1st chapter - Let me go!

-*- Emily szemszöge -*-

- Én ezt nem vagyok hajlandó felvenni – jelentettem ki a plafonig érő tükröm előtt állva teljes mértékben undorodva magamtól.

- Kicsim, tudod, hogy apádnak ez nagyon fontos – győzködött anya meggyőző, mégis lágy tekintettel – Te is láttad mennyit szenvedett ezzel a projekttel. Hónapokon keresztül csak a dolgozószobájában élt, és most végre megkapta érte a jutalmat. Ne okozz neki csalódást, kislányom – érvelt.

Bár nem szívesen, de be kellett vallanom, igaza van. Apa megdolgozott mindezért, ez a parti kijár neki. Mégis, ki a franc gondolta volna, hogy amikor azt mondta szombat este buli, arra célzott, hogy egy komplett 18. századi nőnek kell öltöznöm? Fűző, harisnya, és egy förtelmes habos-babos ruha. Tiszta retró. És ha mindez még nem lenne elég, ma este buli van Briannél, és én nem lehetek ott. Mi ez, ha nem igazságtalan?

- Anya, nem kapok levegőt – fulladoztam, amikor olyan szorosra húzta meg a fűzőmet, hogy csodálkoztam, megúsztam egy bordám károsodása nélkül.

- Nyugodj le, Emily, csak egy órát kell benne kibírnod – ráncigált ide-oda fűzés közben.

Csak egy óra, ó, hát persze. Addig pedig még a levegőt is megvonják tőlem, nem csak a ma esti házibulit.

- De ugye utána mehetek Brianhoz? – erősködtem.

Anya szúrósan nézett rám, amitől szabályosan megborzongtam, hiszen tudom, hogy ilyenkor mi a válasza. Lesütöttem a szemem, majd csalódottan magamat méregettem. A hajam egy szénaboglyaként állt mindenfelé, a fodrász szerint viszont ez az új divat. Legyen neki igaza. 

- Emily Belle Miller, ne vágj ilyen képet! – riadtam fel anya éles hangjára.

Egy pillanatig azt hittem hangosan gondolkoztam, de aztán rájöttem: anya túl jól ismer. Tudja, hogy ez az egész „öltözzünk királylányosan” dolog nem az én terepem. Szívesebben flangálok inkább tornacipőben és laza cuccokban, vagy éppenséggel abban, amit magam készítek.

- De most komolyan, te felvennéd ezt? – mutattam a ruhára nemtetszésemet imitáló arckifejezéssel. Ez a szoknyának nevezett alsórész körülbelül úgy nézett ki, mintha öt különböző függönyt összevarrtak volna. Egyszerűen felfogni sem tudom, hogy mi a fészkes fene volt ezen 5000 dollár. 

Anya összefonta karjait a melle alatt, majd körülírhatatlan tekintettel meredt rám. Utánoztam őt, és szavak nélkül folytattuk tovább a kommunikációt. Nem volt valami kényelmes ugyanolyan pozícióban állni, mint ő, hiszen rajtam egy rogyásig meghúzott undorító fűzős ruha van, rajta pedig egy gyönyörű Louis Vuttion, ami nem csak eszméletlen elegáns, hanem biztosan szörnyen kényelmes is. 

- Oké, ha ettől megnyugszol, elmehetsz a házibuliba – adta be a derekát egy szemforgatás kíséretében, mire nekem egy ezer wattos reflektorfény csillant fel a szememben -, de csak ha kibírod ezt az egy órát ebben a ruhában grimaszok és illetlen szavak nélkül – kötötte meg az alkut. Győzelem. 

Boldogan kezdtem tovább szedelőzködni, anya pedig feszülten figyelte minden mozdulatom. Éppen a nyakláncomat készültem feltenni, amikor kopogtattak az ajtómon. 

- Hogy van az én gyönyörű kislányom? – nyitott be örömtelien apa, és úgy ölelt magához, mint egy öt évest. 

- Apa, kérlek, ne szorítsd ki belőlem a maradék levegőt is – nyomtam el magamtól.

Teljes mértékben látszott rajta, hogy semmi sem tudná lerontani a kedvét ebben a pillanatban. Ez az ő estéje, az ilyeneket pedig mindig élvezi.

- Ideje mennünk, már az összes vendég megérkezett – invitált ki minket a szobámból. 

Egy utolsót igazítva ezen a szörnyű göncön elindultam anyuék után, és tudtam, itt kezdődik a dögunalom. Elkényeztetett örökösök, öreg taták és mini hercegek fognak sorjában táncra kérni, nekem pedig mindegyiket el kell fogadnom, mert ha nem, annak híre lesz. Ki nem állhatom ezt a szarságot. 

- Ezennel ünnepélyesen megnyitom az estélyt, kezdődjék nyitótáncunk, a keringő – hallottam apa utolsó szavait a beszédéből.

- Szabad egy táncra, Miss. Miller? – zökkentettek ki lelki békémből.

Remek. Az egyes számú szerencsétlen. Nem lehetett több a srác tizennyolcnál, az arca ki sem látszott a szeplőkből, és olyan hanglejtése volt, hogy a hátamon egy szabályos ívben futkározott tőle a hideg.

- Hát persze – hogy nem. Magamra erőltettem egy vigyort, majd Mr. Szeplő behúzott a parkettre.

Csak legyen már vége.

~*~

Már csak öt perc Istenem, add, hogy senki ne kérjen fel. Letáncoltam az összes lábízületemet, képtelen vagyok megtenni még egy lépést ebben a magas sarkúban. Jelenleg egy záró tánc folyik, amiből nekem sikerült ügyesen kimaradnom. Igaz, hárman is harcoltak azért, hogy velük táncoljak, de én egy hihető kifogást találva – mint mindig – meglógtam.  

- Emily, hol vagy? – hallottam anya hangját, amint engem keres.

- Itt vagyok – tettem úgy, mintha most jöttem volna a mosdóból.

Anya persze - ahogyan általában – rájött, hogy a mosdóban tartózkodásomnak semmi köze ahhoz, hogy vécére kellett mennem. Gyanakodva nézett rám, én pedig az ajkamat kezdtem rágcsálni, és próbáltam rá úgy pillantani, mint aki bánja a tettét. 

- Na, menj a bulira mielőtt halálra unod magad – intett anya lezseren, mire nekem egy jóleső sóhaj hagyta el a szám – De aztán óvatosan, kisasszony!

- Jó, jó – forgattam meg a szemeim. Nem szeretem, amikor úgy kezel, mint egy óvodást.

Sietősen és izgatottan felrohantam a szobámba. Egy pillanat alatt tulajdonképpen leszakítottam magamról ezt a göncöt, majd összeválogattam egy elfogadhatót. Semmi nem volt nagyobb megkönnyebbülés, mint levenni a rémes magas sarkút, ami már egy tucatnyi vízhólyagot keletkeztetett egy óra leforgása alatt. A hajam kiengedtem, miután kiszedtem belőle azt a millió hullámcsatot, amit a fodrász rakott bele, majd futottam is a földszintre.

Mire lementem, már egy lélek sem volt az estélyen, csak a takarítók. Fogtam a telefonom, majd kiabáltam egy nagy „elmentem”-et, és már futottam is Brianhoz. Végre vége ennek a borzalomnak. Olyan felszabadító érzés ilyen lazán mászkálni tornacipőben még a kétezer vízhólyag ellenére is. Már láttam a célomnak kitűzött házat az utca végén, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Ki más lehetett volna, mint a legjobb barátnőm, Leah.

- Hol a büdös francban vagy már? – szólt bele türelmetlenül.

- Az ajtó előtt – feleltem vigyorogva, hiszen kérdésre éppen a kapuhoz értem.

A következő pillanatban Leah őrült módjára rontott ki a házból, és a nyakamba ugrott.

- Azt hittem már el sem jössz a teapartiról – ráncolta szemöldökét.

Tipikusan nem az az ember, aki megértené az ilyesmit, így nem is kezdtem el a szokásos „ez nem teaparti, hanem apám fontos estélye” szöveget, inkább elintéztem egy egyszerű mondattal.

- Leah, tudod, hogy apámnak fontos volt, nem hagyhattam cserben – magyarázkodtam.

- Persze, persze – legyintett – Na, gyere – húzott befelé. Mit is vártam.

A házba lépve már minden a feje tetején volt: konfettik és műanyag poharak mindenütt, részeg emberekről nem is beszélve. Az összes haverom ott volt, egyedül azt az embert nem láttam, akit kerestem.

- Hol van Brian? – kérdeztem barátnőmtől, miközben szemeimmel folyamatosan kerestem az érintett személyt.

- Legutóbb kint láttam a srácokkal – vonta meg a vállát Leah.

Szó nélkül kimentem az udvarra, és valóban megpillantottam őt. Mint mindig, most is eszméletlenül nézett ki, minden mozdulata olyan volt, mintha csak elvarázsolni készülne mindenkit. Csodálva néztem őt, azonban mikor a haverjai észrevették, hogy feltűntem a színen, kiabálni kezdtek. Jó, nem vagyok szégyellős, de elpirulni ilyenkor mindig szokásom. Nem tudom melyik csodás családtagomtól örököltem ezt.

- Bébi – fordult hátra Brian, majd a karjaiba vonva, mit sem törődve a körülötte levő hat sráccal lesmárolt.

Élvezem, amikor nyilvánosan letámad, mert ez azt jelenti, nem szégyell. Ami azt illeti, én sem őt, hiszen a legjobb pasi, akit csak ismerek. Egyáltalán nem értem, hogy anya miért nem kedveli.

- Hiányoztál – suttogtam a szájába, bár nem voltam benne biztos, hogy hallotta a srácok ordibálásától.

- Te is – mormogta, majd egy puszit nyomott a számra.

- Menjetek szobára – szólalt meg Peter, mire mind a hat ökör röhögni kezdett.

- Fogd be a pofád, Johnson – csitította le Brian.

Néha tök jó valaki olyan csajának lenni, akinek tekintélye van. Igaz, én nem ezért vagyok Briannel, hanem mert teljes szívemből szeretem, és örülök, hogy ezzel ő is így van. Legalábbis remélem.

- Gyere, bulizzunk – húzott befelé a zene központjába.

Beletörődve a helyzetbe követtem őt az óriási nappaliba. Behúzott egészen a parkett közepére, a legnagyobb tömegbe, majd nekem préselődött és táncolni kezdtünk. Jól esett végre a sok komolyzene után valami normális ütemre rázni magam, főleg egy ilyen pasival, mint ő. Vidáman, nevetgélve táncoltunk Briannel, közben pedig elcsattant néhány csók is. Körülbelül négy számot tolhattunk végig, mikor megszomjaztam.

- Megyek, iszom valamit, te kérsz? – kiabáltam Briannek hogy hallja, amit kérdezek.

- Nem, addig elmegyek mosdóba – kacsintott egyet, majd szét is váltunk.

A bárpulthoz mentem, éppen öntöttem magamnak a jéghideg narancslevemet, amikor rám mért támadás ért hátulról. Úgy megijedtem, hogy ki is öntöttem a fele narancslevet az asztalra. Mérgesen, mégis ijedten fordultam hátra, és magam előtt láttam Jasont. Totál részeg volt.

- Emily, milyen jó a segged ebben a gatyában – pillantott a hátam mögé, de a lábán alig állt.

- Húzz innen és üsd ki magad – léptem el tőle, és Leah felé vettem az irányt. Már majdnem odaértem hozzá, amikor egy srác megelőzött, így úgy döntöttem nem is zavarom. Tudom, mennyire utálja, mikor valaki félbeszakítja pasizás közben.

Egyedül kezdtem érezni magam, hiszen mindenki volt valakivel rajtam kivéve. Utálom, amikor ez van. Bulizni szeretnék, és nincsen kivel. Mondhatom, fantasztikus. Nagy magányomban Brian keresésére indultam.

Először a mosdóhoz mentem, de miután láttam, hogy ketten hánynak, négyen pedig a földön fetrengenek, így inkább visszafordultam. Az egész földszintet átkutattam: a nappalit, a fürdőszobát, az étkezőt, de Briant nem láttam sehol. Az emelethez vezető lépcső felé vettem az irányt, majd hevesen szedtem a lábam. Kezdtem pánikba esni, hiszen ez az ő háza, az ő bulija, hova a rohadt életbe tűnhetett?

Ahogy elhaladtam a szobák mellett, nem kevés embert láttam, amint éppen párosodnak, így csőlátással mentem végig a folyosón. Az egyetlen rossz pont ebben az volt, hogy a fülemet nem tudtam becsukni, viszont a fokozódó ideg és pánik kezdett rajtam eluralkodni, ezzel kikapcsolva a körülöttem lévő eseményeket. Mindenhol körülnéztem, még a szobájába is benyitottam, de üres volt.

Kétségbeesésemben az erkélyt céloztam meg. Ha már Briant nem találtam sehol, legalább levegőt kapjak. Kis léptekkel odaballagtam az erkély korlátjához. Mindkét kezemmel megragadtam a fát, majd szuszogva lehajtottam a fejem és próbáltam összeszedni magam. Mi történt? Azt mondta csak mosdóba megy, ott nem volt. Sőt, sehol nem volt. Felfogni nem tudom, hogy mi történhetett. Lassan, az agytekervényeimet jártatva pillantottam fel a szemben lévő utcára. Egy fiú volt ott, idegesen pillantgatott minden irányba, és megszólalásig hasonlított Brianre. 

Az ott Brian, te idióta!- szólalt meg a tudatalattim. Megkövülve figyeltem a történéseket, hiszen teljesen úgy nézett ki, mint aki bujkál valami, vagy éppen valaki elől. Fekete pulcsiban, kapucnival a fején járkált fel s alá vagy két percig, amikor a semmiből egy barna hajú, csinos alkatú lány tűnt fel, és Brian karjaiba omolva száját az övére tapasztotta.

Kimeresztett szemmel és megbénult végtagokkal meredtem a látvány felé. Hinni sem akartam a szememnek. Abban a szent minutumban, mikor felfogtam, hogy nem csak puszta látomás ez az egész, a vérnyomásom abnormálisan magasra szökött fel, a légzésem felgyorsult, és éreztem, amint a düh átjárja az egész testem és forrni kezdek. 

- Brian! – kiáltottam teli torokból olyan hangosan, hogy valószínűleg két utcával arrébb is lehetett hallani.

Ő és a lány azonnal felpillantottak. Láttam, amint az a szemétláda a hang forrását keresi, aztán megpillant engem az erkélyen. Egy másodperccel később már nem is volt a karjaiban a csaj. 

Fortyogva, egyszerűen körülírhatatlanul mérgesen fordultam meg, és elhagytam az erkélyt. Annyira dühös lettem, hogy tornádóhoz méltó módón suhantam át az emeleten. Mindent, ami csak az utamban állt fellöktem, elborítottam vagy széttörtem. Mire a földszintre értem, a mögöttem levő ösvény apokalipszis jellegűen nézett ki, de jelen pillanatban az érdekelt a legkevésbé. Fogtam magam, és készültem elhagyni a házat, azonban egy kéz visszarántott.

- Ez rohadtul nem az volt, aminek látszott, Emily – kezdett magyarázkodni Brian, én meg tulajdonképpen méltatni sem mertem arra, hogy ránézzek.

- Én meg rohadtul leszarom, nem vagyok vak, vége van! – hadartam dühösen, és futni kezdtem hazafelé. Hihetetlen, hogy ismét átvertek. Pár erőtlen lépés után hátrapillantottam, és láttam, hogy Brian nem tágít. 

- Hallgass már meg, Emily! – kiabált utánam lihegve.

- Kopj már le, nem érted, hogy vége?- lettem egyre dühösebb.

Hirtelen nagy erővel megragadta a felkaromat, és erőszakosan magával szembe fordított. A szeme világított a dühtől, az enyém sem nézhetett ki másképpen. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, hiszen ilyet még sosem csinált, de tartottam a magabiztos és dühös lány szerepét.

- Velem te kibaszottul nem beszélhetsz így, megértetted? – szorította egyre erősebben a karom, mire felszisszentem.

- Eressz már el! – próbáltam kiráncigálni magam erős szorításából elég kevés sikerrel. Fel sem fogtam, hogy ő teszi velem mindezt, aki nemrégen még a karjaiban tartva csókolgatott. Erre a gondolatra a szervezetem mintha túllépett volna egy határt, minden kikapcsolt körülöttem, és annyira dühös lettem, hogy erőből tökön rúgtam.

- Te ribanc! – kiáltott fel fájdalmasan, majd összegörnyedve a sértett terültéhez helyezte a kezét.

- Remélem, most már lekopsz és eltűnsz a büdös francba – köptem oda neki a szavakat.

Elégedetten, mégis forrva fordultam sarkon és otthagytam, közben pedig fájdalmasan simítottam meg a fájó területet a felkaromon. Hogy lehet valaki ilyen gerinctelen barom? És még én nem beszélhetek így vele? Hihetetlen, hogy nem vettem észre ezt. Egy idióta vagyok.

Öt métert megtéve ismét éreztem az erős szorítást ugyanazon a helyen, de ezúttal sokkal keményebben. Megfordultam, de reagálni sem volt időm, egy ököl súrlódott teljes erővel az arcomnak. Kezeim azonnal a fájó pontra helyeztem, közben pedig zuhantam a padlóra. Csak annyit láttam, hogy Brian elégedetten mosolyog, aztán egy következő ütést mérve rám teljesen megfoszt az eszméletemtől. 

 

Sziasztok!

A mindenit de ideges vagyok. De komolyan. Ez lenne az első rész, és rettentő kíváncsi vagyok a véleményekre. Szeretném, ha a blog olyasféle áttörés lenne. Olyan, amilyet eddig még senki sem csinált. Csak reménykedni és hinni tudok benne, hogy sikerül. Szeretnék mondani pár szót a blogról, mielőtt elköszönök:)

Először is. Abszurd, hogy még el sem kezdődött a blog, nem volt benne semmi, és máris 4 feliratkozóm van. Ez elképesztő, úgy a szó szoros értelmében. Fogalmam sincs, hogy az a négy ember hogyan találta meg a blogot, de nagyon köszönöm nekik :)

Aztán. Gondolom észrevettétek, hogy vannak csúnya szavak, és lesznek is. Kitenném a 16-os karikát (vagy a 18-asat, nem tudom még...), hogy figyelmeztesselek titeket ez így fog menni. Remélem ettől függetlenül tetszett, és olvasni fogjátok.

Van itt még valami, mégpedig a részek alatti Like és Dislike gomb. Sokat jelentene, hogyha végigolvastátok a részt, akkor rányomnátok aszerint, hogy tetszett-e vagy nem. Így láthatom az arányokat is:)

Végül, de nem utolsó sorban pedig a feliratkozás. Észrevettem, hogy nem szűnt meg a Google Reader, de ami azt illeti nem bízom meg benne, lehet, hogy akármelyik pillanatban elveszik. Szóval én maradnék a Bloglovin'-os megoldásnál, ha nem probléma:)

Azt hiszem, hogy ennyi. Minden rész után ide fogok írni, felülre már nem, mert így korrektebb. A részek körülbelül három-négy naponta fognak felkerülni, ez mind az időmtől és az ihletemtől függ persze, de próbálkozom:) Találkozunk legközelebb, addig is komizzatok! :)