51st chapter - Hopeless

-*- Justin szemszöge -*-

Csak sírtam. Leültem a fa tövébe, ahol otthagytam azt a két embert, akik a világom szeme fényei, és vigasztalhatatlanul zokogtam. Jazmyn és Jaxon eltűntek, és mindez az én hibám. Egyes egyedül az én felelőtlen fejem hibája. Többet kellett volna gondolkodnom, mielőtt egyedül hagyom őket. Jobban el kellett volna terveznem. Számíthattam volna Drake-re, tudhattam volna…

És újra zokogni kezdtem. Minél több módon győztem meg magam arról, hogy a testvéreim vesztét okoztam, annál inkább elkapott a vágy, hogy az életemmel fizessek a bűnömért. Ha bármi bajuk esett ez idő alatt, ha bármelyikük is megsérült… Soha, de soha nem bocsátom meg magamnak. 

Felitattam könnyeim a pulóverem ujjával, s nagy levegőt véve a fák friss illatából, felálltam. Remegett minden porcikám. Gyenge voltam mind fizikailag, mind lelkileg, ennek ellenére az agyam nem volt hajlandó megpihenni egy pillanatra sem. Folyton azon kattogott, vajon hová tűnhettek a kicsik. 

Türelmemet vesztve a ház felé indultam, ahol anya még mindig józanodott. Egyedül pusztított be egy üveg vodkát a legerősebbikből, és még azóta sem tért magához teljes mértékben. Akárhányszor ráztam, hogy felébresszem, csak kifejezéstelen szavak jöttek ki a torkán, így nem mentem semmire. Azonban ez alkalommal, mikor a szó szoros értelmében beviharzottam az ajtón, már félig éberen találtam az ágyban, könnyekkel az arcán. 

Ez volt az első alkalom, hogy ridegen tudtam ránézni, mikor ilyen állapotban láttam. Ez volt az első alkalom, hogy sírni láttam, és nem hatott meg. Ekkor éreztem először, hogy csalódtam benne.

- Justin… - súgta, s utolsó erején felzokogott. A sok stressz által megviselt testemnek ez már olyasmi volt, amit igyekezett nem befogadni, amiért elege volt minden szarból, ami ért. Voltak annál fontosabb dolgok is, minthogy szívfájdalmat kreáljak magamnak egy olyan ember miatt, aki tönkretette az életem. 

- Hol vannak a kicsik? – tértem azonnal a lényegre ellentmondást nem tűrő hangsúllyal. 

- A kicsik? – húzta össze gyengén a szemét, mintha azt is elfelejtette volna, kik azok a „kicsik”. – Hiszen elvitted őket, a kis drágáimat… - sírt ismét, ekkor pedig zavart okozott bennem. Úgy beszélt, mint egy elmebeteg. – Nincsenek veled a szemem fényei? – kerekedtek ki kék szemei. Nagyot nyeltem, mielőtt válaszoltam. 

- Az este hazaküldtem őket egyedül, hová tűntek azután? – ismételtem meg a kérdésemet, változatlan hanglejtéssel.

- Egyedül? – ismételte aggodalmasan a szót. – Egyedül – jelentette ki ezúttal. Kezdtem a csontom mélyéig megijedni anya viselkedésétől. Utoljára akkor láttam ilyen attitűdű embereket, mikor a kórházban voltam Emilyvel, és véletlenül betévedtem a pszichiátriára. Bizonyára elvette anya józan eszét az alkohol.

- Láttad a testvéreimet tegnap este, anya? – közelebb merészkedtem, ő pedig rám nézve jártatta a fogaskerekeit. Kiült az arcára, hogy nehezére esett emlékezni. 

- Hazajöttek – mosolyodott el könnyei közt. Ekkor a szívem száz lóerővel indult neki dobogni. Ezek szerint épségben hazaértek, miután én elmentem, de hová mehettek utána? 

- És aztán? – faggattam. 

- Te nem voltál velük – mondta. – Én csak meg akartam ölelni őket… Miért futottak el? – tört ki belőle ismét a zokogás, én pedig a gondterhelt agyammal próbáltam összerakni az eseményeket. 

A testvéreim hazajöttek, ahogyan kértem tőlük, de elfutottak, miután anya közeledni kezdett feléjük. Egész biztosan megijedhettek anyától, aki abban a pillanatban mérget mernék venni rá, hogy már ittas volt. A helyzet egyszerűen rózsás. De vajon hová mehettek későn este?

Otthagytam anyát zokogni, semmiféle egyéb kérdés nélkül, majd leültem a fotelba, míg összeszedtem magam és a gondolataim. Két gyerek az éjszakában hová mehet? Nyilván amerre a legvilágosabb van. És hol van a legvilágosabb? 

A gazdag negyedben. 

Nem, nincs az az isten, hogy be merjek kopogni Emily ajtaján. Tisztán emlékszem, hogy ma van a divatbemutatója, amin vele kellett volna lennem. A szívem erre a gondolatra csak még inkább összehúzódott. Még mindig kurvára fáj, amit Emily tett velem. És még mindig kurvára hiányzik, a rohadt életbe. 

Mérgesen felálltam, mintha a fotelban akartam volna hagyni azt az énem, aki ennyire szerencsétlen, és vetettem egy pillantást anyára, aki idő közben visszaaludt. Újabb hosszú órákat fog átaludni, míg kicsit méregtelenítődik a szervezete, ezért is mentem ki ismét, és körülnéztem a környéken, valamiféle remény után keresgélve. Természetesen semmit nem láttam magam előtt, csak a kihalt utcát. 

Emilyhez nem mehetek többé, segítséget azonban muszáj keresnem, mert egyedül egyszerűen képtelenség lesz megtalálni a testvéreimet. Ekkor határoztam el, hogy ellátogatok Leahhoz.  Ő nem Emily, de gazdag, és fog tudni segíteni. 

Mint a villám kezdtem el rohanni afelé az átkozott negyed felé, amely eddig csak bajt hozott az életembe. Gyönyörű, szőke hajú, angyalarcú bajt. Feldobtam a kapucnim a fejemre, hisz eszembe jutott, hogy Emily mindig óvva intett a lesifotósoktól. Az estély után én is veszélyben vagyok. Már láttak vele együtt, megközelítőleg sem ilyen öltözékben és állapotban, és ha kiderül minden… Akkor az engem miért is érdekel többé? Már semmi közöm ahhoz a lányhoz. Ideje lenne nem az ő fejével gondolkodnom. 

Mire elmefuttatásom végére értem, a kerülő úton, amely nem érinti Emily háza környékét, elértem Leahhoz. Gyorsan becsöngettem, és meglepetésemre nem szólalt meg senki, csak a szemembe világított egy piros fény, amely másodperceken belül el is aludt, és nem történt semmi. Türelmetlenségemből adódóan már készültem volna ismét becsöngetni, amikor hallottam a kapu zárját csörögni. A szám beszédre nyitottam, viszont amint megláttam ki áll velem szemben, elment a kedvem az élettől is. 

- Te? – mondtuk egyszerre, ijesztően ugyanazzal a hangsúllyal. 

- Mi a szart keresel itt? – jött ki belőlem a kérdésem eléggé alpári módon a meglepetés és a méreg hatására.

- Itt lakom – felelte rendíthetetlen nyugalommal, amelytől kedvem lett volna képen vágni. 

- Leahval akarok beszélni – tértem a tárgyra, hogy mihamarabb tűnjön a szemem elől. 

- Attól tartok, ez nem lehetséges, mert jelen pillanatban nem tartózkodik itthon – válaszolta azzal az idegesítő sznob stílussal, amelyet Emily igyekezett nekem anno megtanítani. Most már látom, hogy miért nem sikerült neki. 

- Mikor ér haza? – kérdtem, mire egy otromba mosoly jelent meg az arcán. 

- Miért? Csak nem Emilyt akarod újra elcsábítani? Elnézést a fogalmazásért, úgy értettem: Emily bankkártyáját – elégedetten nézett rám, miután azt hitte, jól megalázott. 

- Semmi közöm hozzá többé – jelentettem ki határozottan, mélységes dühvel a szemébe nézve. Még én magam is tudtam, hogy amit mondok, az hazugság. Csak el akarom már hinni végre, hogy elfelejtettem. 

- Ez egy igazán jó hír, örülök, hogy végre észhez tért, és rájött, ki az igazán hozzá való – húzta ki magát büszkén, én pedig akaratom ellenére is zavartan pillantottam rá. – Ó, még nem hallottad? Emily és én egy pár vagyunk – mondta ezt a lehető legnagyobb mértékű kárörömmel, amelyet egy ember csak produkálni tud a másik felé.

Kijelentésére a szívem ismét hevesen dobogni kezdett, és éreztem, amint az adrenalinom az egekbe szökik. Kezem ökölbe szorításával igyekeztem türtőztetni magam, és nem kitörni az összes fogát ennek a nyálas, beképzelt senkiházinak, amiért azt hiszi, hogy több nálam, csak mert pénze van. Szerettem volna érzéketlen maradni, de az Emily iránti erős birtoklási vágyam még mindig változatlanul élt bennem, annak ellenére is, hogy ő nem szeret engem. Ez az utolsó féreg pedig nagyon is élvezte ezt a tényt.

- Emily sosem érne hozzád – mondtam ezt úgy, hogy miközben kijöttek a szavak a számon, úgy próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez valóban így van. 

- Igazán? – azt az idegesítő grimaszt egy percre sem tudta letörölni a képéről, miközben beszélt. – Csak nézd meg a mai divatbemutatót. Én leszek az, aki ott lesz mellette, mint partner. Mi ez számodra, ha nem egy nyilvános bejelentés? – képtelen volt leplezni az örömét, melyet az okozott, hogy kedvére a porba tiporhatott. Farkasszemet néztem vele, amíg összerakosgattam annyira a darabjaimat, hogy ne töröljem pofán úgy, hogy feltörölje fél Brooklynt, ezek után pedig kihúztam magam, és úriember módjára távoztam.

- Tűnj a pokolba – mondtam még mindig a szemébe, és ezzel megszakítva a kontaktust, elindultam arra, amerről jöttem. Hallottam, amint felnevet a hátam mögött, majd visszacsukja a kaput, s ekkor kedvem támadt mindent eltiporni, amely csak az utamba ütközött a sétám során.

Egyáltalán nem akartam hinni neki, de amit mondott, alapjában rendített meg. Emily megtehette volna, hogy egyedül mutatkozik a vörös szőnyegen, ennek ellenére ő mégis ezt a férget viszi magával. Mégiscsak igazam volt mindvégig, és ő volt az, akit Emily igazán szeretett? Hihetetlen. Az életem egy kész kibaszott katasztrófa.  

Leaht sem találtam meg. Most hogyan fogok a testvéreimre bukkanni? Amíg az a féreg a házban van, egész biztosan nem Leah fog kijönni a kapuhoz köszönteni. Meg mernék esküdni arra is, hogy otthon volt, csak nem akart beszélni, vagy Mr. Sznob megelőzte, mielőtt cselekedni tudott volna. 

Reményveszetten sétáltam vissza a kerülő úton, el a kirakatok mellett, ahol aztán bambán nézelődtem, miközben haladtam előre. Ékszerbolt, cipőbolt, ruhabolt… Mindből a legdrágábbik. Bentről biztosan sajnálkozva nézhetnek rám, amiért így megbámulom a kirakati termékeket, hisz rám van írva, hogy itt még csak egy levegővételt sem engedhetnék meg magamnak. 

Minden bolt mellett üres tekintettel sétáltam el, mígnem megakadt a szemem egy műszaki áruház hatalmas tévéjének látványán, amelyen HD felbontásban tündökölt Crystal. Mint az őrült rohantam oda a kirakathoz, és ugyan nem hallottam semmit, de láttam, hogy Emily kertje az, ahol forgatnak. Nem volt nehéz felismernem, felmásztam már az ottani ereszen egy párszor. 

Bambán bámultam Crystalt, ahogyan nyilatkozott, majd hirtelenjében elugrott a kép, és a látványra nem voltam felkészülve. Emily pózolt a szökőkút mellett egy teljesen hétköznapi ruhában. Megszégyenítette az összes modellt, akit csak láttam. Elámulva ittam a látványt, annak ellenére is, hogy tudtam, egy nagy hülye vagyok, amiért még mindig így hiányzik azok után, ami történt. Annyiféle érzés kerített hatalmába a szimpla látványától, hogy majdnem elsírtam magam. Az arcát vizsgáltam, amit oldalra fordított, s a mozdulatot követően egy pillanat alatt elkomorodott. Alig volt fél másodperc, míg ezt mutatták, a kamera arrafelé irányult, amerre Emily arca, afféle tájbemutatás gyanánt, s amint megláttam az utcaképet, a döbbenet szupersebességgel költözött át az én arcomra is.

Jazzy és Jaxon.

Sziasztok!

Ahogy azt előzőleg megjósoltam, az év végi hajrá valóban elvette az időmet az írástól, amit sajnáltam, mert a kedvem mindig megvolt hozzá. De a lényeg, hogy most itt vagyok frissen egy friss résszel!

Ez nem lett olyan hosszú, mint általában egy rész, nagyjából 500 szóval rövidebb, de ezt pontosan ilyenre terveztem. Nem akartam Emily szemszögével folytatni azonnal, ez szükséges volt közben. Majd következőleg jön a mi oly jól ismert döntésképtelen lánykánk. :)

Köszönöm szépen a kommentjeiteket az előző rész alatt, jó látni, hogy mennyire izgultok, mi lesz az álompárunkkal. Már én is várom a nagy újraegyesülést. :)

Legközelebb szokásosan halvány gőzöm sincs, hogy mikor jelentkezem. Ugyan nyár van, de nem leszek itthon a nyári minkám miatt, szóval nagy eséllyel borzasztóan kevés időm és energiám lesz írni. Ezek ellenére, ahogyan mindig megígérem, most is megígérem, hogy megteszem, amit tudok, és szolgáltatom a részeket, amikor csak lehetséges. 

See u soon ladies xoxo ♥

50th chapter - Big day

-*- Emily szemszöge -*-

A saját bűntudatom levében forrok, mióta Derek elhagyta ezt az istenverte házat. Már sírni sincs erőm. Le akarom hunyni a szemem és soha fel nem ébredni többé. Minden szétesik körülöttem, minden ember kilép az életemből, s már értelmét sem látom a szenvedésnek. 

Én nem érdemlem ezt. Minden, amit tettem, az az volt, hogy szerelembe estem. Pusztító, szenvedélyes szerelembe egy olyan sráccal, aki egyáltalán nem az én köreimbe született. Én csak ki akartam tartani mellette. Meg akartam tenni mindent, hogy a szüleim ne szedjenek minket szét. Mert szeretem. És ő is szeret engem. Viszont én idióta, túl gyáva féreg voltam ahhoz, hogy ezt a szemébe mondjam. Mi van, ha örökké elvesztettem emiatt? Kisétált azon az estén innen, és azóta egyszer sem jelentkezett, semmilyen formában. Nem üzent, nem jött el, nem tette be a lábát a gazdag negyedbe. Látni sem akar. 

Megérte mindezt eljátszani Crystal miatt? De hiszen olyan jól elvoltak, annyira összeillettek, és én úgy féltem, hogy elveszi Justint tőlem, hogy végül én üldöztem el. Emily, te meggondolatlan barom. 

És aztán amit tettem Derekkel. Úgy érzem, sosem hibáztam még akkorát az életben, mint abban a pillanatban, amikor megengedtem neki, hogy megcsókoljon. Hová tettem a józan eszem? Hova lett a logikám? Miért nem hallgattam az eszemre? Miért hagytam, hogy a lelkiismeretem befolyásolja a cselekedeteimet? Ez egyszerűen rémes. Tragikus. Tükörbe sem akarok nézni többé. Ha pedig Justin megtudja… Garantáltan elvesztem. 

Reggel hat óra két perc van, és már jó ideje lemondtam a nagy nap előtti pihentető alvásról. Beletörődtem, hogy életem legfontosabb napját, a divatbemutatót, amire már hónapok óta készülök, ilyen lelki roncsként kell végigcsinálnom. Talán ez Istentől a büntetésem azért a sok szarért, amit az utóbbi időben tettem. Nem hibáztatom érte. Totálisan megérdemlem. 

Mivel esélytelen volt a nyugalom számomra, felkeltem, és tevékenykedni kezdtem. Besuhantam a tervezőszobámba úgy, ahogyan voltam: mosdatlanul, kócos hajjal, pizsamában, összetörve. Az utolsó dolog, ami érdekelt, azt a kinézetem volt. Legszívesebben így mentem volna ki a nagyközönség elé is, úgysincs mit takargatnom. Kívül belül ronccsá lettem.

A ruhák szinte beporosodtak szombat óta. A szememben, legalábbis, hiszen Amber tökéletes gondjukat viseli. Minden darab annyit jelentett nekem, annyit számított, de ha rájuk nézek, nem látok mást, csak felemésztő fájdalmat. Főleg ha arra a gyönyörű, gyémántberakásos ruhára nézek, mely Crystalon ékeskedett. A legrészletesebb és legdrágább darab. Legszívesebben elégetném.

A könnyek újból rám törtek, mintha sosem engedtem volna ki őket. Gyűlölöm ezt. Soha többé nem akarom látni egyiket sem. Mind értelmetlen. Már a győzelem sem fontos számomra, sőt, biztosan be sem kerülök a top háromba. Borzalmas, miket műveltem. 

Nagy meglepetésemre, amikor kiléptem a tervezőszobámból, anya a hálószobám közepén állt, maximálisan meggyőződve a hollétemről.

- Tudtam, hogy már fent vagy. Mindig felébredsz a nagy napokon – mosolygott rám melegen, majd átölelt, és akkor volt csak igazán nehéz visszatartani az könnyeim. Az anyai ölelés mindent kihoz az emberből. 

- Úgy érzem, túl gyenge vagyok ehhez a naphoz anya – vallottam be őszintén. Olyan sok ideje nem beszéltünk. Azelőtt mindent elmondtam neki. Ez a kapcsolat Justinnal mindent felemészt.

- Ugyan, Emily – simogatta a hátamat. – Miller-vérből vagy. Már pedig a Millerek sosem adják föl. Nem számít, mennyire nehéz, ők küzdenek. Te is képes vagy rá – mondta, én pedig úgy szívtam befelé a szavait, akár egy szivacs. 

- Mi van, ha nem sikerül? – kérdtem bizonytalanul. 

- Akkor újra próbálkozol – felelte, s ekkor már éreztem, hogy régen nem a divatbemutatóról beszélünk. – Amit szeretsz, abba beleölöd az összes energiád a lelkeddel együtt. Ha jól végezted a munkád, meg fog jönni a haszna. Csak ne add fel, Emily – szorongatott. 

- Szeretlek, anya – mondtam azonnal, s ki sem akartam mászni abból a biztonságból, amit nyújtott. Annyira hiányzott ez, a hangja, az ölelése, a feltétlen támasza… Bolond vagyok, amiért mindezeket hazugsággal kell bepiszkítanom, megrontva ezzel a kapcsolatunkat. Talán minden azért történik így, mert így kell lennie. 

- Én is szeretlek, kislányom – puszilt a homlokomra, majd elválva tőlem megcsillantotta a ködös szemeit. Jaj, ne, nem akarok ismét sírni. – Szóval, kezdődhet a nagy nap?

- Hát, igen… Vagy valami olyasmi – mosolyodtam el, mire ő kézen fogott, és kivezetett a szobából, be a gardróbjába.

Mivel ez számára az én napom volt, ezért meg akarta nekem adni azt az örömöt, hogy én válasszam ki az estélyit, amiben majd megjelenik mellettem. A ritka alkalmak egyike volt ez, és mivel tudta, hogy ezzel azonnal jobb kedvre deríthet, felajánlotta. Én pedig kész idióta lettem volna elszalasztani az alkalmat. 

Hosszas keresgetés, morfondírozás, ruhapróba után végül egy egyszerű, fekete csipkeberakásos ruha mellett döntöttünk. Tetszett neki az ötlet, miszerint nem feltűnő, de mégis hihetetlenül elegáns darabot választottam. Nekem pedig különösen tetszett, hogy együtt döntöttünk.

A reggeli, és valami vállalható öltözékcsere után nyolc óra magasságában már el is kezdtek szállingózni hozzánk a modellek. Amber egy kész svédasztallal várta őket, és nem hagyta, hogy bármiben is hiányt szenvedjenek. Még csak tizenhét éves, de hosszú ideje a legjobb alkalmazottunk. Mindannyian imádjuk. 

Már éppen kezdtem felszabadulni, amikor megpillantottam Crystalt a bejárati ajtóban. Mint mindig, most is kiemelkedően gyönyörű volt. Hosszú barna haját egyenesen, kiengedve hagyta, mely kirajzolta arcának különleges vonalait. Egy egyszínű bézs ruhát viselt, kihangsúlyozva hosszú, vékony lábait, amikkel bárkit meghódíthatott volna. Nem csoda, ha Justin is inkább felé kacsint. Elvégre Crystal és én… Bah.

Legnagyobb szomorúságomra a jól megfigyelt és analizált nő egy széles mosollyal indult meg felém. Még a marslakók is látták, mennyire mű volt.

- Emily, de örülök, hogy látlak! – adott két puszit, mire nagy kínok közepette felvettem a jókedvű álcámat. Bárcsak én is ugyanezt mondhatnám.

- Szia, Crystal – minden erőmet beleöltem, hogy ne köpködjem, hanem mondjam a nevét. 

- Izgulsz? – kérdte, mire nem tudtam megállni egy zavarodott pillantást felé. Mikor is lettünk mi ennyire jó barátnők?

- Ami azt illeti, igen – feleltem egyszerűen. Minden vágyam az volt, hogy végre vége legyen ennek a dialógusnak. Sosem éreztem magam annyira szomorúnak és dühösnek egyszerre. 

- Biztosan minden rendben lesz – nyugtatott, illetve szándékozott nyugtatni, ugyanis ezek a szavak az ő szájából előbb hangzottak átoknak, mint jókívánságnak. – A barátod is jelen lesz ma este? – kérdte váratlanul. Azt hittem, az asztalon lévő szívószállal fogom kiszúrni a szemét. 

- Nem. Dolga akadt – préseltem ki összeszorított fogaimon ezt a pár szót, és azon imádkoztam, hogy valaki mentsen már ki abból a kibaszott szituációból.

- Mily! – hangzott az egyedi becenevem hátam mögül, s akkor már egész komolyan megfordult a fejemben, hogy a szívószállal inkább egy alagutat kezdek el ásni magam alatt, hogy elérjem a Föld magját, és olyan gyorsan porladjak el, amennyire csak lehetséges.

- Derek – belém csapott három képzeletbeli villám, amint megláttam. Nem éppen erre gondoltam, amikor azt kívántam, mentsenek ki az előbbi helyzetemből. 

- Szervusz, Crystal – köszönt neki, mire az általam olyannyira irigyelt nő egy mosolyt követően eltávozott. Legalább nem kellett eltűrnöm a további kérdéseit Justinnal kapcsolatban. Helyette kaptam valami sokkal rosszabbat. – Hogy érzed magad, Mily? – szentelte nekem minden figyelmét Derek Crystal távozása után. 

- Remekül – mondtam ezt egy olyan szintű bérgyilkos-ábrázattal, hogyha egy rendőr lett volna a közelünkben, biztosan lecsukott volna minimum öt évre. 

- Ne aggódj, minden oké lesz – miért mondja ezt minden egyes ember, akik miatt pont, hogy nem lesz oké?!

- Köszönöm – hagytam rá, s már el is tűntettem magam onnan. Alig kezdődött el ez a nap, máris borzalmas az egész. Erre a gondolatra pedig még a telefonom is megcsörrent.

- Haló? – szóltam bele. 

- Szia, Emily, itt Megan – szólt bele az egyik modellem a telefonba. Akkor már feltámadt a gyomoridegem. – Nagyon sajnálom, de nem tudok felvonulni. Tegnap este kibicsaklott a bokám – mondta, nekem pedig megállt nem csak a szívem, de még a vérkeringésem is.

- Szent ég – eresztettem el egy szörnyülködést. – Semmi gond, valahogyan meg fogom oldani. Jobbulást kívánok neked – mondtam, s abban a pillanatban mintha nem is őt, hanem magamat vigasztaltam volna.

- Nagyon sajnálom, Emily! És köszönöm – felelte, mire én valami kibogozhatatlan válasz után kinyomtam a telefont, és üresen bámultam magam elé. El vagyok átkozva.

Olyan gyorsan futottam a hallban lévő hangosbemondóhoz, hogy majdnem felbuktam. Alig négy óra választ el az indulástól, és nekem kiesett egy modellem. Az életem rémálom!

- Figyelem mindenki! – szóltam bele a mikrofonba, mire halálos csönd és pánikszerű ábrázatok vettek körül. – Megannak kibicsaklott a bokája, így nem tud ma felvonulni. Valakit azonnal kerítenünk kell, ugyanis nem fognak beengedni, ha egy modell háromszor vonul. Van köztetek valaki, akinek lenne egy modell ismerőse Meg helyett? – néztem körül kétségbeesetten, és bármennyire is nem akartam, egyedül Crystal szólalt fel.

- Nekem van egy, aki megfelelne – mondta. Először tönkreteszi az életem, aztán pedig megment. Nem tudom, hogy most hálásnak kéne-e lennem. – Megyek és felhívom. 

- Nagyon köszönöm – szinte hisztérikus voltam, hisz eluralkodott rajtam a pánik. Miért minden rossz egyszerre történik meg?!

Egy cseppnyi türelem nélkül vártam, hogy Crystal végre befejezze a telefonbeszélgetést. Addig anya és apa is odajöttek hozzám megnyugtatás céljából. Nem hiszem, hogy engem bármi is meg tudna nyugtatni jelen helyzetben.

Tíz hosszú, gyötrelmes perc után Crystal letette a telefont, és balszerencsémre nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy milyen hírrel közeledik felém. Egyedül annyit tehettem, hogy bíztam a lehetetlenben.

- Szerencsére ráér, beleegyezett – nyögte ki, amint odaért hozzám. – Lediktáltam neki a címet, tíz perc és megérkezik.

- Ó, istenem, köszönöm! – már majdnem átöleltem a velem szemben álló személyt, mikor rájöttem, hogy igazából mennyire ellenszenves. Mindezek ellenére valóban hálás voltam neki. – Életmentő vagy, nagyon köszönöm.

Crystal csak bólintott, és már el is tűnt a szemem elől. 

Ahogyan ígérte, pár percen belül meg is érkezett a beugró. Azonnal szemügyre vettem, és szerencsére teljesen tökéletesnek találtam Megan ruháihoz. Hosszú, barna haj, épphogy 170 centi magas lehetett, kissé mediterrán típusú volt. Pontosan megfelelt. 

- Emily, bemutatom Stella Lottot – jöttek oda máris. – Két éves modelltapasztalat áll mögötte, és már visszavonult ugyan, de még mindig kiváló.

- Üdvözlöm, Miss. Miller – rázott velem kezet Stella. – Már sokat hallottam magáról a tévében. Nagyon örülök a személyes találkozásnak – mosolygott. Egész szimpatikus volt.

- Részemről a szerencse – viszonoztam gesztusát. – Örök hálám, amiért ilyen gyorsan tudtál jönni. El sem hiszed, mitől mentettél meg!

- A sors akarta így, pont szabadnapos vagyok a munkahelyemen – felelte, s akkor már szegény igénybevett idegeim kezdtek megnyugodni. Talán sínre kerül minden.

A megvendégelés és a reggeli káosz után bevezettem mind a tíz lányt az öltözőbe, hogy tartsunk egy utolsó ruhapróbát. Kezdtem teljesen átszellemülni, s a tervezés által megfeledkezni a világról, még akkor is, amikor Crystal ruháját emeltem le a próbababáról. Többé nem számított semmi más, csak az, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból még a mostani állapotom ellenére is. 

Megvártam, míg az első tíz ruhát megnézhettem rajtuk, aztán alaposan analizáltam mindent részletet. Jól tettem, hogy elővigyázatos maradtam, hisz egy jó pár ruhán elengedett a varrás, néhányról pedig még a gomb is leesett. Szerencsére Crystal ruhájának semmi baja nem volt. Nem csoda, hiszen abba a darabba fektettem az legtöbb munkát.

Stellára különös hangsúlyt fektettem, hisz Megan méreteire volt igazítva a ruha, Stella pedig kissé alacsonyabb és nagyobb méretekkel rendelkezik. Ennek ellenére csak apróbb igazításokra kellett folyamodnom, és máris kész álom volt rajta mind a két darab. 

- Emily drágám, megérkezett a sajtó! – szólított anya. Kivételesen éppen időben. Igazítottam egyet a ruhámon, a lányokat hamar befejeztem, s amíg ők bent levették a ruhákat, addig én kimerészkedtem nyilatkozni. 

- Ó, hát itt is van! – megindult felém a riporternő szélesen mosolyogva. – Miss. Miller, hogy érzi magát ezen a nagy napon? – Ne akard tudni – feleltem volna legszívesebben, de a Mrs. Tranberry-től tanult álarcomat hamar fel tudtam venni.

- Fantasztikusan! Nagyon jelentőségteljes számomra ez az esemény, és remélem, a legjobbat tudom kihozni magamból – feleltem. 

- A legjobbakat kívánjuk! – válaszolt kedvesen, én pedig köszönetképp vigyorogva bólintottam. – Megengedi, hogy újságunk számára készítsünk egy képet? 

- Természetesen – egyeztem bele. – Mi lenne, ha kimennénk a kertbe?

- Csodás ötlet!

Semmiképp nem akartam, hogy bárki is esetlegesen felvegye a ruháimat felvételre, hogy aztán minden idő előtt lelepleződjön. Az ember nem is gondolná, mennyi mindenre kell figyelnie egy ismert személynek. 

Kiválasztottam egy megfelelő helyet, ahová aztán beálltam. A fotós kissé balra küldött, ahol több fény érte az arcomat, én pedig engedelmesen csináltam, amire kért. Időközben kitekintettem a kerítésen, s ebben a pózban igyekeztem természetes arcot vágni. A látvány azonban meggátolta ezt a tervem. 

Két kicsit láttam kézen fogva, elég koszosan sétálgatni az utcán. Távolról kivettem, hogy egy fiú és egy lány az, de igazán csak akkor tudtam egyértelmű következtetésre jutni, amikor közelebb értek. És a felismerés két mázsás acélgolyóként vágott fejbe. 

Jazzy és Jaxon. 

Sziasztok!

Először is, ezer bocsánat, amiért ezer éve jelentkeztem utoljára. Láttam, hogy írtátok mennyire várjátok már az új részt, de leghamarabb csak ma néztem fel a blogra, ezért is nem válaszoltam rájuk, ezt sajnálom! Egy szuszra meg is írtam a részt, hogy kárpótoljak, remélem örültök :)

Olvasgattam, hogy az egyes opció az, amit mindannyian előnyben részesítetek, szóval ezt majd figyelembe veszem, amikor azt a részt fogom rni, köszönöm a segítségeteket! :)

A következő részt igyekszem majd hamarabb hozni, bár nem ígérek semmit, mert év végi hajtás van, és minden kezd összejönni egyszerre. Ráadásul az Anything Could Happen blogomon is  január környékén volt rész utoljára, hát borzalmas... Mindenesetre meg fogom oldani, és bele fogok húzni, hátha sikerül! Köszönöm a 68 feliratkozót és az új olvasókat is, imádlak titeket ♥ 

Legközelebb találkozunk! xoxo

49th chapter - Monster

-*- Justin szemszöge -*-

Bepánikoltam. Minden végtagom megdermedt, amint eljutott a tudatomig, hogy miféle szituációba is keveredtem. A fekete terepjáró csak közeledett, én pedig dermedt vérrel az ereimben bámultam. 

Hihetetlen, hogy még ez is. Drake pont a legrosszabbkor tudott betoppanni az életembe, mint mindig. És egyáltalán, honnan a frászból tudja mindig, hogy merre vagyok? Az isten szerelmére, az életemnek annyi.

Nem tudom, mi kattanhatott be az agyamban, de a másodperc tizedrésze alatt kapcsoltam; megfogtam a két kicsit, és berántottam őket a fa mögötti bokorba. Mindketten megnémultak, amikor meglátták az aggodalmat az arcomon.

- Oké, emlékeztek, mit mondtam a szörnyekről? – suttogtam hadarva. Bólintottak. – Ez az ember egy csúnya szörny. Nekem muszáj beszélnem vele, de nektek semmilyen körülmények között nem szabad kimozdulnotok innen – olyan mélyen néztem a szemükbe, amennyire csak lehetett. 

- Mi van, ha nem jössz vissza? – Jazzy halkan szólalt fel. 

- Ha elvisz, menjetek vissza a házba. De csakis azután, hogy az autó elhajtott – hangsúlyoztam ki. Jaxonnak ekkor leestek a ma már sokadik könnycseppjei. 

- Hogy menjünk haza egyedül? – szipogta, nekem pedig elszorult a torkom. Micsoda egy felelőtlen fráter vagyok, hogy itt hagyok az éjszakában egy négy és egy hat éves gyereket, csak mert a maffia úgy döntött, megkeseríti az életemet. Viszont nem keverhetem bele őket is. Jobb sorsot érdemelnek. 

- Jazzy tudja az utat. Ugye meg tudjátok csinálni? – a hercegnőm szemébe néztem, aki abban a pillanatban a korához képest jóval idősebbnek nézett ki. Arcán elhatározottság tükröződött, engem pedig elkapott a büszkeség. Egy nap hihetetlenül erős nő lesz a húgomból.

- Megcsináljuk – bólogatott Jazzy, miközben megszorította a kezemet, s visszabújt Jaxonnal a bokorba.

- Szeretlek titeket – súgtam gyorsan, majd visszarohantam az útra.

A szívem őrülten gyorsan vert. El tudtam volna sírni magam az idegességtől. Olyan szinten aggódtam a kicsikért, hogy kint kell őket hagynom, hogy ki kell őket szolgáltatnom az éjszaka veszélyeinek, hogy hihetetlen módon ziháltam. Szerencsémre valamelyest le tudtam nyugtatni magam, mire a terepjáró elérkezett hozzám. Drake sejtelmes arccal tekerte le az ablakot, majd rám fújta a cigi füstjét. Egyszer megetetem vele az egész dobozzal, az istenemre esküszöm.

- Minden rendben, kölyök? – méregetett. Nem, ezen a kurva világon jelen pillanatban semmi nincs rendben. 

- Persze. Miért ne lenne? – életem legnagyobb pókerarcát vágtam ott előtte. Nem emlékszem még egy olyan pillanatra, amikor ilyen szinten el tudtam volna fedni, amit érzek. 

- Ez a beszéd. Pattanj be – nyílt az ajtó, én pedig akkorát nyeltem, hogy szerintem még Európa is hallotta. Mielőtt még annál is jobban le tudtam volna fagyni, besuhantam a kocsiba, s kényelembe helyezvén magam egy gyors pillantást vetettem a bokorra. Elkaptam Jazzy haját szállni a szélben a levelek mögött. Még jól vannak. Még.  

- Szóval, újabb feladat? – próbáltam lefoglalni Drake figyelmét, nehogy észrevegyen bármit is, amit nem kéne. 

- Nem, ezúttal megbeszélést tartunk – kidobta a cigi csikket az ablakon, s már vette is elő az újabb szálat. Ez egy rohadt függő. – 21-es óvatlan volt, új stratégiára szorulunk – mondta tömören, mire bólintottam. 

Őszinte legyek? Ez nekem kibaszott sok. Először Emily. A lány, akit szeretek, és aki őrülten hiányzik. Aztán az anyám. Na meg az apám. Most a kicsik és Drake. Mikor fog ez abbamaradni? Mikor kapok már nyugalmat? Bassza meg. 

Tépni kezdtem a körmeimet, ahogyan a kicsiken gondolkodtam. Mi van, ha nem értek haza időben? Mi van, ha történik velük valami út közben? Soha, de soha nem fogom megbocsátani magamnak, ha most valami bajuk esik. Soha. 

Alig tudtam beleélni magam az önmarcangolásba, már meg is érkeztünk az ismerős raktárajtóhoz. A szokásos útvonalon mentünk végig, minden ugyanott volt, ahol legutóbb. Végigfuttattam a tekintetem az embereken, mindenki a saját dolgával foglalkozott. Egy helyen azonban, az arcom közepén éreztem, hogy lyukat éget valaki tekintete. Kissé oldalra fordítottam a fejem, s a lány nézett rám, akivel pár napja lefeküdtem. Le sem vette rólam a szemét, csak méregetett. Még csak a nevét sem tudom, és őszintén szólva, rohadtul nem is érdekel. Nem akarok semmit tőle. Nem akarom, hogy többé hozzám érjen. Látni sem akarom. Megfogadtam magamnak, hogy kitörlök mindent, ami ő. Nincs helye az életemben.

Amíg mindezt végiggondoltam, áthaladtunk a szobán, s mentünk lefelé az alagsorba. A tárgyalószoba felé igyekeztünk, ahol minden megbeszélés zajlik. Úgy tűnik, mindig engem vesz fel utoljára, mert most is mindenki a szokott helyén ült. Mindaddig oké is volt, de aztán eszembe jutott, hogy az én szokott helyem hol van. Ryan mellett. 

Újabb gombóc keletkezett a torkomban, amint eszembe jutott az estély. Talán nem kéne többet idegeskednem emiatt, hiszen Emilyvel nyilvánvalóan vége köztünk. Mégis, ez nem magyarázza meg Ryannek az ottlétemet. 

Kerülve a szemkontaktust az egyetlen emberrel, akivel itt beszéltem eddig, leültem, s szigorúan Drake-re figyeltem. Az őrök bezárták az ajtót, jeleztek a főnöknek, aki aztán körülnézett, s elkezdte a monológját.

- Mindnyájan jól ismerjük már 21-est – mondta, s lassan elkezdett járkálni. – Mióta bekerültem a bizniszbe, nem tudom megölni a tetvet – úgy tűnt, mint akit összeroppant ez a gondolat. Kíváncsi voltam, mi történt közöttük a múltban, de elhessegettem a gondolatot. Nem akarok sokat tudni, az csak ártani fog. – Átlagosan ötévente egy alkalommal történik meg, hogy hibázik. És, drága barátaim, a múltkori missziónk során, elkaptuk ezt a pillanatot – mondta büszkén. – Már eddig is tudtuk, hogy beszerzett három új embert a csapatába, most azonban kettőt meg is találtunk belőle – kezébe vett egy apró  távirányítót, mire a tévé a falon felvilágított. Pislantottam egyet, s amint megláttam a két embert a kijelzőn, a légzés ismeretlen fogalommá vált számomra. 

Ez kibaszottul Bob és Andrew.  Élesen él az emlékeimben, hogy mikor láttam őket utoljára. 

Még a vérkeringésem is megállt, amint visszaemlékeztem. Sosem olyanoknak ismertem őket, akik a maffia részesei lennének. Mondjuk, én beszélek? Én, aki itt ül egy konferenciateremben, és arról tárgyal a körzet urával, hogy kit hogyan fog megölni? Kész vicc. 

Jobban megnéztem a képeket. A régi törzshelyünkön készültek, éppen beszélgetnek egymással. Bob karján kötést láttam, valószínűleg eltört a karja, amikor… Édes istenem. 

- Jól véssétek a tudatotokba ezt a két embert. Mostantól ők is ellenfelek – folytatta Drake. – A bennfentesünk elkapta 21-est telefonálni egy bizonyos rakományról. Elméletileg egy hadseregnyi TNT érkezik Európából egy hét múlva. Hogy mi a terve, az még ismeretlen, de hamarosan el kell kezdjük a tréningeket. Továbbá, ott van még a mi akciónk is, aminek a megbeszélése hamarosan elérkezik. Legyetek elérhetőek, és úgy ügyeljetek magatokra, mint még soha. 21-es így is túlerőben van, nem engedhetünk meg magunknak emberhiányt. Világos? – kérdezett vissza egyenesen a szemembe nézve, mire a tömeg egységesen helyeselt. – Mára ennyi. Mehettek – legyintett, s már ment is a saját dolgára. Meglátszik, hogy ezt most komolyan veszi. Máskor mindig leáll beszélgetni. 

Sietve megindultam az ajtó felé, hogy aztán kocsiba szállhassak, és mehessek a kicsikhez. Észrevettem, amint Ryan utánam akart szólni, de mégsem tette, amiért rohamban voltam. Sosem örültem még a gyorsaságomnak annyira, mint akkor. Ha most kezdett volna el faggatni, annak nagyon csúnya következményei is lehettek volna. 

Drake ezúttal nem szállt kocsiba, hanem a jobb kezét, Lorenzót küldte velem, aki olyan vérfagyasztóan nézett rám egész úton, mint aki a vesémbe lát. Még az a kis rész is a testemben, ami nyugodt volt, felgyulladt a frusztrációtól, s alig vártam, hogy kiszálljak végre az átkozott járműből. 

Amikor hosszú idő után arra a helyre érkeztünk, ahol felvettek, minden erőmmel azon voltam, hogy ne pattanjak ki túl kétségbeesetten a kocsiból. Már az ajtón volt a kezem, amikor Lorenzo váratlanul hozzám szólt. 

- Máshogy nézel ki, mint a képen – mondta, mire én összeráncoltam a homlokom. Fogalmam sem volt, miről beszél, s készültem is visszakérdezi, azonban ő előhúzta a jó öreg bérgyilkos tekintetét, jelezvén, hogy kussoljak. Én pedig örömmel engedelmeskedtem. 

Gyorslépésekkel haladtam a házunkig, amikor elhajtott a terepjáró. Gyorsan bepillantottam a bokor mögé, hátha nem mertek kimozdulni onnan, mióta elmentem, de hűlt helyüket sem láttam többé ott. Így siettem tovább, az sem érdekelt, hogyan fogom kimagyarázni anyának, hogy miért hagytam egyedül a kicsiket. Amúgy sem akarok hozzászólni egy szót sem. 

Hevesen benyitottam az ajtón, s belül nagyobb ürességet véltem felfedezni, mint a szívemben. A kicsiknek nyoma sem volt, s azt hittem anya is felszívódott, ám nem sokkal konstatálásom után horkolást hallottam az ágy mellől. Sietve odamentem, s megpillantottam anyát egy üveg vodkával a kezében. Ezt nem hiszem el. Leitta magát. 

A pánik őrült erővel kapott el, amint tudatosult a helyzetem. 

Hová tűntek a testvéreim? 

Sziasztok!

Megérkeztem újabb jókora kihagyás után. Nekem egyszerűen nem megy ez a napi 200 szó. Megírom egyszerre, vagy két részben, amikor van rá erőm és időm. Éééés jelenleg volt mind a kettő, szóval elő is rukkoltam nektem az 50. résszel! :)
És így van, máris az 50. rész, és nemsoká túllépjük a 100.000 oldalmegtekintést is. Hihetetlen! Köszönöm mindenkinek! :)
Olvasgattam a kommentjeiteket is, aranyosak vagytok, hogy így várjátok Jemily újraegyesülését (igen, így vontam össze Justin és Emily nevét :D), de legyetek türelemmel, majd annak is eljön az ideje. Én is pont ugyanúgy várom, mint ti. :)
És ha már Jemily, mielőtt elköszönnék, lenne egy kérdésem tőletek. Egy kis spoilert megengedek magamnak, és elköpöm, hogy Jemily hamarosan (még nem rögtön) közelebbről is megismeri egymást (igen, ez pontosan azt jelenti, amire gondoltok!), és szerettem volna megkérdezni, hogy az alábbiak közül milyenre szeretnétek, hogy megírjam:

1. nagyon részletes, nagyon sok érzelem
2. kevesebb részlet, több érzelem
3. kevés részlet, kevés érzelem

Írjátok meg kommentben, hogy mire szavaztok! Remélem minél több fog majd érkezni, mert ezt szeretném rátok bízni, elvégre nekem szinte mindegy, legyen a ti döntésetek. :)
Hamarosan találkozunk, love y'all ♥

48th chapter - I had no idea

-*- Justin szemszöge -*-

Megfeszülve vártam anya végzetes szavait, melyeket immáron percek óta képtelen kinyögni. Az idegeim épp kezdtek végleg felrobbanni, amikor végre beszélni hallottam őt.

- Annyira sajnálom, fiam – sírva fakadt, és lerogyott a földre. Azt sem tudtam, miért kér bocsánatot, de a frászt hozta rám, amit művelt. Remegni kezdtem, a levegőm akadozva jutott ki és be a tüdőmbe, s már nem érdekelt a végkifejlet, csak azért imádkoztam, hogy legyen vége ennek a rémálomnak. 

- Anya, az isten szerelmére, könyörgöm, nyögd már ki – észleltem, ahogyan beködösödik a szemem, s könnyzivatar akar előtörni a szívem legmélyéről. Mégsem engedtem, hogy elhatalmasodjon rajtam. Van itt két kicsi, akiknek vagy így, vagy úgy, de példát kell mutatnom.

- Túl késő drámázni, Patricia – életem legfurcsább élménye volt az apámat józan-közeli állapotban hallani, s bár a gyűlölet iránta egész a csontomig hatolt, abban a pillanatban képes voltam megtűrni magam mellett. 

- Nem tudtam… - zokogott anya. – Nem tudtam, nem tudtam… - hajtogatta folyton. A türelmem már jó pár órával azelőtt elfogyott, s a rengeteg feszültség kezdett ismét eluralkodni rajtam, azonban ekkor Jazzy és Jaxon hirtelenjében elkezdtek futni felém, s mindketten átölelték a lábamat. Éreztem, mennyire félnek, s ez előtérbe hozta az ép eszemet. Innentől ezt már csakis értük csinálom.

- Mit? Mit nem tudtál? – igyekeztem kihúzni az anyámból azt a nagy rejtélyt, amit pont az apám tárt fel előttem. Az, hogy még az anyámban is kételkednem kellett, olyan bizonytalanságot árasztott szét bennem, amit még sosem tapasztaltam. Ő volt az egyetlen biztos pontom, s bármi is az, amit ez idáig titkolt előlem, meg fogja változtatni az életünket.

- Olyan fiatal voltam, Justin – még midig keservesen sírt, miközben felállt a földről. – Kérlek, bocsáss meg nekem – meg akart indulni felém, én azonban ösztönből meghátráltam a kicsikkel együtt, ami őt is egy helyben marasztalta. Már a reflexeim sem bíztak benne. – Fogalmam sem volt, hogy terhes vagyok veled. Csak akkor derült ki számomra, amikor nőni kezdett a hasam... Tizenhét éves voltam, az anyám drogtúladagolásban meghalt, az apám meg sosem foglalkozott velem – zokogta. – Jeremy volt az egyetlen, aki törődött velem, mindenki más csak átgázolt rajtam – szinte hisztérikusan beszélt, már nem is nekem, hanem a levegőnek. 

- Tudom, anya – jelentettem ki, s át akartam őt ölelni ezért. Visszatartott azonban, hogy tudtam, ez még nem a történet vége. 

- Nem tudtam, hogy kell egy gyerekről gondoskodni, azt se tudtam, mit kell tennem… Abban az időben súlyos depresszióval küszködtem, és antidepresszánsokra kényszerültem – mondta, s ekkor rám nézett. – Azt azonban nem tudtam, hogy terhesség alatt tilos szedni – súgta, s ekkor már kezdett összeállni a kép. – Ugyanakkora dózisokban szedtem, mint a terhességem előtt, és nem éreztem semmiféle negatív hatást addig, amíg meg nem születtél – újból sírógörcs kapta el, s én ekkor félve ránéztem az apámra. Merev arccal, minden szó nélkül figyelte a nőt, akit egykor szeretett. 

- Bátyus, vegyél fel – Jazzy már olyannyira félt, hogy a karjaim biztonságára volt szüksége. Mivel tudtam, hogy úgysem bírnám tartani, ezért feltettem mindkét kicsit a konyhapultra, s hagytam, hogy hátulról szorítsák a két karom.

- Mi történt a születésem után? – gyengén kérdeztem vissza, s éreztem, hogy bár nem akarom hallani a választ, bele fogok halni, ha sosem tudom meg. 

- Az orvosok azonnal az intenzívre vittek – szája elé tette a kezét, amikor sírni akart, s pár másodperc szünetet tartott, amíg folytatni tudta. – Túl gyorsan vert a szíved, és nem hagytad abba a sírást. Inkubátorba tettek, kivizsgáltak, és akkor tudtam meg, hogy… - elcsuklott a hangja, majd ismét összeforrasztotta a tekintetét az enyémmel. – Hogy gyógyszerfüggőséggel születtél – mondta, mire a szemem duplájára tágult. – Amíg a hasamban voltál, s én szedtem a gyógyszereket, velem együtt te is rájuk szoktál. Drogfüggővé lettél miattam – tört ki ismét zokogásban, én pedig megmerevedtem ugyanabban a testhelyzetben, amiben értesültem a szavairól. – Azt mondták, idővel gyógyítható, és minden rendben lesz, de én… Én elrontottam, Justin – azt hittem, annál rémesebbé már lehetetlen, hogy forduljon a helyzet, de hatalmasat tévedtem. Még mindig volt mit bevallania nekem.

- Mit tettél? – hangom már csak suttogás formájában volt képes bármilyen módon is utat törni a levegőben. 

- Így van, mondd el, mit tettél, Patricia – kontrázott rá az apám, nekem pedig arra sem volt kapacitásom, hogy csendre utasítsam. Tudni akartam, mit tett velem anya. 

- Jeremy szinte éjjel-nappal dolgozott, én voltam otthon veled, és… - hallgatott el egy pillanatra. – És nem tudtam elviselni a folytonos sírást. Nem hagytad abba, ha megetettelek, ha pelenkát cseréltem, ha a kezemben tartottalak, te folyton folyvást csak sírtál – csapkodott a kezeivel, mintha magát ütné velük, s bár halvány emlékszikrám sem volt ezekről, lelkiismeret-furdalást kezdtem érezni. – Pár hónap után jönni kezdtek az első fogaid is, ami plusz sírást eredményezett, a fájdalomtól már annyit sem aludtál, amennyit azelőtt – sorolta, mintha magát védené ezzel. – Ezért  ekkor fogtam, és… És antidepresszánst tettem a cumisüvegedbe – lehunyta a szemét, amikor ezt kiejtette a száján, én pedig úgy éreztem, hogy csak a két kicsi erős szorítása tart meg az ájulástól. 

Az anyám gyógyszerezett pár hónaposan, csak hogy abbahagyjam a sírást. És nekem ő volt a példaképem. A mindenem. Úgy szerettem, óvtam, mint senki mást ezen a világon. Ő jelentette nekem a mindent. 

És miatta lettem az a szörny, aki ma vagyok. 

- Te meg csak tűrted? – nagy hévvel fordultam az apám felé, akit lesokkolt hirtelen reakcióm. Nem értettem, hogyan képes két ember ilyen kis felelősséggel lenni egy gyerek után, de a düh, amely akkor átjárt mindkettőjük iránt, testemet-lelkemet elborította. Épp kérdőre akartam vonni őt, amikor anya váratlanul megszólalt.

- Fogalma sem volt róla, Justin – mondta, s ekkor lenyeltem minden bántalmat, amit az apámra akartam aggatni fél másodperccel azelőtt. – Tizennégy évig titkoltam előle. 

A mérhetetlen méreg és csalódás keveréke abban a szent pillanatban halálos tornádóként kezdte el uralni a lényemet. Úgy éltem le tizennyolc évet, hogy ragaszkodtam egy olyan nőhöz, aki pokollá tette az életemet. Az életünket. 

Mindezt úgy, hogy a legapróbb részletet is eltitkolta előlem. 

- Annyira sajnálom, fiam – újabb adag könny csorgott le megöregedett arcán, s ez volt életemben az első alkalom, hogy egy cseppet sem hatott meg. Életemben először gyűlöltem szívből az anyámat. 

- Hogy tehetted… - szörnyülködtem halkan, s az én szememet is elhagyták a fájdalom első könnycseppjei. A testvéreim még mindig erősen szorították a kezem, s bár nem érthették, mi folyik pontosan, simogatni kezdték a felkarom, Jazzy pedig még a könnyeket is letörölte, majd puszit adott a helyére. Csak úgy, ahogyan én szoktam vele. 

- Nem tudhattam, én…

- Miért nem mondtad el nekem? – a kérdések záporként hulltak a fejemben, s annyi mindenre akartam választ, hogy hirtelenjében alig jött ki szó is a számon. – Miért titkoltad apa elől? – a könnyek valami olyan helyről akartak felszínre törekedni, ami a lelkem legmélyének a fenekén volt. Az egész testemet rázta a hideg. 

- Nem kockáztathattam, hogy elhagy, Justin – kétségbeesetten felelte, amivel felháborodást keltett bennem.

- Mégis mire számítottál? Hogy majd rábólint? – érzelmi sokkok  tömkelege zúdult rám. Először anya, most pedig én, amint védem az apámat. Én. Az apámat. Ez teljességgel szürreális. 

- Arra – szólalt fel a háttérből az apám is, aki eddig csendben az első sorból figyelte az eseményeket. – Azt akarta tőlem, hogy lépjünk túl rajta. Azt akarta, hogy éljek a tudattal, hogy a gyerekemet egy drogfüggővé változtatta a tudtom nélkül – indulattal lépett mellém, s bár nekem beszélt, végig anyára nézett. 

- Azelőtt hagytam abba a gyógyszercsempészést az ételedbe, mielőtt megismerkedtél Stephanie-val – anya figyelmen kívül hagyta az apám szavait, s továbbra is nekem címezte minden szavát. – Egy hete voltál tiszta, amikor az a lány jött. És úgy tűnt, minden rendben megy, addig, amíg nem szakítottatok. Ugyanis aztán jöttek ki rajtad az elvonási tünetek, miután ő elment – a fejét rázta, jól láthatóan szégyellte magát.

- Ki nem állhattad Stephanie-t – emlékeztem vissza. Ha heti egyszer nem mondta el a két éves kapcsolatunk alatt, hogy mennyire nem nekem való, akkor egyszer sem. 

- Valóban – helyeselt rá. – De segített neked. Ezért tűrtem meg a lakásunkban – mondta őszintén. 

Szóval Stephanie-t, az első nőt, akit igazán szerettem, még őt is kihasználta? Kártékony embert engedett mellém, csak hogy ő le ne bukjon? Mégis miféle viselkedés ez? Miféle anya az, aki a gyereke lelki állapotát teszi kockára a saját érdekében? Miféle anya az, aki azóta mérgezi a gyerekét, mióta megszületett?

- És mindeddig csodálkoztál, miért vertem az anyádat – fordult felém apa, mire szinte tüzet okádva valósággal ráförmedtem.

- Bármit is tett, nőket ütni gyáva dolog! – ordítottam rá, s éreztem, amint a kicsik lazábbra vették a szorításukat a karjaimon. Nem szeretik, ha kiabálok. – Ráadásul a testvéreimet, akik nem tehetnek semmiről, őket is majdnem holtra verted! Milyen ember vagy te is? – egyedül az apró kezek tartottak vissza attól, hogy nekimenjek az apámnak. 

- Úgy látszik jól egymásra találtunk, nem, Patricia? – gunyoros mosolyt vetett anyára, aki ökölbe szorította a kezét. – Nézd csak, már a fiad is utál téged – rám mutatott, mire anya tágra nyílt kék szemeivel bámult megbánóan rám. – Látszik a szemeiből, hogy gyűlöl. Ezt érted el. Ezt tetted a családunkkal. Te szörnyeteg – az apám elfojtott haraggal dobálta anyának sértéseit, s először láttam rajta, hogy érzelmileg mélyen megérinti egy dolog. 

Tehát ezért nem bántott soha engem, mindig csak anyát. Ködös agyammal is tudtam, hogy ez nem menti fel őt a cselekedetei alól, és azzal is tisztában voltam, hogy ő már örökké az alkohol rabja lesz. Viszont így, hogy már tudok mindent, merőben másképp látom a helyzetet. 

- Képtelen vagyok ezt tovább hallgatni – jelentettem ki, s készültem a pulcsimért menni, amikor a kicsik felsírtak.

- Bátyus, kérlek, ne menj el – Jaxon nyújtotta aprócska karjait értem. – Nem akarok itt maradni. Félek – mondta, majd azonnal elsírta magát. Jazzy, mielőtt ő is sírásban tört ki, átölelte Jaxont, és csak a szemeimbe nézve bólogatott. Nem hagyhatom itt egyikkőjüket sem.

- Velem jönnek – néztem anyára, aki szíve mélyéig elszörnyedt.

- Hová viszed őket? – aggodalmasan kérdezte, miközben én levettem a testvéreim a konyhapultról, és átnyújtottam nekik a pulóverüket. 

- El innen. Nyugalomra van szükségük, pár óra múlva visszahozom őket. Nem fogom itt hagyni veled, azok után, amit velem tettél – címeztem az öreg alkoholistának is a soraim a szemem sarkából. – Viszont addig nem teszem ki a lábam a házból, amíg te el nem mész – tekintettem immáron célirányosan az apámra. 

- Már megyek is – mondta egyszerűen, s vígan nevetve, egy csepp ellenkezés nélkül kisétált a házból. Azt hiszem, ez engem jobban ledöbbentett, mint bárki mást a szobában. 

- Justin – anya megragadta a karomat, amint az ajtót készültem nyitni. – Annyira sajnálom… - nyelt vissza egy újabb sírógörcsöt, amíg kimondta ezt a két szót. Megszakadt a szívem, a lelkem, mindenem. Csatatér voltam belülről, s a szüleimnél volt a fegyver. De még ezek ellenére sem törtem meg. 

- Viszlát, anya – rántottam ki magam a szorításából, s a kicsikkel kézen fogva én is elhagytam a házat. 

- Hová megyünk, bátyus? – Jazzy félve kérdezte tőlem, óvakodva a reakciómtól.

Fogalmam sem volt, hová viszem őket, egyedül annyit tudtam, hogy muszáj helyrehoznom a lelki világukat azok után, aminek a szem- és fültanúi voltak. Rettenetesen kicsik még az ilyesféle szarságokhoz. Nem hagyhatom, hogy belőlük is olyan lelki roncs legyen, mint amilyenné én váltam. 

- Sétálni – feleltem egyszerűen. 

- De hát olyan sötét van – Jaxon közelebb bújt hozzám minden egyes alkalommal, amikor elhaladt egy jármű az úttesten.

- A sötétség nem bánt, öcskös. Minden ugyanolyan, mint a világosban. Nézd – mutattam rá arra a fára, amin egykor egy hinta függött. Pont amellett a pad mellett volt, ahol… Ahol Emilyvel először találkoznunk kellett volna. – Nagyon szerettetek ott hintázni. Látod, ugyanúgy néz ki, mint a világosban. Még a karcolás is ott van benne, amit ketten csináltatok – mire befejeztem a mondatom, éppen odaértünk a hatalmas fához. 

- Tényleg – Jaxon végigsimította a kezét az érdes fakérgen, majd gyermeki örömmel rám nézett. – Akkor nem is jönnek elő szörnyek a sötétből?

- Dehogy is – mosolyogtam rá olyan barátságosan, ahogyan csak tudtam. – Olyan csak a mesékben van. 

- Én mondtam, hogy szörnyek nem léteznek – Jazzy a saját védelmébe szállt Jaxonnal szemben, s amíg ők játékosan egymással viaskodtak, addig én elmerengtem a kocsiúton. 

Hihetetlen, hogy minden egyszerre sújtott le rám. Az apám, anya tette, Emily elvesztése… Mintha Isten büntetne engem minden egyes lépésem után. Mi rosszat tettem az életben, hogy ezt érdemlem? És a testvérem mit tettek, hogy így kell felnőniük? Bárcsak megváltoztathatnám a múltat, bárcsak jobbá tehetném a jövőjüket…

A két kicsi épp némi lámpafényben próbálta kivenni a karcolásukat, hogy jobban megvizsgáljak, amikor váratlanul egy túl ismerős, négykerekű fekete szörnyeteg kanyarodott be egyenesen a mi utcánkra.

A kurva életbe. Drake terepjárója.

Hellóka-nyalóka!

Fényévekkel ezelőtt volt már, hogy egy hónapban két részt is hoztam, de most szépen haladtam vele, így mára sikerült összehoznom a 49. részt!
Szerintem mindannyian egyetértünk, hogy elég durva dolgok hangzanak el ebben a fejezetben. Mit gondoltok Justin anyjáról és apjáról ezek után? Számítottatok erre? Kiváncsian várom, mit gondoltok!
A kommenteket nagyon szeretném megköszönni, látom most is vannak új olvasók, köszöntelek itt titeket, remélem velem maradtok a végtelenig és tovább! :) Jó látni, hogy immáron 65-ös szám ékeskedik a rendszeres olvasó sávban, ami melengeti a szívemet a létező összes módon. Köszönök mindent!
Legközelebb nagy valószínűséggel az Anything Could Happen lesz, ahol felbukkanok, de majd meglátjuk.
Addig is sziasztok! ♥

47th chapter - Just one kiss

-*- Emily szemszöge -*-

Egy nap, 22 óra, 42 perc. Ennyi az az idő, amit Justin nélkül töltöttem ez idáig. Semmi hír felőle, semmi jel. Azt sem tudom, él-e még. Minden este az erkélyajtómat bámulom, hátha meglátom odakint azt az ismerős körvonalat, de egyszer sem jön. Mindannyiszor csak a fák rengetegét látom, amint fújja őket a szél, s árnyékuk ijesztő figurákban végezik a falamon.

Így sem vagyok már kövér, de ebben a két napban biztosan leadtam vagy három kilót. Egy falat sem megy le a torkomon, egyedül a vízbevitelre próbálok odafigyelni, hogy ne végezzem kórházban kiszáradással. Főleg, hogy annyit sírok, mint egy újszülött kisbaba.

Leah felől sem hallottam. Amióta szombaton elment, egy alkalommal sem jelent meg újra. Teljes mértékben elveszett, nem ad semmiféle jelet magáról, és kerül. Már vagy ezerszer hívtam őt, a házukhoz is elmentem, de valahogy sosem volt otthon, amikor kerestem. Holott biztos vagyok benne, hogy csak kiadta a házvezetőnőnek, hogy tartson távol.

Anya próbál a közelembe férkőzni szombat óta. Rájött, hogy nem azért sírtam el magam, és nem azért menekültem rögtön a szobámba az estély után, mert fáradt voltam. Gyanút fogott, amikor nem jelentem meg egy vacsoránál sem, s annak is fültanúja voltam, ahogyan kifaggatta Ambert – az egyetlen embert, akit beengedek ebbe a fészekbe, amit én már csak a Pokol legmélyebb bugyrának hívok – a hogylétemről. Tudom, hogy aggódik értem, ennek ellenére annyira távol akarom tartani őt magamtól, amennyire csak lehet. Nincs az az isten, hogy pont neki sírjam ki magam, bármennyire is hiányzik az anyai ölelése. Ha rájönne, mi folyik itt… Na, akkor aztán sírhatnék.

Szombat óta ugyanabban a fotelban töltöm az időmet, amiben összeroskadtam. Csakis akkor állok fel, ha elfogyott a zsebkendőtartalékom magam mellől, vagy éppen a mosdóba kell kimennem. A tervezőszobámba sem léptem be. Eddig sosem bírtam ki egy napot sem nélküle. Ezúttal azonban látni sem akarom azokat a ruhákat ott bent. Főleg azt nem, amit Crystal viselt, ami olyan jól állt rajta, és amit akkor hordott, amikor Justin… Emily, az ég szerelmére, ezt hagyd abba.

Ez történik velem azóta, mióta minden ember elpártolt mellőlem. Csak ülök, és végiggondolom az eseményeket újra és újra… Minden alkalommal egyre jobban fáj. Minden alkalom után egyre jobban úgy érzem, szörnyeteg vagyok. Csődtömeg. Hogyan is eshettem ekkora hibába? Hogyan engedhettem, hogy így megbántsam azokat, akik szeretnek? Csak egy szörnyeteg képes ilyenre. És én azzá lettem.

Már épp újabb roham kezdett volna rám törni, amikor óvatos kopogás hallatszott a szobám ajtaján.

- Miss. Miller – Amber halk hangja jutott el a fülemig. – Vendége érkezett.

- Ki az? – szóltam ki túlzott izgatottsággal.

- Mr. Derek Kealey, asszonyom – felelte. A szívem a torkomba ugrott, amint felfogtam a választ. Derek itt van. Végre hallhatok valamit Leahról.

- Engedd fel – mondtam, majd villámgyorsan felpattantam a fotelomból. Mivel nem sminkelek itthon, ezért nem kellett mást tennem, csak kissé megszárítani az arcom a könnyektől, és máris úgy néztem ki, mint aki szimplán allergiás. És hogy őszinte legyek, allergiás is voltam önmagamra.

Aligha dobtam ki a használt zsebkendőkupacot a kukába, Derek máris benyitott az ajtón. Tekintete határozott, mégis kissé melankolikus volt. Amint rám nézett pedig, még sajnálat is tükröződött az arcán, melyen egy kissé meglepődtem. Hevesebb reakcióra számítottam.

- Te jó ég, Mily – szörnyülködött, ahogyan egyre közelebb jött, és meglátta a megviselt ábrázatom.

- Rémesen nézek ki, tudom – mentegetőztem. Gyűlöltem így megjelenni bárki előtt. Egyedül a családom és Leah az, akinek megengedem, hogy lásson ilyen állapotban, és bár Derek is már szinte családtag, ő azért mégiscsak más tészta.

- Dehogy – lépett egészen közel hozzám, és letörölte azt a maradék könnycseppet, ami még az arcomon éktelenkedett. – Nekem gyönyörű vagy így is – jelentette ki, én pedig hirtelen reagálni sem tudtam. Minden, amit tudtam az volt, hogy Justint szeretem.

- Hogy van Leah? – igyekeztem terelni a témát, és látszólag be is vált, ugyanis levette rólam a kezét, és lehuppant a kanapéra.

- Hasonlóan, ahogyan te – felelte őszintén. – Ki sem mozdul, mióta összevesztetek.

- Elmondott mindent? – kérdtem félve.

- El – válaszolta egyszerűen, nekem pedig hirtelen gombóc keletkezett a torkomban. Derek tudja, mi történt köztem és Justin közt. Máris nem örülök annyira, mint a kezdetekben. Az utolsó dolog, amire szükségem van, az a prédikációja, miszerint ő figyelmeztetett.

- Remek – súgtam magamnak, miután végiggondoltam mindezt, majd csendesen odasétáltam az erkélyajtómhoz, és üresen bámultam kifelé Brooklyn utcáira.

Ha Leah is olyan állapotban van, mint én, akkor miért menekül előlem? Miért hagy cserben, amikor tudja, hogy mekkora szarban vagyok? Ez nem baráthoz méltó viselkedés. Én sosem tettem volna ezt vele, bármekkora hibát is követett volna el.

A kis Emily bennem elhalva feküdt a padlón, s utolsó erejével igyekezett visszafojtani a közelgő sírógörcsöt. Akkor sem fogok Derek előtt sírni, ha az életem múlik rajta. Így is eleget látott már, többet, mint amit akartam.

Épp megfordulni készültem, amikor megéreztem Derek testét a hátam mögött, amint nekem nyomja a mellkasát, és karjaival átfogja a derekam. Megfeszültem. Negatív idegesség járt át, amint hozzám ért. Nem esett jól, nem ébresztett fel bennem pillangókat, nem váltott ki áramütést, egyszerűen… Nem volt Justin.

- Az a balfasz csak kihasznált téged – tette rá a vállamra állkapcsát, s majdnem szóról szóra ismételte el Leah két nappal ezelőtti szavait. – Tudod, hogy hozzád nem ő való.

- Hát akkor ki? – téptem ki magam a karjaiból, s szembe fordultam vele, mire egy meglepődött szempárral találtam szembe magam. – Te?

- Például – jelentette ki magabiztosan, mire még a félholt kis Emily is fintorogni kezdett a visszataszító gondolattól, miszerint vele legyek egy pár. – Én valóban meg tudom neked adni, amire szükséged van. A szüleim dús gazdagok, nem lenne gondod mellettem az életben semmire, azt kapnád, amire csak kinyitnád a szád, de tőle mit kapnál, Emily? – hajolt bele az arcomba. – Mi az, ami neki van, de nekem nincs?

- Szíve – vágtam rá rögtön fejcsóválva. – Ő megadja nekem azokat a dolgokat, amiket te soha nem tudnál, Derek. Élhetnék veled úgy húsz, negyven évig házasságban, hogy minden egyes percben őt kívánnám, az ő ölelését és az ő csókját, mert te soha nem tudnál olyan érzéseket kelteni bennem, mint amilyeneket ő! – robbantam ki, s valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a szívem megkönnyebbült. Egy ideje már fel akartam világosítani erről, de azelőtt sosem volt szívem.

Derek csak meredt szemekkel bámult rám, majd hirtelenjében rajta is átszáguldott a méreg tornádója.

- Megpróbáltad egyszer is? – tárta szét karjait. – Évekig próbálkoztam veled. Éveken át jeleztem, hogy szeretlek, de te mintha észre sem akartad volna venni! – szinte hisztérikusan ömlöttek belőle a szavak. – Először azzal a drogfüggő paraszttal kezdtél járni, akinek csak a testedért voltál jó, nekem pedig végig kellett néznem az egészet! Mindeddig maradtam, amíg bírtam, de egy idő után már képtelenség volt tovább néznem, amint a lány, akit szeretek, egy másik fiú karjaiban van, így átjelentkeztem más gimnáziumba, mérföldekre tőled, hogy elfelejtselek, de egyszerűen nem ment! Hiába volt körülöttem ezer lány, nekem akkor is te jártál a fejemben! – nézett a szemembe tiszta bánattal, mire olyasfajta döbbenet uralkodott el rajtam, amit az előtt nem is ismertem. – És amikor hazajövök annak a reményében, hogy te is így érzel, amiért nem látsz engem minden nap, mi fogad? Ez a kis szerencsétlen egy hét alatt eljut oda, ahová nekem évek alatt nem sikerült – lemondóan rázta a fejét, majd beletúrt a hajába. – Mégis mit vársz tőlem?

Nem hagytam, hogy a sajnálat, amit ezután a monológ után éreztem, átvegye az irányítást a józan eszem felett. Fogalmam sem volt róla, hogy azért hagyta el Brooklynt, hogy elfelejtsen engem. Fogalmam sem volt róla, hogy így érez. Mégis, az érzéseim úgy sem változtak, hogy már tudatában vagyok mindennek.

- Sajnálom, Derek, de az érzéseimen nem tudok változtatni – mondtam a lehető legőszintébben. – Tudom, hogy mindenki azt akarta, hogy egy pár legyünk. Az én anyám, a te anyád, még a média is. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ez meg is fog történni – valódi szánalom járt át, hogy ezt tettem vele, de nem tehettem róla. A teljes szívem Justin kezében volt.

- Soha? – kérdte, mintha ez lenne az utolsó reménye arra, hogy megváltoztatom a véleményem.

- Soha – erősítettem rá. Derek jó nagy adag levegőt fújt ki a tüdejéből, majd szótlanul maradt pár másodpercig.

- Jó – mondta egyszerűen. Úgy tűnt, mint akiben legalább két világ omlott össze. Nagyon úgy látszik, hogy én csak az emberek pusztításához értek. Mást sem csinálok, csak bántom azokat, akik szeretnek. Rémes vagyok.

- Derek…

- Kérlek, ne – intett le rögtön. – Megértelek és elfogadom. Ennek ellenére szeretnélek elkísérni a holnapi divatbemutatódra, amiért Justin nem lehet ott, és amiért tudom, milyen fontos ez neked – immáron felvette a tárgyilagos stílusát, amit jól ismertem. Mindig akkor beszél így, mikor fáj neki valami. Ettől a tudattól pedig csak még nagyobb lelkiismeret-furdalásom lett.

- Köszönöm – hálálkodtam, ezzel beleegyezve az ajánlatba. Egyedül nem fogom tudni végigcsinálni. Úgy nem, hogy sem Leah, sem Justin nincs mellettem. Kell valaki a szüleimen kívül, akire támaszkodhatok.

- Most pedig, ha nem haragszol, mennem kell – jelentette ki, majd a szemeimbe nézett, s nem is mozdította tekintetét hosszú másodpercek sorozatáig. A szívem beleremegett ebbe a helyzetbe, hisz a fájdalom, melyet tükröztek a szemei, behatoltak a testembe.

- Rendben – motyogtam alig hallhatóan, tekintetem azonban nem mozdítottam az övétől. Ő pedig hiába jelentette ki, hogy megy, egy tapodtat sem mozdult.

- Emily… - súgta, majd a kezemért akart nyúlni, de félúton megállt, hogy tekintetével engedélyt kérjen. Amit én legnagyobb meglepetésemre meg is adtam. – Szeretnék kérni tőled valamit.

- Mit? – kérdtem vissza rögtön. Derek a szemeimbe nézett, majd számomra hihetetlen szavak hangoztak el a szájából.

- Csókolj meg – felelte. A döbbenet olyan szinten átjárta a testem, hogy moccanni is képtelen voltam. Nem tudtam kifejezni az álláspontom, ugyanis minden izmom mintha elsorvadt volna abban a pillanatban. Derek valószínűleg megláthatta rajtam a pánikot, így gyorsan folytatta. – Tudom, hogy őt szereted. Tudom, hogy sosem kaphatlak meg. De kérlek… Legalább egy csókot adj, hogy érezhesselek egyszer, és aztán ígérem, többé sosem foglak zaklatni ezzel – reményteljesen nézett a szemembe. – Csak egy csók – suttogta.

A kezem még mindig az övében nyugodott, azt néztem, amíg a fogaskerekeim dolgoztak odabent. Évek óta szerelmes belém, és én sosem vettem észre. Máig sem tudnám, ha Justin nem jött volna, és nem világított volna rá. Ha most elutasítom, csak jobban összetöröm a szívét, és már így is hatalmas kárt tettem benne.

Hamar felnéztem rá, és aprót bólintottam. Derek arcán meglepetés jelent meg, nagy valószínűséggel egyáltalán nem számított rá, hogy beleegyezem majd. Sebtében elengedte a kezem, mint aki fél, hogy bármikor meggondolom magam, majd két tenyerével közrefogta a fejem. Végigfuttatta szemeit az arcomon, hüvelykujjával pedig az orcám, majd az alsó ajkam simította végig.

- Milyen gyönyörű… - súgta magának, ahogyan vizsgálgatott, s alig pislogtam egyet, máris közelített a fejével. Hamar becsuktam a szemem, hogy ne lökjem el reflexből, aztán megéreztem ajkait az enyémen.

Ő megkönnyebbülten sóhajtott, engem pedig elárasztott az ideg. Nem a megszokott puha ajkakkal találkoztam, hanem valami teljesen idegen felülettel. Egyetlen porcikámnak sem tetszett az érzés, amelyet adott. Hatalmas adag frusztráció kezdett száguldani az ereimben, ezért megnyugvásképp muszáj volt Justint képzelnem Derek helyébe, hogy éppen annyira el tudjak lazulni, hogy ne legyek egy farönkkel egyenértékű. Derek ekkor hirtelen elmélyítette a csókot, mire én azon nyomban ellöktem őt.

A szemem kipattant, és ziháltam az idegtől. Tudhattam volna, hogy túl messzire megy. Kisebb felháborodással egy lépéssel megnöveltem a közöttünk lévő távolságot, és úgy éreztem, soha többet nem akarom még azt sem, hogy rám nézzen. Az ő arca teli volt vággyal, szemei még mindig szinte felfaltak, ahogyan engem nézett, s ez csak szörnyűbbé tette az egész szituációt.

El akartam hitetni magammal, hogy helyesen cselekedtem,

de teljességgel lehetetlennek bizonyult. Minden értelemben ez volt a legrosszabb csók, amit valaha csak kaptam.

- Viszlát, Emily – mondta Derek váratlanul, s ki is viharzott az ajtómon.

Újra egyedül maradtam az önpusztító agyammal, s csak akkor csaptak le rám a gondolatok, melyek azelőtt elnyomásra kerültek a szánalmam által. Remegni kezdtem, a lábaim képtelenek voltak tartani a testsúlyom, így leroskadtam a fotelba, s üresen magam elé bámultam. A tények mint egy ágyúgolyó csaptak le rám.

Mit műveltem, te jóságos ég.

Hát sziasztok!

Egész hamar jöttem, nem? (Ahhoz képest, ahogy szoktam...)
Próbálom betartani a napi 200 szavamat, de ami azt illeti, nehezebb, mint hittem. Még nagyon meg kell szokni az írást, amikor fáradt vagyok. De! Csekkoltam a statisztikát, és egy szép kerek számmal találtam szembe magam. Kereken 400, azaz négyszáz komment gyűlt össze a részek alatt összesen, ami egy nagyon jó arány. Jó látni, hogy a számok egyre nagyobbak lesznek, és a rendszeres olvasók tábora is gyűlik. Hatalmas köszönet érte!
A részről való véleményetekre különösen kíváncsi vagyok most, hogy Derek ennyire bejött a képbe. Ki mit gondol róla?
Legközelebb majd kb. két hét múlva, kelet felől pirkadatkor fogok felbukkanni remélhetőleg, ha út közben fel nem bukok valamilyen iskolai teendőben. :D
Addig is puszi mindenkinek ♥

46th chapter - Anger

-*- Justin szemszöge -*-

Két nap telt el azóta, hogy utoljára láttam Emilyt. Azóta számtalanszor ütöttem bele olyan erővel a falba, hogy már nem érzem a jobb öklöm. Látom, amint vérzik, de nem érzek fájdalmat. Mert annál erősebb fájdalom nincs, mint ami a lelkem legmélyéről árad.

Egyik alkalommal azt hittem, szilánkosra töröm a kézfejem, amikor elkezdtem ütni a téglafalat. Odaképzeltem minden egyes érzést, ami Emilyhez köz, és igyekeztem olyan hamar porrá zúzni őket, amilyen hamar csak lehetett. Egy idő után már nem is sírtam, mert a fájdalom oly mértékű volt, hogy kikapcsolta az érzelmi rendszeremet. És mit értem el vele? Semmit. Hiszen hiába vertem szét a falat, hiába dőlt a vér a kezemből, bent a szívemben még mindig ugyanúgy szerettem őt. És amennyire szerettem, annyira utáltam is egyszerre. 

Igyekeztem távol tartani magamat a kicsiktől, hogy még véletlenül se lássák miféle ronccsá lettem. Mindig jó példát akartam mutatni nekik, és úgy akartam leélni az életemet, hogy egyszer se lássanak sírni. De Emily még ezt is megtörte.

Megtörte a becsületem, a szívem, és a reményem. Még az anyám szívét is összetörte, hiszen neki kellett végignéznie, ahogyan elemészt a bánat és a düh, és neki kellett aggódnia értem, mert más nem tette volna. Neki kellett elszenvednie az óránkénti dührohamaimat, amelyek ezúttal kétszer olyan erősek voltak. Éppen ezért vonultam el minden egyes alkalommal, amikor éreztem, a düh átveszi az irányítást, mert rettegtem, hogy a családom fogja megsínyleni a következményeket. Ez volt az utolsó dolog, amit tenni akartam. 

- Bátyus – Jaxon óvatosan közeledett felém. Én a falnak támaszkodva ültem a földön, és csak néztem magam elé. Amint az öcsém félénk, gyermekies arcára vetült a tekintetem, valamelyest meglágyultam, majd rögtön bűntudatot is éreztem. A saját testvérem fél tőlem. Látom a szemében.

- Mond, prücsök – néztem rá olyan kedvesen, amilyen kedvesen csak lehetett abban az állapotban. 

- Hát az úgy volt, hogy játszottam Jazzyvel, és véletlenül nagyon erősen löktem meg a kisautót, és Jazzy elfutott előle, és nézd – vette elő a háta mögött tartott kezeit, melyben az autó roncsai nyugodtak. Szemei kis híján könnybe lábadtak, hiszen az volt a kedvenc játéka az összes közül, amiért imádta a mentőautókat. Reményteljesen nézett rám, s arra az egy pillanatra képes voltam félretenni a fájdalmam. Nincs az az Isten, hogy hagyjam sírni a testvérem. 

- Nagyon úgy tűnik, hogy meg kell mentenünk a mentőautót – mosolyodtam el halványan, mire Jaxonnak petárdaként villantak fel a szemei. 

- Meg tudod gyógyítani? – fogta el a végtelen öröm, majd tapsolt párat. Igaz, fogalmam sem volt, hogyan fogom neki megjavítani, de tudtam, hogy akkor is megteszem, ha egész nap azon kell dolgoznom. Legalább a családom legyen boldog, ha már én képtelen vagyok erre. 

- Meglátjuk, mit tehetek – vettem ki apró kezeiből a darabokat, s vizsgálódni kezdtem. Jaxon el sem mozdult mellőlem, míg én az autóját javítottam, s pár perc után nagy meglepetésemre sikerült is összeilleszteni, az öcsém legnagyobb örömére.

- Köszönöööm! – kapta ki nyomban a markomból az immáron ép játékot. – Szeretlek, bátyus – mondta, s olyan erővel ölelt át, amiről addig azt sem tudtam, hogy van neki. Megfagytam egy pillanatra, amiért pár napja senkinek sem engedtem, hogy fizikai kontaktust teremtsen velem, de azonnal visszaadtam Jaxon meleg ölelését, aki erre csak még inkább szorított magához. 

Úgy éreztem, hogy már nem is köszönetnyilvánítás céljából ölel, hanem mert négy éves létére is észrevette, hogy összeomlottam. És mi tagadás, melengette a szívem, hogy mellettem akart lenni, akármilyen kicsi is. 

Anya erre a jelenetre lépett be a lakásba, és akarata ellenére is megtorpant, csak hogy elmosolyodjon. Jaxon ekkor döntött úgy, hogy elereszt, és odafut hozzá, de ez nem akadályozta meg anyát abban, hogy ne mosolyogjon rám halványan. Tudtam, mi ez az arc: beszélni akar velem. És pontosan tudtam azt, is, hogy én ezt marhára nem akarom. 

Még mielőtt esélye lett volna hozzám szólni, gyorsan felkaptam a pulóverem, és kisétáltam a házból. Nem fogok az áldozata lenni egy anya-fia beszélgetésnek, hiszen úgyis tudom, mit mondana. „Biztosan nem úgy gondolta.” „Emily szeret téged, Justin.” „Miért nem mész és beszéled meg vele? Megértené.” Anya az ő pártját fogja. Azt hiszi, túlreagálom és hazudok. Pedig a rohadt életbe is… nehéz lenne félreérteni azt, hogy valaki halálos csöndben marad, miután szerelmet vall neki az ember. 

Figyelmen kívül hagytam azt, ahogyan a szívem ketté akart szakadni a belsőmben, amikor ebbe ismét belegondoltam. El kell felejtenem őt. Mindkettőnknek így lesz a legjobb. Nem vagyunk egymáshoz valóak, sosem voltunk és soha nem is leszünk. Emily nem kell nekem. Már csak el kéne hinnem, amit mondok…

Agonizálásom egy kocsi zavarta meg, amint jól hallhatóan belassított mellettem. És akkor tudtam: ha eddig még csak az egyik oldaladra kaptál pofont, nemsoká érkezik a másik ütés is. 

- Na, ki van itt? – Drake kifejezetten játékosan szólt ki hozzám a lehúzott ablakon keresztül. – Szokásos világfájdalom, szokásos útvonal a szokásos ruhában. Ez csakis Kölyök lehet – mondta, s ekkor vettem a fáradtságot, hogy rápillantsak. Valamiért abban a pillanatban nem féltem tőle. Talán azért, mert a fájdalom még a félelem érzését is elnyomta belül.

- Örvendek – mondtam ezt a lehető leg életuntabb arckifejezéssel, amivel csak lehetett. 

- Haver, túl sokat aggódsz szarságokon – komolyodott el kissé, s ahogy az autó megállt, ő kikönyökölt az ablakon. – Azt se tudom, hány éves vagy, és őszintén nem is érdekel, de úgy nézel ki, mint egy nyolcvanéves. Élvezd az életet – előadása kissé már színpadias volt, de azért én hallgattam. – Itt egy csomó nő, pia, fű, minden, ami kell, töröld le a búval baszott ábrázatod, és vonszold be a segged az autóba – ezalatt a rövidke monológ alatt olyan gyorsan cserélgette a stílusát, hogy az időjárás is megirigyelte a változékonyságát. 

Mondandója ahelyett, hogy feltöltött volna, csak még több rossz emléket idézett elő. Lefeküdtem azzal a lánnyal ismét. És mit értem el vele? Végig Emilyre gondoltam. Végig csukva tartottam a szemem, hogy oda tudjam képzelni őt. Kizárólag így tudtam egy minimálisan is élvezni azt, amit nyújtott, de az sem tartott örökké, mert amikor kinyitottam a szemem, mégsem azt láttam, akit akartam. Azután pedig ránézni sem voltam hajlandó. Hiába bújt hozzám, próbálta újra megteremteni a hangulatot, nem ment neki. Csak addig volt jó, amíg levezettem rajta a mérgem. Utána ismét Emilyért sóhajtoztam.

Kirázott a hideg, ahogyan visszagondoltam erre, s még mielőtt tovább rontottam volna a saját helyzetemen, bepattantam Drake kocsijába. Ugyan ötletem sem volt, merre akar száműzni, de abban biztos voltam, hogy nem akarom látni ismét azt a másik lányt. Soha többé nem akarok hozzáérni. 

Végül, amint kiderült, egy alaposan zártkörű szórakozóhelyre vitt el. Bent hangosan bömbölt valami elektronikus zene, az emberek pedig egymásnak simulva vonaglottak a táncparketten. Életemben nem láttam még annyira részeg embert, mint ott, és a legőszintébben szólva kirázott tőlük a hideg. Akárhányszor részeget látok, az apám jut eszembe. Többek közt ez is az oka annak, hogy nem emelek a számhoz alkoholt. 

- Gyere má’, cimbora – Drake félkómás állapotban szinte rám esett, ahogyan átkarolta a vállamat. – Gyere, igyá’ valamit. Én fizetem. Mindent fizetek! – vihogta el magát, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogyan érezzek részeg Drake-kel kapcsolatban. Annyi biztos volt, hogy nevetséges látványt nyújtott. 

Csak hogy ne okozzak csalódást, úgy tettem, mint aki inni készül, aztán miközben Drake lehúzta a felesét, én gyorsan kicseréltem a poharam egy üresre, és reménykedtem, hogy senki nem látta. Pechemre Lorenzo – Drake jobb keze – végignézte. Remek, most majd aztán leadja a drótot. 

Két óra hosszát bírtam odabent, többet nem. Azután megkíséreltem szólni Drake-nek a távozásomtól, aki részeg állapotában még a kocsit is nekem adta. Hát, legalább megszabadultam onnan. Az egyik testőr elfuvarozott éppen arra a pontra, ahol felvettek, s hálát adtam az égnek, amiért egyedül lehettem újra.  Komótosan kezdtem el hazafelé sétálni, s éppen, amikor ismét elkezdték volna az Emily-féle gyilkos gondolatok lerohanni, meghallottam egy ismerős hangot a lakásból.

És ez a hang a rémálmaimban is kísértett. 

- Ne! Ne bántsd Jaxont! – anya sikoltott, s erre löktem be az ajtót. Az apám Jaxon kezelt lábát akarta ismét megsebesíteni, mire a Jaxon keservesen sírt. Jazzyt lefogta anya, hogy ne tudjon rátámadni az apjára. Meg akarta védeni a testvérét. A mérhetetlen düh alatt rettenetesen büszke voltam a hatéves húgomra. 

Egyetlen szót sem szóltam, csak megragadtam a pólóját, s egy hirtelen mozdulattal elrántottam őt a kicsik és anya mellől. Elesett, de megtámaszkodott a falban, majd az alkoholtól ködös szemeivel engem vizslatott. 

Szuszogtam. A mellkasom vadul emelkedett s süllyedt, ahogyan néztem arra, aki nemzett engem. Egy pillanatra elfogott az undor, hogy belőle vagyok, amely sec-perc alatt átalakult valami pusztító erővé bennem. Felgyulladt a tüdőm, úgy éreztem, bármelyik másodpercben képes vagyok rá tüzet okádni, de mindaddig higgadt maradtam, amíg a kicsik a közelben voltak. Túl sok ilyen esetnek voltak a tanúi már, és nem fogják végignézni, ahogyan holtra verem az apjukat. 

- Tűnj innen kifelé! – szóltam erélyesen ennek a vén alkoholistának, aki csak gúnyosan mosolygott rám.

- Ez az én fiam! – nevetett magában. – Magamra emlékeztetsz, amikor ennyi idős voltam – dőlt neki a falnak, ahogyan mormogta a baromságait, majd hirtelenjében újból rám nézett, s vicsorított. – Hát nem veszed észre, mennyiben hasonlítunk? 

- Azonnal hallgass el – valami egészen újfajta méreg járt át az iménti kijelentésére. Mégis hogyan képes azt mondani nekem, hogy hasonlítok rá? Én soha nem bántanék nőket, gyerekeket meg főleg. Ráadásul a saját családját… Hogyan képzeli?

- Az én vérem vagy – ellökte magát a faltól, hogy felegyenesedjen, ám visszaesett ugyanabba a pozícióba, ahonnan indult. – Nézz csak magadra, Justin – szabad kezével felém bökött, bennem pedig megfagyott a vér. Utoljára két éve hívott a nevemen. Azután minden voltam, csak ember nem a szemében. – Mit érzel most, fiam? Dühöt, ugye? – nevetett. – Addig akarsz ütni, amíg el nem ájulok, hogy aztán láthass meghalni végre – fennhangon beszélt, én meg csak dermedten álltam egy helyben. Abban a pillanatban annyi érzelem tornyosult belém, hogy sziklává dermesztett mind. – Hát nem ez az, amit én is csinálok? – ekkor már fel tudott állni két lábra, hogy a szemembe tudjon nézni. 

Úgy éreztem magam, mint akit gyomron döftek egy szamuráj karddal. A dühkitöréseim semmiben nem mások, mint az apám állapota, amikor részeg. Ugyanazt csinálom, amit ő. Ártatlan embereken töltöm ki a mérgemet, és majdhogynem holtra verem őket, amíg le nem vezetem azt az érzelemtömeget, amely akkor ki akar törni belőlem. 

Olyan vagyok, mint az apám.

- Ne hallgass rá, Justin! – anya hangja húzott ki a transzból, aki a kicsikkel a szoba lehető legtávolabb pontjába menekült. Igaza van, csak manipulálni akar. Én nem lehetek olyan, mint ő. Nem lehetek…

- Nyisd már ki a szemeidet, Patricia! – az apám szinte torkaszakadtából ordított fel, mire azonnal felkészültem, hogy nyomban behúzok neki egy hatalmasat. Valamiért mégis hagytam neki végigmondani, amit akart. – Nem látod, mi lett a fiadból? Úgy igyekeztél, hogy ellenem neveld, hogy aztán pontosan olyan ember lett, mint én vagyok – beszélt, én meg még mindig ugyanott és ugyanúgy álltam, ahogy tíz perccel azelőtt. Miért nem fékezed már meg? Kussoltasd már el, a kurva életbe. – Emlékszel, amikor már kicsi korában észrevetted, milyen heves természetű? Én hagytam neki, hogy sporttal levezesse az energiáját. Na és te mit tettél? – meg akart indulni anya felé, és ekkor már csak reflexből is megálljt parancsoltam neki. Meglepetésemre engedelmesen a helyén maradt. – Mit tettél vele, Patricia? Válaszolj a fiadnak, hadd hallja ő is – provokálta őt, mire én félve megfordultam, hogy anyára nézhessek. Arra számítottam, hogy majd egy határozott tekintettel találom szembe magam, ami pontosan tudja, hogy ez a részeg ember itt baromságokat hord össze, ehelyett azonban hatalmas szemeket és remegő ajkakat véltem felfedezni. 

Megfagytam. Anya úgy nézett rám, mint aki menten elájul, ettől pedig az én gyomrom is görcsbe rándult. Minden erőmmel igyekeztem, hogy ne hagyjam magam befolyásolni az apám önkívületi szavainak, ám anya tekintete megbillentette a magabiztosságom.

- Anya? – halkan beszéltem, jelezvén, hogy választ követelek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ebben a szituációban találom magam. Én és ez az alkoholista együttesen nézünk anyára, aki valamit szemmel láthatóan titkol előlem. Az életem egyre csak rózsásabb lesz. 

- Gyerünk, Patricia – az apám meghökkentő nyugalommal beszélt, melyből arra következtettem, hogy most nem vitt be a szervezetébe akkora alkoholmennyiséget. Ettől az egész helyzet csak még ijesztőbbé vált. Jó ideje nem láttam már józanhoz közeli állapotban. 

- Én… - anya végre halkan felszólalt, mire a figyelmem duplájára éleződött. Felkészültem mindenre, amit akkor lehetségesnek véltem. 

Arra azonban mégsem számítottam, ami végül elhagyta a száját.

Hát sziasztok itt is!

Ez az első posztom az évben, szóval boldog új évet mindenkinek! Most "csak" két hónap kimaradás volt két rész között, ami határozottan elfogadottabb, mint a fél év az Anything Could Happen blogomban. Ott már leírtam, de itt is megteszem: ezentúl valószínűleg jóval hamarabb fognak jönni a részek, ugyanis ráálltam a napi minimum 200 szó írására, amivel egész hamar össze tudok hozni egy részt, ha kitartó vagyok. És az leszek! :)A részt szerettem volna vegyesre csinálni. Család, szerelem, csalódottság, düh, izgalom. Megpróbáltam mindent beletenni, majd ti megmondjátok, hogy sikerült-e. :) Örömmel veszem észre a 62 feliratkozót, gyűlögetünk, köszönöm szépen! Alig várom, hogy olvassak pár véleményt, ne fogjátok vissza magatokat! :) Találkozunk hamarosan. ♥