62nd chapter - Tease

-*- Emily szemszöge -*-

Úgy ébredtem, ahogy talán hónapok óta nem. Tökéletesen kipihent voltam és nem utolsó sorban elképesztően boldog. Justin teste teljesen belém volt gabalyodva; fejét belefúrta a nyakamba, karjával szorosan átölelt és lábait összefonta az enyémekkel. A pólójától is megfosztotta magát, így a látványa egyszerűen lélegzetelállító volt. Óvatosan végigsimítottam rajta, nehogy felébredjen, s alapos vizsgálódásom során bukkantam rá egy kis vörös foltra a tarkójánál – a körmeim nyoma. Beharaptam a szám az emlékre. 

Ami tegnap este történt, felért egy kész csodával, annak ellenére is, hogy alig pár órával azelőtt sírtam magam vigasztalhatatlan álomba, amiért minden tönkrement vásárlás közben. A jelenléte elűzött mindent, és visszajött hozzám, ez pedig megmelengette a szívemet. Amit pedig tett – ó, remélem minden áldott este ilyen élményben lesz részem, amíg csak élek. Borzalmasan szerelmes vagyok. 

Gondolatmenetemet Justin tenyere szakította félbe, amint felkúszott a derekamra, s nem tellett bele egy másodpercbe, a szája máris a nyakam vette célba. Jólesően sóhajtottam, s beletúrtam a hajába, mire ő kissé eltolt, hogy mellém feküdve a szemeimbe tudjon nézni. Semmi mást nem tett, csak villantott egy elképesztő mosolyt, s gyengéden ráhelyezte ajkait az enyémekre. Olyan puhán csókolt, hogy szinte folyékonnyá váltam a karjaiban. Kezét felvezette a lapockáim közé s közelebb húzott magához, míg én a tarkóját simogattam, alulról beletúrva kócos hajába. 

Ha tehettem volna, összeforrasztottam volna magunkat, hogy soha többé ne kelljen elválnunk. Az érintése volt az, ami hiányzott abból, hogy teljes legyek, s most, hogy itt van, érzem, amint biztonságban vagyok. Lezárva csókunkat Justin adott egy utolsó puszit, s egy centit sem tágítva a távolságon közöttünk lehelyezte a fejét velem szemben. 

- Hogy érzed magad, szépség? – suttogta, s ezzel megbabonázott. 

- Boldogan – feleltem, mire szemei felragyogtak, s nyomott egy puszit a számra. 

- Soha többé nem akarok nélküled felkelni – mondta, s teljes mértékben átéreztem. Mellette minden szebb. Megsimítottam hibátlan arcát, mire lehunyta a szemét, s felfestett egy halvány mosolyt.

- Gyere velem a nyereményutamra – jelentettem ki a semmiből, mire Justin meg is lepődött. – Három nap múlva lesz, úgysem tudnék kit vinni, akivel élvezném is az egészet. Szeretném, ha hoznád a kicsiket is. Veled akarok lenni, Justin – mondtam, s a srác, akibe olyan reménytelenül belezúgtam, kevés gondolkodás után újra felhőtlen örömmel mosolygott rám. 

- A legnagyobb örömmel – válaszolta, ám láttam rajta, hogy valami zavarja.

- Mi a gond? - erősítettem a szorításon, amivel magamhoz fogtam, hogy éreztessem vele, mellette állok. Kisebb szünet, s boldogsága halványulása után végül ismét rám nézett. 

- Aggódom anyáért – nyögte ki. – Egyre rosszabb állapotban van, és nem lennék nyugodt itt hagyni őt egyedül – mocorgott.

- Akkor kórházba visszük – nem tűrtem ellentmondást, s ezt Justin is tudta, de azért megpróbált lebeszélni.

- Emily… - kezdett volna bele.

- Ahogy mondtam: kórházba visszük. Ott biztonságban lesz, figyelnek rá, és nem kell aggódnod – véstem a tudatába, mire visszanyelte kimondani akart szavait, s ellágyította tekintetét inkább.

- Szeretlek – mondta, s megállt a szívem; nem tudtam ezt elégszer hallani a szájából, hogy megunjam. – Szeretlek, szeretlek… - suttogta, s apró csókokkal árasztotta el az arcom, majd a számon állapodott meg. 

Bevezette kezét a pólóm alá, csak hogy a csupasz bőrömet érinthesse, s ezzel elérje, hogy eldobjam az agyam utolsó ép részlegét is. Lapockámtól felszántotta a testem egészen a vékony bugyimig, amin aztán áthaladt, s belemarkolt a combomba inkább. Válaszul a már oly rég forrongó vágyamnak eleget téve becsúsztattam a kezem a tökéletes nadrágja alá, s fenekébe martam, mire belenyögött a számba, majd legnagyobb meglepetésemre el is vált tőlem. 

- A kicsik mindjárt felébrednek – lihegett, ami teljesen elterelte a figyelmem a mondandójáról; arra tudtam koncentrálni, hogy mennyire rohadtul kívánom őt. – Ó, istenem, ne nézz így rám – nyögte, mielőtt újra birtokba vette a számat, ezúttal sokkal szenvedélyesebben. 

Ráhúzta a lábam az övére, csak hogy nekem passzírozhassa csípőjét, éreztetve ezzel a vágyát, ami irántam nőtt. Bármit megtettem volna, hogy visszaadjam neki azt, amit tegnap este tett, de amíg kezem lesiklott a köldökéig, sokatmondó hangok kezdtek kiszűrődni a gardróbomból, jelezve azt, amire Justin figyelmeztetni próbált. Elváltam tőle, s bocsánatkérően adtam neki egy gyors puszit, mire csak kipirultan nézett fel rám, csillogó szempárokkal.

- Ellenállhatatlan vagy – mondta, s mielőtt még túl nagyra nőtt volna a vágyam arra, hogy folytassam, amit elkezdtem, egy utolsó csókot nyomtam szájára, és épp elváltam tőle, amikor a kicsik kinyitották az ajtót.

- Szia, Emily! – Jaxon nagy örömmel mászott be az ágyba közénk, s nekünk sajnálatos módon szét kellett szakadnunk, hogy adjunk neki helyet.

- Hé, én is jönni akarok! – Jazzy ellentmondást nem tűrően dobta rá magát a bátyjára, aki miután megcsikizte, berakta közénk. Olyan idilli látvány volt, hogy legszívesebben lefényképeztem volna.

- Na, hogy aludtatok? – kérdtem játékosan, s nem is kellett válaszolniuk, kipihent s ragyogó szemük megtették helyettük.

- Hát, Jaxon rám feküdt, mint mindig, de olyan kényelmes az ágyad – felelte Jazzy, s hozzám bújt, mire egy apró kacaj után betakargattam, s átöleltem.

- Képzeld csak el milyen kényelmes lesz az új, saját ágyad a lakásotokban – suttogtam neki, s még a száját is eltátotta, de mielőtt válaszolt volna, Justin felé fordult.

- Bátyus, most már láthatjuk a házat? – nem láttam az arcát, de szinte biztos voltam benne, hogy bevetette a kiskutyaszemeit, ugyanis Justin tekintete teljesen ellágyult. 

- Nem is tudom… - tettetett gondolkodást, majd lopva rám nézett. Mit meg nem adtam volna még egy óráért, amit csak kettesben tölthetünk, hiszen amikor így néz rám, nem tudok értelmesen gondolkodni.

- Naaa – Jazzy könyörgése zökkentett ki erkölcstelen gondolataimból, s több se kellett ennek az elképesztő férfinek itt mellettem, nevetve magához húzta húgát, s megpuszilta a feje búbját. Szerettem látni őket. 

Nagy nehezen kikászálódtunk az ágyból fél tizenkettőkor – hogyhogy a szüleim még nem kerestek? Mielőtt kiengedtem volna bármelyik Bieber tagot a szobámból, a hívóm segítségével riasztottam Ambert, hogy adjon helyzetjelentést.

- A szülei közös konferencián vannak, Miss. Miller, ma este érnek haza – informált, amint megérkezett a szobám ajtajához. Láttam, hogy ő sem tudta figyelmen kívül hagyni a félmeztelen modellpalántát, aki lezserül ült a kanapén a testvéreivel, de nem törődtem vele. Tudtam, hogy Justin hozzá sem érne soha. 

- Köszönöm, Amber. Megtennéd, hogy előkészíted az ebédet nekünk? – kérdtem, s ő bólintva már ment is a dolgára. Becsuktam az ajtót, s amíg ezt megtettem, Justin ügyesen a hátam mögé osont, hogy át tudjon ölelni. Egyből végigfutott rajtam Brooklyn áramellátása. 

- Tudod, ha ebben a ruhában szaladgálsz előttem, nem igazán fogok tudni uralkodni magamon – suttogta a fülembe, míg kezével bemászott a trikóm alá, hogy a hasamat simogathassa. Ó, ha tudná, hogy ha nem lenne bent a két csöppség, valószínűleg már rég ki lenne kötözve a lepedőmmel az ágyamhoz…

- Ki mondta, hogy azt akarom, hogy uralkodj magadon? – szembefordultam vele, míg válaszoltam, s szinte folyamatában láttam, ahogyan szeme elsötétül. Halkan sóhajtott egyet, s azt a kezét, amelyik nem volt látható a kicsiknek, felvezette a mellemre, majd szakaszosan kieresztette levegőjét. Ha ez így fog folytatódni, én leszek az, aki elveszti az önkontrollját. 

- Alig várom, hogy kettesben legyünk – mondta halkan, s kijelentését egy ajkaimra nyomott apró puszival pecsételte meg. Hát még én.

Ebéd után a kicsik már alig bírtak magukkal, hogy láthassák a házat, s mi tagadás, már én is izgultam, Leah mit hozott nekik össze. Amíg Justin lezuhanyozott, addig átszaladtam anya szobájába, hogy áthozzam a régi ruháimat Jazzy számára, és kiválogassuk, melyikek tetszenek neki. Jaxonnak már úgyis bőven eleget összevásároltunk. 

Belépve a szobába nagyobb rendetlenséget találtam, mint hittem volna – ennyire siettek volna reggel? Zavarodottságom félretéve inkább azzal foglalkoztam, hogy megkeressem a ruhákkal teli zacskót, s a szekrény mélyében meg is találtam. Sokkal több volt, mint képzeltem, így egy határozott mozdulattal kirántottam a helyéről; természetesen jött vele anya három cipője, egy teniszütő, és egy…

- Fegyver? – meredve bámultam a fekete tárgyra, ami egyenest a laminált padlóra esett rá, s még a zsák is kiesett a kezemből. Óvatosan odasétáltam mellé, féltem, hogy önműködésbe kezd majd, s mind meghalunk. Leguggolva, közelebbről megnézve nem tűnt játékszernek, melytől csak még inkább megijedtem.

Mégis mi a frászt keres anya szekrényében egy fegyver? Ráadásul a gyerekkori ruháim között? Sokkos állapotomból kifolyólag leültem a halálos tárgy mellé, és átértékeltem az életem. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet találok, nemhogy a szüleim hálószobájában, de a tíz kilométeres körzetemben sem. Minek kéne bármelyikőjüknek pisztoly? Veszélyben vagyunk?

Felálltam. Idegességemben visszapakoltam minden kiborult tárgyat a helyére, utoljára hagyva a fegyvert. Kizárt dolog, hogy az övéjük lenne. Biztosan valami tévedés történt, vagy az egyik ismerősük kérte meg arra, hogy itt legyen, vagy bármi, de a szüleim sosem avatkoznának bele erőszakba.

Igaz?

Belesüppedve gondolataimba tértem vissza a saját szobámba, magam után húzva a nagy zsákot. Ahogy elnéztem, Justin már rég végzett a fürdéssel, Jaxonnal a kezében tanulmányoztak egy könyvet, amit a polcomról kutakodtak. Belépésemkor Justin felém nézett, és persze egyből észrevette az arcomon a változást. 

- Minden rendben, szépségem? – szólt oda, s kedves hangjára hála istennek még csak erőlködnöm sem kellett, hogy elmosolyodjak. Bólintottam, majd úgy döntöttem, lezárom ezt a gyilkos gondolatot a fejemben. Nem fogom hagyni, hogy bármi is a boldogságom útjába álljon a mai napon.

Már a fele ruhát átnéztük – szinte az összes tetszett Jazzynek, ami megkönnyítette a dolgom –, amikor Leah neve villant fel a telefonomon.

- Na, hogy tetszett a lakás? Ne haragudj, hogy nem hívtalak vissza tegnap, őrültek háza volt itthon – hadarta. Elmosolyodtam; olyan jól esett hallani a hangját, valahogy mindig lenyugtat.

- Semmi baj, igazából még nem voltunk megnézni, mert… közbejött valami – mondhattam volna azt is, hogy hoztuk a formánkat.

- Ó, szóval elindultatok, de összevesztetek valamin, aztán Justin otthagyott, de végül visszajött az éjszaka közepén és kibékültetek? – kérdte, én pedig jó tíz másodpercig még csak megszólalni sem tudtam. Ennyire szerencsétlenek lennénk?

- Leah Ross, elképesztően gyűlöllek – jelentettem ki, majd mindketten felnevetve botránkoztunk meg magunkon. 

Miután még azt is kitalálta, hogy Justin éppen nálam tartózkodik, megbeszéltük, hogy holnap összefutunk. Kelleni fog egy kis csajos program ezután a sok inger után, amit ez a két lábon járó anatómiai lottónyertes vált ki belőlem. Sőt, még azt is elő kell neki adnom, hogy Justint viszem a nyereményútra. Remélem, nem fog megsértődni. 

- Na, srácok, mehetünk lakást nézni? – pattantam fel, amint visszakerültek a kiszortírozott ruhám a zsákba, s több sem kellett a kicsiknek, már készenlétbe is álltak. Justin mellém lépve összekulcsolta a kezünket, s mosolyogva adott egy rövid csókot. 

- Fúj – Jaxon felszólalt, de Jazzy egy egyszerű mozdulattal elintézte, s miután nevettünk egy jóízűt, el is indultunk, hogy végre biztonságba helyezzem ezt a három embert, akik olyan közel nőttek a szívemhez. 

Sziasztok!

Fú, el sem tudjátok képzelni, mennyire igyekeztem, hogy tudjak részt hozni. A munkahelyemmel kapcsolatban úgy alakult, hogy még semmi nem biztos, ezért nyertem egy kis időt, hogy ezerrel rávessem magam a sztorira, és annyi mindenről akarok beszélni, hogy azt sem tudom, melyikkel kezdjem.
Először is, szeretnék egy hiper-szuper kolosszális világméretű köszönetet mondani az előző rész alatti kommentjeitekért. Többszörösen lesokkoltatok - három gyermekes édesanya olvassa a blogom? Ráadásul alig van ideje, és azt is rám fordítja? Vagy nyaralni vagytok Rioban (???!!!!!?!???!!), és még így is az én munkám bújjátok? Mi jöhet még?! OMG. El sem hiszitek, micsoda megtiszteltetés számomra. Nagyon köszönöm, hogy bíztattok és mellettem álltok, sokat jelent és erőt ad, hogy írjak. Egyszerűen szuperek vagytok.
Rátérve a részre: szurkolok, hogy nem érzitek unalmasnak, ilyenkor, mikor sietek, mindig úgy érzem, hogy összecsapom, holott nem, mert ugyanannyit dolgozom rajta, csak éppen egyben. Na mindegy, ez már az én hülyeségem, nagyon várom a kommentjeiteket ezúttal is! :)
És egy kis plusz információ: a napokban összegeztem, kivontam, osztottam, szoroztam, és arra jutottam, hogy a Broken (előreláthatólag) 75 részből + egy epiológusból fog állni, ami, ha megnézitek, már nincs is olyan messze. Négy éve kíséri végig az életem ez a blog, nekem lesz a legfurcsább befejezni, és fájni fog a szívem, hogy a Jemily párosomat nyugovóra kell helyeznem, de legalább nyugodt leszek, hogy örökké fennmarad az alkotásom. Miután ezt a blogot befejeztem, meglepetéssel fogok előrukkolni, de egyelőre csak ennyit mondhatok, hadd legyetek csak kíváncsiak. :)
Nem tudom, hogy fogok-e tudni több részt hozni még a hónapban, de hátha lesz rá ihletem, hisz rajtatok múlik. :) Hamarosan találkozunk! ♥♥♥