21st chapter - How did you find out?

-*- Emily szemszöge -*-

Nem tudok menni. A lábaimból kifogyott minden erő, az összes ízületem és izomszalagom egyszeriben felmondta a szolgálatot. Képtelen vagyok egy lépést is tenni innen, mert túl sötét van, és ezt csak most érzékelem, amikor nem tudok Justin biztonságos karjaiba menekülni. Valahogy mégis ki kell jutnom innen.

Tettem egy határozott fordulatot, s a fénysáv felé tereltem a figyelmem. Gyakorlatilag mint egy őrült kezdtem el rohanni felé, s azon nyomban fellélegeztem, amikor a gardróbomba értem. Amint ez megtörtént, hirtelen rám zúdult az a rengeteg érzés utórengése, amelyeket bent éltem át. 

Szentséges isten, ahogyan ott állt. Ahogyan rám nézett. Ahogyan a szobára nézett. Ahogyan csókolt, és ahogyan érintett. És ahogyan megnyugtatott, ez lehetetlen. Kicsi korom óta senkinek sem sikerült a sötétben tartania huzamosabb ideig. Justinnal körülbelül fél órát töltöttem odabent vaksötétben, később is csak egyetlen fénysugár társaságában, és a félelmem nyolcvan százaléka köddé vált. Hogyan lehetséges ez?

Az összes józan eszemet és gondolatomat egy szempillantás alatt eltemette, és csak akkor vágta hozzám ismét, amikor kilépett az ajtón. Most pedig itt állok mozdulatlanul – mint ahogyan általában szoktam, ha túl sok egyszerre -, az ajtónak dőlve, és ütöm a fejem, gondolkodván, hogy mégis hogyan engedhettem idáig elfajulni a dolgokat, valamint imádkozom, hogy Leah már ne legyen ébren, mert azonnal meglátja rajtam, hogy nem éppen ruhákat terveztem ott bent.

Halkan ellépkedtem a szobába vezető ajtóig, s óvatosan kipillantottam az ajtó mögül. A látvány, amely fogadott, az Leah nem kevéssé gyanakvó tekintete volt tizenkét centire az arcomtól, így menten kihordtam lábon egy szívinfarktust.

- Hát te hogy-hogy nem alszol már? – kérdeztem szívemmel a torkomban, s igyekeztem nem összeesni a sok traumától. 

- Mit csináltál odabent? – hagyta figyelmen kívül a kérdésem. Jaj, ne.

- Szerinted? Varrtam – vontam meg a vállam, hiszen ez magától értetődő lenne.

- Beszéltél valakivel – jelentette ki. Hallgatózott?

- Apa hívott telefonon – rögtönöztem. 

- Az apád itthon van.

- Szokott házon belül is hívni.

- A telefonod ott van a földön – kontrázott. Félve pillantottam a földre, és megláttam a készüléket a szőnyegen. Akkor ejtettem el, amikor megláttam Justint az erkélyen, és én hülye, ott is hagytam. Pompás.

- Van bent vezetékes telefon – vágtam rá. Vennem kell egyet.

- A biztosíték lecsapódott a gardróbodban, amelyből arra következtetek, hogy elment a tervezőszobádban az áram, ergo sötétben tartózkodtál odabent egyedül, amely ki van csukva, mert rettegsz a sötéttől. Továbbá nem rohantál ki sikítva, hogy nem látsz semmit, így valami igencsak visszatarthatott. Aztán ha tényleg lenne vezetékes telefon a szobában, akkor az sem működne, mert az apád a legújabb telefonokat veszi, amelyek minimálissal ugyan, de árammal működnek, szóval senki nem tud téged hívni róla. Mindemellett a hajad össze van túrva, piros a szád, csillog a szemed, és szemmel láthatóan remeg a lábad. Szóval, ki vele, csak csókolóztatok, vagy le is feküdtetek Justinnal? – hadarta el, majd a végén összefonta a kezét a melle alatt.

A Sikoly szájtátása hozzám képest két milliméter volt. Kimeredt szemekkel, immáron teljesen agy halottan meredtem Leahra, és a penge következtetéseire, amelyeket az isten tudja hogyan figyelt meg ilyen precízen. És akkor most mit mondjak erre?

- Én… Mi… Te… – dadogtam, és képtelen voltam összerakni egy értelmes mondatot. Ez teljességgel szürreális.  

- Sorold csak még a személyes névmásokat, egyszer majdcsak kinyögöd – huppant le az ágyra, és kíváncsi szemekkel meredt rám. Hogy én mekkora egy szemét vagyok.

- Ne haragudj rám. Hazudtam. Nem akartam, csak… Nem tudom, mi lett velem, amikor megláttam – törtem meg, s az ágy helyett a fölre ültem le. Mindig lebukok előtte, amikor hazudok, egyszerűen nem tanulok semmiből. 

- Ugyan már – legyintett, mint akit nem is érdekel. – Nekem egész szórakoztató látni, amikor hazudsz, főleg úgy, hogy már az elejétől tudtam, mi a helyzet – mosolygott rám, én pedig gondolatban a falba verdestem a fejem, hogy nem mondtam el neki a dolgokat. 

- Hogyan jöttél rá? – kérdeztem, s felültem mellé az ágyra. Leah profi megfigyelő, sokat tanultam már tőle tíz év alatt. Elképesztő esze van ezeket a dolgokat felmérni. 

- A gyerek ügyes, de azért nem teljesen – hunyorított, majd felemelte a mutatóujját. – Láttam a konyhából felmászni az erkélyedre. Elismerem, nem semmi srác – biggyesztette le az alsó ajkát, nekem pedig hirtelenjében kellemetlen érzés kezdte elárasztani a hasam. Féltékenység. De utálom.

- Tudom – sóhajtottam, figyelmen kívül hagyva a bizsergést a gyomromban. Leah úgysem tenné meg velem, hogy rányomul. 

- Na és, mi volt odabent? – fordult felém izgatottan, és az ölébe kapta a chipset, mintha valami moziban lenne. Még nekem sincsen fogalmam róla, hogy mi volt odabent, de egy biztos: semmi olyan, aminek meg kellett volna történnie.

- Nem feküdtünk le, és nem is fogunk – szögeztem le, ami először eszembe jutott. Sosem gondoltam még át, hogy milyen lenne Justinnal, és most, hogy felmerült a téma, biztosan ezen fogok kattogni.

- Csak csókolóztatok? – faggatott, de nem bántam, mert előbb-utóbb úgyis kibukott volna belőlem. 

- Igen – haraptam az ajkamba, s elmosolyodtam. Istenem, milyen jól csókol. Emily Belle, fejezd már be – ijesztett meg a kicsi énem, amelyről már azt hittem, megszűnt létezni. Ó, igen? Szóval utólag leszidsz, de hol a francban voltál akkor, amikor esetleg le kellett volna állítanod?! – szidtam le őt, majd fejen csaptam magam. Emily, te most magaddal beszélgetsz. Ellenőrizd a vérnyomásod.

- Túl szűkszavú vagy, ez gyanús – meredt rám gyanakodva, s a tekintetemből próbálta kivenni, mi zajlik le a fejemben. 

- Istenem, Leah, nem értem ezt! – bukott ki belőlem, majd hátravetettem magam. – Egyszer kedves, de utána rögvest bunkó, aztán máris sír, és végtelenül törékeny, utána megcsókol és elküld, de pár óra múlva kétségbeesetten beállít hozzám, hogy nagy baj van, aztán megint megcsókol, és minden kezdődik előröl! – hadonásztam minden felé, és hangom egyre nagyobb felháborodást érzékeltetett.

Érzelmi kirohanásom áldozata egy egész percig némán meredt rám. Szerintem azt sem tudta, ki vagyok, vagy inkább azon törte a fejét, hogy nem kellett volna eljönnie, és akkor megúszta volna az idióta viselkedésemet. De mégis mit tehetnék? Össze vagyok zavarodva, gőzöm sincs, mi lesz a következő lépés. És mégis mit jelentsen az, hogy még látjuk egymást? És az mit jelentsen, hogy erre azt mondtam, reméltem is? És mi a francot csináljak most?!

- Gondolkozz – válaszolta meg Leah a gondolatbeli kérdésemet, mire felkaptam a fejem. – Át kell gondolnod. Túl könnyű eset vagy, már megint. Ismét közel fogod engedni magadhoz, és az lesz a vége, mint Briannel. Róla sem hitted, hogy valaha is kezet emelne rád, mégis megtörtént. Justin sem más, Emily, ráadásul ő még titokzatosabb. A helyedben én páncélba bújnék, amíg ki nem ismerem, legalább egy kicsit – kaptam meg a nagy adag Leah-féle tanácsot, ami mindig észhez térit. 

Annyira igaza van. Úgy viselkedek, mint valami kis könnyűvérű ribanc. Akárhányszor jött, én ugrottam, és a végén mindig én szenvedtem el a dolgok következményét. De hogyan tehettem volna meg, hogy elutasítom, amikor annyira tehetetlenül ült kint az esőben, vagy amikor a szobám közepén találtam? Hogyan tudtam volna elküldeni őt? Egyszerűen sehogy. Ez mégsem jogosítja fel arra, hogy rongybabaként bánjon velem. 

- És mi legyen, ha legközelebb felbukkan? – kérdtem, miután mindez végigfutott az agyamon. Biztosan nem fogunk dűlőre jutni, főleg úgy, hogy ismeretlen tényező, melyik oldalát fogja mutatni a következő találkozásunkkor. 

- Légy semleges, beszélj vele úgy, mint egy haverral – vágta rá Leah -, de ami a legfontosabb, ne engedd, hogy megcsókoljon! – nyomatékosította az utolsó pár szavát, én pedig hirtelenjében a számba haraptam.

Szentséges isten, mégis hogyan fogom megállni, hogy ne csókoljon meg? Lehet, hogy az agyam ellökné magától, sőt biztos, de a testem másképp vélekedik a dologról. És sajnos a természet úgy határozta, hogy ilyenkor nem az agyam a domináns részem, a kémia – ahogyan Justin mondaná – sokkal erősebb. 

- Megismétlem: nem csókolhat meg – beszélt úgy barátnőm, mintha csak olvasna a fejemben. – Követni foglak. Ha meglátom, hogy csókolóztok, apokalipszist csinálok a tervezőszobádból! – meredt rám, s tekintetéből ki tudtam venni, hogy teljesen komolyan beszél. Csak azt ne!

- Jó, menni fog. Tényleg. De ne bántsd a szobát – ígértem meg, de egy részem – a nagyobbik részem – tudta, hogy nem száz százalékos a bizonyosságom ezzel kapcsolatban. És ennek kicsit sem örültem. 

- Ez a beszéd – biztatott, majd kifújtam a levegőmet.

- Miért nem vagy rám dühös, amiért téged nem engedlek be oda, és Justint meg bevittem? – fogalmam sincs, honnan jött ez a gondolat. Talán a fejemben egy félkarú rabló nyerőgép működik, ám pénz helyett kérdések vannak benne. Így tényleg mondhatom, hogy azt kérdezem, amit éppen kidob a gép.

- Nem vagyok dühös, csak egy kicsit csalódott – vallotta be őszintén. – A megbántottságom komoly volt, mielőtt bementél oda. Nem értem, mi alapján mérlegelsz, ha egy idegen bemehet, a legjobb barátnőd, akit tíz éve ismersz, pedig nem – rázta a fejét hitetlenül. 

Talán igaza van. Azonban a félelemérzet, hogy valaki ellopja onnan a terveimet, vagy bármi fontos dolgot, lebénít.  Ami Justint illeti, neki miért kellenének onnan a dolgaim? Ő nincsen benne semmilyen befolyásos szervezetben, hogy manipulálni tudjon, vagy zsarolni bármivel is. Leah viszont igen: az anyja üzemelteti azt a céget, amely szponzorálja a divatbemutatókat, s kapcsolatban áll a zsűrivel is. Megbízom benne, az anyjában viszont nem, s emiatt soha nem engedném, hogy bemenjen oda. Elvégre honnan lehet tudni, hogy mikor kotyog ki bármit is a tervekről, akár csak véletlenül is? Ezt nem kockáztathatom meg. 

- Ne haragudj rám, de… - akadtam el. Mégsem mondhatom neki, hogy nem bízom benne, mert az hatalmas sértés lenne számára, s nem is lenne igaz. 

- Jó, inkább hagyjuk – szólt közbe, s kissé komorrá vált. 

Hűvös, kínos csend telepedett le közénk pár percre. Leah nem mutatott semmiféle érzelmet, s a chips ropogtatása már kezdett frusztrálóvá válni számomra. Ha emiatt sértődik meg, akkor meg is érdemli! Ez az egyetlen dolog, amit nem osztok meg vele, s őt ez érdekli a legjobban. Gyakorlatilag ez magánélet, a munkámról van szó, s nem vagyok köteles neki beszámolni róla. Ennyi, kész, slussz. 

- Megyek aludni – jelentettem be, mire Leah szó nélkül felállt az ágyamról, s a sajátján folytatta tovább az evést.

Esetleg valamikor, amikor képes leszek nem paranoiásan rettegni attól, hogy valaki hátba szúr a terveimmel, akkor majd beengedem a szobába. Addig azonban biztos, hogy nem. Jogos azonban a felvetése: Justint beengedtem oda pár nap után, őt pedig évek hosszú sora alatt nem hívtam be magammal. Nem tehetek róla, az anyja rettentően furcsa nő, sosem volt szimpatikus nekem. Soha nem is törődött Leahval úgy, mint a lányával, inkább mint egy olyan emberrel, akit azért kell eltartani, mert ott van, és kész. Persze mindig ott voltak neki, ha kellett valami, de a szeretetet, amelyet mindenki igényel, az én anyám adta meg neki. 

Ismét nagyot sóhajtottam, majd elfogadtam a tényt, hogy képtelen vagyok aludni. Mindent összekavarok. Talán az lenne a legjobb, ha elküldeném Justint magam mellől. Nekem is megvolt a komfortzónám, amibe csak pár ember kerülhetett bele, azonban ő túl hamar áttörte magát a falakon. Minden az előtt történt, mielőtt bármennyire is kiismerhettem volna. Ha netán tudtam volna, hogy ilyen, lehet, hogy nem kezdek vele. Lehet, hogy még akkor elküldöm. De még csak alkalmunk sem volt a dologra, amikor láttuk egymást, vagy baj történt, vagy éppen nem viselkedett a helyzethez méltóan. Mégis hogyan lehet így megismerni valakit? A válasz végtelenül egyszerű: sehogyan.

Ő nem lesz az az ember, aki majd ott lesz nekem, ha kell. Tipikusan hangulatember, mi lesz majd, ha valami folytán összejövünk, neki rossz napja lesz, én pedig felidegesítem valami aprósággal? Esetleg megüt, mint Brian? Azt nem viselném el még egyszer. Lehet, hogy Leah téved, és mégis csak az ágyába akar, nem pedig a barátnőjének. Ő is ugyanazt látja bennem, mint a többi ember: egy gazdag, elkényeztetett fruskát, aki másra sem jó, csak kihasználni. Talán Brian is ezt látta bennem, bár nem tudom. Nem emlékszem arra az estére pontosan még mindig, pedig már eltelt pár nap. 

Leah egyszeriben abbahagyta a rágást, s hallottam, amint befészkeli magát a paplan alá. Nemrégen békültünk ki, és máris veszekszünk. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani, mert eljátszottuk már egy párszor ezt, s biztosan megoldjuk majd valahogyan, de lehetne velem egy kicsit megértőbb. Még én sem értem, hogy mi folyik a fejemben és körülöttem, érthető, hogy más sem. Mérlegelnem kell, gondolkodnom, mielőtt hagyok dolgokat megtörténni, és nem pedig hagyni, hogy a vágyaim irányítsák a cselekedeteimet. Úgyhogy innentől jön el az a pillanat, hogy egy új Emily fog beszélni az ezerarcú Justinnal, s meglátjuk majd, hogy ki nevet a végén. 

Hi, everyone! Megint évtizedek teltek el az előző rész óta, de egyszerűen nem jutottam géphez. A rész már kész volt nem is tudom mióta, viszont én versenyről kirándulásra jártam, fáradt is voltam, gép sem volt, szóval minden király. XD A lényeg, hogy megjöttem, és remélhetőleg még fogok is párszor.

Amint olvasgattam a kommenteket, sok alátámasztást kaptam tőletek. Egy csapásra eszembe jutottak dolgok, hogy rávilágítottatok néhány dologra, mint például hogy Emily nem szidja magát az utóbbi pár részben. Igazatok volt, ez totálisan az ő személyiségéhez illik, én pedig kihagytam, szóval ezentúl jobban fogok rá figyelni. Remélem, most sem fogok csalódni a kommentekben!:)

Kaptam pár díjat is mostanság, köszönöm szépen mindenkinek, akinek eszébe jutottam :) A blogversenyek, amikre jelentkeztem, valahogy semmi hírt nem mutatnak, ez azért érdekes O_o Na, mindegy. 

Megpróbálok kicsit hamarabb jönni következő alkalommal. Jövőhét csütörtökön már amúgy is itthon leszek a tavaszi szüneten, és ha lesz rész, akkor szombaton lesz. Általában szombatonként tudok részeket feltenni, mert ekkor megyünk bátyámékhoz, szóval olyankor legyetek résen. Ha mégsem teszek fel részt, akkor az azért van, mert bátyámék jönnek hozzánk, ergo megszívtam XD.

Köszönök még egyszer, és még sokadszorra mindent! Love ya <3

u.i.: Az a rész, amikor azt mondtam, világítsatok rá a hibákra, minden résznél érvényes. Ha valami nem tetszik, azt azonnal írjátok meg! Köszönöm <3

u.i.2.: Hogy tetszik az új fejléc? A háttér is megváltozott, már amennyit látni belőle... :D Írjátok meg!:)