31st chapter - Intense situations

-*- Emily szemszöge -*-

Megállt a szívem.

Nem, ez nem a helyes kifejezés.

Rohadtul kihordtam lábon három szívinfarktust, egy stroke-t, és még Justin is csókol. Hogy lehetséges, hogy még nem estem össze holtan? Őszintén. Az sokkal egyszerűbb lett volna.

Amint meghallottam az anyám hangját, és a hang el is jutott az agyam felfogó-központjába, úgy éreztem magam, mint akit menten összeroppant a légnyomás. Justinnal egyszerre pattintottuk ki a szemünket, a szánk még össze volt forrva, s így néztünk farkasszemet.

Egy egész másodpercig.

Ugyanis rémülten felpattantam Justin öléből, minden lehetséges téren elszakítva a testét az enyémtől, majd a legmagabiztosabb hangon szóltam anyának.

- Szia, anya! – tudtam, hogy mielőtt bejön a hallba, ellenőrzi, hogy a cipője mennyire koszos, ezután bekapcsolja a légkondicionálót, majd szól Ambernek a mai teendőkről. És ez épp elég idő nekem, hogy eltüntessem Justint valahogyan.

- Emily, a kurva életbe, hová bújjak? – kiabálta suttogva Justin, majd kétségbeesetten felállt.

- Nem tudom! – feleltem ugyanúgy, s fogtam a fejem, majd körülnéztem, s megpillantottam a földig érő függönyt. Sokatmondóan rápillantottam Justinra, aki fel is fogta az üzenetet, s mint a villám rejtette el magát a függöny mögé. Amber éppen szemtanúja volt a jelenetnek, és riadtan nézett rám; tudta, ha lebukok, őt akár ki is rúghatják.

- Hát itt vagy, szívem! – nagy mosollyal köszöntött az anyám, majd amilyen nagy mosoly terült el az arcán, olyan nagy zavartság tükröződött róla, amikor megpillantotta, mibe csöppent bele.

- Igen – vigyorogtam meggyőzően, és ösztönösen a függöny elé álltam, hogy anya még véletlenül se lássa meg Justint.

- Miért van megterítve egy személyre? – kérdezte, én pedig igyekeztem összerakni egy jó magyarázatot, ám semmi nem jutott eszembe. Mikor már épp kinyögtem volna valamit, Amber megelőzött.

- Miss. Miller és mi éppen a szombati estélyre próbálgattuk a lehetséges alternatívákat teríték szempontjából – felelte kimérten, ahogyan mindig is beszél velünk, nekem pedig vissza kellett fognom magam, nehogy eltátsam a szám. A bejárónőnk éppen most hazudott az anyám szemébe miattam! Jézus isten.

- Á, így már világos – tért vissza a mosoly anya arcára. – Felesleges ennyire izgulnod kicsim, még csak kedd van, biztos vagyok benne, hogy minden a lehető legnagyobb rendben fog menni – bíztatott.

Ó, hát azt én is merőben remélem. 

- Tudod, milyen vagyok, anya – zavartságom egy kissé visszhangzott a hangsúlyomból. – Nem szeretek… elkapkodni dolgokat – mondtam ki ezt úgy, hogy tisztában voltam a függöny mögött bujkáló Justinnal, és azzal, hogy érteni fogja a célzást.

- Tudom, Emily – bólintott. – De miért húztad el azt a függönyt ott? Sosem nyúlunk hozzá, csak ha szükséges – indult meg pontosan abba az irányba, ahol Justin rejtőzik. A szívem felszökött a torkomba, és elállította a légzésemet. Összenéztünk Amberrel, és mind a ketten egyszerre szólaltunk meg.

- Ne! – hadartuk. Anya meredt szemekkel fagyott meg mentében, és nézett ránk, mintha szellemeket látott volna.

- Hagyd csak, majd én megigazítom – vettem fel a csupa-mosoly ábrázatomat, és sietve a függöny felé lépkedtem.

Amint odaértem, és elkezdtem igazítani, szembe találtam magam a szinte karót nyelt Justinnal, amint rémült tekintettel néz rám. Jobb kezemmel rendezni kezdtem a függönyt, a ballal pedig úgy tettem, mintha valami akadályozná a munkámat, és el akarnám lökni onnan, de közben csak Justin karját simogattam. Elernyedt érintésem alatt, s halkan kiengedte a levegőjét. Legszívesebben megcsókoltam volna.

- Kész is, nem tudom, mi történhetett vele – színleltem a tudatlanságot, s egy utolsót simítva Justin kezén ellépkedtem onnan.

- Minden rendben, Emily? Kissé furcsának tűnsz, csak nem megint a fejed fáj? – tette tenyerét anya a homlokomra, mintha a lázamat akarná mérni.

- Jól vagyok, anya, csak… - nagy levegőt vettem, amíg kiötöltem valami indokot – kicsit izgulok, ennyi az egész.

- Meg fogod oldani. Ha bármiben segítség kell, csak szólj, fent leszek a szobámban – adott egy puszit a homlokomra.

- Rendben, köszi, anya – mosolyogtam, ő pedig már el is indult felfelé.

Mindannyian nagyot sóhajtottunk, s az idegesség visszatért. Már csak azt kell kitalálnunk, hogyan juttatjuk fel Justint a szobámba, ami nem mellesleg majdnem a szüleim hálója mellett van. Istenem, miért nehezíted a dolgomat? Talán nem isten az, aki nehezíti a dolgodat, hanem te magad – szólalt fel a kis Emily. Mindig akkor jön, amikor nem is számítok rá, de általában igaza van.

- Hogy a fenébe vigyük fel őt oda? – suttogtam, s fel-alá kezdtem járkálni.

- Az édesanyja hazaérkezés után minimum fél órát tölt a hálószobájában, mielőtt átmenne a dolgozószobájába. Ez az idő elegendő, hogy felvigyük a fiatalembert az ön szobájába – világosított fel Amber.

- Gyorsnak kell lennünk, lehet, hogy kijön közben – tételeztem fel a legrosszabbat, s azon nyomban a függöny mögé igyekeztem.

Justin arcára kiült a rémület, mintha nem is őt láttam volna. Valahogy mindig más, amikor ideges vagy izgul, ezt volt alkalmam észrevenni, de még nem jöttem rá, hogy mi lehet a probléma forrása. Befészkeltem magam hozzá, elé álltam, s szorosan nekisimultam, majd átfogtam karjaimmal a derekát. A levegője kiáramlott a tüdejéből, s nyomban visszaölelt, belefúrta a fejét a nyakamba, s úgy suttogott.

- Sosem féltem még ennyire attól, hogy meglátnak – mondta. Fel-le járkáltattam a kezemet a hátán, s a füléhez helyeztem a számat.

- Még nincs vége, Justin, fel kell jutnunk a szobámba minél előbb – gyűlöltem ezt a helyzetet, mert már így is kész stressz minden, most pedig még ő is kikészült, amiért bármelyik pillanatban megpillanthatják.

- Akkor igyekezzünk – vált el tőlem, és egy lágy, rövid csókkal jutalmazott. A testem azonnal többet akart, de az eszem most győzött, és ráparancsolt az érzékeimre, hogy maradjanak nyugton.

Kinéztem a függöny mögül, és bólintottam Ambernek. Ő a lépcső felé vette az irányt, én pedig kézen ragadtam Justint, és sietősen utána szaladtam. Amber intett a kezeivel, jelezve, hogy tiszta a levegő, szóval továbbmentünk. Felértünk a lépcsőn, s amíg Amber körülnézett, mi a fal mögé bújtunk el. Amint adta a jelet, már lépkedtünk is, így eljutottunk a szobaajtómig. Mint a villám löktem be Justint az ajtón, majd be is csuktam azt, így kint maradtam Amberrel.

- Nagyon köszönöm – hálálkodtam, hiszen a munkáját áldozta fel értem.

- Igazán semmiség, Miss. Miller – biccentett, s már el is indult a lépcső felé. Elhatároztam, hogy ebben a hónapban plusz pénzt fogok a számlájára utalni, amiért ilyen kedves. Ráadásul rá is fér, a családja nincs éppen a legjobb helyzetben.

Nagy levegőt vettem, majd ki is fújtam azt, mielőtt bementem volna a szobába. Justin az ágyon ült, fejét a kezeibe temette, érkezésemre pedig pontosan rám nézett. Óvatos mosolyra húzódott a szája, s kitárta felém a karját, jelezvén, hogy szeretné, ha az ölébe ülnék. Elmosolyodtam. Szereti, ha az ölében ülök.

Szégyellősen lépkedtem felé, s amint kartávolságon belülre értem, megragadta a derekam, és lehúzott, így ráhuppantam a combjaira. Bal kezét a derekamon tartotta, a jobbat pedig a combomra helyezte. Újonnan sokat tartózkodik a keze a lábamon, ki tudja, talán az is tetszik neki. Erre a gondolatra vissza kellett fojtanom egy vigyort.

- Meleg helyzet volt – puszilt a fülem mellé, s úgy beszélt nekem.

- Inkább mondanám vulkanikusan forrónak – helyesbítettem. Erre Justin felkuncogott, ami megmelengette a szívemet. Nincs a világon édesebb dolog a kuncogásánál.

- Mit gondolsz, észre fogja venni, hogy itt jártam? – tűnődött.

- Nem hiszem. Amber és Nicole profik. Úgy tudják eltűntetni a nyomokat, hogy még az FBI sem találná meg őket.

- Hát, ez igazán megnyugtató – a számat vizsgálgatta, szinte már neki beszélt a szemem helyett.

- Ahogy mondja, Mr. Bieber – a fene tudja, miért vettem fel ezt a stílust. A keze a derekamon és a csupasz combomon elvette a gondolkodási készségeimet.

- Azt hiszem, szeretnék tanácsot kérni magától, Miss. Miller – hangsúlya egyszeriben olyan érzéki lett, mintha el akarna olvasztani vele.

- Hallgatom, Mr. Bieber – benedvesítettem az ajkaimat, amint az övét néztem. Sosem láttam még ennyire szabályos szájat, mint amivel ő rendelkezik.

- Az a helyzet, hogy az ölemben ül egy gyönyörű lány, és nem tudom eldönteni, mihez kezdjek vele – nekidörzsölte az orrát az enyémnek, így milliméterekre került a szája az enyémtől. Amit mondott pedig lecsapta a belső biztosítékomat, így kialudtak a fények.

- Nem is tudom, mihez szeretne kezdeni? – súgtam, de képtelen voltam a szemeibe nézni. Ilyen közel hozzá mégis hogyan lettem volna rá képes?

- Eléggé tanácstalan vagyok ezzel kapcsolatban, ugyanis nem szeretnék semmi olyat tenni, ami ennek a lánynak túl… elhamarkodott – jobb keze elindult a combomon, fel és le járkált rajta, így elérve nálam az abszolút eufórikus szintet.

- Véleményem szerint, az a lány jelezni fogja magának, ha a tettei túl… elhamarkodottak – utánoztam le őt, s közben ráhelyeztem a jobb alkarjára a kezemet, így olyan volt, mintha én irányítottam volna a tenyere állását a combomon.

- Biztos benne? – lehelte a számra, üvöltött a szemeiből, hogy meg akar csókolni. És az én szemem valószínűleg még hangosabban üvöltötte neki ugyanezt.

- A lehető legbiztosabb – félredöntöttem a fejem, és ennyi elég volt Justinnak, hogy rám támadjon.

Csókja követelőző, szenvedélyes volt, mintha évekkel ezelőtt érezte volna ugyanezt utoljára, holott alig fél óra telt el az utolsó csókunk óta. Keze a combomon erősebbre vette a szorítást, mire élesen beszívtam a levegőmet. Átöleltem a nyakát, és húztam őt magamhoz annak ellenére is, hogy ennél közelebb már aligha jöhetett volna. Beletúrtam a hajába, simogattam minden bőrfelületet az álla alatt, s így kipréseltem belőle egy apró nyögést.

Nem volt kényelmes kicsavarodva csókolni őt, így eltoltam magamtól. Szemei azonnal kinyíltak, arca csalódottságot tükrözött, de meg sem hagytam szólalni; kimásztam az öléből, és felvettem azt a pozíciót, ahogy majdnem rajtakaptak minket. Átvetettem a bal lábam az ő lábain, s így már szemtől szembe kerültem vele. Amint felfogta, mire készülök, a kezei ismét megtalálták a bőröm, a szája újból lecsapott.

Az adrenalin-szintem valahol az Empire State Building körüli magasságban járkált, a szívem annyira lüktetett, hogy még két utcával arrébb is hallhatta mindenki. A tüdőm mintha elfelejtette volna, hogyan kell levegőt venni, össze-vissza fújtam ki és szívtam be az oxigént az orromon át, s közben a kezeimmel bejártam Justin nyaka környékét.

Justin hirtelen levette a derekamról a kezeit, s a térhajlatom fölé helyezte őket, majd őrjítően lassan indult meg felfelé, és ezúttal nem állt meg. Mindkét tenyerét ráhelyezte a fenekemre, s maga felé kezdte tolni a csípőmet. Éreztem, amint elszédülök a magas vérnyomásomtól, de ez volt az utolsó, amivel törődtem. Az érzés oly fantasztikus volt, hogy nem tehettem meg egyikünkkel sem, hogy véget vetek neki. Még nem.

Hevesen megszakítottam a csókot, majd egy erősebb lökéssel hátralöktem Justint, ezáltal elterült az ágyon. Pár másodpercig csak néztem őt, és elállt a lélegzetem külseje tökéletességétől, az pedig egyenesen az egekbe repített, hogy én kergettem ilyen állapotba őt. Fogtam, s ráfeküdtem, kezeimmel tartottam magam fölötte, nem akartam összenyomni. Ő viszont másképp gondolta: kibillentette a karomat az egyensúlyából, ezáltal szó szerint ráestem. Felnyögött, és kezeit vándorútra indította rajtam.

Tomboltak bennem az érzések, az impulzusoktól más világba kerültem. Drogosnak éreztem magam, akitől már egy hete megvonták az adagot, és most végre megkapta. A szívem erős lüktetése nem volt hajlandó csillapodni, átütött a mellkasomon, és mivel Justinnak passzírozódtam, egész biztos voltam benne, hogy érzi. S amikor azt hittem ennél durvábbat már nem is érezhetek, ő azon nyomban megcáfolta: bal kezét ellentmondást nem tűrően bevezette a pólóm alá, karja egész felületével érezve a meztelen hátamat. Nem tehettem róla, kipréselődött belőlem egy nyögés, mire Justin egy mély torokhangot hallatott, s elszakadt a számtól.

- Emily, istenem – szinte eszméletlen állapotban súgta a számba. – Annyira vágyom rád, de abba kell hagynunk, mielőtt túl messzire megyünk – lihegte.

Ez volt a legutolsó dolog, ami szándékomban állt. Folytatni akartam, még tovább hallani a reakcióit, de igaza volt, és ezért szégyelltem magam. Megmondtam neki, hogy szólok, ha túl sok, de nem szóltam, mert éppenséggel még nem érzem ezt elégnek. Olyannyira beindított, hogy kiűzte az ép gondolataimat a fejemből. S azt mondta, vágyik rám. A fene egye meg a hülye érzéseimet!

- Igazad van – szinte fénysebességgel gördültem le róla, megszakítva vele minden fizikai kapcsolatot. A pólómat azonnal lehúztam, megigazítottam a hajam, és fel is pattantam az ágyról. Egyszerűen képtelen voltam ránézni vagy hozzáérni, hiszen mardosott a lelkiismeretem. Nem akarok kurvaként viselkedni, most mégis így tettem. Könnyen kapható, feslett nő lettem, ahogyan Leah megjósolta, és ez így nem helyes.

- Emily, én saj…

- Nem, ne sajnáld – félbeszakítottam, hiszen tudtam, hogy ez következik. – Az én hibám volt, nem szabadott volna ennyire… hagynom magam – fogalmam sem volt, hogy mit műveljek magammal, sehová nem tudtam nézni, mert mindenhol őt láttam. És ha ez még nem lett volna elég, ő fogta magát, megragadta a csípőmet, és nekipasszírozott a falnak, kényszerítve ezzel, hogy ránézzek, akárcsak az első randinkon.

- Ezzel semmi baj nincs, kérlek, ne érezd rosszul magad – mélyen a szemeimbe nézve beszélt hozzám. – Mi ketten… vonzódunk egymáshoz, nem tehetünk róla, hogy… hát, érted – most ő jött zavarba, és ettől esküszöm vigyorogni támadt kedvem. Justin elpirulva még a kuncogó Justinnál is édesebb.

- Értem – most már alig tudtam visszafogni a nevetésem.

- És most kiröhögsz, ez komoly? – háborodott fel látszólag, s elvigyorodott. – Ne várj tőlem többet. Az eszem nálad van – mondta, majd közelebb hajolt a fülemhez. – És a szívem is – súgta.

A világ megállt. Minden elsötétült. Semmi mást nem hallottam, csak a szívemet a fülemben. Dobbanás. Dobbanás. Dobbanás.  A levegőm bent akadt, a szemem pislogás nélkül meredt előre. Meg akartam szólalni, de nem ment. Egy csepp hang sem jött ki a torkomon.

És én fülig szerelmes vagyok belé. 

- Mennem kell, holnap találkozunk – törte meg a csendet, s egy csókot nyomva a számra már el is szakadt tőlem, s kimászva az erkélyajtómon eltűnt a szemem elől.

Sziasztok, megjöttem ismét! Rettenetes, hogy legutoljára 16-án volt rész a blogban, komolyan ez gyászos. Viszont mentségemre szóljon, hogy nyár van, és kihasználom az időt a pihenésre, valamint a másik szerelmemre, a rajzolásra, ami szintén sok munkát igényel. :)

A részről. Hát, nem lett életem legjobb blogfejezete, az ezer százalék. Nekem legalábbis nem jön be annyira, de remélem ti megírjátok, hogy hogyan éreztek ezzel kapcsolatban. 

Olvastam minden kommentet az előző részhez is, köszönöm a dicséreteket, nagyon aranyosak vagytok. :) Most se kíméljetek meg, adjatok jó sok olvasnivalót a rész alatt, mert mit sem imádok jobban olvasni, mint a ti kommentjeiteket. :)

Időközben megakadt a szemem a feliratkozók számán, ami már 46, és ez woooooooow, nagyon-nagyon köszönöm! :') Jólesik látni a növekedő számokat.

Nem tudom, mikor számíthattok ismét a felbukkanásomra, ez a dolog mindig labilis és az is marad. Az időmtől és legfőképp a hangulatomtól függ minden, de megteszek minden tőlem telhetőt, ahogy mindig. Love ya ♥

U.i..: Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a rész végéről, ez különösen lyukasztgatja az oldalamat, szóval hajrá a kommentekkel! :D