2nd chapter - You're weird

-*- Emily szemszöge -*-

Rémes fejfájásra ébredtem. Mintha egy egész téglaoszlop helyezkedett volna el a homlokomon. Mégis, van itt valami, ami megnyugtat. Azt hiszem, egy kéz, ami lágyan simogat. Élvezem ezt az érzést. Könnyed és jóleső. Vajon ki lehet? Úgy döntöttem megpróbálom kinyitni a szemem, még ha nehezemre is esik. Mocorogni kezdtem, de amint megmozdítottam a karom és a lábam, eszméletlen fájdalom nyilallt beléjük. Muszáj volt felszisszennem és összeszorítanom a fogam a kellemetlen érzés végett.

- Hé, ne mozogj – utasított valaki gyengéden, mégis határozottan. 

Nem ismertem ezt a hangot. Hol lehetek? És miért fáj mindenem? Ez kezd idegesíteni. Lassacskán sikerült kinyitom a szemem, azonban eléggé homályosan láttam. Egy fiút pillantottam meg, aki felém volt hajolva. Azt hiszem, az ölében van a fejem. Két kezét az arcomra helyezte ezzel teljesen megakadályozva a fejem mozgatását.

- Hol vagyok? – nyögtem ki erőtlenül, pedig határozott kérdésnek terveztem.

- Egy padon vagy – mosolygott. Látásom éppen a megfelelő pillanatban tisztult ki, hiszen így szemtanúja voltam a mosolyának. Hirtelen nagyot dobbant a szívem. Azt a mindenit, elképesztően gyönyörű mosolya van. És a szeme… Tuti álmodom.

- Hogy kerülök ide? Mi történt? Hány óra? És miért fogod a fejem? – jöttek a kérdések egymás után, az utolsónál összeráncoltam a szemöldököm.

- Hát nem emlékszel? – lepődött meg, kissé kimeresztette a szemeit. Ettől teljesen kinyílt az arca, s csak jobban elcsodálkoztam azon, mennyire egyedi kisugárzása van.

- Mire kéne emlékeznem? – zavartan bambultam felfelé. A srác megrázta a fejét, majd beszédre nyitotta a száját.

- Éppen egy gyerekkel veszekedtél, majd kaptál egy bal horgot – nézett őszintén a szemembe. – Összeestél az utcán és beütötted a fejed, ezért nem emlékszel semmire – mesélte, mintha minderre most jött volna rá.

Semmit nem értettem abból, amit mond. Veszekedés? Bal horog? Semmi ilyesmire nem emlékszem. Az utolsó, ami megmaradt bennem, hogy Brian után indultam megkeresni őt a bulin. Utána képszakadás. Összeráncolt szemöldökkel meredtem a srácra, aki még mindig a fejemet fogja. Így már világos, valószínű agyrázkódásom van, ezért nem engedi mozgatni a fejem.

- És… te láttad mindezt? – pislogtam rá. Nem válaszolt, csak biccentett egyet, és megnyalta az ajkát, ami ha azt mondom, vonzó volt, nem fejezem ki eléggé, mit váltott ki belőlem.

- Tényleg nem emlékszel egy kicsit sem a történtekre? – kérdezte. Megráztam a fejem kezei között. – A srácra sem, aki megvert? – ráncolta a homlokát.

- Semmire – mondtam. – Viszont el tudnád nekem mondani, hogy nézett ki a srác? – pillantottam rá alulról. Olyan szép álla van.

- Szürke pólót viselt, fekete pulcsit kapucnival. A haja világosbarna volt, és ha jól láttam kékek voltak a szemei – gondolkozott el miközben beszélt. Szent szar. Nagyot nyeltem, amikor rádöbbentem, hogy Brian volt az, aki így elbánt velem. Nem, ez nem lehet. De mégis miért? Vajon min veszekedhettünk? Annyira idegesítő, hogy semmire nem emlékszem.

Lassan próbáltam behajlítani a lábam, de minden egyes mozdulat kínszenvedés volt. Főleg a karomban és a bal lábamban éreztem a nyilalló fájdalmat, egyszerűen egy kicsit sem tudtam mozogni.

- Hé, nyugi – nézett el a lábam felé, majd egyik kezével óvatosan megragadta a térdhajlatom, és visszatette eredeti pozícióba a lábam. Istenem, milyen gyengéd minden érintése.

- Mennyi az idő? – kérdeztem halkan, mert még az előbbi tette hatása alatt voltam.

- Fél tíz tájékán lehet – nézett az égre, minta ő azt használná óra helyett. Talán így is van?

- Haza kéne mennem.

- Előbb látnia kell egy orvosnak – bólogatott határozottan – Menni sem tudsz. Hogy akarsz te így hazamenni? – vitte fel a hangsúlyt a mondata végén az egekbe.

Bármennyire is fáj, igaza van. Minden mozdulat felér egy kínzással, így hogy tegyek meg egy lépést is hazáig? Rádöbbenve, hogy nem mond hülyeséget a srác, sóhajtottam egyet csalódottan, majd lehunytam a szemeim. Most mi lesz? Nem maradhatok itt, bármennyire is kellemes társaság ez a rejtélyes srác. Annyira szép a szeme. A szájáról pedig ne is beszéljünk. Olyan teltek az ajkai, alig tudom levenni róla a szemem, ahogyan itt az ölében fekszem. Most jut eszembe… Még a nevét sem tudom.

- Hogy hívnak? – És miért vagyok tőled ennyire lenyűgözve?

- Justin – válaszolta szégyellősen, majd halványan elmosolyodott. – És téged?

- Emily.

- Emily… - ízlelgette a nevem, melytől csaknem elszégyelltem magam.

- Nos, Justin – mondtam kissé meghajlítva a nevét – Köszönöm, hogy segítettél – biccentettem, már amennyire tudtam. Nem is felelt, csak viszonozta a mosolyom.

- Most pedig kórházba viszlek – jelentette ki. Tessék?

- Azt nem lehet – tiltakoztam azonnal. Anyáék megnyúznának.

- Muszáj, Emily, a sérüléseid elég komolyak – nézett végig rajtam. Belepirultam cselekvésébe. Hiába is tudtam, hogy nem feltétlenül fiú szemmel nézett végig rajtam, az arcom akkor is égett, hiszen méreget. Egy pillanatra a fejem felé nézett, de mikor észrevette, hogy arcom vörösebb a kelleténél, elvigyorodott. - Te elpirultál – közölte vigyorogva, mintha valami bűncselekményt követtem volna el ezzel.

- Nem igaz - szakítottam meg vele a szemkontaktust – csak… fázom –szaggattam a beszédem. Meg kéne tanulnom hihetően hazudni. Justin következő mozdulatával levette a pulcsiját, majd óvatosan rám terítette. Ettől nem hogy fáztam, szabályosan kivert a víz.

- Jobb? – kérdezte lágyan. Megborzongtam. Miért történik ez?

- Igen – suttogtam. Ez a srác megigéz.

- Na gyere, ülj fel – vette le az arcomról a kezeit – Segítek.

Nyeltem egy nagyot, mert tudtam, ez rettentően fájni fog. Justin rám nézett, majd megnyalta ajkait. Ha így folytatja, esküszöm, hogy a kezei közt gyulladok fel.

- Oké, most emeld fel egy kicsit a fejed – adta az utasításokat, én pedig igyekeztem úgy tenni, ahogyan mondja. 

Lassan mozdítottam a fejem öléből, mire ő hirtelen karjával átkarolt hátulról, és így segített felülni. Egyszerre éreztem bizsergést és szörnyű fájdalmat, ami meglehetősen furcsa kombináció volt. Még akkor sem éreztem ilyet, amikor Briannel voltam együtt. Hogy lehet az, hogy egy idegen képes erre, egy olyan pasi pedig nem, akivel négy hónapja járok? Járok még vele egyáltalán? Ha valóban ő ütött meg, akkor biztosan vége mindennek. 

- Rendben vagy? – nézett rám nagy szemekkel, amikor sikerült felülnöm. Csak akkor tudtam jobban megvizsgálni őt. 

A ruhái elhanyagoltak voltak, néhol szakadásnyomok látszódtak rajtuk. Teljes feketébe öltözött, felülről atlétát viselt. Izmai tökéletesen kirajzolódtak a rá feszülő trikó miatt. Volt egy vágás a jobb karján, ami még most is elég csúnyán nézett ki. Vajon milyen lehetett akkor, amikor szerezte? De ami még jobban érdekel: hogyan szerezte? 

- Válaszolsz is, vagy csak méregetsz? – vigyorodott el. Ó, a rohadt életbe.

- Bocsánat, én… csak… - dadogtam, mint egy komplett idióta. Justin a fejét rázta vigyorogva. Szóval kiröhög. Ha látná magát kívülről, nem röhögne.

- Készülj, emellek – helyezkedett közel hozzám. Tessék?

- Mit csinálsz? – pislogtam sűrűn. Választ sem adott, helyette bal karját lassacskán térdhajlatom alá helyezte, jobb kezével pedig hátulról karolt át, és felállt. 

- Minden rendben? – kérdezte, mikor sikerült felállnia. Bólintottam. – Döntsd a fejed a mellkasomra, nem szabad, hogy a fejed mozogjon – mondta.

Így is tettem, mire ő kicsit lejjebb hajtotta a fejét, így a szája pontosan az orromnál helyezkedett el. Basszus.

- Indulok – közölte és nyelt egyet. 

Megindult a helyi kórház felé, ami nagy szerencsémre – vagy nem – itt van a közelben. Út közben végig a szívverését hallgattam, ami majdhogynem elringatott. Ráadásul a leheletét éreztem az orromon, ami olyan kellemesen meleg volt. Hihetetlen. Nem is ismerem, mégis annyira megnyugtat a közelsége, hogy az már abnormális. Lenyűgöz, hogy mennyire ért ahhoz, hogy érjen hozzá egy lányhoz. Hány barátnője lehetett már? Biztosan vagy két tucat. Egy ilyen pasi után tutira omlanak a csajok. Nem tudom, mennyi ideig vihetett, de én öt perc után úgy éreztem holtfáradt vagyok, így lassacskán elszenderedtem a karjaiban.

- A kishölgynek átmeneti amnéziája van – hallottam egy férfihangot – Legfeljebb két hét, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba.

Hol a vagyok? Annyira kórház szag van. Ó, talán mert Justin éppen kórházba vitt, amikor én úgy döntöttem kidőlök. Lassan nyitogatni kezdtem a szemem, azonban a közvetlenül felettem levő neonlámpa fénye rögvest rám vetült, így kénytelen voltam visszacsukni.

- Emily, hall engem? – kérdezte tőlem a férfihang.

- Igen – feleltem hunyorogva.

Pár másodpercen belül egy kattanás kíséretében megszűnt a vakító fény, amely éppen a szemembe sütött, így kényelmesen ki tudtam nyitni a szemeim. Egy talpig fehérbe öltözött középkorú férfit pillantottam meg, amint egy dossziét tart a kezében. Biztosan orvos. Közvetlenül mellette Justin ácsorgott, és a szemeimbe nézett, majd elmosolyodott. Szent ég.

- Hölgyem, kívánja, hogy értesítsük a szüleit a történtekről? – tette fel diplomatikus kérdését az orvos. Az kéne még. Ha anyáék idejönnének, el sem mehetnék vagy egy hétig ebből a steril világból. Utálom a kórházakat.

- Nem, köszönöm – mondtam, majd végignéztem magamon. Egy ágyban feküdtem ugyanabban a ruhában, ami a bulin volt rajtam. Hála Istennek nem öltöztettek át abba a kórházi göncbe. A karom és a térdem fáslival be volt kötözve. Óvatosan mozgatni kezdtem, és meglepő módon már nem fájt annyira.  Biztosan valami gyógyszert adtak be, amíg aludtam. Jut eszembe, meddig aludtam? Ijedten pillantottam az éjjeli szekrényre, amely fél tizenegyet mutatott. Hát, sosem voltak alvászavaraim.

- Hogy érzi magát, hölgyem? – lépett be egy alacsony, tip-top nő szintén fehérben – Fáj még a feje? – fordította el fejem lassan először jobbra, aztán balra.

- Egy kicsit még sajog, de már sokkal jobb – mosolyogtam rá. Egész szimpatikus volt.

- Ha jól érzi magát Emily, hazamehet – biccentett egyet az orvos -, viszont vigyázzon a hirtelen mozdulatokkal és a feje mozgatásával – adta ki az utasításokat.

- Értettem – bólintottam egyet, majd Justinra pillantottam. Zsebre tett kézzel figyelt, s nem tudtam tőle nem elvörösödni. Szerintem fel sem fogja, mennyire karizmatikus.

Az orvos kiment a szobából, a nővér pedig segített felülni. Igazított egy utolsót a térdemen lévő kötésen, majd a szemeimbe nézett. 

- Rendben, most már távozhat, vigyázzon magára – mosolyogott rám, és az orvos példájára ő is kiment a szobából. Justin kivette kezeit a zsebéből, aztán lehajtott fejjel megindult, közben szempillái alól nézett rám, majd elém állt. Ketten maradtunk.

- Elaludtál, amíg vittelek – mosolygott le rám. Úgy látszik ő ilyen „szeretem közölni a tényeket” ember. 

- Fáradt voltam – nyögtem ki elfojtott hangon. Megbabonáz. 

- El is rabolhattalak volna – közölte, majd még szélesebb mosolyt virított rám. Nagyot nyeltem. Hirtelen megszállta tudatomat a gondolat, hogy ha komolyan elrabol, akkor mit csinált volna velem. Ebbe bele sem gondoltam, Isten igazából azért, mert nem nézném ki belőle, hogy ilyet tenne. Vagy mégis? Lehet, hogy a szép külső csak egy álca? Az igazat megvallva, fogalmam sincsen, de egyre jobban szeretném tudni. 

- De nem tetted – néztem el róla, majd a földet kezdtem vizsgálgatni. Annyira zavarba hoz. Egyik pillanatban még kedves, a másikban pedig kinyögi, hogy el is rabolhatott volna. Micsoda egy kiszámíthatatlan srác.

- Miért bízol bennem ennyire? – kérdezte rekedtes hangon. És még eddig hittem azt, hogy kiszámíthatatlan. Mi a francot feleljek most erre? Magam sem tudok már semmit. Felelőtlen döntés volt tőlem elszenderedni a karjaiban, hisz nem ismerem. 

- Én sem tudom – suttogtam. Egyszerűen csak elvarázsol és kész. Nem találok más magyarázatot. – Késő van, haza kell mennem – váltottam témát, mielőtt még kínosabb lenne a helyzet. Justin csak mosolygott, majd segített felállni. Olyan kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor mit gondolhat magában.

- Furcsa lány vagy – jelentette ki. Ó, szóval ezt gondolja magában. Milyen kedves.

- Nálad nem furcsább – vágtam vissza. Legalább valami frappánsat nyögtem ki idióta dadogás helyett.

- Furcsa vagyok, csak mert segítettem egy lánynak, aki az út közepén feküdt eszméletlenül? – ráncolta a szemöldökét. Szóval nem csak helyes, de még esze is van. 

- Furcsa vagy, mert már biztonságban vagyok, te pedig még mindig itt vagy – feleltem. Üdv, agyam, jó újra viszont látni.

- Nos, miután úgy határoztál, hogy elalszol a karjaimban, gondoltam nem foglak itt hagyni magatehetetlenül egy kórházi szobában – nézett a szemeimbe, viszont észrevettem az elfojtott mosolyát, amit időközben nekem akart szánni. Tudom, hogy hülye vagyok, de miért kell ezt így kihangsúlyozni? 

- Hát… - jöttem ismét zavarba – Köszönöm – biccentettem. Megrázta a fejét vigyorogva, majd felém nyújtotta egyik kezét. Élvezi, hogy így zavarba hoz? Biztosan, mert mindig vigyorog, amikor elpirulok.

- Gyere, menjünk – húzott fel az ágyról. Miért imádom ennyire, amikor megérint? Ajkamba harapva álltam fel, majd ő megragadott a derekamnál, és megindult.

Lassacskán sikerült kibicegnem a kórházból Justin segítségével. Jobb karom a nyaka körül volt, ő pedig támaszomként segítette minden lépésem. Annyira kedves. Mégis, olyan furcsa nekem ez a helyzet. Teljesen idegen srác, és úgy viselkedik, mintha már legalább ezer éve ismerne. Vajon szimpla érdekből csinálja ezt, vagy léteznek még ilyen kedves emberek a világon? Magam sem tudom már.

Út közben eléggé csendesek voltunk. Én gondolkoztam, ő pedig… Nos hát nem tudom, hogy mit csinált. Arca egész végig kifejezéstelen volt, ami idegesített. Tudni akartam, hogy mire gondol. Biztosan eléggé gáznak ítéli meg a helyzetet, és csak azért segít, mert ilyen szerencsétlen vagyok. 

- Itt balra – álltam meg a kanyarnál, hogy meg tudjak fordulni.

- A gazdag negyed – suttogta keserűen. – Melyik a házatok? – nézett körbe.

- Meg fogod látni nemsoká – meredtem magam elé. Akarom én egyáltalán, hogy lássa a házunkat? Ha ennyire semmibe nézi a gazdagokat, vajon mi lesz, ha megtudja, hogy a miénk a negyedik legdrágább ház egész New York-ban? – Az lesz az – mutattam előre, és félve vártam a reakcióját.

- Hű – tátotta a száját – Itt laksz? – nézett felém érdeklődően. Nem feltétlenül erre számítottam. De talán csak nem akart bunkó lenni, hogy azt mondja „úristen, jó gazdag szerencsétlen vagy”, mert valami azt súgja, ilyesmit gondolhatott magában.

- Igen – bólintottam, elhessegetve a negativitást a fejemből. 

- Hát… - nyelt egyet – Nem semmi. – biggyesztette le az alsó ajkát. Erről beszéltem.

Nem telt bele két percbe, már meg is érkeztünk a kapunkhoz. Justin egész végig a házat kémlelte. Úgy nézett, mint aki még sosem látott ehhez foghatót. Valószínűleg így is van. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam az előbbi kijelentése miatt, ezért kötelességemnek éreztem mondani valamit.

- Nos – néztem rá nagy szemekkel. – Köszönök mindent – próbáltam elővenni a mosolyom, közben pedig égtem belülről, mert ismeretlen okoknál fogva nem akartam, hogy elmenjen.

- Igazán nincs mit – felelte egy fél mosollyal kísérve. 

- Hát akkor, szia – meredtem először a földre, majd lassan pillantottam fel rá. Jaj, kérlek hadd lássalak még.

- Szia – mosolygott, aztán pedig megfordult, és elindult a másik irányba. Egy ideig néztem utána, de végül elpillantottam. Hát valóban igazam volt, nem akar többé látni. Miért is hittem egy pillanatig is, hogy nem így van? Az is lehet, hogy barátnője van. Ki tudja? Hiszen nem is ismerem. Csalódottan fordultam a kapu felé, és készültem beütni a kódszámot, amikor a nevemet hallottam magam mögül. 

- Emily – szólított. – Még látjuk egymást? – kérdezte szégyellős vigyorral. Ez az.

- Ha gondolod – mosolyogtam rá, magamban pedig örömtáncot jártam. Annyira elöntöttek az érzések, hogy lassan már összekevertem őket. Az elégedett mosolyt viszont nem tudtam lemosni az arcomról egy pillanatra sem.

- Holnap, hat óra a padon? – harapott ajkaiba. Mindjárt összeesek még egyszer.

- Ott leszek – bólintottam, és igyekeztem nem mutatni mennyire örülök. Justin most már véglegesen megfordult, és eltűnt a horizonton.

Még mindig vigyorogva álltam ott a kapuban, valószínűleg aki látott teljesen hülyének nézett. Mikor sikerült beütnöm a kódot, felkecmeregtem a lépcsőn, és benyitottam. Anya és apa éppen a konyhában ügyködtek, és amikor meglátták az ábrázatom, teljesen elszörnyedtek. El is felejtettem, hogy is nézek ki.

- Emily Belle, mi a fészkes fene történt veled? – dobott ki anya mindent a kezéből, és hozzám szaladt. Sebeim szeme elé tárulásakor csak még jobban elsápadt, szája pedig tátva maradt. Most mit mondjak? 

- Nem tudom – feleltem. Hülyén hangzik, de ez az igazság.

- Mégis hogy érted azt, hogy nem tudod? – hitetlenkedett apa. Sóhajtottam egyet, és elbicegtem a kanapéig, majd mindent elmeséltem nekik.  Némely részletnél, mint például annál, hogy „egy ismeretlen srác ölében ébredtem”, vagy hogy „ő vitt el a kezében a kórházba” egyre csak nagyobbra kerekedett a szemük, engem pedig kezdett frusztrálni rémült arckifejezésük.

- Jézusom, Emily – tette szája elé a kezét anya – Mondtam neked, hogy azzal a sráccal nem stimmel valami, de te nem hallgattál rám, mert makacs öszvér vagy – tett szemrehányást anya. Ó, szóval az új nevem Emily Makacs Öszvér Miller. Milyen jól hangzik.

- Tudom, anya, hülye voltam, hogy nem hallgattam rád – tettem a kezem az övére – Soha többé nem találkozom vele – jelentettem ki. Fájt, hogy ennyire átvertek, de legalább kétszer ne kövessem el ugyanazt a hibát.

- Ha rajtam múlik, biztosan nem – vette elő védelmező tekintetét apa. – Gyere, felviszlek a lépcsőn, a térded eléggé megsérült – vett a karjaiba, akárcsak Justin tette. 

- Köszönöm, apa, innen már megy – tett le a szobám ajtaja előtt.

Benyitottam, majd vettem egy mély levegőt. Úgy döntöttem, hogy ez után a hosszú nap után megyek, és elteszem magam holnapra. A fürdést jelen különleges esetben kihagytam, hiszen a kezem és a lábam is kötésben van, majd holnap elintézem. Leráncigáltam magamról a ruhámat, viszont amikor a nadrágomhoz került a sor, kiesett belőle a telefonom. Gyorsan felkaptam, és láttam, hogy öt nem fogadott hívásom és három SMS-em érkezett, ráadásul mindegyik Leahtól. 

Feladó: Leah „Hova tűntél?” „Ne ijesztgess, vedd már fel” „Emily, amint látod, hogy írtam jelezz”

Feladó: Emily Hazaértem épségben. – írtam egyszerűen.

Feladó: Leah „Hála az égnek, holnap beszélünk”

Az éjjeli szekrényemre helyeztem a telefonom, és átöltözés után le is dobtam magam az ágyra.  Micsoda nap. Annyi minden történt ma. Estély, buli, Brian, képszakadás és Justin. Olyan hihetetlennek hangzik, hogy Brian volt az, aki ilyen állapotba tett. Abban biztos lehet, hogy többé sosem fog a közelembe kerülni. Dühít ez az egész, de közben fáj is, hiszen szerettem, és azt hittem ő is engem. Justin pedig… Minden olyan váratlanul és zavarosan jött. Egy dolog biztos azonban: még biztosan lesz dolgunk egymással. 

Mik történnek itt ejjha ;) Feltűnt Justin, ahogyan remélem sokan vártátok.Remélem tetszett :)

Most az előző részről egy kicsit. Láttam már 20 likeom érkezett ami nagyon jó, és a nyolc komiért is hálás vagyok!:) Na de ami kiakasztott... Az a 16 rendszeres olvasó. Ez... Wow. Első rész... És 16... Szavakat sem találok... talán csak egyet: köszönöm! ♥ Nagyon sokat jelent:)

Még egy dolog... Nos, az a helyzet, hogy otthon különböző okok miatt nincsen netünk, ebben a hónapban már nem is lesz, így nem tudom milyen időközönként tudom feltenni a részeket. Ezért is hoztam ezt hamarabb, hogy számítsatok rá, hogy a következőt később hozom. Próbálkozok net elérhetőséget keresni, hogy tudjatok olvasni:) Legközelebb találkozunk, sziasztok! ♥