58 chapter - Yours

-*- Emily szemszöge -*-

A kicsik szinte két percen belül elaludtak, amint Justin kitette a lábát az ajtón. Összekészítettem nekik a legmelegebb, legpuhább takarókat, s széthúzva a kanapét hagytam, hogy békésen aludjanak. Bedugtam melléjük egy kis lámpát, hisz még csak gyerekek, biztosan félnek a sötéttől, és magamat ismerve nem kellemes úgy kinyitni a szemed, hogy a világon semmit nem látsz.

Nagyot sóhajtottam, hisz gondolatomra befészkelődött a fejembe az emlék, amikor Justinnal ebben a szobában csókolóztunk a vaksötétben. Mennyi minden változott azóta… bennem legalábbis biztosan. 

Mert tetszel nekem, Emily, és rosszul vagyok, ha nem érhetek hozzád.

És én fülig szerelmes vagyok belé.

Szeretlek, Emily.

Cikáztak a gondolataim. Egyik sor a másikat üldözte, emlékképek hegyén-hátán, fáradhatatlan elméletek, amelyeken csak kattogtam és kattogtam… Mégis mit kéne most tennem?

Hát persze, hogy én is rosszul vagyok, ha nem érhetek hozzá.

És én is fülig szerelmes vagyok belé.

Szeretem. 

Szeretem, de elég-e ez vajon? Érdemes-e a kezét fogva leugrani a szakadék széléről, ha az öröm csak ideiglenes, és pár perc múlva beáll a halálunk? Kételkedtem, de a szívem súgta a választ. Még hogy a szívem… az egész testem arra buzdított, hogy ész veszejtve rohanjak felé, és meg se álljak, míg el nem érkeztem a karjaiba. 

Hozzá tartozom. Akkor is, ha maga az ördög fonta a kötelékünket. 

Természetesen egy szemet sem tudtam aludni az este folyamán. Csak forgolódtam, és imádkoztam istenhez, hogy végre legyen már reggel, hogy fel tudjak kelni. Kínomban félóránként benéztem a kicsikhez, akik szinte ugyanolyan pozícióban aludtak, ahogy lefektettem őket. Jó volt látni, hogy legalább ők pihennek.

Miért szakadt ez a rengeteg teher a nyakamba egyszerre? Miért küldte nekem a sorsom Justint, mégis mi értelme ennek a szenvedésnek? Soha semmi nem ment simán közöttünk, már a találkozásunk is egy lehetetlen pillanatban történt… El lennénk átkozva az elejétől fogva? Ó, istenem, vess véget a szenvedésemnek…

Addig forgolódtam az ágyamban magatehetetlenül, míg félálomba nem estem. Épp egy rémálom vette volna kezdetét, amikor kopogást hallottam, így duplán felriadva pattantam fel az ágyamon, és kerestem a zaj forrását. A szívem amúgy is gyorsabban dobogott, mint egy Ferrari, hát még mit élt át szerencsétlen létfenntartó szervem, amikor megláttam Justint az erkélyen állni. 

Oldalra néztem. Fél hét. Ő sem tudott nyugodni.

Hatalmas szemekkel nézett befelé rám, mint aki kész betörni az üveget aggodalmában, s én csak megmerevedve bámultam őt. Elképesztőnek találtam, mennyire össze voltunk kötve, mennyire éreztük egymást több kilométer távolról is… hogyan lehetséges ez? 

Nem hagytam a teret további filozofálásnak, kutatni kezdtem a kulcsért, és lassan az ajtó felé indultam. Minden porcikám félt a pillanattól, amikor az ajtó nyílik, és megérzem a közelségét, de már késő volt. Ott állt előttem, és hiába az üvegfal, az istenért, mennyire vonzódtam hozzá. Végül összeszedtem az összes erőm, és elhúztam az akadályozó tényezőt, ő pedig meg sem mozdult, csak olyan fájdalmas tekintettel nézett rám, hogy majdnem elsírtam magam. 

- Emily – ahogy a nevemet mondta, olyan helyeken okozott fájdalmat, amikről nem is tudtam, hogy fájhatnak. Képtelenség, hogy valaki ennyi érzelemmel ejtse ki a teljesen hétköznapi, unalmas nevem, mintha a lelkét öntené ki…

- Justin – mondtam én is, tekintetét el sem eresztve. Ó, mennyire szerettem volna a karjaiban lenni. Egy pár másodpercre mozdulatlan maradt, majd toporgott egyet, mire úgy döntöttem, behívom. Egyébként is kockázatos volt ilyen hamar idejönnie, hát még ennyi ideig az erkélyen állni.

A kezeim kétségbeesetten valami pótcselekvés után kutattak, amivel levezethettem a sok stresszt, ami felgyülemlett a szobában. Imádkoztam azért, hogy minden ismét a régi legyen, hogy újra láthassam az elképesztő mosolyát, hogy vele legyek… Mégis, a körülmények mindenhogy cselekedtek, csak a kívánságomért nem.

Justin riadtnak látszott, s folyton csak tördelte az ujjait. Ekkor tudtam, hogy több van a dologban, mint a szimpla feszültség kettőnk közt, s az ösztöneim rögtön cselekedni akartak, ám arról fogalmam sem volt, hogyan kellene nyitnom felé. Mielőtt ellepett volna egy újabb pánikroham, csak hagytam, hadd cselekedjenek az ösztöneim, ha már másban nem bízhatok, ami én. 

- Miért jöttél? – amint feltettem a kérdést, már tudtam, hogy idióta vagyok, hisz egyértelmű, hogy a kicsikért jött. Na de ilyen korán? Justin hirtelenjében felém fordult, s aggodalma mintha háromszorosára nőtt volna. Többször nyitotta a száját, de úgy vettem észre, nem tudott megszólalni. Talán csak nem tudta, hol kezdje. 

- Anya öngyilkos akart lenni – suttogva hadart, így kellett öt másodperc, hogy eljusson a tudatomig, mit mondott, és újabb tíz, míg fel is fogtam azt. 

Hogy mi a fasz?

- Tessék? – rögvest jött a reakció tőlem, szinte azt vártam, hogy kijavítsa magát, hogy bebizonyosodjon, csak a hallásommal van a probléma, de a tekintete pontosan az előbb elhangzott mondatot tükrözte. 

- Anya öngyilkos akart lenni – ismételte el, s másodjára csak még nagyobbat ütött a mondandója. Justin paralizált állapotban megdermedt a szobám közepén, s alig egy lélegzetvétellel később könnyeket láttam lepotyogni az arcán. Az egész teste szemmel láthatóan remegett, s ijesztően halott volt a tekintete; mintha az anyja ezzel a cselekedettel maga helyett őt ölte volna meg. 

A létező összes porcikám meg akart indulni, hogy átöleljem, és valami erő mégis visszahúzott. Egyedül addig jutottam el, hogy megérintettem a felkarját, mire ő pislogott párat, s amint leesett neki, hogy engem lát, visszatért a szemébe valami fény. 

A saját szemem láttára éledt fel miattam. 

- Emily – esküszöm, ha még egyszer így kimondja a nevem, egy kanál vízben fogom megfojtani magam, hogy ne kelljen éreznem azt a hatalmas szívdobbanást, amit kivált vele. 

Justin megfogta a kezem, s rátette a tenyerem az arcára. Amint a bőrünk érintkezett, felsóhajtott, s lehunyva a szemét belebújt a kezembe. Elállt a lélegzetem, ahogyan figyeltem őt, s érintve a puha felületet, nekem is megállt még a szívem is. Ha akartam, sem tudtam volna elengedni, s a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy apró mozdulatokkal a könnyeit törlöm le a hüvelykujjammal. 

- Beszélj hozzám – súgtam halkan, sokkal gyengébben, mint terveztem. Megbolondít, még ilyen állapotban is csak a karjaiba akartam rohanni, holott végtelenül nagy csalódásokat okozott nekem az utóbbi időben. Mindez mégis mintha eltűnt volna. A kapocs most erősebb volt, mint valaha.

Összetörve, de ezúttal határozottabban, Justin felvezette a kezét az enyémre, s egy finom szorítás után újból beletemette az arcát, csak hogy adhasson egy leheletnyi puszit a bőrömre. Szinte a számon éreztem azokat a dús ajkakat, talán ez is volt a célja. Vágytam a csókjára, azonban arra jobban, hogy megtudjam, mi a fene folyik a háttérben. 

Mielőtt cselekedhettem volna, Justin az ágyam felé húzott, majd leültetett maga mellé, és beszédre nyitotta a száját. Ezúttal nem kellett várnom, míg összeszedi a gondolatait, a szavak csak úgy ömlöttek belőle. Elmesélte, mit tett vele az anyja egész életében, és az apja miért lett alkoholista. Néhol olyan gyorsan beszélt, hogy még fel sem fogtam az előző gondolatot, már két paragrafussal előttem járt. S amikor befejezte a beszédet, én csak ültem ott, mint akinek porrá zúzták az agya egyetlen épen fennmaradt részlegét. 

- Dühkitörések – ízlelgettem magamban ezt a szót, amiért rengetegszer elhangzott a szájából, s igyekeztem visszaemlékezni, velem felléptek-e ezek a tünetek. Aztán be is ugrott, amikor majdnem megütött, miután ismertettem vele a szüleimnek beadott hazugságunkat, s kitisztult a kép. 

Justin tisztán láthatóan mentálisan szenved.

- Emlékszel arra az éjszakára, amikor megtaláltál odakint az esőben? – úgy tűnt, benne is elindult a nosztalgiavonat járata mindezek hatására. Hát hogy is ne emlékeznék.

- Persze – feleltem egyszerűen. Felém fordult, s mélyen a szemeimbe nézett.

- Megvertem az egyik legjobb barátomat aznap este – jelentette ki, amivel elérte, hogy megfeszüljön a tüdőm. – Majdnem ottmaradt a földön miattam.  

- Miért? – mi mást kérdezhettem volna, az ember nem üt meg akárkit szimpla mulatságból ennyire. Justin ezt a pillanatot választotta, hogy elnézzen rólam, s sóhajtson egy hatalmasat.

- Stephanie miatt – amint meghallottam azt a nevet, én is úgy vettem el Justin irányából a szemem, mintha fertőző lenne a látványa. Még csak nem is ismerem azt a nőt, mégis, amilyen szinten féltékeny vagyok rá, az egészen hihetetlen. Van egy olyan érzésem, hogy Justin még mindig szereti, hiába mond bármit. 

- Értem – csoda, hogy ennyi is kijött a torkomon, s bizonyára Justin meghallhatta ezt, mivel a kezemért tapogatott.

- Akkor még nem ismertelek, már nem jelent számomra semmit az a nő – próbáltam nem törődni a kezének gyengéd érintésével, és tovább fixírozni a pizsamanadrágomat, de ő nem volt hajlandó elfogadni a viselkedésemet. – Szeretlek, Emily.

Ó, édes jó istenem, te a lehető legmélyebb bugyrot szántad nekem a pokolban. 

- Miért hagytad egyedül a kicsiket? – valamit azon nyomban kérdeznem kellett, hogy ne kelljen válaszolnom a kijelentésére. Képtelen voltam visszamondani neki azt a varázsszót; képtelen voltam elismerni a szerelmem, miután ott motoszkált a fejemben a sok nő, akikkel viszonyt folytatott az utóbbi időszakban. Justin csalódottan, de azért válaszolt.

- Kivittem őket sétálni, miután anyától megtudtam az igazat, aztán… - hezitált, s visszahúzva kezeit az enyémekről, tovább tördelte az ujjait. – Aztán pár részeg ember rám támadt. Őket elbújtattam a bokor mögé, és mire elüldöztem a részegeket, már nem voltak ott – mondta. Így meg tudtam érteni, miért illette a két kicsi szörny jelzővel azt, aki elvitte a bátyjukat. 

A tények konstatálása után magam elé nézve igyekeztem feldolgozni mindent, ami történt velem. Justin közelsége egyszerre nyugtatott meg és hozta rám a lehető legnagyobb frászt, mégis túl kellett esnem az illuminált állapoton. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ismét kilengjek.

- Őszinte akarok lenni veled, Emily – szólalt fel, s érzékeltem, amint rám veti tekintetét. – Szeretném, ha újra a közelemben lennél. Szeretnélek visszakapni – előbb haltam volna meg, minthogy rávegyem magam egyetlen pillantásra, ami az ötméteres körzetében tartózkodott, a szívemnek mégsem tudtam megálljt parancsolni. Felé néztem, mire ő lesiklott a számra.

Könyörgöm, ne csináld ezt velem. Könyörgöm, ne. 

- Időre van szükségem – ismételtem el neki, amit alig pár órája mondtam, ő azonban megrázta a fejét.

- Addig várok, ameddig csak kell, de nem úgy, hogy közben eltolsz – érvelt, s újból megérintette a kézfejem. – Nélküled nem ér semmit az egész küzdelmem. Szükségem van rád. Kérlek, gyere vissza hozzám – egyre halkabban beszélt, ami egy határozott mozdulattal megcsavarta a szívemet.

Nekem is rád, istenem, szeretlek. 

A szavak megakadtak az ajkaim szélénél, és onnan nem voltak hajlandóak mozdulni. Meg akartam neki mondani, hogy máris az övé vagyok, de lehetetlen volt. Csak bólogattam, s éreztem, amint sírógörcs kezd összeállni a torkomban. Justin fájdalmas tekintettel vizsgálta az arcomat, szinte a tükörképemet mutatta. Milyen egy kínzó, kibaszott gyötrelmes helyzet ez.

Érzelmi háborúnknak Jaxon vetett véget a jelenlétével. Meglepődött, amikor bátyját a szobában találta, s mivel mindketten idegállapotban voltunk Justinnal, először nem is tudtunk mit kezdeni a ténnyel, hogy felkelt. Jaxon nagy szemekkel nézett mindkettőnket, s kis kezeit összetéve arcára volt írva a gondolkodás: melyikünkhöz menjen oda? A pici megindult Justin felé, aki feleszmélve ki is tárta a kezeit öccse felé, azonban Jaxon félúton megállt, s újonnan engem vizsgált. Úgy nézett a szemembe, mintha tudna mindent, mintha átlátná, mi folyik körülötte. Talán valami felsőbbrendű erő a fülébe súgta, mit tegyen, ugyanis testvérét otthagyta, s elém állva nyújtotta a kezeit, jelezvén, hogy vegyem fel.

Életem legmegdöbbentőbb pillanata volt ez. Justin ottmaradt leguggolva a padlón, s szinte elsápadt. Felvettem Jaxont a karjaimba, mire átölelt, és vállamon pihentette a még álmos fejét.

- Soha nem engedte, hogy más tartsa őt – súgta a fiú, aki tátongó lyukat vágott a szívembe azzal a tekintettel. Nem tudtam mit mondani a kijelentésére, mára már sokadszorra. – Nem mehetnek haza, Emily – súgta kétségbeesetten.

- Nincs más hely, ahová vihetnéd őket? – legalább annyira ijedt lehettem, mint ő volt. Megrázta a fejét. 

- A srácoknál lakhattunk volna, ha nem cseszem el az egészet – fújtatott, szemmel láthatóan épült a düh benne. 

- Megnézem, mit tehetek – gondolkozás nélkül feleltem. Képes lettem volna venni nekik egy házat, ha nem lett volna más választásom, de szerencsére legjobb barátnőm apja többszörös ingatlantulajdonos. Leah biztosan fog tudni segíteni. 

- Nem engedhetem – vágott a gondolataimba Justin, mire Jaxon erősebbre vette az ölelését kezeimben. 

- Ez nem az engedélyed kérdése – olyan erőt adott az a csöppség a karjaimban, mintha a sajátom lett volna. – Kizárt dolog, hogy végignézem, amint ez a két tehetetlen teremtés többet szenved, csak mert te „nem engeded”. Kerítek nekik helyet, ha a véremet kell áldoznom érte is – indulatom a plafonig telt, ahogyan lelki szemeim elé került Jazzy és Jaxon. Justin óriási szemekkel meredt felém, melyek először meglepődést, majd végtelen lágyságot türköztek. Annyira fáradtnak tűnt, meggyötörtnek, és tudtam, neki még közel sem ért véget a szenvedés a szülei miatt.

- Engedj meg nekem valamit – alig hallhatóan, megmerevedve szólt hozzám.

- Igen? – a lendület az előbbi monológomból még bennem élt, ahogy visszakérdeztem. 

- Hadd csókoljalak meg – tekintete elárulta, hogy abszolút nemleges válaszra számít, mégis minden erejével reménykedett az ellenkezőjében. Toporogtam egyet; hogy a fenébe ne akartam volna megcsókolni, de mégsem egyezhettem bele.

- A testvéred a kezemben pihen – válaszom valamiféle reménysugarat ültetett belé, hisz felcsillantak borostyán szemei, mielőtt lassan megindult felém. 

- Akarom – csak ennyit mondott, s formás ajkai máris ütköztek az enyémekkel. 

Az elektrosokk, amely belém csapott, minden alvó idegszálamat felébresztette. Kezeit nyakamra helyezvén már el is mélyítette a csókot; félt, talán meggondolom magam. A létező összes önkontrollom odaveszett, ahogyan a nyelve táncot járt az enyémmel. Legalább annyira kétségbeesett volt, mint ahogyan csókolt, mély levegővételei pedig egyenest a csontomig hatoltak. Az agyam egy része teljes erővel igyekezett nem elejteni Jaxont, mialatt elgyengültem Justin érintései alatt, nagyobb részt azonban kiélveztem minden bűnös pillanatát ennek a csodálatos csóknak, hisz a francba is, kurvára hiányzott. Justin hirtelenjében lelassított, s fogai közé véve alsó ajkam kissé megszívta azt, mielőtt elvált tőlem. 

A szó szoros értelmében nem kaptam levegőt. Szinte egyszerre nyitottuk ki szemeinket, tekintetében a sajátomat láttam megcsillanni. Istenem, miért ilyen édes a kín? 

- Enyém – lihegte, kezeivel el sem eresztve a nyakamat. 

- Tiéd – feleltem megbabonázva. 

De még mennyire rohadtul az övé. 

Hát sziasztok!

Na ki van itt ilyen hamar? Még szép, hogy én! Magam sem hiszem el, de végre ráálltam a napi 200 szóra, így villámsebességgel haladnak a részek, már a következőből is megvan egy negyed. :) Kijelenthetem már, hogy ezentúl biztosan hamarabb fognak jönni a részek, mint eddig, egy hónapot tuti nem kell várni a következőig.
Remélem továbbra is számíthatok rá, hogy visszajeleztek a résszel kapcsolatban egy pár gondolatot, őrülten fel tudják dobni a hangulatom. Ja, és ne feledkezzetek el az Anything Could Happen-ről sem, még mindig várom a kommenteket, hogy van-e még valaki, aki olvassa.
És a részről. Végre együtt az én Jemilym ♥ Egyszerűen annyira forrott már ez az összeolvadás köztük, hogy nem tudtam tovább húzni. Kíváncsian várom, mit gondoltatok róla!
Találkozunk hamarosan, ne spóroljatok a szavakkal.♥ 

57th chapter - Distances

-*- Justin szemszöge -*-

Miután Leah lerakott minket Emilyék háza előtt, már a zsigereimben éreztem a testvéreim jelenlétét. Alig vártam, hogy újra láthassam őket, hogy tudjam, jól vannak. Hirtelenjében azt sem tudtam, hogy a bejárati ajtón, vagy az erkélyen keresztül közelítsem meg Emily szobáját, és ahogyan mellettem állt az említett lány, ő is épp ezen törte a fejét.

- Velem jössz – jelentette ki ridegen, s meg is indult befelé. 

Annyira kibaszottul utáltam azt a helyzetet. Annyira akartam őt, annyira hiányzott, hogy már képtelenség volt számomra tovább korlátoznom magam a társaságában. Mindent elcsesztem, mindent tud, és meg sem lepődök, hogy menekül előlem. A helyében én is ugyanezt tenném.

Csendben battyogtam a háta mögött, s a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy bent állok az anyja előtt, aki talán túlságosan is szépen mosolyog a körülményeket figyelembe véve. 

- Justinnal felmegyünk beszélgetni a szobámba – mondta Emily. – Jó éjt, anya – megölelték egymást, majd Mrs. Miller a pillantása kereszttüzébe vett. 

- Örülök, hogy újra köztünk van, Mr. Bieber. Jó éjt, Emily – és már ott sem volt. Eltátottam volna a számat, ha lett volna lelki erőm, ám ahogy elnéztem, Emily megtette helyettem is ugyanezt. Valamit tud az a nő, amiért így kezel minket. 

A lány, akiről az összes vágyam szól, egy lopott pillantást vetett rám, mielőtt elindult fel a lépcsőn. Ő is küszködik, ahogyan én. Ő is akarja, ahogyan én… de neki is fáj, ahogyan nekem is. Engedelmesen mentem utána, s végre felérkeztünk a szobájába. Milyen rég voltam itt, és mégis mennyire otthon érzem magam.

Emily szigorúan rám sem tekintve egyre beljebb ment, az én türelmem meg egyre csak fogyott. Ott voltam vele egy szobában, és minden szenvedélyt, ami valaha volt közöttünk, felváltott a tömör feszültség, tönkretéve ezzel mindent, amit eddig felépítettünk. De én ezek ellenére is meghaltam érte; meghaltam, hogy végre hozzámérjen, és amint a gardróbszekrénye kilincséért nyúlt, a falhoz taszítva elrántottam őt onnan, mielőtt másképp dönthettem volna. 

- Justin – meglepődésében csak ez jött ki a száján, és végtelenül hálás voltam azért a lágy pillantásért, amit egy másodpercre nekem szánt. – Mi a fenét mű…

- Nem bírom így tovább, Emily – félbeszakítottam, mert a szavak már csak ki akartak kívánkozni belőlem. – Inkább gyűlölj teljes szívedből, üss meg, mondd, hogy elbasztam, mint hogy levegőnek nézz – olyan kétségbeesetten hangzottam, mint ahogyan éreztem magam. Emily pedig csak pislogott, s arcára rögvest kiült mindenféle érzelem. Istenem, legalább még érez irántam…

- Én nem… - lenézett a földre, s én mágnesként követtem minden mozgását. – Nem gyűlöllek, Justin – felelte, de ahogyan rám pillantott, nem tudtam eldönteni, hogy ez pozitív kijelentés volt-e. – A történtek…

- Tudom – most sem hagytam, hogy végigmondja; jól tudtam, mire akar kilyukadni. – És rengeteg dolog van, amit meg kell magyaráznom neked, de kérlek, Emily, ne lökj el magadtól – készen álltam térden állva könyörögni, ha az megoldotta volna a helyzetet. Emily beharapta az alsó ajkát, s szemében egyre inkább megcsillantak az esti fények. Ó, istenem, ne sírj miattam. 

- Hogyan bízzak meg benned ezek után? – halk volt, a szavai azonban annál erőteljesebben ütöttek. – Megcsaltál.

- Nem csaltalak meg – tiszta lelkiismerettel álltam ki magamért, mire végre elértem, hogy fájdalmas tekintettel ugyan, de rám nézzen a lány, akit szeretek. – Kétszer feküdtem le azzal a nővel. Egyszer, mielőtt először megcsókoltalak, másodjára pedig miután szakítottunk – és mind a kétszer csakis rád gondoltam – szerettem volna hozzátenni, de ezt a részt kihagytam. – Dühös voltam és csalódott… Semmit nem jelentett nekem egyik alkalom sem – vallottam be a lehető legőszintébben. 

Emily csak rágcsálta az ajkait, féltem, lassan vércseppeket látok majd csöpögni onnan. Mindent meg akartam tenni, hogy elmulasszam a fájdalmat, amit én okoztam neki, és készen is álltam rá. 

- Ki az a Stephanie? – tette fel erőtlen kérdését, a legrosszabb válaszra számítva. Nem tudtam, hogy az igazság mennyire fogja majd megsebezni őt, de már nyitottam is a szám a beszédre. 

- Az első szerelmem – mondtam, s óvatosan rápillantottam. – Két éve szakítottunk, azóta nem láttam őt.

- Még mindig szereted – ez határozottan nem kérdés volt a részéről. 

- Már más nőt szeretek – nyomban válaszoltam, mielőtt azt hinné, habozok. Emily sóhajtott egyet, miközben farkasszemet nézett velem. Stephanie a részem, örökké az is marad, de már közel sem úgy, mint régen. Egyedül a tömérdek fájdalom nyugszik bennem, amit rám hagyott évekkel ezelőtt. 

- És Crystal? – jött az újabb kérdés. Már a neve említésére is a hideg rázott.

- Crystal egy ribanc – jelentettem ki. – Amikor együtt láttál minket, épp téged szidott. Nem került ki győztesen a beszélgetésből – emlékeztem vissza. Legszívesebben ledobtam volna az erkélyen. 

Emily már szemmel láthatóan nem tudta, mit tegyen, csak állt előttem, én pedig vártam, melyik pillanatban omlik össze. Nehéz napja volt, csodával határos, hogy még talpon van. 

- Időre van szükségem – nyögte ki végül, mire a bent rekedt levegőm szakaszosan kiáramlott a tüdőmből. 

Még van esélyem. Visszakaphatom. 

- Megértem – bólogattam, s hálát adtam az égnek. Nem érdekel, mennyit kell rá várnom, ha a végén megkapom. Toporogva egy párat, Emily próbált visszazökkenni a valóságba, s amint sikerült neki, nem is vesztegette az idejét. 

- A testvéreid már várnak – mondta, s nekem több se kellett, megindultam a gardróbszobába. Ó, hogy mennyire hiányoznak már.

Türelmetlenül vártam, hogy Emily ajtót nyisson előttem, s észre sem vettem, hogy mindvégig bent tartottam az elhasznált levegőmet, amíg meg nem láttam a két kis csöppséget összekuporodva a kanapén.

Abban a pillanatban eltört bennem minden.

- Bátyus! – Jazzy észrevett, mire a félkómás Jaxon szeme is kipattant. Nem tettem mást, csak követtem potyogó könnyeim útját, s lerogytam a földre, hagyván, hogy a testvéreim belerohanjanak a karjaimba. Amint mindkettőjüket átöleltem, rám tört a vigasztalhatatlan sírás, s csak szorítottam őket, mintha az életem tartottam volna a kezemben. Végre, újra itt vannak.

- Annyira sajnálom, srácok – Jazzy vállára borítottam a fejem, mire Jaxon simogatni kezdte a hajam. – Nem gondoltam, hogy így fog végződni – készen lettem volna eltölteni a hátralévő életemet azon a padlón, velük a karjaimban, ha kellett volna.

- Megígéred, hogy sose hagysz többet egyedül? – kérdte Jaxon, ezzel összetörve a szívem utolsó ép részlegét is.

- Hát persze, hogy megígérem – megpusziltam mindkettőjüket, s tovább sírtam. Lehetetlen volt korlátozni a könnyeim, amiért túl sokáig tartottam magamban a problémáim. A stressz felőrölte a szervezetem. 

A húgom elengedett, s adva egy puszit a homlokomra Emilyt kereste szemeivel, aki minden bizonnyal figyelemmel kísérte az eddigi történéseket Amber mellett állva. Homályosan láttam ugyan, de még így is kiszúrtam a csillogó ösvényeket, amelyeket a könnyei szeltek az arcán. Bárcsak lecsókolhattam volna őket. 

- Láttunk a TV-ben! – szólalt fel Jazzy hatalmas örömmel, mire Emily felkuncogott egyet, s leguggolt hozzá.

- És milyen voltam? – kérdte játékosan, miközben hevesen törölgette az arcát.

- Szép! – tapsolt a húgom. – De ki volt az a bácsi melletted? – gyermekies stílusából is rögtön rájöttem, kire céloz, Emilyvel ellentétben.

- Melyik bácsi? – leült, s az ölébe vette Jazzyt. 

- Fogtad a kezét, amikor az a sok fény rád ment – a kis picúr elkezdett mutogatni, mire nem tudtam visszafojtani egy apró mosolyt. Még ilyen aranyosan definiálni a vakut. – Igaz, Jaxon? – ránk nézett, s az említett személy csak némán bólogatott a mellkasomba bújva. 

Emily pár másodpercig csendben maradt, majd az arcára egy olyan kifejezés ült ki, amit talán körülírni sem lehetséges. Meglehet, hogy roncs voltam, de egy részem legbelül ujjongott az örömtől, amiért Derek említése ilyen érzelmet váltott ki belőle. Felnézett, s mielőtt elkezdett volna beszélni, egyenest a szemeimbe nézett.

- Az egy nagyon csúnya bácsi, akivel muszáj volt kimennem oda – felelte halkan. A szülei kényszerítették rá. Már tudom.

- De még mindig szerelmesek vagytok bátyussal, igaz? – Jazzy egy másodpercet sem vesztegetve tette fel kérdését, elérve ezzel, hogy a szívem is megálljon. Emily egy pillanatra sem szakította meg velem a szemkontaktust, nem tudtam azért, mert tanácstalan, vagy mert nem akarja kimondani az igazat. Bármelyiket is érezte, kötelességem volt kimenteni a helyzetből. 

- Nem fáj semmid, Jazzy? – a hangom egyszerűen gyászosan szólt a sok sírástól, de legalább elértem vele, hogy a húgom rám figyeljen.

- Amber már meggyógyította a kezem – felállt, s felém fordult, hogy lássam a felkarján a sebtapaszt. Szívinfarktus-közeli állapotban néztem rá Amberre, akinek a jelenlétéről meg is feledkeztem, mire kihúzta magát, s felszólalt.

- Mindössze egy karcolás – halványan elmosolyodott. Ó, hála az istennek. 

- Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk – tudtam ugyan, hogy Emily alkalmazottja, mégis feladatomnak éreztem megköszönni, hogy törődött a testvéreimmel, amikor én nem tudtam. Ő csak bólintott egyet, s megindulva az ajtó felé, kiment. Rögvest Emilyre vetült minden figyelmem, aki még mindig a földön ült, csakúgy mint én, s szemében megcsillant az egész világegyetem, amikor rám nézett. Ott volt tőlem két méterre, mégis úgy hiányzott… Bármit megadtam volna azokért az ajkakért. 

Jaxon nagyot ásított az ölemben, ami jelzés volt számomra, hogy ideje indulnunk. Felkaptam őt a kezembe, majd leültettem a kanapéra, amíg Jazzy odajött hozzám kérlelve, hogy vegyem fel.

- Jobb lesz, ha hazamegyünk – megtörtem a csendet, amit Amber távozása épített fel, s erre mind Jazzy, mind Jaxon tiltakozni kezdtek.

- Nem aludhatunk itt? – Jaxon akkora szemekkel nézett rám, akár a Jupiter, mégsem engedhettem a kijelentésemből. Épp eleget tett értünk már Emily. 

- Sajnálom, srácok, de…

- Persze, hogy itt alhattok – Emily puskagolyóként pattant fel a földről félbeszakítva ezzel a mondatom, majd felém irányította tekintetét. – Ebben a szobában biztonságban vannak. Majd holnap értük jössz – mondta, mire nem volt ép reakcióm.

- Kérlek, bátyus, nem akarok hazamenni – Jazzy belekapaszkodott a nyakamba, s minden erejéből szorítani kezdett. Hogyan is mondhattam volna nekik nemet azok után, amin eddig keresztülmentek? 

- Jól van, legyen – végül beadtam a derekam, amiért végtelen ujjongást kaptam cserébe. Ránéztem a lányra, akit szeretek, s elsúgtam neki a köszönetem. Boldoggá teszi a legfontosabb embereket az életemben, és ezért nem lehetek neki eléggé hálás. – Én viszont megyek.

Letettem Jazzyt a kezemből, aki odament Jaxon mellé a fotelba. Többé nem is nézett rám, amiért heves beszélgetésbe kezdtek Jaxonnal, így egyedül maradtam a szépséggel. Mindenre képes lettem volna a szimpla tényért, hogy a karjaimban aludjon el ma este, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Talán sosem kapom már vissza őt. 

- A szüleim nyolc órára mennek megbeszélésre holnap – mondta Emily, miközben a kezeit nézegette. – Azután eljöhetsz a kicsikért – felnézett, s én még soha nem éreztem olyan szintű késztetést arra, hogy átöleljem, mint akkor. 

- Itt leszek – feleltem egyszerűen, s beállt a csend.

Csak néztük egymást némán, próbáltam megfejteni, mi jár a fejében, abszolút sikertelenül. Apró teste abban a pillanatban még kisebbnek tűnt, amiért összehúzta magát, s úgy szerettem volna, ha közelebb lépett volna. Érezni akartam a bőrét, a haja illatát, testét az enyémnek nyomódva… Akartam őt, s alig tíz centi volt köztünk, mégis mintha két univerzum választott volna el minket. Megőrjített a fájdalom. 

- Jó éjt, Justin – súgta végül, én pedig mozdulatlan maradtam, amíg újra nem nézett a szemembe. 

- Szeretlek, Emily – mondtam, s meg sem várva a reakcióját, már kint is voltam az ajtón. 

Hát sziasztok!

Meg is érkeztem immáron az 58. résszel, nemsoká a 60-ast fogjuk taposni. Hogy telik az idő, és főleg a történet! És ha már itt tartunk: nem tudom, ez örömhír-e számotokra, vagy épp ellenkezőleg, de szinte kijelenthetem, hogy a Brokenből mindössze körülbelül 10-12 rész van hátra, és a végéhez érünk. Ez így kimondva vészesen kevésnek tűnhet, azonban átlagosan 2000 szó egy rész, így minimum 20 ezer szót még biztosan olvashattok a blogban. Egyszer ennek is el kell jönnie, és mi tagadás, én is izgulok, hisz még sosem fejeztem be egy blogot sem, szép kis első lesz. :)

Apropó! Gyászos felismerésre jutottam, hogy az Anything Could Happen blogomban ismét egy éve nem volt új rész. Teljesen külvilág már az a történet számomra, ennek ellenére megígértem, hogy befejezem, és szeretném magam tartani ehhez, így fontolgattam egy olyan lehetőséget, hogy írok neki egy elfogadható befejezést nagyjából 10 részben a közeljövőben, csak hogy ne maradjon lógva semmi. Nem tudom, hányan olvassátok innen, de kérlek jelezzetek vissza, ha van rá igény, mert akkor elkezdem, és arra koncentrálva megírom egy szuszra (már amennyire 20 ezer szót egy szuszra meg lehet lol). 

És ha már visszajelzések: ÚRISTEN! Egyik nap felnéztem a blogra, és ami fogadott, attól elolvadt a lelkem. Nagyon kedves és pozitív visszajelzéseket kaptam tőletek legutóbb, amit ezennel is szeretnék borzalmasan megköszönni, mert hatalmas erőt adott az íráshoz! Örülök, hogy vannak új olvasóim, és köszönöm, hogy ajánljátok is a történetem - imádom ezt írni, és annyira fantasztikus látnom, hogy más is legalább úgy szereti, mint én. Ti vagytok a legjobbak! ♥

Remélem most is hagytok kommentet, és el ne feledkezzetek visszajelezni az ACH-val kapcsolatban! Imádlak titeket, találkozunk hamarosan xoxo ♥

U.i.: 73 feliratkozó. Megsirattok :')

56th chapter - The heart wants what it wants

-*- Emily szemszöge -*-

Gőzöm sem volt, hogyan érezzek abban a pillanatban. Csalódottnak kéne lennem? Örüljek? Sírjak? Hiperventilláljak? A jóisten sem tudta. Egyedül abban voltam biztos, hogy ez az este kissé sem végződött úgy, ahogyan azt terveztem. És mi a legszebb? Hogy még véget sem ért!

A fiú, akibe úgy beleszerettem, hogy semmiféle varázslat nem tudná ezt megmásítani, sokkos állapotban állt tőlem körülbelül tíz méterre. Nem tudtam, ki az a Stephanie. Nem tudtam, ki ő, de máris utáltam.

És még Stella is. Nagy nehezen elfogadtam és elhittem a lezajlott veszekedések után, hogy Justin és Crystal közt aligha volt valami, na de hogy Stellával… Egyszerűen nem lehet véletlen, hogy a lány Crystal ismerőse. Nem lehet véletlen, hogy idehívta. Viszont akármiért is akar nekem betenni, egyre inkább elegem van belőle.

Egy nő helyett kaptam kettőt, aki miatt aggódhatok. És a legszörnyűbb az egészben, hogy Stellával akkor feküdt le Justin, mikor már együtt voltunk. Veszekedtünk, és ő rögtön rohant hozzá… vigasztalódni. Bár lehet, hogy a szép pillanatok után is inkább hozzá rohant. Emily Belle... ezt most kurvára megszívtad.

Legalább Leaht visszakaptam. Fogalmam sincs, mi hozta őt ide, de a vállán sírni sokkal jobb, mint otthon a fotelba kuporodva. Valahogy tehetsége van hozzá, hogy mindig a legjobbkor jöjjön.

- Úgy sajnálom, hogy egyedül hagytalak, Emily – megtörte a kínos csöndet, ami azóta ellepte a szobát, mióta Stephanie neve elhangzott. – Nem szabadott volna a legrosszabbkor lelépnem. Ne haragudj – fogta meg a kezeim, s én képtelen voltam rá haragudni. Hogy is tehettem volna? Ő az egyik legfontosabb ember az életemben.

- Te hoztad őt ide? – nyögtem ki halkan, miközben a fejemet Justin felé bökdöstem.

- Én voltam, de látom, hogy már ezt sem kellett volna – fújt egyet.

- Én hálás vagyok érte – vágtam rá rögtön. – Még jó, hogy kiderült mindez – csaknem elnevettem magam, amikor ezt mondtam, hisz semmi jó nincs ebben a pokoli helyzetben. Összedőlt az utolsó oszlop is, ami tartotta a reményeim.

Leah nem felelt semmit, csak újból átölelt, hogy valamelyest erőt adjon. Elvált tőlem azonban, s mikor megtette, Justin alakját véltem észrevenni nem sokkal mögöttem. Az utolsó idegszálam is elhalt abban a pillanatban.

- Emily… - mondta ki a nevem hezitálva, s én sosem utáltam még annyira, hogy mekkora hatással van rám, mint akkor. – Beszélhet…

- Kisasszony, kérem, fáradjon vissza a színfalak mögé – a crew egyik tagja jött ki sietősen hátulról, ezzel félbeszakítva Justint. – Az eredményhirdetés tíz perc múlva kezdődik, fel kell készülnie a sorakozáshoz.

- Azonnal indulok – egy percet sem hezitáltam, hogy elmeneküljek onnan. Hálát adtam mindenkinek, hogy megmentett ettől, mert amennyire eddig látni akartam ezt a férfit, annyira szerettem volna, hogy eltűnjön a föld színéről. Semmi esetre sem kívántam a beszélgetést, ami ránk várt.

Leah befutott velem a backstage-be, ahol hegyén-hátán állt minden; a modelljeim elmondásuk szerint már mindenütt kerestek. Lement az ottlétem nélkül a második forduló is, amelynek előkészületeinél ott kellett volna lennem, de szerencsére a lányok megoldották nélkülem. Megtudtam azt is, hogy Stella – nem meglepően – elviharzott az épületből. Legalább annyi tisztesség volt benne, hogy levette a ruhámat magáról – már ami maradt belőle, természetesen.

Crystal folytonost engem fixált, míg a beálláshoz készülődtünk, és hajszálon múlott csak, hogy ne töröljem le az önelégült vigyort a képéről. Nem tudom, mit tettem ellene, hogy ezt érdemlem, de már nem is érdekel. Ha utál, akkor megkapja majd az indokot, hogy jogosan utáljon.

- Emily, szívem – anya kihúzott a bosszúforraló gondolataimból kedves, meleg érintésével. – Ne haragudj rám. Sosem akartam Dereket rád erőltetni. Úgy láttam, jóban vagytok, és tudtam, mennyire odavan érted, de fogalmam sem volt, hogy abszolút mellélőttem mindenben, amit gondoltam – őszinte megbánás tükröződött az arcán, amitől csaknem sírva fakadtam. Nem is kellett, hogy bocsánatot kérjen, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem látja azt, amit én.

- Megbocsátok, anya. Ne aggódj – összekapartam az utolsó erőm egy mosolyra, ami rögvest viszonzásra is talált.

- Köszönöm, kincsem. Apádat majd én lerendezem. Neki nem kell erről tudnia – adott egy puszit a homlokomra, majd szorosan átölelt. – Sok sikert odakint. Szurkolok – keresztbetette az ujjait, és egy hatalmas, ösztönző vigyor keretében hagyta el a társaságomat.

Siker? Haha. Jó vicc.

- Harminc másodperc múlva indulnak – tájékoztatott az operátor, aki azt kukucskálta, a többiek végeztek-e már a kivonulással.

Annak ellenére, hogy a temérdek sokk, amely ma ért, teljesen lebénított, maradt még bennem egy kicsi rész, aminek sikerült izgulnia az eredményemen. Le is nyugtattam azonnal, hiszen tudtam: Stella elvette az esélyemet a győzelemre.

Aligha értem gondolatmenetem végére, amikor már buzdítottak is a kivonulásra. Kihúztam magam, és egy óriási hamis mosoly kíséretében nekikezdtem kivonulni. Tapsvihar fogadott odakint, s annak ellenére, hogy csak apró, kivehetetlen arcokat láttam, hálás voltam nekik, hogy ekkora örömmel köszöntenek.

- Emily Miller és kollekciója, a Melanie’s – a műsorvezető nagy derűvel konferált be, s a ruháim neve hallatára végre sikerült kissé őszintébben mosolyognom. Tudom, hogy a nagyim figyel odafentről.

Sikeresen bevonult utánam a maradék öt versenytársam, addig vetettem egy pillantást a bal oldalamra. A függönyből kibújva Leah és anya öntötték belém a lelket szurkolásukkal, s bár végtelenül boldog voltam miattuk, nem segítettek a lelki állapotom javításában. Nem hibáztattam őket. Rajtam már semmi nem segíthet.

- Hölgyeim és uraim, most, hogy az összes tehetséges tervezőt együtt láthatjuk a színpadon, bejelenthetjük a győztest, aki kollekciójával részt vehet a párizsi divathéten – a tömeg ujjongásba kezdett, amint elhangzott a fődíj. Milyen szép is lenne Párizsba utazni a legjobbak közé. – A második és harmadik helyezett tíz, illetve ötezer dollár értékű pénzjutalomban, valamint ajándékutalványban részesülnek a L’Oreal jóvoltából – újabb tapsvihar hangzott el. Valószínűleg eladakoznám azt a pénzt. Másnak biztosan nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

- A boríték – szaladt be a crew tagja, majd el is tűnt, átadva a középkorú hölgynek a rózsaszínű borítékot, amelyben a sorsa lapul mindannyiónknak.

- A zsűri döntése alapján az első öt helyezett kerül felsorolásra – tájékoztatott. – Az ötödik helyezett…

És elkezdődött a felsorolás. Igyekeztem kizárni a külvilágot, és amikor már a második helyezett nevét felsorolták, tudtam, hogy az első ötben sem végeztem. Életem csődje volt ez a mai nap, és mégis mennyi munkám benne volt, mennyi estét átvirrasztottam miatta…

- Gratulálunk az első helyezettnek! – már csak a fülsüketítő tapsra lettem figyelmes, ami az épp mellettünk elhelyezkedő versenytársamnak szólt. Szívből örültem a győzelmének, ahogy elnéztem, neki még több munkája volt a ruhákban, mint nekem. Mi tagadás, veszteni is tudni kell.

- Mielőtt szétoszlana a tömeg, zsűritagunk elnöke, Donna Karan szeretne bejelentést tenni – igyekezett csitítani a tömeget a műsorvezető, és amint felállt az említett személy székéből, sikerült is.

- Mivel idén különlegesen tehetséges ifjoncokkal volt dolgunk, én és a kollégáim megállapodtunk, hogy kiosztunk egy különdíjat, amely a kiemelkedő ötletért jár – lenézett a papírjára, majd újra fel –, és ezt nem más kapja, mint Emily Miller a Melanie’s kollekciójával.

A reflektorfény azonnal rám szegeződött, a tömeg ismét ujjongott, én pedig képtelen voltam hinni a fülemnek. Hogy mit nyertem én most?!

- Miss. Miller, szeretnék gratulálni az ötletért, miszerint a molett divat szépségeit is megmutatta nekünk. Hosszú ideje nem találkoztunk egy versenyzővel sem, aki erre a témára rá merte volna tenni a kezét, de magának kitűnően sikerült – beszéde után kaptam egy újabb hatalmas tapsot, amire már nem tehettem mást csak azt, hogy elsírtam magam. Az egyik legnagyobb példaképem most dicsért meg a nyilvános televízióban!

Előrementem egyenesen a zsűriasztalhoz, ahol egy borítékot nyújtott a kezembe Donna. Mind az öt zsűritag szélesen mosolygott rám, s én csak zokogtam – nem hittem el. Azok után, ami ma este történt… Képtelenség, álmodom. Donna kézfogása azonban túlságosan valóságosnak tűnt ahhoz, hogy holmi ábrándkép legyen, és ez csak még korlátozhatatlanabb sírásra késztetett. Hihetetlen, hogy ez megtörténik.

- Különdíja egy négyszemélyes welness utazás a Hudson folyó melletti ötcsillagos szállodába. Használja egészséggel – mosolygott kedvesen, s én csak bólogatva hálálkodtam a könnyeimen keresztül. Donna Karan megérintette a kezem!

Visszafordultam és a modelljeim felvirágozott arca, valamint Leah tapsikolása tárult először a szemem elé. Futva mentem oda hozzájuk, akik mind egyszerre öleltek át; te jó ég, végre valami öröm ebben a szürke világban!

Sorjában indult le mindenki a színpadról, s amint végre én is leértem, anya és apa belerántott az ölelésébe.

- Annyira büszkék vagyunk rád, kislányom! – mormolta anya. – Ugye örülsz az eredményednek?

- Persze, még ennyire sem számítottam – törölgettem a könnyeim. Többé már az sem érdekelt, ha elfolyik a sminkem; az utolsó dolog, ami izgatott, a kinézetem volt.

- Legközelebb erősebb leszel majd, hidd el – apa is megszorongatott, s olyan hosszú idő után végre ellepte a szívem egy kis boldogság.

- Mils, olyan rohadtul ügyes vagy! – Leah is megjött, mire elnevettem magam. Persze, nem is tudott volna másképp megnyilvánulni. – A hisztériás ribanc ellenére is úgy gondolom, hogy te voltál a győztes. Legközelebb, ha látom, megígérem, hogy kitépem a póthaját – felém irányította a fenyegető hüvelykujját, mire átöleltem. Mi a franc lenne velem nélküle…

Miután megkaptam az utolsó gratulációs ölelésemet is, lebeszéltem a kinti limuzinnal, hogy a lányokat vigye, ahová csak menni akarnak. Kellőképpen megerőltettem őket ma, ez a minimum, ami kijár nekik. Éppen mentem volna anyáék után, amikor egy kéz elkapott, és berántott a függöny mögé.

- Beszélnünk kell, Emily – mondta, s azon nyomban beleremegett minden porcikám a hangjába. Közel volt, hátamat nekinyomta a falnak, és a szája alig volt pár centire, ami egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet. – Sok minden van, amit meg kell magyaráznom neked.

- Ezt én is így gondolom – válaszoltam, miután visszakaptam az ép eszem valamely hányadát, és kissé távolabb toltam magamtól. Annyi idő után újra ilyen közel… nem vagyok képes ennyire gyorsan befogadni az eseményeket.

- Nálad vannak a kicsik, igaz? – aggódó tekintete akaratlanul is felhozta bennem a gyengéd érzelmeket. Nem mintha eddig nem lettek volna ott, és ezért kellőképpen gyűlöltem is magamat.

- Biztonságban vannak Amberrel – próbáltam semlegesen hangzani, de tudtam, hiába. Vele képtelenség.

- Köszönöm, hogy a gondjukat viselted – felelte, mire végtelen méreg tört fel bennem.

- Hogy lehettél annyira felelőtlen, hogy otthagytad őket az utcán este? – ütöttem bele egyet a bicepszébe, ami szerintem nekem jobban fájt, mint neki. – Egész éjjel kint kószáltak, van róla fogalmad, mi történ…

- Igen, és soha nem fogom megbocsátani magamnak, oké? – felelte mérgesen, majd egy nagyot sóhajtva a levegőből visszább vette a hangsúlyát. – Utálom magam, amiért nem figyeltem eléggé. Ha bármi történt volna velük… bele sem akarok gondolni ebbe – szeme elé tette a kezét, megdörzsölte őket, majd újból rám nézett. Mindent megtettem volna, hogy a tömérdeknyi szerelem helyett, amely akkor átjárt, gyökeres utálatot érezzek. Megérdemelte volna. De a szívemnek lehetetlen küldetés.  

- Soha többé ne csinálj ilyet – néztem a lehető legkomolyabban a szemébe, s a mondatot, amely kijött a számon, az összes lehetséges aspektusban szántam neki.

- Megígérem – lágyan felelte, s közelebb lépett felém, de szerencsére ekkor ismét megmentett a sorsom.

- Emily, Justin, velem jöttök haza – Leah mintha tudta volna, hogy mikor lépjen közbe. Nem tartom lehetetlennek, hogy hallgatózott.

- És Derek? – jutott rögtön eszembe, hogy valamikor ő is itt volt. Még szerencse, hogy kidobták, biztosan nem lett volna több gusztusom ránézni.

- Taxival ment el. Még vele is jól el kell beszélgetnem – jegyezte meg. Ebből biztos verekedés lesz.

Justin frusztrálva fújtatott egyet, bizonyára azért, mert már másodjára lettünk félbeszakítva. Mi tagadás, én rémesen örültem ennek, legalább minél később fogok szembekerülni a sok fájdalmas mondattal, amelyet majd nekem címez.

Leah kocsija épp anyáéké mellett parkolt, így mielőtt beszálltam volna, elkaptam anya bíztató pillantását, amint együtt látott Justinnal. Nem tudom, mennyi okom van bizakodni, de hogy anya pozitívan látja a helyzetet, kissé megnyugtat.

- Légy szíves üljetek a hátsó ülésre. Az anyósülésre borítottam a kólámat – állított le barátnőm, amikor az első ülést céloztam meg. Felpillantottam, és láttam. Hát persze, hogy kamuzik, csak hogy Justin mellett üljek.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy fújtassak egyet, amikor a hátsó ajtó kilincséért nyúltam. Hihetetlen, hogy oldalt váltott, amikor az érzéseim így is a rossz döntések felé húznak. Fene belé.

Justin már bent ült, így én helyet foglaltam közvetlen az ajtó mellett, hogy legyen köztünk egy szép kis tér. Még el sem indultunk, de máris elegem volt abból a kínos csendből, amely következett, és erre még rájött a tény is, hogy egy órás a kocsiút. Rákönyököltem inkább a támlára, és néztem az esti fényekbe öltözött New Yorkot. Hiába, ugyanis éreztem, amint Justin közelebb húzódik hozzám, és levegőt vesz a felszólaláshoz.

- Gratulálok az eredményedhez, Emily – súgta, s hangja a csontomig hatolt. Gyűlölöm, hogy ekkora hatással van rám, gyűlölöm, gyűlölöm…

- Köszönöm – feleltem neutrálisan. Minden, amit akartam, az a csókja volt, az érintése, hogy végre minden rendben legyen, de annyira fájt a szívem attól a rengeteg szartól, amin keresztülhúzott, hogy képtelen voltam figyelmen kívül hagyni azt a sok sebet.

Szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogyan hezitál, holott a másik irányba néztem. Nem kellett, hogy figyeljem őt, éreztem minden rezdülését, mintha össze lettünk volna kapcsolva. Végül újabb levegőt vett, én pedig már könyveltem is magamban a halálomat.

- Ha újra végig kell csinálnom mindent, amin eddig keresztülmentünk, csak hogy visszakapjalak, meg fogom tenni, Emily – határozottabban hangzott, mint valaha. – Soha nem fogom feladni a küzdelmet.

Lehunytam a szemem, és igyekeztem nem elbőgni magam. Helyette összegyűjtöttem a maradék hangomat, majd válaszoltam neki.

- Soha ne mondd, hogy soha – súgtam magam elé, de tudtam, hogy fölöslegesen.

Már abban a pillanatban újra az övé voltam.

Sziasztok!

Azt hittétek, idén már nem is láttok, ugye? Haha, surprise everyone. Ebben a pillanatban, hajnali egy órakor végeztem az írással, mert annyira akartam már új részt hozni, hogy ha ez lett volna az utolsó dolog, amit csinálok, akkor is megírtam volna. A rész elég lightos lett, az utóbbi időben nehézségeim adódtak az írással, így elnézést, ha nem lett túl minőségi.

Örömmel látom, hogy már 71-en vagyunk, és ez hihetetlen örömmel tölti el a pici szívem, köszönöm nektek ♥ A kommentekért is hálás vagyok, remélem az új évben is velem tartotok majd, és olvasgathatok tőletek :)

Beszúrtam a menübe egy új linket Tintacseppek néven, itt megtalálhatjátok a verseimet, ugyanis igen, azokat is írok. :) Ha szerettek verseket olvasni, nézzetek be, aztán hagyjatok nyomot magatok után.

Találkozunk 2017-ben! Love yall xoxo ♥

55th chapter - Allets Sisi

-*- Justin szemszöge -*-

Az univerzum egyik legfontosabb szabálya a változás. Percről percre változik a környezetünk, a testünk, a természet – ez az élet rendje. Ahogy Hérakleitosz mondta: nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. És ez rendben is van.

Na de hogy tizenhét éve akkora egy szerencsétlen balfasz vagyok, mint az Empire State Building mértani háromszorosa, az kurvára soha nem változik. 

- Elég legyen! – Leah a semmiből toppant be nem egészen egy másodpercre, amikor ez a káosz a tetőfokára hágott. Nem lepődtem meg a tényen, hogy mindenki megfagyott jelen pozíciójában, hisz ebben az apró lányban akkora temperamentum van, mint hatunkban összesen.  – Mrs. Miller, elnézést a stílusomért – simította le a ruháját, miközben karóegyenesre kihúzta magát Emily anyukájára nézve –, de mindenki kurvára nyugodjon le. 

Láttam, amint a lány, akivel kétszer is lefeküdtem, micsoda káoszt csinált odakint a színpadon. Láttam, amint az összes támogató és szervező elszörnyed a jelenet láttán. Láttam, ahogy minden széthullott alig két perce, de abban a pillanatban még az idő is megállt. Leah mindenkit megfagyasztott, még Emily anyját is. 

- Kislány, nem tudom kinek képzeld magad, de hogy engem nem kussolsz le, az holt biztos – lépett előre a Fekete Lovag Felesége, akivel ugyan kétszer dugtam, de halvány gőzöm sincs a nevéről. 

- Arra van az ajtó, ha valami nem tetszik, kislány – utánozta Leah a stílust, amelyet felé intéztek. 

- Na ide figyelj, csinibaba…

- Stella! – egy gyenge, törékeny hangot hallottam ezúttal olyan sziklaszilárnak, mint azelőtt még soha. Felé kaptam arcomat. Összetört benne minden. – Hozzá ne merj érni a legjobb barátnőmhöz, mert azzal a maradék anyaggal foglak megfojtani, amit hagytál a ruhámból – Emily Leah és Miss. Fekete Lovag közé állt, farkasszemet nézve így az ellenséggel.

Ahogy ott állt egymás mellett a két nő, akivel a közeljövőben dolgom volt, rádöbbentem, miért is szeretem úgy Emilyt. Senki más nem képes úgy kikelni a bőréből, ahogy ő teszi, amikor valaki, akit szeret, bajban van.

- Örülj neki, hogy megmentettem a kis teapartidat – fordult ezúttal Emily felé a drámakirálynő, majd elindult az irányába, mire én és Derek egyszerre mozdultunk meg. Egymás szemébe nézve gyilkoltuk meg a másikat. 

- Mínusz öt gyakorlati ponttal? Igazán kösz a segítőkezet, Stella – Emily nem hátrált meg, amivel csak még nagyobbra nőtt a szememben. Hihetetlen micsoda erő van benne. 

- Vigyázz a szádra, királylány, mert még a végén…

- Miss. Lott – Mrs. Miller olyan hűvös nyugalommal szólította meg Stellát, mintha egy teljesen átlagos beszélgetés zajlott volna éppen. – Azonnali hatállyal hagyja el az épületet, különben három biztonsági őrrel fogom magát kicipeltetni – összetett kézzel közölte vele a tényeket. 

- Micsoda? -  az anyuka rém értelmes reakciót kapott Stella felől.

- Ahogy hallotta. Tűnés – mondta kissé erélyesebben, mire a lány egy utolsó égető pillantást vetett rám, Emilyre és Leahra, majd a szétszaggatott ruhájával együtt viharzott be a backstage-be.

Amint kiment, Emilyvel összetalálkozott a tekintetünk. Próbáltam átadni neki, mennyire sajnálom. Próbáltam felé sugallani, mennyire szeretem… De a fájdalom a szemében beleszúrt a mellkasomba. Azonnal beszélnem kell vele.

- Mr. Bieber – célzott meg ezúttal engem Emily anyja, elvonva a figyelmem a szépségről –, ha megkérhetem, távozzon.

- Ne! – Leah és a lány, akibe megőrülésig beleszerettem, egyszerre tiltakoztak az ítélet ellen.

- Mrs. Miller, tudom, hogy mit hisz erről a szituációról, de kérem, adjon egy esélyt, hogy helyrehozzuk – szólalt fel Leah.

- Mi a fenét művelsz? – Dereknek is megeredt a szája, amint az ellenkező irányba tartottak a dolgok, mint ahogy tervezte. 

- Helyrehozom a hibámat – vágta rá azonnal a lány. – Neked is ezt kéne tenned, nem? Elvégre, ki is volt az, aki beadta Justinnak, hogy együtt van Emilyvel? – tette fel a költői kérdését, amellyel megkapta a figyelmem. 

- Az igazat mondtam – felelte Derek. – Megcsókolt. Nem igaz, Emily? – nézett rá, ő pedig nem tiltakozott. Tényleg csókolóztak. 

- Emily sosem csókolna meg téged önszántából – mondta ki Leah azt, amit én is gondoltam először. – Mivel manipuláltad? 

- Miről beszélsz? – ráncolta homlokát Derek. Ekkor ránéztem Emilyre, aki szinte már könyörgött bármiféle felszabadulásért ebből az átkozott helyzetből. Éreztem, hogy nem ő a hibás. Tudtam, hogy Derek vágott át.

- Az unokatestvérem vagy, kérlek – Leah eltúlozta mozdulatait. – Azt hiszed, nem ismerlek? Jól tudom, mire vagy képes. Addig nem is cselekedtem, amíg ki nem hallgattam a beszélgetésed Justinnal a kapuban. Gondoltad, hogy majd végig nézem, ahogy tönkreteszed a legjobb barátnőm? – tárta szét karjait. 

- Emily, mondd meg neki, hogy te is akartad – fordult felé, Emily pedig csak egy helyben állt, kezeivel körülölelve a testét, mintha saját magát vigasztalná. 

- Azt mondtad, békén hagysz – mondta halkan, s az első könnycseppek elhagyták a szemét. – Azt mondtad, ezzel kiszállsz az életemből… és én megtettem. Mert már képtelen voltam elviselni a szimpla látványodat, Derek – lehunyta a szemét egy pillanatra, majd újra kinyitotta, s ezúttal magabiztosabb szerepet vett fel. – Undorodom tőled. 

Ekkor néztem rá először Emily anyukájára, aki időközben teljesen ki lett hagyva a történésekből. Meg sem szólalt, csak mereven figyelte, ahogy lezajlik ez a veszekedés, és el sem hitte, amit a lánya mondott. Emlékszem, Emily mennyit mesélt arról, hogy mindig össze akarták hozni kettőjüket. Talán az a kép most dőlt össze Mrs. Millerben. 

- Te mocskos szemétláda! – Derek olyan hévvel indult meg felém, hogy észbe sem kaptam, máris az arcomon landolt egy bal horog, melytől a földön terültem el. 

- Biztonságiak! – hallottam, amint Leah intézkedett, miközben Derek közeledett felém.

- Ez mind a te kurva hibád! – készült volna belém rúgni, de Leah visszarántotta. – Utolsó csóró senkiházi! Azt hiszed érsz valamit? Emily úgyis el fog dobni téged a francba, és én várom azt a rohadt percet, faszfej! – ordított, én pedig hűvösen, de vérző orral álltam fel, hogy egy olyat behúzzak, neki, hogy hetekig a száját se bírja kinyitni. Pechemre éppen akkor érkeztek meg a biztonságiak, akik kitépték Leah kezeiből azt a szerencsétlent, és már hurcolták is kifelé. – Még találkozunk, Bieber!

Hát persze. Még tartozom neked egy bal horoggal, öcskös. 

- Jól vagy? – Leah termett mellettem. Szótlan maradtam, s csak ránéztem Emilyre. Rá van szükségem. Az ő közelségére. Miatta jöttem ide, és nem akarok elmenni nélküle, bármennyire is megérdemlem.

- Nem – jelentettem ki őszintén, mindvégig Emily szemébe nézve, aki még mindig magát ölelve sütötte le a szemét, csak hogy ne kelljen rám néznie. Ha a Crystal-üggyel nem vesztettem el, akkor mostanra már biztosan kicsúszott a kezeim közül. 

- Emily, szívem – az anyja közeledett egyetlen lánya felé, félretéve minden más tényezőt, ami előtte sorakozott. – Nem tudom, mi folyik itt, de látom, hogy mennyire leestél lábról, mióta külön vagytok – megfogta Emily kezét, aki még mindig mereven bámult a padlóra, majd a szeme sarkából rám nézett. – Tudom, mennyire keményen dolgoztál ezen a projekten, és most mindent elrontott az a lány, de ennek így kellett lennie. Mindenki követ el hibákat, de a hangsúly nem a baklövésen, hanem a leckén van. Miller-vér folyik benned, Emily. Tudom, hogy minden rendben lesz – szorította meg Emily kezét, aki ekkor döntött úgy először, hogy felnéz. 

Mindhárman megbabonázva hallgattuk Mrs. Miller beszédét. Életemben nem hallottam még ilyen fontos szavakat senkitől sem. És a tény, hogy azok után, amit tettem, arra bíztatja a lányát, hogy keressen megoldást… fiú létemre is beködösítette a szemem. 

Úgy tűnt, a szépségben eltört valami, hiszen anyja karjaiba borulva vigasztalhatatlanul kezdett zokogni. Szinte a csontomig hatolt, hogy így láttam, és mindezt én okoztam neki… Ahogy ő is nekem. Ezek a napok nélküle örökkévalóságnak tűntek; véget nem érő szenvedésnek, amit a hiánya okozott. Micsoda fájdalmat hagyott bennem, szimplán azzal, hogy nem vallotta be felém a szeretetét. Viszont abban a percben esett csak le igazán, hogy én is mennyi mindent tettem vele, amit sosem érdemelt volna, de ő mégis tűrte… mert szeret. 

És én hülye, a fájdalomtól észre sem vettem. 

Leah egy pillanatot sem vesztegetve tovább, odasietett Emilyhez, aki miután megérezte legjobb barátnője közelségét, azonnal a nyakába borult. Én csak ott álltam és távolról figyeltem őket, legbelül szívből ujjongva, hogy végre legalább ők rendben vannak. Emily anyja a tekintetemet kereste, s amint megtalálta, bólintott egyet, s már el is nyelte a föld a backstage függönyei mögött. 

Hárman maradtunk. És én sosem voltam olyan mértékben tanácstalan, mint akkor. Nagy nehezen rávettem magam, hogy megmozduljak a lány irányába, akit szeretek, de amint megtettem az első lépésem, a backstage függönye szétnyílt, és az az ember lépett ki rajta, akit abban a szituációban a legutoljára akartam látni. 

- Nocsak, Biebs, újra a színen? – Crystal a megszokott magabiztosságával libbent ki az Emily által tervezett ruhájában. 

- Ne most – csak ennyit böktem ki, ugyanis többre nem tellett. Nem mintha ez nem lett volna elég Emilynek arra, hogy felkapja a fejét. El sem tudom képzelni, mit érezhet, látva bennünket. 

- Hallom összebalhéztál Stellával – hát persze, hogy folytatta, hát persze… - Sosem gondoltam, hogy már őt is megjártad. 

- Crystal, nem húznál el a picsába egész véletlenül? – kezdtem felkapni a vizet ezen a ribancon. Nem hiába sosem tettem rá a kezemet. Ahogy van, úgy taszít a lényével.

- Wow, nyugi szépfiú – nevetett. Meg sem hatotta, amit mondtam neki. – Ne engem hibáztass, azért mert te basztad el.

- Te basztad el, Crystal! – több, mint ingerülten csattantam fel. – Te vagy állandóan rosszkor rossz helyen, és ráadásul azt sem tudod felfogni, hogy látni sem akarlak – morzsoltam ki a fogaim között a mondandóm, mire a szupermodell csak abszolút neutrális arccal nézett vissza rám. Ha nem lenne nő, egész biztos behúznék neki egy kibaszott nagyot.

- Ó – egész meggyőzően tett úgy, mint aki megsértődött. – Ezer bocsánat. Én csak Emilynek akartam segíteni. Nem gondoltam, hogy az egész Williams- család megvolt már neked – nézegette a körmeit, mire felkaptam a fejem.

- Mit mondtál? – szerettem volna azt hinni, hogy rosszul hallottam a családnevet, amit mondott, de tisztán tudtam, hogy nem. Ezt egész biztosan sosem téveszteném össze semmivel. 

- Jól hallottad, Biebs – felelte, rám sem nézve. – Melyik volt a jobb? A húg, vagy a nővér? – gondolkodást színlelt, mintha megpróbálná megkeresni a választ az iménti kérdésére. A vér is megállt az ereimben. 

- Miről beszélsz, Crystal? – alig fél méter távot hagytam közöttünk, csak azért, hogy a lehető legcsúnyábban tudjak a szemébe nézni. Követeltem a választ. 

- Fogalmad sincs, ki Stella, igazam van? – nézett fel újra a szemembe, én pedig válaszra sem méltattam. Nem akartam helyeselni ennek a nőnek, még akkor sem, ha igaza volt. – Ó, milyen kicsi a világ. 

- Crystal, ne játssz az idegeimmel, most azonnal válaszolj! – megfogtam a csuklóját, mire ő nyomban kirántotta kezét az erős szorításomból. 

- Talán megmaradt az egyetlen szerelmedből valami más is, azon kívül, hogy prostituált – felelte. Visszanyeltem a levegőt a tüdőmbe. Gőzöm sem volt, hová akar kilyukadni, de előre tudtam, hogy kurvára nem fog tetszeni a végkifejlet. – Emlékszel, ahogy mindig mesélt egy bizonyos féltestvéréről, aki másik államba költözött? Hogyan is hívta?

- Allets Sisi – vágtam rá rögtön. Az emlékek rögtön feltörtek az emlegetett lánnyal kapcsolatban, s a torkomat keserű íz kezdte ellepni. Hihetetlen, hogy a helyzet lehet még ennél is rosszabb. 

- Elgondolkodtál valaha is, hogy miért nevezte így? – Crystal próbált rávezetni a megoldásra, amelyen akkor már rég kattogtak az agytekervényeim. 

- Sisi, mint sister – mondta ez az alattomos nőszemély, miközben felém kezdett lépkedni. – És milyen különös név ez az Allets…

- Stella – suttogtam, tudatosulva arról a rémálomról, ami mellett mindeddig elnéztem. Az Allets visszafelé… Stella. 

- Csámcsogj csak a tényen, Biebs – mosolyodott el halványan utoljára Crystal, ezzel belém döfve a megrázó tényeket. – Stella Stephanie féltestvére.  

WE DID IT!

Hát sziasztok! Végre volt kedvem, energiám, és inspirációm arra, hogy leüljek, és megírjam ezt a pár szót. Nagyot nyomott a latba, hogy amikor meglátogattam a blogot, hatalmas örömmel töltött el a látvány, miszerint a Broken hivatalosan is 100.000, azaz SZÁZEZER látogató fölé került. Hihetetlen! Igaz, a blog már három éves, de akkor is öröm látnom, hogy ennyien érdeklődtök a történetem iránt.
És akkor a részről. Allets Sisi, ki hitte volna? Én biztos nem. Szegény Justinnak sem volt fogalma. Egyre több szál fűződik Stephanie-hoz, ki tudja, talán hamarosan megjelenik valamelyik részben...
A kommentek. Köszönöm mindet, amit kaptam az előző rész elá, és összességében is, remélem most is fognak érkezni! :)
Jó olvasást kívánok nektek, see you next time, ladies xx ♥

54th chapter - Spotlight

-*- Emily szemszöge -*-

Sikítani akartam. A tüdőmből telhető legmagasabb, leghangosabb segélykiáltást akartam hallatni. Tudtam, hogy ki kell mennem a nyilvánosság elé. Tudtam, hogy mosolyognom kell.

Tudtam, hogy végig Derek kezét kell fognom.

Ez az egész baromság apa ötlete volt. Justin hiánya, és a tény miatt, hogy összevesztünk, új lehetőséget látott rá, hogy bebiztosítson egy olyan ember mellé, akiről tudja, hogy tehetős. Akiről azt hiszi, majd boldoggá tesz. Pont ő.

Még csak a kézfogás ténye fészkelődött be a fejembe, de a belső szerveim máris merőben tiltakoztak gondolataim ellen. Hogyan kéne emelett az ember mellett természetesen viselkednem? Hogyan mosolyogjak? Hogyan mozduljak meg egyáltalán? Olyannak kéne mellettem lennie, aki megnyugtat. Olyannak, aki biztos támaszt nyújt. Olyannak, mint Justin.

Még csak Leah sincs itt velem. Elhagyott a legjobb barátnőm. Bármennyire is próbálom őt hibáztatni, nem megy. Mindent elbasztam. Amilyen erősen igyekeztem magam mellett tartani az embereket, akiket szeretek, olyan ütemben kezdtek elszivárogni az életemből. És nekem végig kellett néznem.

Minden áldott alkalommal.

Mit fognak gondolni a kicsik, ha meglátnak egy idegen férfival kézen fogva közlekedni? Azt fogják hinni, hogy hazudtam nekik. Hisz még csak gyerekek, hogyan értenék meg?

Az összeomlás szélén jártam, miközben a függöny mögül figyeltem, ahogyan a magabiztosabbnál magabiztosabb versenytársaim tökéletes pozitúrákba vágják magukat a kameráknak. Legszívesebben a tulajdon körmeimmel ástam volna magamnak egy alagutat a Föld magja felé, csak hogy megmeneküljek abból az istenverte helyzetből. Életem legszebb napjának kéne lennie a mainak, és már most zokogva törnék ki a padlón.

- Nemsoká mi jövünk – lépett mögém Derek csillogó szemekkel, miközben a derekamra helyezte tenyerét. Egy pillanat sem kellett, hogy elváljak érintésétől. – Emily, nem lehetsz velem ilyen elutasító. Mit fog hinni a média? – a média, visszhangzott a fejemben. Legszívesebben szembe köpném az egészet.

- Leszarom a médiát – oly hidegen és szárazon közöltem ezt vele, hogy csak akkor jöttem rá, mennyire elvesztek belőlem az érzések, mióta Justin és Leah kiléptek az életemből.

- Emily – fogott csuklón, s akkora erővel fordított magával szembe, hogy egyenesen megijedtem. – Ne nehezítsd meg. Okozzunk a szüleidnek egy szép napot, neked nem öröm látni őket, ahogy örülnek nekünk? – igyekezett hatni rám. Mondandójára oldalra néztem anyára és apára, akik egymásba karolva beszélgettek egy régi ismerősükkel. Egyszer sem éreztem még magam annyira idegennek, mint abban a pillanatban. A saját szüleim nem látják, hogy mennyire szenvedek. – Ugye milyen boldogok? Neked is annak kéne lenned, végre egy megbízható ember van melletted, nem az a gettónövendék – célzott Justinra, mire éreztem, hogy szinte tornádóként futnak bennem végig az érzelmek.

- Ne merj még egyszer így beszélni róla – fojtott hangomat még csak nem is én irányítottam, ahogyan a szorításomat sem Derek karján.

- Emily, ez fáj – lökte le rólam a kezét. Kihúztam magam, majd a lehető legnyugodtabban a szemébe néztem.

- Helyes – csak ennyit mondtam, mielőtt visszafordultam a vörös szőnyeg felé.

Akármennyire is nem akartam, elgondolkodtam Derek szavain. Talán a szüleim miatt végig kell ezt csinálnom. Nem vethetek apára rossz fényt, anyának pedig nem okozhatok csalódást. Mind a ketten hatalmas elvárásokkal fordulnak felém, amiket nem tudok nem teljesíteni. Már csak miattuk is ki kell bírnom ezt a tortúrát.

- Angyalom – apa hangja megcsapta a fülemet, mely elég váratlanul ért a gondolataim után.  – Három perc, és a tiétek a pálya. Csak ügyesen! – simogatta meg a vállamat, én pedig kénytelen voltam kipréselni egy műmosolyt magamból.

Három perc, és vége az életemnek. Láttam, ahogyan Derek izgatottan rám pillant oldalról, de nem vettem róla tudomást. Csak azon járt a fejem, hogy mennyi mindent fogok szétrombolni ezzel az apró fizikai érintkezéssel. Ha Justin meglátja… Biztosan annyi lesz a maradék esélyemnek is.

Alig tudtam kifújni az elhasznált levegőmet, a stáb egyik tagja már intett is felénk kedvesen, jelezve, hogy mi vagyunk soron. Ha addig azt hittem, ideges vagyok, abban a pillanatban már egy szanatóriumban is megálltam volna a helyemet. Nem. Én erre képtelen vagyok.

Mindössze egy másodperc alatt úgy levert a víz, hogy lélegezni sem voltam képes. Sokkot kaptam, mintha kiszipolyozták volna az oxigént a körülöttem lévő levegőből. Mozdulni sem tudtam, nemhogy kiállni a nyilvánosság elé, és tenni a szépet. Képtelen voltam oda kimenni.

Éber kómámból Derek érdes kezének tapintása húzott ki. Láttam, ahogyan mond valamit, de a fülemig nem jutottak el szavai. Egyedül azt érzékeltem, ahogyan húz maga után, és akkor már tudtam: eljött a pillanat.

Nem kevesebb, mint két lépésem alatt úgy felvettem magamra az álarcot, mintha benne sem lett volna a szótáramban a depresszió fogalma. Derek lazán szorította a kezemet, éreztem, amint szinte retteg, hogy bármelyik pillanatban elengedem. Nem tagadom, hogy máson sem járt az eszem, csak azon a felszabadító momentumon, amikor végre kitehetem a lábam arról az elátkozott rendezvényról. Egyedül úgy tudtam elviselni az érintését, hogy Justin selymes kezeit képzeltem oda.

Életem legnehezebb egy perce volt az, amit akkor a vörös szőnyegen eltöltöttem. Ekkora hamis mosoly még soha a tizenhat évem alatt nem terült el az arcomon. És mégis, sikerült megcsinálnom, hisz az örökkévalóságnak is vége szakad egyszer.

A túloldalt anyáék vártak ragyogó tekintettel, és kartávolságon belül már ölelésükbe is zártak.

- Olyan büszke vagyok rád! – de mégis miért? – tettem fel magamban a kérdést. Mert végre beadtad a derekad, és egy pár vagy Derekkel, a kis Emily nem hezitált válaszolni. És ó, milyen igaza volt.

- Köszönöm – feleltem nyersen, majd kitéptem a kezem Derek szorításából. Amint visszakaptam a terem, szabadnak éreztem magam. Ez az ember mintha egyenesen mérgező lenne.

- A modellek már várnak hátul. Jobb, ha mész – anya a háta mögötti fehér ajtóra mutatott, amin nagy betűkkel szerepelt a nevem. Válaszra sem méltattam őt, már mentem is. A tervezés az egyetlen, amibe beletemethetem magam. Az az egyetlen vigasz az életemben, és a mostani szituációmra igencsak ráfér egy kis vigasz.

Beléptemkor a lányok már önként és dalolva öltözködtek az első felvonuláshoz. Öröm volt látni, hogy legalább egy valami a sínen van. Bent egy adminisztrátor jegyezte fel a történéseket, ellenőrizte, nem történt-e csalás. Szerencsére mosollyal az arcán távozott, miután a kezembe nyomta az ütemtervet. Kereken négy tervező áll előttem, utána én következem az első fordulóval. Ez kemény menet lesz.

Szinte kettőt pislogtam, már ott virított a kivetítőn: „A kifutón: Diamond Rose Collection. Felkészül: Melanie’s.” Nagy levegőt vettem, amikor a márkám olvashattam New York egyik legnemesebb divatbemutatóján. Rögtön a szemem elé ugrott a nagymamám arca, akivel úgy össze voltam nőve kiskoromban. Ő vezetett be a divatba, ő tanított meg varrni és rajzolni. Imádtam vele lenni. Tíz éves voltam, amikor meghalt. Sokáig senki nem tudott kihúzni a depresszióból, amelybe kerültem, miután megtudtam, hogy nincs többé. Temérdek pszichológus és anya segítsége után azonban muszáj volt erőt vennem magamon, és nem volt kérdés, hogy amikor újra tűt fogtam a kezembe, a nagymamám lebegett a szemem előtt. Ezért is neveztem el róla a kollekcióm.

- Öt percünk van! – anya úgy megijesztett túláradó izgatottságával, hogy belém szorult az összes levegő. – Minden rendben a lányokkal? Leellenőriztél mindent? – bármely más alkalommal borzalmasan hálás lennék neki az aggodalmáért, de most úgy érzem, túlreagálja a helyzetet.

- Nyugi anya, minden rendben van – ó, hogy hányadjára hazudom én már ezt… - A lányok harcra készek.

- Rendben. Emily – szólított a nevemen, csak hogy rá figyeljek. – Remélem, tudod, hogy nem számít, hányadik helyen végzel, nekem akkor is te leszel a győztes – mosolygott meghatottan, mire én sem fojthattam vissza az érzelmeim.

- Köszönöm, anya – átöleltem, s magamba szívtam a biztonságot, a megnyugvást, amely áradt belőle. Nem egészen két perc sem telt el, a pillanatunkat megtörték.

- Ms. Miller, önök következnek – a team egyik tagja rohant le, s az idegességem újra felszínre tört.

Na jó, most, vagy soha.

Sietősen visszafutottam a modelleimhez egy utolsó, gyors eligazításra, és már hívták is ki Crystalt. A backstage-ből figyeltem minden lépését, de természetesen nem kellett csalódjak. Bármennyire is ki tudnám tekerni a nyakát, ő a legjobb a lányok közül.

Minden a lehető legnagyobb rendben ment, az első felvonásomból már csak Stella maradt hátra. Magabiztosan készült végig sétálni a kifutót, én pedig körmeimet tövig rágva elemeztem az összes mozzanatát. Villantott egy tökéletes pózt, majd egy száz gigawattos mosolyt, s már vissza is fordult. Ez az – gondoltam magamban. Profi.

Visszafelé járt már éppen, amikor elnézett a jobb oldalára, s mosolya úgy lefagyott, mintha halott embert látott volna a közönségben. Vele együtt én is sokkot kaptam, el sem tudtam képzelni, mit láthat. A nagy meglepetés közepette csak arra lettem figyelmes, hogy Stella megbillen tűsarkú cipőjében, és egyensúly hiányában beleakad uszályos ruhájába, melyet végig szakít a varráson, miközben elterül a színpad szélén, a lépcsőtől alig pár centire.

Az egész életem lepörgött előttem: kész, végem van. Amatőrizmus miatt mínusz öt pont. Félretéve a versenyszellemem és önző érdekeim, én voltam az első, aki segítő kezet nyújtott Stellának, miután nehézkesen igyekezett felállni. Sietősen eltűntünk a reflektorfényből, s már épp készültem kérdőre vonni a lányt, amikor ő szólalt meg saját magától.

- Annyira sajnálom, mit tettem a ruháddal, te jó ég… - szinte sírva fakadt, ahogy a darabomat pásztázta, mely szinte már cafatokban hevert. – Megígérem, hogy kifizetem, esküszöm…

- Nyugodj meg – ez volt az egyetlen értelmes, amely akkor kijött a számon. – Mi történt veled odakint? – kérdtem, az ő tekintete pedig rögtön találkozott a padlóval.

- Én…

- Biztonságiak! – megfagyott az ereimben a vér, amint meghallottam Derek kiabálását odakintről. Félretéve Stella incidensét, a nagyobb probléma felé futottam.  – Távolítsák el innen, azonnal!

- Nem megyek el, amíg nem végeztem! – válaszolta egy hang.

Futásom közepette álltam meg. A szervezetem megálljt parancsolt, amint a hang elterjedt az agyamban. Szinte kihűltem, éreztem, amint leszáll a testhőmérsékletem, s elönt a csontjaimból áradó reszketés.

Jóságos isten, itt van. 

Nem is tudom, mi vett rá, de olyan hévvel folytattam utamat, hogy képes lettem volna bármit és bárkit fellökni, aki csak az utamba mer állni. Ahogyan közelebb értem, megpillantottam Derek lángoló fejét, és a közelgő biztonságiakat. Őt azonban nem láttam.

- Mi folyik itt? – gyengébben kérdeztem, mint ahogyan terveztem. Derek lesokkolt, amint meglátott, és már meg is indult felém, hogy beljebb nyomjon oda, ahol nem látszom.

- Emily? – hallottam a nevem. Ó szentséges ég, milyen rég volt, hogy tőle hallottam a nevem, az ő hangsúlyával, az ő édes, simogató hangjával… Adrenalinszintem megnövekedéséből kifolyólag egy apró mozdulatomba tellett Dereket úgy eltávolítani az utamból, hogy ne maradjon előttem akadály. Már majdnem kiléptem, amikor Derek mégis visszarántott.

- Ne csináld, Emily! – a körülményekhez képest rémesen hangosan utasított, melyet én cseppet sem toleráltam.

- Ha van egy csöppnyi eszed, akkor most csendben maradsz – nem ijedtem meg attól, hogy hasonló hangnemben beszéljek vele, még akkor sem, amikor láttam anyáékat közeledni felénk.

- Eresszenek már el! – kintről hallottam a hangot, amely sosem bukik meg mámorba ejteni engem, így otthagyva Dereket, végre elhúztam a függönyt, és megláttam.

Tekintetünk rögtön találkozott, annak ellenére is, hogy épp erőszakkal hurcolták elfelé. A sok érzelem, a sok könny, a sok szeretet, amelyet valaha éreztem iránta, mind egyszerre akart feltörni, így kisebb érzelemroham kezdett rám nehézkedni. Ő lágyabban nézett rám, mint ahogy számítottam rá, és ez olyasféle reménnyel telített el, amelyről azt hittem, már rég meghalt bennem. Talán visszakaphatom.

- Tegyék le! – utasítottam rögtön a két hatalmas őrt, akiknek több se kellett, szinte ledobták a földre a férfit, akit szeretek. Ő pár pillanat alatt összeszedte magát, majd azzal a csodaszép tekintettel belenézett a szemembe.

- Emily – súgta a nevem, melybe újra beleremegtem. Életet lehelt belém mindössze azzal, hogy a szájára vette a nevem, hogy a szemembe nézett és előttem állt, csak előttem.

- Justin – reflexként érkezett a válaszom, mely olyan sebeket tépett fel, hogy a tekintetem beködösödött. Kezdtem volna felé lépni, amikor mögüllem az eddig gyengének és ártatlannak csengő női hang hirtelenjében átváltozott oroszlánná, ezzel megtörve a pillanatunkat.

- Mi a franc? – kérdezte tombolva, mire hátra néztem, és Stella tárult elém, amint a lehető legtöbb zavarodottsággal Justin szemébe nézett.

- Ti ismeritek egymást? – kérdtem, s akkor már kezdett rossz íz költözni a számba.

- Semmi komoly – Justin nem hezitált válaszolni, tekintetével csak rám nézett.

- Semmi komoly?! – Stella ekkor már tombolt. – Lefekszel velem kétszer, és van képed azt mondani, hogy semmi komoly?

Mintha egy hatalmas légycsapó közeledett volna felém, amely a felhőkből másodpercek alatt a padlóra lapít. Felforrt a gyomrom, a könnyeim kitörni kívánkoztak, és a beteljesült rémképeim mind egyszerre villantak elém.

Nem csak Crystallal kavart. Hát persze, hogy Stellával is. 

- Te lefeküdtél vele? – halkan, fojtott hangon, összezárt szemmel és ököllel nyögtem ki az egyetlen kérdést, amelyre már amúgy is nyíltan tudtam a választ.

- Végig vele kavartál, miközben velem szexeltél? – kontrázott rá Stella.

- Miért érdekel, mit csinál ez a barom, Mily, amikor én itt vagyok neked? – Derek szólt közbe. – Azután a csók után minden megváltozott!

- Csókolóztál vele? – hallottam, ahogy Justin úgy ledermed, mintha szellem futott volna át rajta.

- Megcsaltad a lányomat? – megérkezett anya is, mire az összes létező ideg felmondta a szolgálatot az agyamban, s már kezdtem érezni, ahogyan elönt az ájulás érzése, amikor újabb becsapódás ért.

- Elég legyen! – hangzott el egy erőteljes utasítás, s ekkor valamennyi lélek mind a hang irányába fordult. Pánikrohamom közvetlen pillanata előtt még sikerült tanulmányoznom az arcot, mielőtt teljesen sokkot kaptam.

Leah.

Hát sziasztok!

Jöttem szolgáltatni a havi egy részemet, amellyel bevallom őszintén, eléggé megszenvedtem. Mindenképp felszínre akartam hozni, ki valójában Stella, csak arról nem volt fogalmam, hogyan tegyem. Végül megoldottam: hatalmas botrány lett belőle! De személy szerint, én nem bánom, botrányt a legjobb írni, muhaha. :D

Végre összekerült az álompárunk is, bár tudom, nem úgy, ahogy ti elképzeltétek, de nyugi, lesznek még közös pillanataik!

Épp most látom, hogy a blog nemsokára átlépi a 100.000 látogatót, jó ég, hová jutottunk! Köszönöm nektek, amiért ennyire érdeklődőek vagytok, plusz a feliratkozókért is hálás vagyok, nagy puszi nektek! ♥

Most is várni fogom a kommenteket, elolvastam mind, ami az előző rész alatt volt, és igyekeztem is, ahogy lehetett. :) Találkozunk legközelebb, love y'all ♥