a transzot, de kis termetemből kifolyólag egyedül az előttem álló ember hátát volt szerencsém megvizsgálni. – Justin! – megragadtam a vállát és rántottam rajta egy nagyot, mire ő mintha csak kómából ébredt volna fel, tág szemekkel nézett rám, majd körülnézett. Abban a pillanatban azt is lehetségesnek tartottam, hogy elfelejtette hol van, és ki vagyok én. Ez pedig mérhetetlen belső feszültséghez vezetett nálam. 

-    Emily? – nézett rám meglepetten. Remek, legalább azt tudja, mi fán termek. – Emily – mondta ezúttal kijelentve. 

-    Örülök, hogy tetszik a nevem, de a feltartjuk a sort, mégis mi történt veled?  - szinte pánikbetegség tört ki rajtam, elvégre mit kezdtem volna egy szellemileg üres Justinnal éppen ma? Türelmetlenül megragadtam a karját, és húztam a helyünk felé, közben pedig vártam a választ.

-    Izé, csak elbambultam, nincs baj – bólogatott hevesen, mintha nem is engem, hanem magát akarná meggyőzni.

-    Elbambultál menet közben öt percre az estélyem kellős közepén, tudván, hogy pár perc választ el attól, hogy beszélgess az apámmal? – szkeptikusan tettem fel a kérdésem, szinte tombolva.

-   Pontosan így történt – felelte, majd nem volt hajlandó tovább a szemembe nézni, ezért előre fordította a fejét, s nagy hévvel megindult az asztal felé.

-    Kérlek, ne akard velem a bolondját já…

-    Emily, kincsem? – anya érintette a vállam, mire a másodperc tized része alatt kellett legyűrnöm minden feszültségemet, és száz gigawattos mosolyt produkálni. És én még azt hittem, simán megy majd az este!

-    Anya? – szólítottam meg, mintha először láttam volna őt életemben. Justin teljesen megbolondított az előbbi akciójával.

-    Vacsora után azonnal jelenésed van a kifutó mögött. Az összes modell megérkezett. – mondta, s kemény összpontosításra volt szükségem, hogy a sokk után felfogjam, amit mond. – Minden rendben? Kimerültnek látszol – simított végig az arcomon, s hallottam, amint Justin nyel egy nagyot mellettem. 

-    Izé, igen, kimerültem – bólogattam hevesen. – Sokat dolgoztam, pihennem kell – szerintem a hülye sem hitte volna el ezt, anya mégis aggódó tekintettel vizsgálgatott.

-    Az estély után annyit pihensz, amennyit csak szeretnél – mosolygott kedvesen. – Büszke vagyok rád, Emily. Tudom, hogy sosem okoznál csalódást – adott puszit az arcomra, s ha még nem lett volna elég a sok érzelem mélyen a szívemben, akkor mostanra biztos csordultig lett bűntudattal. 

-    Köszönöm, anya – suttogtam halkan, mire ő Justinra nézve bólintott egyet köszönésképp, s továbbment egyenesen Justin helye mellé. Justin rákulcsolta a kezét az enyémre, én pedig aggodalmasan felnéztem rá. Valószínűleg sosem voltam még annyira gondterhelt, mint akkor.

-    Rendben leszünk, édes – lágy hangon szólt hozzám, s hanghordozására elpárolgott belőlem minden, ami pár perccel azelőtt történt. Bármennyire is akaszt ki néha, sosem hagyja, hogy elfelejtsem, mennyire vonzódom hozzá.

Minden, amit tenni tudtam, az egy gyenge bólintás volt, mielőtt végleg el kellett válnunk, hisz apa ragaszkodott hozzá, hogy egymással szemben üljünk, az ő jobb és bal oldalán. Az ég tudja, mi szándéka volt ezzel, de annyiban mindenképp megkönnyítette a helyzetem, hogy megvont Justin közelségétől. Sosem sül ki semmi nyilvános abból, ha közel vagyunk egymáshoz.

A szüleim már vörös szőnyegre illő mosollyal fogadtak az asztalfőnél, így tudtam: mindenki elfoglalta a helyét, s kezdődhet az étkezés előtti ima, ami ez alkalommal az én felelősségem volt. Sosem szerettem ilyet csinálni, most azonban kifejezetten jól esett valaki természetfelettihez szólni, hogy nézzen le rám, még ha nem is pontosan így fogalmazva. Ha már az emberek nem tudnak cselekedni, akkor legalább az égiek lépjenek a színre.

Helyet foglaltunk, s onnantól mást sem csináltam, csak figyeltem. Apa és anya Justin összes mozdulatát elemezték, akárcsak én. Ha valamit elront, kitör a harmadik világháború. Amint megérkezett az összes pincér, s elkezdték felszolgálni az ételt, Justin mélyen a szemembe nézett, s halványan elmosolyodott. Fogalmam sem volt, miért tette, és a rajongó tini lány énem egészen biztosan holtan esett össze tőle, ám a racionális felemet megijesztette. Édes istenem, irgalmazz.

-    Szóval, meséljen, Mr. Bieber, hogy megy a családi vállalkozása? – apa előhúzta az üzletember énjét, Justin pedig már épp beszédre nyitotta a száját, azonban a kis Emily védekező-mechanizmusa szupersebességgel lépett működésbe, ezért muszáj volt felszólalnom.

-    Apa, kérlek – szóltam illedelmesen. – Ne beszéljünk üzletről az asztalnál – igyekeztem a lehető legnyugodtabban előadni mindezt, s közben szurkolni, hogy megfogadja a tanácsom.

-    Ugyan, drágám, nyugodj meg – Justin egy egészen új hangszínnel szólított meg engem, először megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán hozzám beszél-e. Komolyan azt mondta drágám? – Üzletembereknél ez már csak így szokás – kimért stílusa egyenesen az őrületbe kergetett, s ekkor értettem meg igazán, miért is szerettem belé. Elegem volt már a sok sznob gazdagból és az unalmas stílusukból, valami újra vágytam, olyanra, mint amilyen Justin. Most azonban, hallva tőle ezt a mondatot, kirázott a hideg. Még jó, hogy nem ilyen családban nevelkedett.

-    Nagyra becsülöm a munka iránt való szenvedélyét, Mr. Bieber, azonban tartsuk tiszteletben a lányom kérését, elvégre, ez az ő estélye – anya vett szárnyai alá, mint ahogyan általában. Kissé dühös voltam Justinra, amiért ellenszegült, de kénytelen voltam elsiklani a dolog felett. Ha drámázok, azzal csak rontom a helyzetet.

-    Nagyon köszönöm – mondtam szúrósan, Justin szemébe nézve, mire az ő szeme egyre csak tágult és tágult, ahogyan nézett rám. Fogalmam sincs, miért érezte ennyire megdöbbentőnek az iménti helyzetet, de egy csapásra megváltozott az arckifejezése.

-    Elnézést kérek, de ki kell mennem a mosdóba – mondta még mindig annak az egy pontnak az arcomon, amin úgy kimeredt a szeme. Amikor felállt, a tekintete már nem rajtam, hanem távolabb nyugodott, s ekkor esett le, hogy a sokk oka nem én voltam. Hanem ismét az a valami, ami újonnan transzba ejti Justint.

-    A folyosó végén balra találja a mosdót – mondta apa, és illedelmesen intett, Justin pedig már ott sem volt. Ez így semmi jóhoz nem fog vezetni. 

-    Emily, kissé különös nekem ez a fiú – anya szólalt fel. Erről beszéltem.

-    Ugyan, anya – legyintettem, s idegesen elnevettem magam. – Csak adj neki időt, nagyon szeretne nektek megfelelni és ezért izgul – úgy éreztem, csak részben hazudok erről, hisz köztudottan izgul, azonban ezt a megmagyarázhatatlan dolgot nem tudom hová tenni, amit az utóbbi fél órában művel.

-    Ó, hát ez a helyzet, milyen aranyos, nem igaz, John? – szegezte kérdését apának.

-    De, egyetértek – apa bólogatott, miközben salátát szúrt a villájára. – Idővel biztosan megenyhül majd a környezetünkben – tette hozzá, én pedig gondolatban imádkoztam Istenhez, hogy valóban így legyen. Közben Leah az asztal alatt bökdöste a lábamat a sajátjával, s amikor már elég nagyot rúgott ahhoz, hogy észrevegyem, ránéztem, ő pedig a fejével aprót bökött a bal oldalam felé. 

Justin állt a lépcső melletti oszlopnál, belefeledkezve beszélgetett egy nővel. Hunyorítanom kellett, hogy konstatáljam, ki az, és végül fel is ismertem: az egyik modellem, Crystal. Le sem tudtam venni a szemem róluk, amint felfogtam a szituációt: mi van, ha Justin miatta bolondult meg annyira? Elvégre, Crystal egy gyönyörű nő, nem hiába esett rá a választásom. Különleges arca azonnal rabul ejti az embert, született modell. 

Hát ez lenne a helyzet? Justinnak megakadt máson a szeme a saját estélyemen? A szívem pillanatok alatt kezdett el megrepedni a gondolatra. Mindvégig hazudott nekem? Azóta érdektelen vagyok számára, mióta meglátta őt? Lehet, hogy nem is rám mosolygott olyan lehengerlően, amikor leültünk az asztalhoz, hanem szemtanúja voltam a flörtölésének egy másik nővel? Szentséges ég.

-    Emily, miért nem eszel? – apa aggódó hangszíne húzott ki a belső háborúmból. Evés, ezek után? Egy morzsa sem, nem hogy négy fogás.

-    Már eszek is – az arcomra ragasztottam a világ leghazugabb mosolyát, és nekiálltam túrni az előételt. Miközben próbáltam legyűrni egy falatot, éreztem, amint lyukat éget az arcom jobb oldalába Leah tekintete, ezért óvatosan ránéztem. Pillantása együttérzésről árulkodott, amitől még inkább fojtogatott az idegesség, és az egyre feltörekvő sírógörcs. De ma este, itt mindenki előtt nem sírhatok. Végig kell csinálnom a divatbemutatót, akkor is, ha az lesz az utolsó véghezvitt tettem az életemben. 

-    Elnézést a hosszú távollétért – Justin hangja felriasztott a koncentrálásból. – Kimondottan hosszú volt a sor – mondta, miközben elhelyezkedett a székén. Hosszú sor, hát persze. Elképesztő, hogy volt képe ezt mondani.

-    Semmi probléma, Mr. Bieber - apa reagált, majd beszélgetést kezdeményezett vele, de képtelen voltam odafigyelni. 

Miért csinálja ezt velem, ha pár perccel ezelőtt még annyira lehengerlően tudott hozzámérni, éreztetni velem, hogy értem teszi, hogy komolyan akarja? Mégis hogy képes ezt tenni velem éppen ma, amikor itt vannak a szüleim, és annyit dolgoztam, hogy minden rendben menjen? Mit tud Crystal, amit én nem? 

-    Emily, szörnyen sápadt vagy, kincsem – anya csaknem felugrott az asztaltól, hogy megvizsgáljon, de végül csak átnyúlt a kezemért az asztalon. – Jól érzed magad?

-    Persze, semmi baj – sosem igyekeztem még annyira visszafojtani a sírást, mint akkor. – Ideges vagyok a divatbemutató miatt, mindössze ennyi, anya – ismét előhúztam az álmosolyom, és reménykedtem, hogy meg tudom téveszteni vele anyát.  Úgy tűnt, fél sikerem van, mert a kezem megszorítása után bíztatóan rám mosolygott, Justin azonban úgy fürkészett, mintha egyenesen belém látott volna. Már éppen beszédre nyitotta a száját, amikor megérkeztek a pincérek, és meghozták az első fogást.

-    Nagyon köszönöm – súgtam halkan, majd felnéztem a pincérfiúra, aki 32-es mosollyal pillantott le rám. 

-    Igazán semmiség, Miss. Miller – mély hangon szólalt meg, s akkor úgy döntöttem megvizsgálom őt. Fekete haj, kék szemek, magas testalkat. Abban a gyönge pillanatomban megfordult a fejemben, hogy elkezdek vele észrevétlenül flörtölni, csak hogy visszaadjam Justinnak az érzést, ám nem akartam a szintjére süllyedni, ezért csak óvatosan megvizsgáltam a reakcióját. Természetesen le sem vette a szemét a srácról, úgy nézett rá, mint Derekre szokott, s igencsak kezdtem aggódni amiatt a kés miatt a kezében. Hát persze, ő lehet féltékeny, csak mert hozzá mertem szólni valakihez, aki nem ő, de nekem le kell gyűrnöm minden idők legfeltörekvőbb sírásrohamát, mert más nővel enyeleg. Hát persze.

-    Emily, nem szeretnétek elmesélni, hogyan alakult ki a kapcsolatotok? Annyira kíváncsiak vagyunk – apa szeme érdeklődően végigszaladt rajtunk, ahogyan anya feltette ezt a kérdést. Hát, ezt eltaláltad, anya. Nem szeretném.

-    A lányával azután fűződött szorosabbra a kapcsolatunk, miután megmentettem őt azon az estén – Justin túl hirtelen vette át a szót, én pedig legszívesebben villával vájtam volna ki a padlót és süllyedtem volna el. Rohadtul nem akarok beszélni rólunk, amikor nincs is rólunk.

-    Valóban, még alkalmunk sem volt megköszönni, Mr. Bieber – apa barátságosan Justin vállára tette a kezét. – Emily a család szeme fénye. El sem tudjuk képzelni, mi lett volna, ha maga nincs ott akkor – megpaskolta kissé Justint, mire ő halvány mosolyt intézett felém. Minden porcikámmal utáltam azt a helyzetet. Ez a sok ellentétes érzés bennem lassan előtör, mint egy vulkán, és azt senki nem fogja zsebre tenni. 

-    Szóra sem érdemes, Mr. Miller. A lánya nem csak a családja szeme fénye többé – mondta ezt Justin, és ha ez lehetséges, az őrült düh megkétszereződött bennem. Nem csak a családja szeme fénye, blablabla süket duma – zengte a kis Emily, s Justin felé mutatta a középső ujját. Ekkora álszent szemetet.

-    Milyen romantikus fiatalember – anya kedvesen mosolygott, majd rám nézett. Abban a pillanatban fogalmam sem volt, milyen arcot vághattam, csak abban reménykedtem, hogy nem volt túl bérgyilkos-jelölt. – Biztosan könnyen levett a lábadról, így van, Emily?

-    Ó, talán túl könnyen is – csúszott ki a számon, de számomra érthetetlen módon mindenki viccként fogta fel, így halkan kuncogni kezdett a körülöttem lévő csapat, kivéve Justint. Ő acélmereven nézett a szemembe.

-    Hát, Emily is igencsak karizmatikus személyiség – hajlította meg Justin a rám aggatott jelzőt, mire a belsőm lángolni kezdett. – Tudják, a meggyőzőképessége kimondottan páratlan – mondta végig a szemembe nézve. – Ért a dolgok megspékeléséhez, hogy így fogalmazzak – csak beszélt, s éreztem, amint az arcomat elönti a pír. Emlékszem, mikor használtuk ezt a szót, és az a dialógus minden volt, csak erkölcsös nem.

-    A kislányom nagyon kreatív, ez így igaz – apa helyeselt, én pedig megmozdulni sem mertem. Ha tudná, mire helyeselt most rá…

-    Komolyra fordítva a szót, Mr. Miller, a lánya rabja lettem, mióta csak megláttam – Justin újból belenézett a szemembe, én pedig csak ott ültem, mint egy rakás szerencsétlenség, és némán hallgattam, amint kibeszélnek az orrom előtt. – Szerencsésnek érzem magam, amiért egy ilyen nőt hívhatok a barátnőmnek – lágyította el a hangját, s a düh iránta pillanatok alatt a felére csökkent. Szentséges ég, Miller, bele vagy zúgva, mint vak ló a szakadékba, hiába egy érzéketlen pöcs néha. 

-    Igazán örülök, hogy ilyen véleménnyel van a lányunkról – anya büszkén szólalt meg, Justin pedig csak a szokásos lehengerlő mosolyával jutalmazta őt. Oldalra néztem Leahra, aki pontosan tudta, mit érzek, hisz úgy ismert, mint a tenyerét. Ő sem volt másképpen, mint én.

A vacsora ilyen csodás körülmények között zajlott, én mindössze egy falatot ettem az összes fogásból, és már az is végtelenül sok volt. A szüleim önfeledten beszélgettek Justinnal, aki készségesen válaszolt az összes kérdésükre. Dühöm ellenére megjegyeztem magamban, hogy nagyon profin csinálja, ahhoz képest, hogy egy hét alatt tanulta mindezt. Majd talán egyszer, ha már nem leszek rá ilyen pipa, megemlítem neki. De az nem most lesz. 

-    Emily, menned kell a modellekhez – anya figyelmeztetett rögtön, miután a vacsora hivatalosan is véget ért. Nagy levegőt vettem, és Justinra néztem. Annyira elképesztően ellenállhatatlanul festett, hogy dühös lettem a tulajdon testemre, amiért ennyire fohászkodik érte. Nem vitás, a dühöm lassacskán mindenkire kiterjed. 

Szó nélkül indultam el, és láttam, hogy a pincérek már viszik is a titoktartási szerződéseket a vendégeknek. Apa ragaszkodott hozzá, hogy senki ne szivárogtasson ki információt a ruháimról, és ezért hálás vagyok neki. Nekem eszembe sem jutott volna. 

Besuhantam a modellekhez, és akaratlanul is Crystalon akadt meg a szemem először. A francba is, gyönyörű volt. Jóval gyönyörűbb nálam. Az általam tervezett ruha annál tökéletesebben nem is simulhatott volna a testére. Megértem, hogy Justin miért vetett rá szemet. A nagy gondolkodás közepette már csak arra riadtam fel, hogy mindannyian tapsolni kezdenek, amikor észrevesznek. Szégyellősen lesütöttem a szemem az éljenzésre, s már körül is vettek, hogy gratuláljanak a ruhákhoz. 

-    Emily, ezek elképesztőek, nagyon kényelmes – Briana, az egyik molett modell pördült meg előttem a földig érő ruhájában, s öröm volt nézni őt olyan csinosan és boldogan. Csak mosolyogtam rajta, s hagytam, hogy a tervezés iránti szenvedélyem mellett minden más eltörpüljön.

-    Na, indulhat a divatbemutató? – kiáltottam el magam mire egységes, hangos helyeselést kaptam. És a pokol még csak most kezdődik. 

Sziasztok!

Hosszú idő óta először jelentkezem ilyen hamar, ami bíztató, legalábbis reménykedem benne. Először is, köszönöm a négy kommentet az előző rész alá mindenkinek, plusz a Facebookos üzeneteket is köszönöm, aranyosak vagytok :)
A részről sok mondanivalóm nincsen. Jönnek a kérdőjelek, már látom is a fejetek fölött, de nem baj, hadd legyenek csak ott még egy ideig :D
Mivel rávettem magam a mindennapos írásra, így remélhetőleg hamarabb tudok érszeket szolgáltatni (bár valami tuti közbejön és ez nem fog összejönni, de azért biztos jelentkezem valamikor, nyugi).
Tűkön ülve várok minden véleményt, ne spóroljatok velük! :) Bye ladies.
U.i.: És már 62 feliratkozó. Köszönöm :)

40th chapter - Shall we dance?

-*- Justin szemszöge -*-

Fel sem ismertem Emily házát, amikor látótávolságba került. Úgy nézett ki, mint egy túlméretezett karácsonyfa: mindenütt díszek, fények, de legfőképp emberek. Idegesen törtem a kezemet, mialatt én is ebben a hatalmas kocsiban ültem, s már nem bírtam tovább stresszt. Csak ne történjen semmi baj.

- Az ott Amber fekete-fehérben, látod? – Leah-nak be sem állt a szája. Az ég tudja, miért hagyott pont vele Emily, de már kezd szörnyen az összes idegemre rámenni. – Neki kell odaadnod a meghívót. Miután bementél, az asztalokhoz menj, és keresd meg a kártyát, amin a neved áll. Amikor megvan, ülj le arra a helyre, és el se mozdulj onnan Emily nyitóbeszédéig – nyomatékosította az utolsó tagmondatát, hogy egy szálig bemenjen a fejembe. Annyi infó lakozik az agyamban, hogy kezd betelni a belső memória, mégsem felejthetek el egyetlen apró tényezőt sem, mert az a vesztemet jelentené. A mi vesztünket.

- Meglesz – mondtam, és nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam a levegőt, és kinyitottam az ajtót. Leah bent maradt, tenni fog még egy kört, hogy ne higgyék az emberek azt, hogy együtt jöttünk, így becsaptam a jármű ajtaját.

Azt hittem készen állok erre, de amint közelebb és közelebb értem, bebizonyosodott, hogy nem. Én marhára félek ettől a pár órától. Próbáltam nyugtatni magam a ténnyel, hogy nemsoká bemegyek, és látom a szépséget, akiért ezt az egészet csinálom, de ettől sikeresen még idegesebb lettem. Nem vitás, hozom a kiváló formám.

Bekanyarodtam a bejárat felé, és Amber kékes szemeivel találtam szembe magam. Körülbelül egykorúak lehettünk, ő mégis fiatalabbnak tűnt nálam. Sápadt arca és piszkosszőke haja miatt letagadhatott pár évet abból a kevésből is, amennyi volt neki. Nem eresztette a tekintetem egy pillanatra sem, miután ránéztem, s minél kevesebb volt köztünk a távolság, ő annál nagyobb szemekkel nézett rám.

- Hölgyem – köszöntöttem kézcsókkal, ahogyan Emily tanította, majd előhúztam a lehető legszebb mosolyom.

- J-jó estét uram – dadogta, s valósággal elpirult. – A meghívóját, ha lehet.

- Már adom is – nyújtottam remegő kezébe a díszes kártyát, mire ő elolvasta a rajta álló nevet, és keresni kezdett a listáján. Egyszer megállt a keresésben, majd felnézett rám, még mindig bíboros árnyalattal az arcán.

- Üdvözlöm a Miller rezidencián, Mr. Bieber – biccentett tisztelettudóan, majd bal karjával befelé mutatott. Leutánoztam a gesztusát, és a pillanatnyi magabiztosság hevében megindultam befelé.

Még nem késő kifordulni igaz? Elvégre, most még senki nem látott meg, még van kiút innen. Őszintén, legszívesebben tényleg elmenekülnék, de ígéretet tettem Emilynek, és nem fogom megszegni. Nem fogok több csalódást okozni neki.

Ahogy beléptem, megcsapott a pompa és a gazdagság látványa. Igyekeztem fapofával végighaladni a folyosón a hatalmas hallig, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy még soha nem jöttem be ebbe a lakásba a bejárati ajtón át, szóval megragadtam az alkalmat, és körülnéztem. Gazdagok, drága dísztárgyak, értékek mindenütt. Azt hiszem, nem csalódtam.

Megpillantván az asztalokat, irányt váltottam, és keresni kezdtem a nevem a kis kártyákon, azonban nagy meglepetésemre egy kezet éreztem a vállamon, mire muszáj volt megfordulnom. Ismét Amber kék szemei vetültek rám a hangulatvilágításban.

- Kérem, kövessen – úgy tűnt, összeszedte magát, jóval magabiztosabban szólt hozzám, mint első találkozásunkkor a mai napon.

Tanácstalanul néztem rá, hiszen Leah erről egy szót sem szólt, de Amber sokatmondó pillantást vetett rám, amiből felfoghattam, hogy ezt nem Leah rendezte el. Ez Emily műve. Megvilágosodásom pillanatában már lépkedtem is Amber után, aki rutinosan mozgott a szépen elrendezett asztalok között, míg meg nem állt rögvest az asztalfő mellett. A szívem a torkomba ugrott, és az arcom körülbelül olyan árnyalatot vehetett fel, mint Amber bőre.

- Maga Mr. Miller bal oldalán foglal helyet, Miss. Miller önnel szemben fog ülni – tájékoztatott. – A megnyitó öt perc múlva kezdődik, addig itt várjon – mondta, s már el is illant mellőlem. Csodás.

Nagyot nyeltem, és a többi emberhez hasonlóan ültem és néztem ki a fejemből. Megakadt a szemem a névre szóló kártyámon. Sosem láttam még ennyire csicsás betűkkel leírva a nevem, és isten óvjon, hogy többet kelljen. Szinte minden helyet elfoglaltak körülöttem, már Leah is leült rögtön Emily helye mellé. Egyedül kettő volt szabad: a velem szemben és a mellettem lévő. Már épp elkezdtem volna halálra rémülni a két hely tulajdonosától, amikor kocogtatást hallottam, s rögtön a zaj forrását kerestem.

Egy viszonylag fiatalos férfi állt a színpadon, s egy kis ezüstkanállal kocogtatta a borospohara oldalát egyenesen a mikrofonba. Nem kellett kétszer ránéznem, hogy tudjam, ő Emily apja. Folyton csak néztem őt, s furcsa érzés lepte el a gyomromat. Valami nem stimmel ezzel az emberrel. A nézése, a mosolya, mind olyan műnek tűnt számomra, az öltönyéről nem is beszélve. Életemben nem láttam még annál rondább színt. Míg a tömeg elcsendesedett, ő kocogtatta a poharat, majd mosolyogva beszédre nyitotta a száját.

- Köszöntök mindenkit ma este a birtokomon – kezdett neki, s erős hangja a legkisebb porcikámig is behatolt. Édes istenem, van ebben az emberben valami félelmetes, amitől egészen biztosan nem fogok tudni természetesen viselkedni vele. – A mai estély az eddigi legkülönlegesebb a Miller család történelmében, hiszen az én gyönyörű kislányomnak ma adódott először alkalma, hogy megrendezze a saját estélyét – büszkén nézett végig a tömegen, amikor Emily szóba került, az emberek pedig egytől egyig tapsolni kezdtek a kijelentésre. Nem volt kérdéses, hogy én is csatlakoztam, hiszen ennek a nőnek már a szimpla említése is megér egy tapsot. – Engedelmükkel át is adom neki a szót, köszöntsék nagy szeretettel a lányom, Emily Millert – mutatott el jobbra, s az volt az a pillanat, hogy elállt a lélegzetem.

Földig érő, barackvirág színű ruhában tűnt elő a színpadon a maga ragyogásával. Szőke haja csak úgy fénylett, amikor pedig megállt és szembefordulva a tömeggel előhúzta a gyönyörű mosolyát, valósággal beragyogta az egész házat. Végigjártattam rajta a szemem, s nagyot nyeltem, amikor megpillantottam a melle halvány vonalát a ruha kivágása mentén, valamint a vékonyka derekát, ahogyan rásimult a ruha. Tátva maradt a szám, tapsolni is elfelejtettem, s alig vártam, hogy a birtokomba vegyem az ajkait. Egyszerűen gyönyörű volt.

- Jó estét mindenkinek – szólalt meg, s nem tudtam megállni a mosolyomat. – Sokat dolgoztam azért, hogy a ma este megvalósulhasson, és megmutathassam önöknek a kemény munkám végeredményét – apró kezeiben csak tartotta a mikrofont, s ha nem ültek volna mellettem, biztosan elröhögtem volna magam, hiszen rettenetesen kétértelmű volt az elhangzott mondata. – Remélem, mindenki egytől egyig jól fogja érezni magát ma este, és számíthatok a véleményükre. Most pedig megnyitom az estélyt, kezdődjék a nyitótánc, a keringő!

Az emberek egyszerre álltak fel, én pedig csőlátással a színpad felé indultam meg, hogy felkérhessem Emilyt. Utat törtem magamnak, keresgéltem, és végre megpillantottam őt a lépcső mellett. Nyakát nyújtogatva engem keresett, s amikor megpillantott, tízszer szégyenlősebben sütötte le a szemeit, mint Amber. És hogy őszinte legyek, tízszer jobban tetszett az ő változata.

- Miss. Miller – biccentettem felé, majd puha kezét a sajátomba vettem, és szemeibe nézve a lehető leglágyabb csókot adtam rá. Éreztem, amint megremeg a karja, majd kissé beharapta a száját. – Káprázatosan gyönyörű ma este – mondtam, miközben szorítottam a kezét, az ő arca pedig felvette a ruhája rózsaszínes árnyalatát.

- Nagyon köszönöm, Mr. Bieber – belenézett a szemembe, s hüvelykujjával megsimította a kézfejem.

- Szabad egy táncra? – húztam a parkett felé, ő pedig bólintott, s követett engem.

Szándékosan nem értem hozzá félreérthetően, annak ellenére sem, hogy minden porcikám érezni akarta a bőrét. Mégsem támadhattam le nyilvánosan, főleg nem a saját estélyén az apja előtt. Legalább addig tűnjek fel jó színben előtte, amíg nem beszélek vele.

Gyengéden a karjaimba fogtam a törékeny szépségemet, s a betanult lépéseket követtem. Imádtam érezni a kezét rajtam, a közelségét, az illatát, teljesen megrészegített. Szinte mindenki megszűnt körülöttünk, el is felejtettem, hol vagyunk épp, ameddig a fülembe nem suttogott.

- Csak hogy tudd, ötszázan vagyunk itt, és én azonnal kiszúrtalak téged, amint beléptél – mondta, mire a gyomrom összeugrott, s a szívem csaknem kiszakadt a helyéről. Egy pillanatra sem tudnám elfelejteni, mennyire szerelmes vagyok ebbe a lányba.

- Csak hogy tudd, ötszázan vagyunk itt – súgtam én, is majd kicsit közelebb hajoltam a füléhez –, és te vagy az egyetlen, aki el tudja állítani a lélegzetem a szimpla jelenlétével – vallottam be neki a szín tiszta igazságot, s lágyan végigsimítottam a csupasz hátán, mire egy jóleső sóhajt kaptam jutalmul.

Kissé elvált tőlem, hogy a szemeimbe tudjon nézni, az én tekintetem azonban rögvest lecsúszott a szájára. Azon nyomban kényszerítettem magam, hogy visszanézzek a szemébe, de a szám nem tudta kontrollálni magát.

- Szörnyen meg akarlak csókolni, Emily – benedvesítettem a szám, amint belegondoltam a műveletbe, ő pedig csak tartotta velem a szemkontaktust.

- Én valószínűleg annál is jobban téged, Justin – vallott színt –, de te is tudod, hogy ma este tilos. Az apám kiborulna – eltűnt a tekintetéből a forróság, amint kiejtette ezeket a szavakat, így elhatároztam, hogy nem fogom megnehezíteni a helyzetét, és megemberelem magam.

- Megértem – bólintottam. – De nem fogok elmenni a csókod nélkül – súgtam ismét, mire Emily nagy szemekkel felnézett rám, s ideje sem volt reagálni, hiszen a tánc véget ért.

- A nyitótáncunk véget ért, kérek mindenkit, hogy tíz perc múlva foglalja el a helyét, hogy kezdetét vehesse a vacsora – Emily apja szólalt fel, így vissza kellett térnem a valóságba, és elszigetelnem magam a vágyaimtól. Emily bíztatóan megszorította a kezemet, és egyenesen az apja felé vezetett. Ó, szóval most jön az a rész, hogy megismer. Remek.

Az apa mintha csak megérezte volna, hogy felé megyünk, megfordult, és rámosolygott a lányára, majd rám vetette a tekintetét. Ez volt az a pillanat, amikor megérkeztünk elé.

- Üdvözlöm, Mr. Miller – eleresztettem Emily kezét, majd kézfogásra nyújtottam a sajátom, melyet Emily apja el is fogadott.

- Mr. Bieber, ha jól tudom – felelte, mire barátságosan bólintottam. – Üdvözlöm a házunkban, hogy érzi magát?

- Kitűnően, uram – azt leszámítva, hogy mindjárt összeszarom magam tőled – zendült fel a belsőm, de a mosolyom ráragadt az arcomra.

- Örömmel hallom – biccentett. – Alig várom, hogy közelebbről megismerjem – izgalommal a hangjában szánta nekem mondandóját, amitől csak még jobban megijedtem. Semmi kétség, ez az ember rám hozza a frászt.

- Ahogyan én is, Mr. Miller – válaszoltam, és alig vártam, hogy végre elmeneküljek ebből a helyzetből.

- Apa, ha nem haragszol, bemutatnám őt anyának is – Emily hangjára kissé ellazultam, a gondolatra pedig, hogy ugyan temporálisan, de megszabadulok az apjától, szabályosan ujjongtam.

- Csak nyugodtan, kislányom – helyeselt, és egy újabb biccentés kíséretében el is indult egy nagyobb társaság felé.

- Gyere – az én személyi angyalom újból megragadta a kezem, és ezúttal akkor sem engedte el azt, amikor odaértünk az anyja elé. – Anya – a nő vállára tette a kezét, aki rögvest megszakította a párbeszédét az éppen aktuális partnerével, s teljes testtel felénk fordult. Amint megláttam az arcát, rögtön tudtam, honnan örökölte Emily az elképesztő szépségét.

Hiába látszottak rajta az idő nyomai, Emily anyja még így is gyönyörű volt. Tökéletesen sminkelt arc, hibátlan haj, csinos testalkat, és félelmetesen az Emilyéhez hasonló barna szem. Gondolatban fel kellett pofoznom magam, hogy egyáltalán észleljem a szituációt, amiben vagyok, és jó benyomást keltsek rá. Nehezen ment.

- Ne haragudj, hogy megzavartam a beszélgetésed, csak be akartam neked mutatni Justint – mutatott rám Emily, mire az anyja nem hogy a szemembe, egyenesen a lelkembe nézett azzal a szempárral. Jobban megfagyasztott, mint az apja.

- Maga a híres-neves Mr. Bieber? Már rengeteget hallottam magáról, örülök, hogy végre megismerhetem – lehengerlően beszélt, s nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak bele: ha Emily is így fog kinézni a harmincas éveiben, nagyon igyekeznem kell, hogy más férfiak ne csapják le a kezemről.

- Részemről a szerencse, Mrs. Miller – kezet csókoltam neki, mire elkaptam az elismerő pillantását a lánya felé.

- Micsoda úriember – jegyezte meg, nekem pedig muszáj volt elmosolyodnom. Sokkal egyszerűbb lenyűgözni a nőket, mint azt valaha is hittem volna. – Érezze jól magát nálunk, vacsora után szeretettel várjuk a kifutó mellett. Én és a férjem szeretnénk magát jobban megismerni – sokkal kedvesebb ám fagyasztóbb mosolya volt, mint az apának, mégsem lettem tőle annyira libabőrös, és ennek végtelenül örültem.

- Ott találkozunk, Mrs. Miller – mosolyogtam rá.

- Ha megbocsátasz, anya, mennünk kell. Pillanatokon belül kezdődik a vacsora – Emily ismét megszakította a dialógust, mire az anyja csak kedvesen vigyorgott, és mi már ott sem voltunk.

- Imád téged – súgta oda Emily, én pedig elkacagtam magam. – Csak így tovább – kulcsolta rá az ujjait a sajátomra, mire erősen megdobbant a szívem. Csak bírjam ki a ma estét.

Az emberek szállingózni kezdtek vissza a helyeik felé, kisebb tömeg gyűlt össze, így lassú léptekkel haladtunk. Emily végig szorította a kezem, én pedig nézelődtem, vizsgáltam az arcokat. Mind felett elsiklott a szemem, azonban egy alak a kelleténél ismerősebben festett.

Világosbarna haja és széles válla megkapta a tekintetemet. Háttal állt nekem abból kifolyólag, hogy arra haladt, amerre én, és jóval előrébb volt. Próbáltam pipiskedni, hátha kiveszek belőle többet, ám teljesen sikertelen voltam. Mivel maximálisan elvonta a figyelmem, nem figyeltem a lábam elé, így ha Emily nem ránt el, biztosan nekimegyek az egyik széknek.

- Minden rendben, Justin? – aggódva tette fel a kérdést, mire rá néztem, s ellágyult a tekintetem.

- Hát persze, szépségem – mondtam, s megszorítottam a kezét, mire ő szégyenlősen elmosolyodott, és visszanézett előre.

Újra az alakot kezdtem keresni, és végre kanyar következett, így az előttem lévő emberek nyolcvan százaléka elfordult jobbra, ezáltal közelebb kerülhettem az illetőhöz. Már majdnem kezdtem lemondani arról, hogy valaha is megtudom, ki az, amikor megtalálta a helyét, szembefordult az asztallal, és az egyik férfival való beszélgetése közben egyenesen a szemembe nézett.

Minden milliliter vér megfagyott bennem, és a tüdőm működése megszűnt létezni. Nem érzékeltem többé sem Emily érintését, sem a tényt, hogy haladnom kéne. Halványan hallottam, amint Emily újra beszélni kezd hozzám, de képtelen voltam figyelni rá. Az ember, aki miatt transzba kerültem, pontosan ugyanúgy nézett, ahogy én, és hiába voltunk több méter távolságra, egyszerre szólaltunk meg, mindketten suttogva, egymás nevét mondva.

- Ryan?

Sziasztok! 

Megjöttem én is, végre volt időm, kedvem és energiám írni, aminek nagyon örülök, mert már igencsak forrott bennem a rész.
Először most a kommentekről beszélnék, mert kaptam belőlük hatot, és mind nagyon jól esett. Akik nemrég kezdték el olvasni a blogot, azokat köszöntöm itt, örülök, hogy tetszett nektek az írásom, annak még jobban, hogy írtatok is, melengetitek a szívemet minden szóval :) Remélem a mostani rész alatt is lesznek vélemények.
Bízom benne, hogy nem untattalak halálra titeket ezzel a résszel, nem volt szándékom, mégsem lett a legjobb. Mondhatnám, hogy nyár van és lesz időm jobban gyakorolni és több időt szánni rá, de sajnos nem mondom, mert nem így van. Dolgoznom kell, brutálisan korán kelni egész nyáron, de ezen múlik az angliai utam, ami számomra most a legfontosabb. Sokszor kértem már türelmet tőletek, és rosszul is érzem magam a ritka jelentkezésem miatt, de nem tudok mit tenni. Azért kihozom magamból a legtöbbet, ebben biztosak lehettek.
És végül, de nem utolsó sorban: NAGYON-NAGYON KÖSZÖNÖM A 60 FELIRATKOZÓT, VÉGTELENÜL HÁLÁS VAGYOK ÉRTE!!! Ezzel túlszárnyaltátok az Anything Could Happen-t, aminek "csak" 59 feliratkozója van, és ezt igazán elképesztőnek tartom. Imádlak titeket, nem vitás. :)
Ennyi lett volna a mondanivalóm, még egyszer köszönök nektek mindent! :) Találkozunk legközelebb, bye ladies :)

39th chapter - Wound

-*- Emily szemszöge -*-

Az idegesség egészen új oldalait ismerhettem meg tegnap este óta. Sosem izgultam még semmiért annyira, amennyire most. A kezeim jéghidegek és izzadnak, remegnek, képtelen vagyok egy poharat tartani, mert kilötyög a tartalma a padlóra. Nem reggeliztem, és előző este sem vacsoráztam, mégsem tudnék egy árva falatot sem lenyelni.

Ma lesz az estély.

Ma ismerik meg a szüleim Justint.

Ma van a halálom napja.

Szüntelenül ezek a sorok cikáztak a fejemben, mint valami átok, melyet rám szórtak a rossz cselekedeteimért. Nem tudom, melyik aggaszt jobban a három közül, de őszintén, egyszerűbb lenne elájulni és csak holnap felébredni, hogy ne kelljen végigélnem a ma estét. Azonban ezt nem tehetem meg. Túl kell vészelnem.

Remegő kézzel kapkodtam ide-oda a cuccaimat, ugyanis Leah házában fogjuk előkészíteni Justint a nagy eseményre, és öt percen belül indulnom kell. Szerencsére anya és apa elmentek elintézni az utolsó simításokat, így nem kérhetnek számon, hogy merre kószálok, amikor készülődnöm kellene.

Sietősen indultam útnak. Justint pontosan a kanyarban pillantottam meg, és ha eddig nem lettem volna elég ideges, mostanra egész biztosan kiütöttem a skála legmagasabb értékét. Hirtelen kétszer akkora erővel csapott le rám a felismerés, miszerint eszméletlenül fest a tegnapi változtatásokkal. Éppen lehajtott arcát tanulmányoztam, amikor felnézett rám, s abban a pillanatban szerettem volna megölelni a Napot, amiért rávilágított gyönyörű arcvonásaira, ezzel kihangsúlyozva mindent, amit szeretek rajta. Elmosolyodott, és kissé megszedte a lépteit, én azonban abbahagytam a menést és megálljt parancsoltam a kezemmel.

Lesifotósok. Gyűlölöm őket.

-    Szia, szépség – köszöntött. Egyszerűen elolvadok, amikor szépségnek hív.

-  Szia – beharapott szájjal hajtottam le a fejem, és egyszeriben nagyon érdekesnek találtam a vászoncipőm színét. Nem tehetek róla, végtelenül zavarba hoz a szimpla jelenlétével.

-    Tudod, ha most hozzád érhetnék, már biztosan nem te rágcsálnád az alsó ajkad – suttogta, mire a szívem egy versenyautónál is gyorsabban kezdett száguldani. Hogy képes ilyen lehengerlő lenni? Felnéztem rá, de bár ne tettem volna. Közelről még szebben festett, s még inkább belém szorította a levegőt. Istenem, ha az idegesség a ma estével kapcsolatban nem fog megölni, akkor az ő látványa egész biztos elvégzi a piszkos munkát.

-    Azt hiszem, induljunk – hagytam megválaszolatlanul a kijelentését, és elindultam Leah otthona felé. Justin mellém lépett, és kitartóan pihentette a kezeit a zsebében. Hála az égnek, ha hozzámér, biztosan elvesztem az eszem.

Az úton még megbeszéltünk pár részletet, felelevenítettem benne a tanultakat, biztos, ami biztos alapon. Annyira belemerültünk a diskurálásba, hogy képes voltam túlmentem Leah címén. Olyan hülye szokásom ez! Égő fejjel fordultam vissza, Justin pedig csak vigyorgott rajtam. Persze, én is élvezném, ha valakit ennyire meg tudnék őrjíteni egy szimpla pillantással.

-    Sziasztok! – Leah integetett felénk a távolból, és üdvözölt minket, amint megálltunk előtte. Elindult Justin felé két pusziért, mire ő ügyetlenül viszonozta, és lopva rám nézett. Csak tudnám, hogy Leah miért kényszeríti a barátomat fizikai kontaktusra. – Emily, ismét túlmentél a házon, igaz? Sosem javulsz meg – vigyorgott, majd átölelt. Igyekeztem úgy tenni, mint aki figyelmen kívül hagyta az iménti, külső szemmel teljesen ártatlannak tűnő jelenetet, így visszaöleltem.

-    Nem vitás, javíthatatlan vagyok – mondtam, mire kuncogott, és bevezetett a házba.

Egyből megindult az emeletre, a szobája felé. Én már rutinosan mozogtam, bár az új házban még nem voltam túlzottan jártas, de szinte ugyanolyan, mint az előző, csak kissé tágasabb kiadásban. Justin szorosan mellém simult, és a keze kibújt a zsebéből. Remélem, nem akar hozzámérni.

Leah kitárta a szobaajtót, s abban a pillanatban nem tudtam, mi sokkoljon le jobban: a temérdek CD a szobában, a szétdobált cuccai, vagy Derek a fotelban. Nem kell találgatni, hogy melyik lett a győztes.

-    Szia, Mily – bújt ki a könyvéből, amikor észlelte az ajtó nyitódását, és szélesen elmosolyodott. Mosolya mindössze másfél másodpercig tartott, ugyanis Justint megpillantva mellettem az undor és a meglepettség létező összes árnyalata kiült az arcára. Valamiért nevetni akartam. Szerintem sosem gondolta volna, hogy Justin így is tud kinézni.

-    Szia, Derek - köszöntem én is, és most rajtam volt a sor, hogy Justinra pillantsak. Ha a szeme szikrákat tudna szórni, Derek lenne az első, aki harmadfokú égési sérüléseket szenvedne.

Derek felállt, és szorosabban ölelt át, mint szokott. Tovább tartott a karjaiban, jobban hozzám bújt, bennem pedig kezdtek feléledni a feszültség szikrái. Leah fali tükrében pontosan láttam Justin ábrázatát, aki már olyan dühös volt, hogy valószínűleg két csepp vízben meg tudta volna fojtani Dereket. Állapotát konstatálva azon nyomban illedelmesen megszakítottam az ölelést, és felvettem az egy méter távolságot. Derek ekkor Justin felé fordult, és még csak annyira sem méltatta, hogy kezet fogjon vele, szimplán biccentett felé, mire Justin vissza. Édes istenem, tapintani lehet a feszültséget a szobában.

-    Szerintem kezdjünk neki – szólalt fel Leah, és ezért végtelenül hálás voltam neki. Justin azonban meg sem hallotta.

Még mindig dühösen farkasszemet nézett Derekkel. Úgy vizslatta, mint egy ragadozó, aki lecsapni készül a zsákmányára, és ettől a kelleténél jobban megijedtem. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, ami kiránthatná a transzból, így a kezéért nyúltam, és rákulcsoltam az enyémre. Ekkor hirtelen lenézett összeforrt végtagjainkra, majd a szemembe, és meglágyultak az arcvonásai. Bíztatóan, halványan rá mosolyogtam, és próbáltam emlékeztetni a tekintetemmel, hogy nem kell félnie. Derek bármit tesz, a szívem akkor is Justinnál marad.

Justin ezután már csak rám figyelt, rászorított a kezemre, s ekkor futólagos pillantást vetettem Derekre. Le sem vette a szemét a kezünkről. Remek, ma nagyon észnél kell lennem, hogy egyikkőjüket se borítsam ki.

Miután sikerült lenyugtatnom ezt a szépséges embert, aki nem mellesleg csak az enyém, nekiálltunk a munkálatoknak. Mindenek előtt elküldtük fürdeni, hogy frissen be tudjuk szárítani a haját, és minden szennyeződés lekerüljön róla. Amíg bent volt, Leahval előszedtük az öltönyt, és kigőzöltük, majd kipakoltuk a kellő szerszámokat a haja és az arca rendbe hozásához. Már éppen végeztünk, amikor zajt hallottunk a hátunk mögül, amely jelezte Justin készenlétét, így hátrafordultam, és azt hittem, menten elájulok.

Egy szál törölközőben állt előttünk.

Egy. Szál. Törölközőben.

A haja vizesen omlott a homlokába, egy-egy vízcsepp végigutazta a felsőtestét, egészen a törölközőig, ahol végleg felszívódott. Azt sem tudtam, mit tegyek először, a zavarom már a plafonig ért, és ez tehetetlenné változtatott. Körülnéztem, s Leah tátott szájjal méregette őt, Derek pedig fújva egyet elfordult és újra beletemetkezett a könyvébe. Azt hiszem, ezek a reakciók voltak azok, amik kitépték a földből a gyökereket, melyeket a lábaim növesztettek oda, így némi ruhával a kezemben megindultam Justin felé, majd bevezettem a fürdőbe.

Igyekeztem dühösnek látszani. Én tényleg igyekeztem. De amint bezárult mögöttünk az ajtó, és megláttam azt a nyertes, száz gigawattos mosolyát, a felismeréstől valahogy nekem is nevetni támadt kedvem. Derek miatt tette. Hát persze, hogy miatta.

-    Ez csúnya volt – nyögtem ki két kuncogás között, és ránéztem. Egyszerűen gyönyörű volt.

-    Nem tetszem? – meresztette rám kiskutya szemeit, és játékosság tűnt elő az arcán.

-    De, azt hiszem, túlságosan is – csúszott ki a számon, mire elszégyelltem magam. Szent ég, Miller, most aztán elköpted magad – szólalt fel bennem a kis Emily, s elmosolyodtam. Justin beharapta az alsó ajkát, és egy egyszerű mozdulattal magához húzott. Hagytam neki, még szép, hogy hagytam, hiszen megőrjített, hogy nem lehettünk kettesben, és legalább azt ki akartam használni, amikor volt rá alkalom.

Puha száját az enyémhez nyomta, s a nyelve rögtön megtalálta az enyémet. A kezeimnek sem kellett több, kitapintottam minden izmot, kihasználtam, hogy mindössze egyetlen törölköző takarja. Bejártam a testét, ő pedig csak szuszogott, s szorosan magához vont. Két kezébe vette az arcomat és elmélyítette a csókot, mire megremegtek a térdeim a gyönyörtől, s belemartam a hátizmába. Istenem, ez az érzés olyan páratlan!

Felvezettem a kezem a vállára, majd a bicepszére, és a bal kezem valami érdeset tapintott ki. Megszakítottam a csókot, hogy megvizsgálhassam, s csak akkor láttam meg a vágást a kezén. Már az első találkozásunkkor is észrevettem, de azóta teljesen kiment a fejemből. S most, teljes fénynél látva, összeszorult a szívem a tudatra, hogy ez valaha szörnyű fájdalmakat okozhatott neki. Justin észrevette, mivel vagyok elfoglalva, s lágyan a szemembe nézett.

-    Már nem fáj, Emily – mondta halkan, mintha olvasna a gondolataimban, mire megsimítottam a területet.

-    Hogy szerezted? – súgtam, s felnéztem rá. Kissé eltorzult az arca az emléktől, lehajtotta a fejét, hogy ne tudjak a szemébe nézni, de ekkor kezeim közé fogtam az arcát, s felemeltem. Fájdalmat láttam rajta, s akkor már megbántam, hogy egyáltalán megkérdeztem.

-    Az apám – suttogta, és ekkor hirtelen mindent megértettem. Nem vártam el, hogy többet mondjon, csak megsimítottam puha arcbőrét, hogy megnyugtassam, ám ő folytatta. – Eltört egy sörös üveget, és annak az egyik darabjával akarta bántani anyát. Én próbáltam védeni őt, és akkor szereztem ezt, de nem sikerült teljesen, anyát is megsebezte a kezén. Szerencsére a kicsiknek nem esett bajuk – egyre jobban halkult a hangja, a melankólia beköltözött ebbe a hatalmas fürdőszobába. Olyannyira meg akartam őt nyugtatni, mint még soha, hisz nem érdemli ezt a sorsot, úgy ahogy a testvérei és az anyja sem. Mind túl csodálatos emberek ahhoz, hogy így kelljen élniük az életüket.

Nem tettem mást, csak lágyan megcsókoltam Justint, ő pedig nyomban visszacsókolt, majd az ölelésébe vont. A nyakamba temette a fejét, és hirtelenjében minden másodlagossá vált a számomra. Az estély, Leah, Derek, a szüleim… Egyedül ő volt az, aki számított.

-    Te vagy a mentsváram, Emily – súgta, s megremegtem attól, ahogyan a nevemet mondta. – Soha ne menj el – szorított magához. Visszaszorult a levegőm, már csaknem elsírtam magam, de tudtam, hogy erősnek kell lennem. Mindkettőnk helyett is.

-    Soha nem fogok, Justin – mondtam végül, s ő kibújt a nyakamból, majd utoljára megcsókolt. Így akartam maradni örökké, de az idő sürgetett, és rengeteg tennivalónk volt, így kénytelen voltam megtörni a pillanatot. – Jobban tennénk, ha most…

-    Már öltözök is – vágott közbe, és édesen elmosolyodott. Nem tagadom, szerettem volna megnézni a folyamatot, de akkor végképp búcsút mondhattam volna az agyam ép és racionális részének, így kimentem a fürdőből. Leah nem volt bent, helyette Derek fogadott végtelen undorral az arcán.

-    Le is feküdtetek odabent? – kérdezte gúnyosan, hangja a késnél is élesebb volt. Kérdésére meredt szemekkel bámultam rá. Nem hiszem el, hogy ezt mondta.

-    Fejezd be, Derek, semmi közöd hozzá – mondtam dühösen, és most én következtem a farkasszemmel. Diadalmasan tartotta velem a kontaktust, majd egy idő után lemondóan megrázta a fejét.

-    Látnod kéne magad, Emily, szánalmas, ahogyan viselkedsz – a hangsúlya annyira megalázóan lenéző volt, hogy én szégyelltem el magam helyette.

-    Szerintem kettőnk közül nem én vagyok az, aki elítél valakit úgy, hogy még csak nem is ismeri – egyre csak feljebb tolta bennem a pumpát ezzel a modorral. – Szállj le róla, és fogadd el, hogy ő a barátom, és ez így is fog maradni, akkor is, ha fejre állsz – zártam le a beszélgetést a részemről. Ő mindössze annyit tett, hogy fennhangon nevetni kezdett, majd még mindig kárörvendő vigyorral folytatta a könyvét. Elképesztő, hogy néhány ember mennyit tud változni mindössze fél év alatt.

Justin ezt a pillanatot választotta, hogy kijöjjön a fürdőből. Ekkor már teljesen fel volt öltözve, magára húzta az inget és a nadrágot, hogy ne legyen annyira alulöltözött. Próbáltam valamelyest lenyugodni, és arra koncentrálni, ami igazán a feladatom, így rámosolyogtam Justinra. Leah betoppant pár kozmetikummal a kezében és szélesen elmosolyodott, amikor ránk nézett. Ez a család úgy furcsa, ahogy van.

Leültettem Justint a székre, és készültem felvinni rá egy kis sminket, hogy eltakarjam a kisebb bőrhibáit. Kitágult szemekkel nézett rám, amint elindultam felé az alapozóval, de aztán önfeláldozóan lehunyta a szemét és hagyta, hogy tegyem vele, amit csak szeretnék. Leah eközben a haját szárította, így csapatmunkával sec-perc alatt készen lettünk. A végeredmény pedig magáért beszélt.

-    Hű, ez aztán nem semmi – nézett tükörbe az alany, és elkezdte vizsgálgatni az arcát, mintha életében először pillanthatta volna meg saját magát. Azt hiszem, így még tényleg sosem volt alkalma megvizsgálni magát.

-    Kész vagy, már csak magadra kell venned az öltönyt – mondtam, és az órára néztem. Minden vér kiszaladt az arcomból. Már majdnem négy óra! Ez hogyan történhetett?

-    Emily, jobb lesz, ha mész, rengeteg a dolgod – nézett Leah is az időre, és muszáj volt egyetértenem.

-    Justin, hatra gyere, akkor lesz a bejelentkezés – fordultam felé, és megigazítottam az ingjét. – Megvan a meghívó?

-    Nálam van – mutatott a pulcsijára, jelezvén, hogy abban rejlik a kártya.

-    Rendben, akkor ott találkozunk – szorítottam meg a kezét, és minden erőmmel azon voltam, hogy el is tudjam engedni. Sajnos nem tudtam. Justin mélyen, megnyugtatóan a szemembe nézett és megsimította a csuklóm.

-  Minden rendben lesz, menni fog – mondta. – Az én csajom vagy, tudom, hogy megcsinálod – vigyorodott el, mire melegség áradt szét bennem, és máris nyugodtabbnak éreztem magam. Úgy fél percre.

-    Köszönöm – súgtam, és lehunytam a szemem, majd mit sem törődve a közönséggel, puszit adtam a szájára s megöleltem. Hallottam, ahogy Derek felhorkan, Leah pedig szótlan marad, de nem tudott érdekelni. Justin volt minden, ami érdekelt.

Leah kikísért minket a ház elé, ahol már nem lehettünk fizikai kontaktusban, így elengedtem Justin kezét. Derek még csak arra sem méltatott, hogy elköszönjön, de őszintén, ezt a legkevésbé sem bánom. Leah háza előtt végleg elváltunk Justinnal, és hazafelé vettem az irányt. Már csak pár óra, és elkezdődik. Bárcsak ezzel vége lenne ennek az egész felhajtásnak! De az igazság az, hogy nem fog. Ez lesz minden felhajtás kezdete.

Sziasztok! 

Azt hiszem, nyugodt szívvel foghatom magam, és bebújhatok a sarokba szégyenemben, amiért ilyen későn jelentkeztem. Nyugodtan meg is dobálhattok romlott tojással. Abszolút megérdemlem :D
Nagyon sajnálom a hatalmas kimaradást, de egyik dolog jött a másik után: versenyelőkészület, verseny, osztályozó, és még hátra van az előrehozott érettségi. Szerintem nem fogom túlélni, ennek ellenére próbálkozom.
A részről egy keveset. Igen, tudom, unalmas lett. Ezen nincs mit cáfolni. Kijöttem a gyakorlatból, pedig minden erőmmel próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Ihlet gyanánt olvastam is, mindent megtettem a siker érdekében, úgy tűnik, hiába. Csak húzódnak és húzódnak a történések, és ezt egy amolyan "élek és még működik a blog" résznek szánom. Ígérem, össze fogom kapni magam, mert nem vagyok megelégedve azzal, amit nyújtok.
A kommenteket nagyon köszönöm, mind a tízet, ez alkalommal is várni fogom őket. :) Szokásosan fogalmam sincs, mikor tudok jelentkezni legközelebb, de mindenképp fogok valamelyik blogon. Legközelebb találkozunk, remélem mihamarabb, addig is sziasztok! :)
U.i.: Innen is köszönöm azoknak, akik olvassák az Anything Could Happen-t is és támogatnak az írásban, végtelenül sokat jelent. :)