63rd chapter - As you wish

-*- Justin szemszöge -*- 

Hogy boldog vagyok-e? Nem, ez nem a legmegfelelőbb kifejezés. Úgy érzem magam, mint akinek levették a válláról az összes terhét; mint akinek rávarrták a mosolyt az arcára. Még az idióta Drake sem érdekel az idióta maffiájával. Ölj meg, akassz fel – kit érdekel? Szerelmes vagyok, a kurva életbe. 

Fogva a puha, apró kezét ennek a gyönyörű teremtésnek itt mellettem, inkognitóban sétáltunk Brooklyn utcáin, hogy paparazzik nélkül megússzuk az utunkat az átmeneti házunkig. Ennek ellenére megmutattam a világnak a 32-es mosolyomat – nem kétlem, hogyha lett volna több fogam, még az is látszódott volna. Olyan büszke, olyan teljes voltam mellette, hogy ha akartam sem tudtam volna elengedni. Végre teljesen feszültségmentes a légkör körülöttünk. 

Emily Jaxont tartotta a karjaiban, míg én Jazzyt vezettem magam mellett. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, és ez a gondolat megnyugtatta a szívemet. Tizenhét éves vagyok, de igen, ezzel a lánnyal akarok lenni egészen addig, míg látom a szemeit rám csillogni. És megnyugtató, hogy az ő arca sem tükröz mást; érzem, amint boldog mellettem, és ettől a legerősebb férfinek érzem magam a világon. 

- …tizenöt, tizenhat! Megjöttünk! – Jazzy izgatott sikolya zökkentett ki az ábrándozásomból.  

Mind megálltunk a ház előtt, már kívülről is elképesztő volt. Szinte éreztem, amint máris otthon vagyok, pedig még csak nem is láttam belülről. Nem volt nagy, és egy eldugott kis utcában helyezkedett el – tökéletes. Megszorítva Emily kezét megindultunk befelé, miután kinyitotta a kapuajtót. A kicsik előrefutottak, s én kihasználtam az alkalmat, hogy átkaroljam a szeretett lányt derekánál fogva, s magamhoz húzzam. Úgy imádom, amikor a közelemben van. 

- Szeretném, hogy tudd, bármilyen is a ház belseje, köszönöm, hogy biztonságba helyezted a testvéreim – olyan őszinte voltam, amennyire csak lehetséges volt, s Emily száját csak egy apró mosoly hagyta el, mielőtt megcsókolt. 

- Szeretlek, Justin. Ez az alap – mondta, s kezdtem őrült tinilánynak érezni magam, akit jól megbolondított valami rocksztár egyetlen pillantással. Kétségkívül elpuhányodtam, de nem érdekelt. Erősebbnek éreztem magam, mint valaha. 

- Bátyus nézd, van egy saját hintaágyunk! – a hiperaktív Jazzy körbefutott a telken, s boldogan konstatált mindent, míg Jaxon csak ámult a zárt ajtó előtt. Emily vigyorogva kutatta elő a megfelelő kulcsot, s kinyitotta előtte a bejáratot, majd hagyta, hogy először ők vegyék birtokukba a lakást. 

- Azta! - annyira egyszerre mondták, mintha meg lett volna beszélve. Sosem láttam még őket ilyesféle összhangban, mint ahogyan szavak nélkül bámulták a házat, s nem tehettem mást, csak csináltam utánuk.  

A falak egyszerű fehéren világítottak, némi kék részlettel, hogy megtörjék a teret. A konyhában ránézésre volt legalább öt olyan gép, amiről fogalmam sem volt, hogy mi az, de fényesebben csillogott az összes, mint a nap. Egy kisebb nappalival volt összenyitva, halványbarna bútorokkal és egy nagy LCD képernyős tévével a falon, mellette pedig a lépcsővel a második emeletre.  

Elállt az összes lélegzetem. 

- Emily, ez... - hirtelen megfelelő szót sem találtam rá, hogy kifejezzem, mennyire elájultam. 

- Menjünk a második emeletre - húzott befelé mosolyogva, én pedig megbabonázva mentem utána, mint egy szellemi fogyatékos. 

Követve a szépségemet, felmentünk a csigalépcsőn, ahol jóval kisebb tér volt, mint lent. Három fehér ajtó vett körül minket – az egyikről meg tudtam állapítani, hogy a mosdó ajtaja, hisz rá volt akasztva egy arany színű jelzés. A másik két szoba volt csak igazán a rejtély.  

- Ez lesz a ti szobátok - mondta Emily, s rámutatott a középső ajtóra, majd ki is nyitotta azt. Amint résnyire beláttak a testvéreim, újból hihetetlen összhangban kiáltottak fel. 

- Videójáték! - és már birtokba is vették a helyüket. Emeletes ágyuk lesz – biztos Jazzy akar majd felül aludni -, és két nagy ablakuk, melytől a fény beragyogja az egész szobát, valamint beépített szekrények, amiket ki sem kell nyitnom, máris látom, hogy hatalmasak. Tökéletes nekik.  

- Gyere, nézzük a tiédet - fordult velem szembe Emily, és hirtelenjében már nem is volt olyan érdekes a lakás - minden figyelmem elvette a túláradó szépsége. A kicsiket otthagytuk kitombolni magukat, míg mi átosontunk a mellettünk lévő szobába.  

Franciaágy. Erkély. Egész tükör. Külön fürdőszoba. Külön TV. Megszólalni sem tudtam. 

- Tetszik? - reménytelien kérdte Emily, de a sokk nem hagyott szavakat kipréselni a torkomon.  

- Hogy tetszik-e? Hogy tetszik-e? - el sem hittem, hogy ez egyáltalán kérdés. - Fantasztikus. Hibátlan. Nincsenek szavaim. Nem érdemlem meg, hogy ilyen körülmények között éljek - mondtam ki, ami először eszembe jutott, de még szinte ki sem ejtettem a számon, Emily máris az arcomért nyúlt, hogy kényszerítse a szemkontaktust. 

- Verd ki ezt a fejedből. Megérdemled. A testvéreid megérdemlik. Ne legyél túl szigorú magaddal szemben – simogatott, hisz tudta, hogy attól meglágyulok. 

- Mondtam már, hogy szeretlek? - húztam magamhoz, amint feleszméltem.  

- Nem elégszer - mosolygott, s a szája már az enyémen is volt.  

Annyi lélekjelenlétem még éppen akadt, hogy behúzzam az ajtót magam után, nehogy a kicsik valami olyan jelentre törjenek át hozzánk, ami nem éppen nekik való. Gyengéden felemeltem a lányt, akit úgy imádok, s vigyázva rá lefektettem a hatalmas franciaágyra, hogy aztán felé kerekedhessek. Összefonódtunk, s csak húztuk egymást magunk felé, mintha lenne még közelebb. Esküszöm, ha lehetne, mást sem csinálnék, csak vele feküdnék az ágyban egész nap, hisz miért akarnék felkelni, ha az egész világom a kezemben van?

- Aludj ma velem - súgtam a szájába két csók között.  

- Itt? - cirógatta a csípőm a felsőm alatt, amellyel teljesen megbolondított.  

- Itt – feleltem egy puszi kíséretében. - Minden reggelt veled akarok kezdeni - őszintén néztem a szemébe, hisz a szívemből beszéltem, s át is jöhetett számára, ugyanis fülig ért a mosolya. 

- Ahogy óhajtja, Mr. Bieber – kuncogott, s mit is tehettem volna mást, mint hogy megcsókolom.  

A testvéreim ezt a boldog pillanatot választották, hogy csatlakozzanak hozzánk - szerencsére még épp időben szétugrottunk Emilyvel. Látszott az arcukon, hogy az öröm már olyannyira túláradó, hogy lassan el sem fér bennük. Elképesztően boldog voltam, hogy így láthatom őket.  

- Úristen, már ennyi az idő? - ugrott fel Emily.  - Lassan hazaérnek a szüleim és megígértem nekik, hogy ma velük vacsorázok - simította hátra a hajamat nagy siettségében, s bár a puszta gondolattól is megfeszültem, hogy el kell engednem, nem volt más választásom. Nekem is igyekeznem kell Drake akciójára.  

- Rendben, szépségem - mondtam, mire a füléig pirult. Imádom, amikor ilyesmit váltok ki belőle.  

- Estére visszajövök. Szeretlek - csókolt meg, s időm sem volt neki válaszolni, már rohant is hazafelé. Ó, bár ne kéne hajnal egykor kiosonnom mellőle, csak hogy megtanuljak ölni.  

Miután elment Emily, a valóság érdes keze jól pofon csapott; hogyan fogom összehozni Drake akcióit és Emilyt, ha ennyi időt fogunk együtt tölteni? Szinte lehetetlen anélkül, hogy lebuknék. Legalább abból a szempontból hátradőlhetek, hogy tudom, a testvéreimnek jó helye van, és sehová nem tudnak menni, ha bezárom az ajtót. Mégis, a tény az tény - a halált kell választanom, hogy éljek.  

Szerencsére Jazzy és Jaxon jól kitombolták magukat, mire ott volt az idő, hogy mennem kellett. Siettem, ahogy tudtam, hiszen vissza kellett érnem kilencre; Emilyék körülbelül akkor végeznek a vacsorával, és még le kell mosnom magamról a maffiát, ha hazaérek. 

Ha hazaérek.  

Meglepő módon Ryan helyet cserélt egy számomra csak látásból ismerős fickóval - itt már biztos, hogy valami folyik a háttérben, amiről nem tudok, pedig kurvára kéne. A múltkori heves beszélgetésünk pedig csak még inkább megerősíti bennem, hogy ez a dolog nem holmi gyerekjáték. Itt valami nagy gáz van. 

- A ma hajnali edzést kiváltjuk a mostani próbaakcióval - jelentette ki Drake. Igyekeztem úgy fellélegezni, hogy közben ne járjak örömtáncot és írjam fel az égre, hogy köszönöm - így nyugalomban tölthetem együtt az éjszakát a lánnyal, akit szeretek. - Mindenkitől kétszáz százalékos teljesítményt várok el, amiért szorít az idő. Ne teszteljétek a türelmem, mert kurvára nincs – mondta, és ezzel valahogy együtt éreztem. - Hajrá.  

Ez alkalommal már valamivel magabiztosabban fogtam meg a pisztolyt, mivel tudtam, hogy ez vár rám. Bábukat tettek elénk, szíven és homlokon kellett őket találni. Mivel mindig is szerettem kipróbálni magam sportok terén, volt egy kis célérzékem a paintball kapcsán, ami most megmentette az életem, hisz az öt töltényből egy ment csak félre. Vállon veregettem magam gondolatban, hisz tudtam, hogy ha Drake nem is, de Lorenzo egész biztosan figyel, és rohadtul nem akartam az lenni, akinek levágják valamijét az este folyamán. 

- A kölyök profi. Meglátszik rajta, hogy ölt már embert - konstatálta büszkén Drake. Már elnézést, de mi a fasz? - Rakjuk őt a B szektor vezérének. Mit szólsz, Lorenzo? - fordult jobbra. Már elnézést, de MI A FASZ? 

- Nincs veszteni valónk. Ha hibázik, úgyis megdöglik - felelte a spanyol gyilkos. Már meg sem kérdezem, hogy mi a fasz.  

Drake merőadta nyugalommal sétált oda hozzám - mintha nem tudná, hogy hallottam, amit beszéltek -, és adott egy apró kézjelzést, hogy tegyem le a pisztolyt. Ó, pedig úgy képen lőnélek. 

- Kölyök, a B szektor tele van újoncokkal - kezdte. - Ugyan te vagy a legújabb a csoportban, de nézd meg őket - intett feléjük, s láttam, hogy egyikőjük majdnem baleseti öngyilkosságot követett el, hisz fordítva tartotta a pisztolyt, a másik kettő pedig bement a pályára, miközben tartott a tréning. - Édes istenem, de borzalmasak - sóhajtott Drake reménytelenül, de már vissza is vette a kemény srác szerepét. - Szeretném, ha te lennél az osztagvezető. Van benned valami, amiben bízok - mondta, s most kifejezetten őszintén beszélt hozzám. Jaj, de édes.  

- A B szektor tudtommal az első, ami meghal – vetettem fel, hiszen láttam már, hogy mindig őket küldik előre figyelemelterelésként, hogy az A-sok tudjanak a cél irányába nyomulni. És én kurvára nem akarok erre a sorsra jutni. 

- Ha te vezeted őket, akkor nem így lesz - kontrázott, én pedig reflexből fújtattam egyet. Mi a fenéért akar a vesztembe küldeni? - Hogy túléld, berakom melléd Butlert. Eddig ő volt a vezető, de ha a legutóbbi küldetésnél nem használod a vörös kódot, 21-es tönkre vágja a tervünket - ecsetelte, s kissé meglepett, hogy ennyi bizalma van felém. Mégsem volt megnyugtató, hisz az isten szerelmére, pont Ryant nyomja be mellém? Egyre jobb ez az este. 

- Legyen – feleltem egyszerűen. Tudtam, hogy más válasz nem létezik számára, mint az igen, és mi tagadás, nem hiányzott egy öt milliméteres töltény a jobb halántékomba. 

- Ez a beszéd - vigyorgott, melytől látható lett az arany tömés a fogában. - Holnap találkozunk. Neked nincs több dolgod itt – veregetett meg, s hirtelenjében el is szállt a félelmem a vezetői szereppel kapcsolatban; belém költözött a tudat, hogy amint hazaérek, nincs más dolgom, csak várni Emilyt, hogy kettesben lehessünk. 

A lehető legnagyobb örömmel követtem Drake-t, mikor közölte, hogy hazavisz, s sikerült úgy kimennem, hogy Ryan sokatmondó pillantását sem kellett elviselnem, amiért éppen gyakorlaton volt. Nem szóltam a sofőrnek, hogy ne a szokott helyen tegyen ki, mert így, hogy hamarabb végeztem, még volt időm benézni otthonra, hogy anyával mi van. Benyitni nem voltam hajlandó, csak az ablakon kukucskáltam be. Éppen sütött valamit, s ahogy oldalra fordult, már láttam, hogy kissé jobb színben van. Talán csak kell neki az egyedüllét, hogy helyre jöjjön.  

Kicsit megszedtem a lépteim, hogy mihamarabb elérjem a célállomást, és a lehető leghalkabban lépkedtem felfelé a lépcsőn. Szinte hihetetlen, hogy Jazzy és Jaxon sosem ébrednek fel, amikor elmegyek, sőt, még ugyanabban a pozícióban is fekszenek, mint mikor elmentem. Megáldott velük az isten.  

Abban az időben jártunk már, hogy Emily betoppanjon, úgyhogy megejtettem egy gyors zuhanyt - öntisztító fürdőszoba?! - és már le is szaladtam a nappaliba, hogy aztán türelmetlenül várjam az érkezését. Sem tévét, sem zenét nem kapcsoltam, hisz úgy el voltam már szokva ezektől, hogy nem is éreztem szükségüket; amúgy sem tudta volna semmi elterelni a figyelmem az izgatott várakozásomról.  

Helyette fogtam, és feltérképeztem a konyhát - talán legközelebb lenyűgözöm Emilyt a nem létező főzőtudományommal. Muszáj lesz a kicsikkel is időt töltenem, és nem ehetnek ők sem állandóan madárkaját, így kénytelen leszek valamit mihamarabb megtanulni.  

Épp nyakig benne voltam a tányéros szekrényben, amikor végre valahára megszólalt a csengő. Majdnem kidobtam a kezemből az étkészletet, olyannyira siettem, s kapkodva a kulcsokkal már nyitottam is az ajtót. A nagy hévben kiesett a kezemből a csomó, felkaptam, visszanéztem, s azzal a lendülettel kővé is dermedt az arcom. 

Emily volt. Zokogott. 

Hát sziasztok!

Szavak nincsenek, mennyire hiányzott az írás. Ez a laptop nélküli élet egyszerűen felemelő (se). De mire jó az éjszakás műszak nemde? De biza!
Rémesen sok volt a kimaradás, és mint mindig, most is azt érzem, hogy eléggé semmilyen részt hoztam most nektek, de úgy kizökkentem, hogy csoda, egyáltalán emlékeztem, hogyan kell használni a billentyűzetet.
Láttam az összes kommentet, amit a legutolsó részem illetve a bejelentésem alatt hagytatok, és nem is tudok mást hozzáfűzni, mint hogy őrülten köszönöm mindenkinek. Ezúttal a lehető legkomolyabban.
Elárulom nektek, évek óta a depresszió halványabbik fajtájával küzdök, ami sajnos erősödött az utóbbi hónapokban a sok csalódásnak köszönhetően. Nem volt lehetőségem írni, és sajnos tudom, hogy ha lett volna, akkor sem ment volna. A felkelés is nehezemre esik sokszor. Minden erőmmel igyekeztem mindig is összekapni magam mihamarabb, most sajnos nem ment. Nem is igazán beszélek erről senkinek, és ez az első alkalom, hogy megemlítem ezt ilyen nyilvánosan, de úgy érzem, nem szabad félvállról venni ezt a témát. Még mindig nem vagyok jól, de legalább már tartok valamerre, és tudom, hogy belőletek mindig tudok erőt meríteni. Rosszabb napjaimon a kommentjeiteket olvasom, hogy valamelyest érezzem, hogy élek, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy vagytok nekem.
Kedves Kylie, hozzád külön szólok: az irományod egyszerűen elöntötte a szívemet valami ismeretlen meleg érzéssel és ez olyan nagy erőt töltött belém, mint amilyet régen éreztem. Nagyon köszönöm a soraidat, és bár sok mindent mérhetetlen túlzásnak tartok, azért őrülten hálás vagyok, és megtisztelve érzem magam, hogy így tekintesz rám. Máris érdemes volt felkelni azért, hogy ezt elolvashassam.
Meg sem tudom elégszer köszönni nektek, és bocsánat, hogy ennyit érzelgek meg panaszkodom, bizonyára legtöbben el sem olvassátok, amit megértek, de szeretném, ha tudnátok, hogy ha ti is szenvedtek, nem vagytok egyedül, és nem kell magatokba zárkóznotok. Ha kellek, én mindig itt leszek nektek, felkereshettek akárhol, nagyon szívesen meghallgatok mindenkit mindenféle témában. Elvégre, mi belieberek tartsunk össze. :)
Gőzöm nincs, mikor tudok legközelebb résszel szolgálni. Erőn felül igyekszem, ígérem. Addig is jó olvasást, remélem tetszett, várom a kommenteket, és találkozunk legközelebb ♥♥♥