33rd chapter - What happened?

-*- Emily szemszöge -*-

- Derek? Derek! – kaptam a szám elé, amint megpillantottam őt. Te jó ég, már vagy fél éve nem láttam, annyira hiányzott!

- Mily, szia! – szélesen vigyorogva köszöntött, és még fel is kapott, amitől fel kellett nevetnem. Az egyetlen értelmes fiú barátom, aki egyben Leah unokatestvére is. Ritkán jár haza, ugyanis egy másik állambeli gimnáziumba jelentkezett. Nehéz volt elszakadni tőle, de nem tehettem mást, el kellett engednem, nagy álma volt, hogy odakerüljön.

- De hiszen neked megnőtt a hajad, mi lelt, hogy nem nyírattad le? – túrtam bele a dús barna sörényébe.

- Direkt megnövesztettem, mert tudom, hogy te utálod, ha kopasz vagyok – mondta, mintha elismerést várna a figyelmességéért. Őszinte vigyor ült ki az arcomra.

- Milyen körültekintő – kimért stílusommal feleltem, mire kuncogni kezdett.

- Semmit nem változtál, kivéve az alakod. Te fogytál? – végigmért, mire elvörösödtem. Sosem igazán tudtam kezelni, ha egy srác méreget.

- Hát, lehet – lenéztem a kék ruhámra, s azon nyomban elkomorultam.

Ezt kifejezetten Justin kedvéért vettem fel. A tegnapi után azt hittem, a dolgok megváltoznak, de természetesen a végszava után elszelelt, és ma még csak meg sem jelent. Mit is hittem…. Hogy majd megváltozik értem? Hogy majd nem fog csak úgy elszelelni a problémák és az érzései elől? Naiv voltam, és mostanáig is az vagyok. Ezt valószínűleg sosem fogom tudni kiölni magamból.

- Rosszat mondtam? – Derek kíváncsian fürkészte az arcomat. – Nem sértésnek szántam. Tökéletesen nézel ki – mentegetőzött.

- Nem, dehogy, nincs semmi baj – ráztam a fejem, mintha csak ki akartam volna lökni onnan a felesleges gondolataimat. Időközben észrevettem, hogy Leah némán áll az ajtóban, mosollyal az arcán tanulmányozva minket.

- Nyugodtan folytassátok, srácok, én elvagyok itt az ajtóval – simította meg a fehérre mázolt fa ajtómat, s úgy nézett rá, mint aki megtalálta a nagy Ő-t.

- Gyere már be, te idióta – rántottam be a kezénél fogva, mire lebiggyesztette az ajkát, és az ajtó után sopánkodott. Néha mindenki visszasüllyed pár évet viselkedésileg.

Leültünk hárman az ágyamra, és beszélgetni kezdtünk. Annyi mondanivalóm volt a számára, minden kis részletet elmeséltem neki, kivéve egyet, amit Justinnak hívnak. Majd ha eljön az ideje, akkor megismeri, de ez az idő nem most van, főleg amikor oltári pipa vagyok rá, és csak a rossz dolgok jönnének a számra. Elvégre, mégsem zenghetem el, hogy mennyire hatással van rám, amikor a közelemben tartózkodik. Kicsit érdekesen jönne ki.

Az idő pörgött. Közben felfigyeltem a folyosóról áradó zajokra, amik anya érkezését jelezték. Derek felkapta a tekintetét, és ki is ment üdvözölni őt. Anya és ő jó kapcsolatban vannak, bár ez nem meglepő. Derek jó srác, és anya mindig is össze akart vele boronálni. Az egyetlen probléma az, hogy én semmit sem érzek iránta, és állítom, hogy ő sem. A szülőket azonban valamiért ez az apró kis tényező nem érdekli.

Amíg Derek odakint volt, Leah átható pillantást vetett rám.

- Hol van Justin? – halkan beszélt, mintha maga az illető is hallaná.

- Nem jött el. Vártam rá, de… - nem éreztem szükségesnek befejezni a mondatot, Leah biztosan tudja folytatni magában.

- El kell menned hozzá, már csak a szombat este miatt is. Az idő szorít, és ma kihagytatok egy órát. A legjobb esetben is csak két alkalmatok van még, és valljuk be, az rohadt kevés – húzta el a száját.

Igaza van. De mégis hogyan jönne ez ki? Én menjek el Justinhoz visszakönyörögni őt, amikor én gyakorlatilag semmit nem vétettem? Berezelt az átkozott érzéseitől, és ez ellen még én sem tudok tenni semmit. Ezzel saját magának kell megbirkóznia.  Mégis, félre kell tennem a büszkeségemet, és felkeresni őt. Legalább időben megtudom, ha le akarja mondani a szombati estélyt, és kiötölhetek valami hihető hazugságot a szüleimnek.

- Esteledik, hazahurcolom Dereket, te pedig menj Justinhoz – biccentett a fejével az ajtóm irányába. – Egy percet sem vesztegethetsz tovább - némán bólintottam, és hálát adtam az égnek, amiért Leah mellettem van. Nélküle már rég elvesztem volna.

Miután lekísértem őket a földszintre, máris azon gondolkoztam, hogy melyik útvonal lenne a leggyorsabb a kórházhoz. Ha megszedem a lépteimet, körülbelül tíz perc, és már ott is vagyok. Számításaimat az ajtónyitásom fékezte meg: amikor kitártam a nyílászárót Leahéknak, szembekerültem az anyatermészettel: az eső csillapíthatatlanul zuhogott, az esőcseppek sűrűségétől semmit nem lehetett látni az udvarunkból. Csodás, még ez is.

A magán földrajzórámat a telefonom csörgése szakította félbe, amelyet az emeletről hallottam, így egy gyors ölelést követően már fénysebességgel száguldottam felfelé a lépcsőn.

- Haló? – lihegve szóltam bele a telefonba. Remélem, nem értik félre a vonal túlsó végén a heves lélegzetvételemet.

- Emily? Itt Melissa a kórházból – szólt bele kedvesen.

- Szia! Mi történt? – huppantam le a fotelembe.

- A család, amelyik különleges megfigyelésen volt, távozott az intézményből – felelte, nekem pedig hirtelenjében egy teniszlabda méretű gombóc keletkezett a torkomban. Justinék elhagyták a kórházat? Mégis mi a…

- Mikor? – nem bírtam tovább ülni, holott öt másodperce foglaltam helyet. Fel-alá járkáltam erősen szorongatva a telefont, mintha az idegességem változtatna a történteken.

- Körülbelül három órával ezelőtt. Ne haragudj, hogy nem szóltam korábban, akut esetet szállítottak be, és mindenkinek közre kellett működnie – alig hallottam az indoklást, ugyanis rögvest a faliórát kerestem a szemeimmel. Három órával ezelőtt, az annyi, mint… A fenébe, az négy órára esik! Nyugtalanságom szétáradt az egész testemben, ezáltal a kezem remegésnek indult, így kis híján a földre ejtettem a telefonomat.

- Köszönöm, hogy értesítettél, Melissa – fojtott hangon hálálkodtam, majd ki is nyomtam a készüléket.

Mi rosszat tettem? Mit követtem el, hogy ennyire el akarja magát szigetelni tőlem? Hiszen én semmit nem mondtam! Lehet, hogy ez lenne a probléma? Hogy nem reagáltam tegnap arra a kis szösszenetre a mondata végén? Mégis hogyan tehettem volna, amikor azonnal lelécelt? Ó, csak kerüljön a szemem elé.

Felforrva pakoltam bele a táskámba, majd keresztbetettem magamon, és egy esernyőt magammal ragadva nagy léptekkel indultam neki az utamnak. A rozoga ház felé vettem az irányt, elvégre tudtommal nincs más hely, ahová mehetnének. Nem tudom, hol hagyta az eszét; ha az apja ismét megveri a családját, annak súlyos következményei is lehetnek. Nem teheti ki őket ekkora veszélynek, a fenébe is! Csak tudnám, mire ez a hirtelen kedélyváltozás.

Hála a vízálló balerinacipőmnek, és a hatalmas esernyőmnek, egyetlen vízcsepp nélkül megúsztam az oda utat. Még néhány piruettet is le kellett zavarnom a házhoz befelé vezető ösvényen, amiért az út göröngyössége miatt felgyülemlettek az esőcseppek, kisebb-nagyobb tócsákat alkotva.

Zajokat hallottam odabentről, így egy részem megnyugodott; legalább van itt valaki. Bekopogásom után három másodperccel természetesen egy velem egy szemmagasságban lévő ajtónyitó emberre számítottam, de helyette egy kicsi, földből alig kilátszó teremtés jelent meg előttem, akinek arca felderült, amint felismert.

- Emily! – rontott nekem, és átölelte a lábamat. Mosolyogva fogadtam Jaxont, majd megsimítottam a fejét.

- Mi? Emily itt van? – Jazzy hangja csendült fel, és már elő is tűnt az ajtó mögül. -  Szia, Emily! – szorított helyet magának Jaxon mellett, így már ketten fogták közre a lábaimat. Mosollyal az arcomon, megdermedve álltam az ajtó előtt, mire megjelent Justin anyukája.

- Gyerekek, engedjétek be szegény lányt, nem állhat kint az esőben! – a figyelmeztetésre megragadták a szabad kezemet, nekem pedig épp annyi időm volt, hogy összecsukjam az esernyőt, mielőtt beszorul az ajtófélfák közé.

- Szia – köszöntem barátian Pattie-nek, és körülnéztem bent. Justinnak hűlt helyét sem láttam. A figyelmes anyuka valószínűleg észrevette a fejemben zajló gondolatokat, s szó nélkül válaszolt.

- Szia, drágám. Justin nemrégen ment el, azt mondta, van egy kis dolga. Fogalmam sincs, hol van, és mikor ér majd haza. Kérsz valamit inni? – rakosgatta el a tányérokat. Hát, ez egészen bíztató.

- Nem, köszönöm – túl frusztrált vagyok ahhoz, hogy bármit is a gyomromba küldjek.

- Emily, játszol velünk? – Jazzy jelent meg ismét, és a babaházára mutatott.

- Persze, azonnal megyek – melegen rámosolyogtam, majd újra Pattie-nek szenteltem a figyelmem. – Miért hagytátok el a kórházat? – kérdtem. Semelyik részét nem értem Justin viselkedésének, de ez a leghomályosabb, és tudom, hogy Pattie igazat fog mondani.

- Hogy érted ezt? Justin azt mondta nekünk, hogy a te üzeneted volt – zavarodottan összehúzta a szemöldökét.

Pár másodpercig némán bámultam Pattie-re, majd a légüres térbe. Hogyan mondhatott ilyet? Hogyan gondolhatta, hogy valaha is kiküldeném őket onnan anélkül, hogy egy biztonságos helyet biztosítok nekik? Mégis miféle szívtelen embernek állított be engem?

- Nem mondtál ilyet, igaz? – Pattie olvasott a gondolataimban. Sokatmondóan rápillantottam, mire lehunyta a szemét, és egy mély sóhajt hallatott. – Mi történt? Összevesztetek? – gyengéden megsimította a vállamat, és leültetett a kétszemélyes, krisztus előtti kanapéra. Most én következtem a sóhajtással.

- Nem. Az ég világon semmi nem történt – fogtam a fejem hitetlenkedve. – Tegnap azt mondta nekem, mielőtt elment, hogy… Szóval hogy… – kerestem a szavakat, de nem tudtam kimondani. Nem akartam kimondani.

- Tudom – mentett ki a helyzetből Justin anyukája. Rá sem kérdeztem, honnan tudja. Nagyon figyelmes nő, mindent észrevesz.

- És azután elment – folytattam. – Nem reagáltam rá, mert olyan hirtelen elment, és… Szóval, lesokkolt – az ölemben lévő kezeimet kezdtem tanulmányozni zavaromban. Pattie megnyugtató mosolyt intézett felém.

- Neki ez nagy dolog, Emily – egy pillanatra félrebiccentette a fejét, s folytatta. – Több, mint két éve nem tartózkodott lányok közelében, és most jöttél te. Le fogja rendezni magában, csak hagyj neki időt és teret – mélyen a szemeimbe pillantott, s máris jobban éreztem magam. Egy dolog azonban felkeltette az érdeklődésemet.

- Miért nem volt lányok közelében ilyen sokáig? – a homlokomat ráncoltam. És én még azt hittem az első találkozásunkkor, hogy egy tipikus nőcsábász. Egy kissé hihetetlen is ez, hiszen túl jól néz ki ahhoz, hogy ne legyen barátnője, valamint mindig túl gyakorlottan ér hozzám. Pattie már éppen nyitotta volna a száját, amikor Jazzy újból megjelent.

- Emily, most már jössz játszani? – leplezetlen öröm tükröződött az arcán. Hogyan is tudtam volna nemet mondani annak az angyali arcnak? Bocsánatkérően meredtem Pattie-re, aki csak elvigyorodott, és bólintott egyet.

Hagytam neki, hogy elhúzzon a ház másik sarkába, ahol Jaxon éppen kocsikkal játszott. Jazzy leültetett egy plédre, s a következő öt perc azzal telt el, hogy rajtam veszekedtek. Jazzy a babaházzal szeretett volna játszani, Jaxon pedig a kocsikkal. Addig hallgattam a civakodásukat, míg végül eszembe nem jutott a nyerő ötlet.

- Mi lenne, ha te megfésülnéd a hajamat, miközben én kocsizom Jaxonnal? – felvontam a szemöldököm, válaszra várva. Nem is feleltek, csak elmosolyodtak, és Jazzy már rohant is a fésűért.

Annyira békés volt velük így játszani. Egy a sok indok közül, amiért szeretem a gyerekeket, hogy gondatlanok, sokkal színesebben látják a világot, és mindig őszinték. Sok ember példát vehetne róluk.

Jazzy óvatosan fésülte a hajamat, és közben megjegyezte, hogy mennyire szép, és hogy ha nagy lesz, ő is ilyet akar. Elvigyorodtam. Imádom őket. Pattie közben takarított és vacsorát készített. Örömmel láttam, hogy megkapták a pénzt, amelyet eltetettem nekik a távozásukra. Habár, nem így képzeltem el az egészet, de legalább nem éheznek.

- Justinhoz jöttél, Emily? – kíváncsi hangsúllyal szegezte nekem a kérdést, ezzel kirángatva a gondolatmenetemből.

- Igen – feleltem. Nem is tudom, miért kérdezte, hiszen ez olyan nyilvánvaló.

- Miért volt bátyus olyan szomorú, amikor kijöttünk a kórházból? – kérdése egyenesen mellbe vágott.

- Szomorú volt? – kissé oldalra fordítottam a fejem, hogy valamelyest rá tudjak nézni, miközben oda-vissza tologattam a kis játékautót Jaxonnal.

- Igen, és amikor megkérdeztem, hogy jössz-e holnap, azt mondta, hogy nem – lebiggyesztette az ajkát. – Pedig megígérte, hogy holnap elhoz – hangszíne sértődésről árulkodott. Ezerrel kezdett pörögni az agyam. Miért lehetett Justin szomorú? Nem történt semmi, legalábbis én abban a hitben éltem, hogy minden rendben van, de ezek szerint… Mi a fene lelhette?

- De most itt vagyok – vigyorogtam rá, mire visszatükröződött arcán a gesztusom. Pár percig csendben maradt, addig én tűnődtem, s mechanikusan mozgattam a kisautót a kezemben. Justin nagyon furcsán viselkedik, és a legbosszantóbb az, hogy egyetlen dolog sem jut az eszembe, amivel megbánthattam volna. Bárcsak tudnám, mi baja.

- Emily, kérdezhetek valamit? – szólalt fel ismét Jazzy.

- Hát persze – bólintottam.

- Te szerelmes vagy bátyusba? – az arcomba hajolt, miután elhangzott a kérdése. A szavai egyenesen mellbe vágtak, sőt, átszúrták a mellkasom, és tőrként fúródtak a szívembe.

Ezen legutoljára elég régen gondolkodtam. Még csak akkor sem ötlött az eszembe, hogy át kéne ezt gondolnom, amikor tegnap bezengte nekem azt a pár szót, ami megállította a világomat. A helyzet az, hogy őszintén nem tudom. Túl kevés idő telt el, túlontúl elragadtak minket a vággyal túlfűtött érzelmek. Időre van szükségem, hogy ezt a kérdést meg tudjam válaszolni. Viszont itt ez a csöppség, mégis mennyire összetörném, ha azt mondanám neki, hogy fogalmam sincs?

- Miért kérdezed? – az egyetlen dolog, amit Mrs. Tranberrytől megtanultam, az a hatásos témaelterelés, és remélem, hogy sikerrel járok egy hat évessel szemben.

- Csak azért, mert azt mondta tegnap, hogy ő szerelmes beléd – darabokra törte, majd telítette el melegséggel a szívemet ezzel a kijelentéssel. Annyira meglepődtem, hogy reagálni sem tudtam, a kezem abbahagyta a kisautó tologatását, és még lélegezni is elfelejtettem.

- Tényleg? – rá sem ismertem a saját hangomra.

- Igen, és ha te is szerelmes vagy belé, akkor összeházasodhattok, és lehetek koszorúslány – ismertette a gondolatmenetét, mire egy szívből jövő kacaj tört elő belőlem. Már éppen készültem volna neki válaszolni, amikor az ajtó hirtelen kinyílt.

- Megjö… - és itt el is akadt az illető szava, ugyanis egyenesen a szemeimbe nézett belépése pillanatában.

A levegő megfagyott, és ha az előbb elfelejtettem lélegezni, akkor azt kell mondjam, hogy mostanra már megfulladtam. Mindenki csöndben volt, figyelte egymást, illetve kettőnket. Én csak vele törődtem, hozzá hasonlóan. Nagyot nyeltem, mire Jazzy abbahagyta a fésülést, így fel tudtam állni. Beszívtam egy jó nagy adag levegőt, és teljes fegyverkészlettel álltam készen a történésekre, amelyek egész biztosan nem lesznek olyan meghittek és nyugodtak, mint eddig.

Sziasztok! 

Nem is tudom, mikor hoztam utoljára ilyen hamar részt, de megjött az ihletem. Amikor lehurrogják a munkámat, vagy veszekedésben van részem, bármiről legyen is szó, azonnal nekilátok, hogy jobbat alkossak. Ráadásul a 15 komment is jó hamar kigyűlt, ami plusz löketet adott, így hipersebességgel meg tudtam írni a részt. És bár semmivel nem lett jobb, de legalább hamar hoztam a részt, nemde?:)Visszatérve a veszekedésre, nem igazán tudom, mit kéne tennem. Volt némi igazság a tegnapi emberek kommentjeiben. Nem mondom, hogy mindenben igazuk volt, de néhány dologban, miután átgondoltam, muszáj volt egyetértenem. Az egyik ilyen dolog, ez az úgynevezett "komment kikényszerítés". Nem igazán akartam, hogy ez így jöjjön le. Utólag belegondolva, külső szemmel valószínűleg én is ezt gondoltam volna, de én meg tudom érteni azokat az írókat, akik kommentlimitet állítanak fel. Elvégre, dolgoznak a résszel, nem? És a minimum, amit elvárnak, de szerintem ez az egyetlen dolog is egyben, az a visszajelzés. Tegnap írt egy lány, aki olvasta a blogot, a kommentje viszont törlésre került, amiért az alá a poszt alá írt, amit kitöröltem. Leírta, hogy szerinte már unalmas és erőltetett a történet. Ehhez csak annyit mondanék, hogy ezt is elmondhattad volna. Ha nem tetszett, miért nem jeleztél, és segítetted a munkámat? Talán ha hamarabb jelzed, felpörgetem az eseményeket. De ha magadban megformálsz egy véleményt, és azt ott is tartod, akkor nem fogom tudni kiolvasni a fejedből. Sajnálom, hogy elvesztetted az érdeklődésedet, tényleg. Előfordul az ilyen, és nem tartalak vissza, mert azzal már az elejétől fogva tisztában vagyok, hogy olyat nem írhatok, ami mindenkinek tetszik. Ha nem olvasol többet, akkor szíved joga, és ez mindenkinek szól, nem csak neki. Szerintem itt le is zárom ezt az őrületet ennyivel. Akik meg nem olvassák a blogot, azok meg ne jöjjenek ide csak azért, mert unatkoznak, és olthatnékjuk van. Erről továbbra is tartom a véleményemet. És ennyi.Hogy a részről is beszéljek egy kicsit, muszáj megkérdeznem, hogy mit gondoltok Derekről. Bár még elég sejtelmes, alig lehet tudni róla valamit, de az első benyomásra vagyok kíváncsi. :)Nem szabok kommenthatárt, inkább csak írok, hogy mihamarabb tudjak haladni az Anything Could Happen-nel is. Adom azt is, hogy aki akar, az majd jelez, remélem azért lesznek ilyenek is. Legközelebb jövök, egész biztosan később, mint most, a suli is kezdődik hamarosan, és most alaposan bele kell húznom. Azért egy hónapban legalább két részt biztosan fogok feltenni, ezt garantálom. See u later ♥