24th chapter - I'm gonna ask you one more time

-*- Justin szemszöge -*-

Alig hallom a külvilág zajait a fülemben dobogó szívem miatt. Látom, hogy elhalad mellettem egy autó, de csak látom. Minden, amire koncentrálni tudok, az Emily, ebben az észveszejtő ruhában. Kétlem, hogy valaha is gondoltam volna róla, hogy ennyire gyönyörű is tud lenni, bár már akkor megláttam a szépségét, amikor az ölemben feküdt ronggyá verve.

Már csak két percre vagyunk a kórháztól, és széttép az ideg. Vajon én is bent lehetek majd, amikor beszélgetnek egymással, vagy kint kell várnom, és a falat kaparni? Valószínűleg az utóbbi lesz, ugyanis nem hiszem, hogy anya a jelenlétemmel együtt képzelte el a bizalmas beszélgetést Emilyvel. 

Addig törtem a fejem, amíg Emily rám nem szólt, hogy megérkeztünk. Belépésekor minden ember felfigyelt rá: az alkalmazottak szinte mindegyike név szerint köszönt neki, néhány férfi pedig elismerő pillantásokat vetett rá. Legszívesebben szikével szúrtam volna ki a szemüket, amikor látványosan utána pillantottak, de ehelyett csak annyit tehettem, hogy kicsit közelebb mentem Emilyhez, ezzel érzékeltetve feléjük, hogy ő az enyém. 

- Emily, de örülök, hogy látlak! – indult meg mosolyogva felénk egy középkorú, fehérbe öltözött nő, majd szorosan átölelte a célszemélyét.

- Melissa! – hangzott Emily mézédes hangja. – Hogy van a fiad?

- Neked hála, kicsattan az egészségtől – felelte a nő. – Segíthetek valamiben?

- Nem, köszönöm, csak látogatni jöttem – pillantott felém egy pillanatra, majd vissza a beszélgetőpartnerére.

- Rendben, csak szólj, ha szükséged van bármire – simította meg Emily vállát, s elillant. Kérdő pillantást vetettem a mellettem álló szépségre, mire megadta a magyarázatot. 

- Szerves része vagyok a kórház jótékonysági szervezetének – kezdte. – Sok pénzt adományozok nekik különböző betegségek kezelésére, és kutatómunkákra. Melissa, akivel az imént beszéltem, az ápolónők egyike, a fiánál pár hónappal ezelőtt diagnosztizálták a rákot. Még gyógyítható állapotban volt, azonban ápolónőként alig kereste meg a pénzét a megélhetéséhez, így hozzájárultam a kezeléshez, és amint hallhattad, már jobban van a fia – mesélte, s a végén egy halvány mosolyt vetett rám. 

Elakadt a szavam. Nem gondoltam, hogy amikor azt mondta nekem, a pénz számára az emberek támogatásához kell, erre célzott. Az iménti történetből ítélhetően nagyon komolyan veszi a jótékonykodást, és ezáltal csak még nagyobbra nőtt a szememben, ha lehetséges ez egyáltalán. Mindig mindennel lenyűgöz, én pedig semmi újat nem tudok mutatni neki.

- Elképesztő vagy – csak ennyit tudtam kinyögni, mert máris más szögben láttam az egészet. Bárcsak én is tudnám ugyanezt művelni, mint amit ő.

- Csak azt teszem, ami helyes – vágta rá. Zavaromban azt sem tudtam, mit tegyek, így csak kérdeztem valamit, hogy ne legyen ilyen csend. 

- Szeretnél bemenni a kicsikhez, mielőtt beszélsz anyával? – vetettem fel az ötletet, mert eszembe jutott, hogy a gyerekek mennyire barátságosan fogadták abban a krízishelyzetben is, amiben voltunk. 

- Csak ha lehet – mondta.

- Már miért ne lehetne? – ráncoltam a szemöldököm. – Gyere.

Jobb kezemet a derekához helyeztem, s úgy irányítottam őt. Így két legyet ütöttem egy csapásra: Emily tudta, merre kell menni, a férfiak meg tudták, hogyha továbbra is felfalják őt a szemükkel, akkor rájuk szabadítok egy falka éhes Bernáthegyit. Két emeletet mentünk fel, majd a 261-es szoba elé értünk. Ott megálltam, s kopogtam kettőt, hogy megtudjam, ébren vannak-e már. 

- Ki az? – kérdték kórusban.

- Én vagyok – feleltem, s be is nyitottam. Mind a ketten a saját ágyukon voltak, ugyanis Jaxon nem terhelhette a lábát, Jazzynek pedig nem volt kedve fájós kézzel játszani, így a mese a tévében lett a nyerő választás. – Hoztam nektek valakit – jobb kezemmel ismét Emily dereka után kutattam, majd beljebb húztam őt. A kicsik nagy szemekkel meredtek az idegenre, de amint kissé beljebb lépett, már felismerték, így derült arccal néztek felé.

- Sziasztok – Emily széles vigyorral köszöntötte őket, s megindult Jazzy felé, ugyanis az ő ágya volt közelebb.

- Szia – köszöntek neki, Jaxon még el is mosolyodott. Nem csoda, ő is férfiból van.

- Hogy érzed magad? – simította végig a gipszet Jazzy kezén, majd óvatosan megvizsgálta.

- Hát, egy kicsit fáj – biggyesztette az ajkát az én első számú hercegnőm. 

- Ezután már csak jobb lesz, hidd el – mondta Emily, s szemével máris Jaxont kereste, aki szégyellősen nézett rá. Még szerencse, hogy csak négy éves, mert még a végén őt is eltiltanám Emilytől. – És hogy van a szuperhősünk? – felállt, s odasietett Jaxonhoz, aki ülő pozícióban eltakarta magát a takarójával, s csak a szemét hagyta szabadon. 

- Nem vagyok szuperhős, Brumi az – húzta elő az ezeréves mackót maga mellől, s odamutatta Emilynek.

- Csak egy igazi szuperhős képes ilyen jól viselni a térdfájást, tudtad? – Emily háttal volt nekem, így nem láttam az arckifejezését, de biztos voltam benne, hogy a legédesebb tekintettel nézett Jaxonra, ugyanis a testvérem elvette a takarót maga elől, s mosolygott egy nagyot. 

- Akkor hamar meg is fog gyógyulni, ugye? – kérdte Jaxon.

- Ha ilyen ügyes leszel, akkor biztosan – a szépség megsimította az öcsém haját, majd felállt és felém nézett. Én az ajtónak dőlve csodáltam őt, s lehajtottam a fejem, amikor rám pillantott. Annyira gyönyörű, és várnom kell, hogy teljesen az enyém legyen.

- Nagyon aranyosak – sétált oda elém, a kezét összekulcsolta maga előtt, s abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak lehetnék én az egyik keze. 

- Nem mindenkivel ilyenek – kacsintottam Jazzy-re, amikor rám vetült tekintete. – Van, akivel igazi sátánként viselkednek. Úgy látszik, te szimpatikus vagy nekik.

- Ennek örülök – félénken vigyorgott, a padlót bámulta. Meghaltam volna, hogyha még egy percig így nézett volna, így úgy határoztam, essünk túl azon, amiért idejött. 

- Gyere, átviszlek anyához – kinyújtottam felé a kezem, s ő felém kezdett sétálni. A kezem lassan már természetesnek veszi, hogy a derekán pihenhet, de nem tehetek róla.  

Emily elköszönt a gyerekektől, mielőtt teljesen kilépett volna az ajtón, majd hagyta, hogy vezessem. Sajnos csak a mellettünk lévő ajtóig kellett elmennünk, így hamar le kellett vennem a kezem róla. Kopogtam hármat, s anya hangja jelezte is, hogy bemehetünk. Éppen nyúltam az kilincsért, amikor Emily megállította a kezemet.

- Várj – tekintete hamarjában sok aggodalomról árulkodott. – Mi lesz, ha nem kedvel majd? – szemeimbe nézve kezdte rágcsálni az alsó ajkát, így sikerült elérnie, hogy azt bámuljam a szeme helyett.

Felettébb furcsa volt látni, hogy ennyire érdekli anya véleménye, és egyáltalán, hogy azt hiszi, bárkinek is tud nem rokonszenves lenni. Anya a világon a legjobb, egy ilyen édes lányt pedig, mint ő, azonnal megkedvel, ebben biztos vagyok.

- Kizárt, hogy ez meg fog történni – a kezéért nyúltam, s ő hagyta, hogy összekulcsoljam az ujjainkat. – Csak add önmagad, és minden oké lesz – úgy hangzott a fejemben saját mondatom, mintha már hónapok óta együtt járnánk, és most jönne az a rész, hogy bemutatom őt. Legalább később már nem kell. 

- Rendben – bólogatott, s legnagyobb meglepetésemre átölelt. 

Nem haboztam elfogadni, elengedtem a kezét, s szorosan magamhoz vontam őt. Haja illata azonnal megcsapta az orromat, így mélyeket lélegeztem, hogy beszívhassam azt. A ruhája hátul csak a háta közepéig ért, ezért felül szabad bőrfelületet érinthettem. Megborzongott az érintésemre, s Isten legyen a tanúm, hogyha nem egy kórházi folyosó kellős közepén álltunk volna, akkor mit sem törődve semmivel megcsókoltam volna. Ehelyett csak egy puszit adtam a halántékára, ezt követően szétváltunk. Pár másodpercig még nem mozdultam, hogy összeszedjem magam, majd kinyitottam az ajtót.

Anya a szokásos kedves mosolyával köszöntött, s amikor megpillantotta a mellettem idegeskedő lányt, a mosolya csak még szélesebb lett. Emily lassan belépkedett, udvariasan előreengedtem, s be is csuktam az ajtót magunk mögött. 

- Csókolom – köszönt félszegen anyának. Láttam rajta, hogy rettentően izgul, így megnyugtatásképpen megsimítottam az ép vállát. 

- Szia – anya közvetlenül üdvözölte. – Jó lesz a szia is. 

- Oké – engedett kissé merev tartásából Emily. 

Le sem tudtam róla venni a szemem. Anya szobája kisebb, mint a kicsiké, így egész egyszerűen bevilágította a teret szépségével. Szőkésbarna haja ragyogott, a barna ruha pedig, amit viselt, nem is állhatott volna jobban rajta. Minden egyes négyzetcentiméter a testén tökéletes számomra, annak ellenére is, hogy tudom, van egy pár sebe. 

- Ülj csak le – mutatott a kisszékre, mire Emily engedelmesen helyet is foglalt. 

Nagyot nyeltem, s csak akkor vettem észre, hogy minden mozdulatát figyelemmel kísérem. Kezeit összetette, majd két combja közé rejtette őket. Valószínűleg fázhat, a légkondicionálás a kinti meleg levegőhöz képest sokkal másabb. Ezzel a mozdulattal a lábaira terelte a figyelmem, ezért még nagyobbat nyeltem. Kiszáradt a szám, ahogyan fürkésztem őt, mindenem érinteni akarta a bőre tapintását.

- Justin, magunkra hagynál minket egy pár percre? – anya kedves hangja úgy repített vissza a vágyakozásomból, mintha pofon vágtak volna. Utoljára ránéztem az áhított lányra, aki egy halvány mosolyt intézett felém. Bólintottam, és felkészítettem magam, hogy pár percig nem látom majd őt, utána ki is léptem a szobából.

Most jön az a rész, amikor egy percet, fél órának érzek, amíg idekint várakozom. Miről fognak beszélni? Én miért nem lehetek bent? Elvégre, az nem titkos, hogy megköszöni neki, amit értünk tett. Istenem, de utálok várni. 

Hogy gyorsabban teljen az idő, elhatároztam, hogy bemegyek a kicsikhez. Most nem kopogtam, már tudtam, hogy egészen biztosan ébren vannak. Meglepő jelenet tárult a szemem elé: Jazzy átköltözött Jaxon ágyára, s komoly, négy és hat évesekhez méltó beszélgetést folytattak egymással szemben ülve. Jelenlétemre felkapták fejüket, s mosolyogni kezdtek.

- Mi olyan mulatságos? – odasiettem hozzájuk, helyet foglaltam közöttük, s boldogan átkaroltam őket. Régen láttam így a testvéreimet; a szokásos sápadt arcszínük helyett most sokkal egészségesebbnek tűnnek. Itt kapnak elég ételt, és tömik őket egy csomó vitaminnal is. Biztosan nem is engednek ki minket innen, amíg el nem érik az elvárt vitaminszintet. 

- Semmi – túl gyorsan vágták rá a választ, így tudtam, hogy valamiben sántikálnak.

- Na, ne hazudjatok itt nekem – csiklandoztam meg a nyakukat, mire felnevettek. – Hallani akarom, mit susmorogtatok az előbb – erősködtem. Jazzy és Jaxon egymásra néztek, mintha szavak nélkül vitatták volna meg a döntést, s közelebb jöttek hozzám.

- Ti szerelmesek vagytok Emilyvel? – kérdezte tőlem Jazzy, mire alaposan kimeredt a szemem.

Azt mondják, a gyerekek sokkal egyszerűbben meglátnak mindent. Ők nem gondolkoznak annyira racionálisan, mint a felnőttek, a gyermeki szemük leegyszerűsítve látja a világot. Ha ez igaz, mennyire nyilvánvaló jelet adhattunk Emilyvel, hogy egy négy és egy hat éves ennyire alapvetően rákérdez erre?

Zavartan pillantottam rájuk. Mit is felelhetnék erre? Nem vagyok szerelmes belé, de rettentően vágyom rá. Érezném, ha szeretném őt, de úgy vélem, attól még egy kicsit távol vagyok. Mégis, ha tudom, mit érzek, miért gondolkozom a válaszon?

- Nem vagyunk – ráztam a fejem, s az az érzés tört elő bennem, mint amikor hazudni szoktam. Hiszen az előbb jelentettem ki magamnak, hogy nem szeretem. Alig ismerem. Hogyan szerethetném? Stephanie-t sem ismerted, mégis fülig szerelmes voltál belé – zengte a belsőm. Stephanie… Ő más. Vagy nem? Ugyanez lenne a helyzet Emilyvel is, mint vele? Fogalmam sincsen.

- Miért? – kérdte ezúttal Jaxon. Te jó ég, egyre rosszabb ez a helyzet. Mintha a rendőrségen hallgatnának ki, esküszöm. Hogyan magyarázhatnám el nekik, mit érzek, hogyha még én sem tudom?

- Tudjátok, ez… bonyolult – nyögdécseltem. – Olyan felnőtt dolog.

- Miért bonyolult? – meredt rám kíváncsi szemeivel Jazzy. – Olyan kedves! És te is olyan kedves vagy, bátyus. Miért nem vagytok szerelmesek? 

Elámulva néztem a húgomra. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Viszont Emily még csak a dühkitöréseimről sem tud, egyértelmű dolgokról, amelyek rám vonatkoznak. Lehet, hogy ha jobban megismer, már nem is kellek majd neki többé. Rémisztő ez a gondolat, úgyhogy nem is gondolok rá többet.

- Szeretnétek, hogy azok legyünk? – néztem rájuk felváltva.

- Igeen! – éledtek fel. – Akkor sokat tudnánk vele lenni, és végre játszhatnék valakin fodrászosat is! – magyarázta Jazzy, mire elnevettem magam. A testvéreim nagyon megkedvelték Emilyt, ez szemmel látható. Mégsem akarom, hogy közel kerüljön hozzájuk, mielőtt eldőlnének közöttünk a dolgok, mert nagy csalódás lenne nekik egy újabb embert elveszteni, akihez közel álltak.

- És nem az én hajamat piszkálnád mindig! – förmedt fel Jaxon.

- Amúgy is tiszta göndör hajad van, nem lehet vele semmit csinálni! – háborodott fel Jazzy.

- Na, elég legyen – szedtem szét őket, mielőtt elkezdtek volna veszekedni, s óvatosan, a sebeikre vigyázva, csiklandozni kezdtem őket. Erre a jelenetre nyílt az ajtó, s megpillantottam Emilyt, amint mosolyogva figyel minket.

Látványa ismét megdobogtatta a szívemet, abba is hagytam a kicsik kínzását. Amint észrevette, hogy nézem, lehajtott fejjel közelebb jött hozzánk, s megállt előttem. Csodálkozva néztem fel rá, legszívesebben azonnal közelebb rántottam volna őt, de mivel több tényező is megakadályozta ezt, inkább kontrolláltam magamat.

- Hogy ment? – felálltam, így felé magasodtam. Kezeim szabályszerűen reszketni kezdtek, annyira vágytak az érintésére.

- Jól – bólintott mosolyogva. – Azt üzeni, hogy menj be hozzá egy kicsit.

- Rendben – feleltem, s otthagytam őt a kicsikkel. Biztosan nem fog senki mondani semmit arról, hogy mi zajlott le odabent, és ez idegtépő. Ráadásul miért kell, hogy bemenjek? Ezek a nők, te jó ég. 

Benyitottam anyához, az arckifejezése mit sem változott, mióta kimentem innen. Furcsán éreztem magam, mintha valamit titkolna előlem. Miről lehetett szó idebent?

- Akkor most megkérdezem még egyszer – kezdte, miközben leültem mellé. – Mi van köztetek ezzel a lánnyal?

Kérdése hidegen érintett. Mi ez, a kihallgatás világnapja? Miért akarja mindenki mindenáron tudni, hogy mi van közöttünk Emilyvel? Még én magam sem tudom, mi ez az egész, ezen kívül fogalmam sincs, hogy lehetséges-e pár nap alatt beleszeretni valakibe úgy, hogy alig ismerem. Nem tudok semmit!

- Miért kérdezed? – ráncoltam a homlokom. – Mondott neked valamit?

- Nem mondott semmit, de az anyád vagyok, Justin, és látom, hogyan nézel rá – felelte. Szentséges isten, nem lehetek ilyen evidens! Mindenki tudja, mi van, csak én nem. Mások jobban tudják, mit érzek iránta, mint én magam. Ez egyszerűen hihetetlen.

- Jaj, anya én… - temettem az arcom kezeimbe, s gondterhelten beletúrtam a hajamba. – Nem tudom. Annyira vágyom rá. Szeretem, ha a közelemben van, ha pedig nincs, akkor máris rosszul vagyok. Imádok ránézni, mert egyszerűen gyönyörű lány, és elképesztő, hogy szóba áll velem azok után, ahogyan viselkedtem vele. Mindig hozzá rohantam, ha baj volt, és ő feltétel nélkül segített nekem, annak ellenére, hogy nem is ismer, nem tud a kitöréseimről, semmiről. Egyre nehezebb türtőztetnem magam a közelében, ugyanis ő semmit nem akar elsietni, és ezt megértem, de szörnyű, hogy még csak meg sem csókolhatom, ha szeretném. Ezeken felül ő gazdag, a szülei biztos nem fogadnák jól, hogy egy ilyen kis senkivel jár, mint én – hadartam el, és fel sem fogtam, mi mindent mondtam ki hirtelenjében. Ennyi elnyomott érzést egy helyen régen láttam már. S mindezt az anyámnak mondtam el, aki vagy megérti, vagy nem, de nem tudom róla elképzelni, hogy az utóbbi lenne. Anya váratlanul a kezemre helyezte sajátját, így ránéztem.

- Emily nagyon kedves lány – bólogatott. – És biztosan nem lenne veled tartózkodó, ha egyértelmű lennél. Amilyen néha tudsz lenni, el tudom rólad képzelni, hogy egyszer így, egyszer úgy viselkedtél vele, szegény lány azt sem tudhatta, kivel áll szemben. Ne azt éreztesd vele, hogy kihasználod, hanem hogy komolyan gondolod, amiket neki mondasz. Márpedig ahogyan az előbb nyilatkoztál róla, komolyabbak az érzéseid, mint te azt tudod. Végre találtál valakit olyan hosszú idő után, Justin, becsüld meg őt – meredt áthatóan a szemembe.

Mélyen elgondolkodtatott anya mondandója. Ő mindenkinél jobban ismer, és tudja, milyen természet vagyok. Hajlamos vagyok úgy viselkedni egy lánnyal, mint egy fiúval, amiért két éve már semmilyen kapcsolatom nem volt nőkkel. Emilyn kívül a két év alatt eddig csak az a csaj volt az életemben, akivel nemrégiben lefeküdtem, de ha tehetném, már azt is visszacsinálnám. És ha szerinte komolyabbak az érzéseim, mint én azt egyáltalán felfognám, akkor vajon mit érezhetek?

- Nem akarok úgy járni vele, mint Stephanie-val, anya – suttogtam. – Próbálom kitapasztalni, hogy egyes helyzetekre hogyan reagál. De egyszerűen… semmit nem látok. Csakis azt a segítőkész lányt, akit probléma esetén, és ez megrémiszt. Nem akarok belé szeretni, mert…

- Mert félsz, hogy úgy elmegy, mint Stephanie, ez érthető – fejezte be a gondolatomat. – De ne hasonlíts minden lányt egyhez, ez nem helyes. Ő teljesen más, mint az a lány volt, erre már te is rájöhettél. Nem kell mindenkitől tartózkodnod csak azért, mert valaki rideg volt veled régen. Ami volt elmúlt, lépj tovább, és legyél ismét szerelmes. Talán jobban fogod szeretni őt, mint Stephanie-t, sosem tudhatod. Próbáld meg – bíztatott kedvesen.

Valahogy sokkal könnyebbnek érezem a szívemet, miután ezek a szavak elhagyták anya száját. Emily lehet a mentőövem. Ha vele lennék, lehet, hogy jobban tudnám kontrollálni a dühkitöréseimet is, és nem fenyegetne az a veszély, hogy ártok valakinek. Lerombolhatná a falat, amelyet magam köré építettem, s újra érezhetném, hogy milyen az, ha szerelmes vagyok. Anyának igaza van. Nem félhetek mindig attól, hogy kiszalad egy ember az életemből, akit szeretek. Muszáj vállalnom a kockázatot.

Felálltam, s jó szorosan átöleltem anyát. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Ő az egyetlen támaszom évek óta, a legjobb ember, akit csak ismerek. A minimum, amit megtehetek érte, hogy mellette állok én is, és ezúttal őszinte leszek vele. Majdnem őszinte.

- Köszönöm – ölelgettem, majd egy puszit adva a homlokára elváltam tőle. Anya csak mosolygott, s megsimogatta a karom.

- Na, menj utána, már biztosan vár téged – intett fejével az ajtó irányába, s én már mentem is.

Biztosan hülyének néznek, hogy két szoba között rohangálok folyamatosan, de jelenleg ez a két szoba tartalmazza a számomra legfontosabb embereket, és nem hagyhatok figyelmen kívül senkit. Visszamentem a kicsik szobájába, s most Emily volt az, aki a testvéreim között ült, s beszélgetett velük. 

Legszívesebben odarohantam volna hozzá, és levegőhiányig csókoltam volna az anyával való beszélgetésem után, de még mindig nem tehettem. Viszont boldog voltam, a vigyort aligha tudtam lemosni a képemről. Feléjük vettem az irányt, s leültem Emily lába mellé.

- Minden rendben? – kérdte, amint rám nézett. 

- Igen, persze – hevesen bólogattam, s az ölembe raktam Jazzy-t. 

- Emily, kérdezhetek valamit? – fordult el tőlem a húgom. 

- Hogyne – mosolygott rá aranyosan. Egy pillanatra megijedtem, hogy esetleg eljátssza ugyanazt, amit velem, s kínos helyzetbe kerülünk, de amint felette a kérdését, megkönnyebbültem.

- Megfésülhetem a hajad? – hangja édes volt, nem lehetett neki nemet mondani, s Emily nem is tette meg.

- Hát persze – nevetett. Jazzynek sem kellett több: azonnal hozta a fésűt, s nekiesett Emily hajának. 

Ahogyan elnéztem őt, átszaladt az agyamon a gondolat, hogy mennyire jó lenne együtt lenni vele. A gyerekek imádják őt, anya sincs ellene a kapcsolatnak, s én is kezdem beismerni, hogy a bezárkózással nem megyek semmire. Emily mindenkire jó hatással van, s tudom, hogy nekem is jó kezelés lenne vele lenni. Életemben először érzem azt, hogy a dolgok kezdenek egy kicsit jóra fordulni körülöttem. Talán így marad, talán rosszabb lesz, ezt nem tudhatom. Viszont ha ő mellettem marad, már nem lesz lehetetlen túlvészelni a rosszat sem. 

Na, megkönyörültem rajtatok, amiért csak hét komment gyűlt össze, és rész van. :D De ezalatt a rész alatt már várom a visszajelzéseket, mert kíváncsi vagyok, mit gondoltok a szituról :)

Örömmel olvasgattam egyébként, hogy kaptam egy-két bővebb terjedelmű hozzászólást is, és annyi lenne elsősorban a hozzáfűznivalóm, hogy köszönöm ♥ Másodsorban pedig, hogy NEM, SOHA DE SOHA DE SOHA NEM UNTATNAK A HOSSZÚ KOMMENTEK, ne is írjatok ilyet! XD Amikor meglátom, hogy valaki írt, olyan leszek, mint egy ötéves kisgyerek, és alig várom, hogy elolvashassam. Talán hülyeség, de én így vagyok összerakva. :)

Remélem, hogy tetszett, amit írtam, a következő rész még nincsen készen, de igyekszem vele, ahogyan csak tudok. Nekünk jövőhéten is kell menni suliba, csak délutáni tanításra, de mindenképpen időt fogok szakítani az írásra. Love ya <3

U.i..: Aaaannnnyira köszönöm a 33 feliratkozót és a 30.000+ oldalmegtekintést, királyok vagytok! :) ♥

23rd chapter - It's hard to stay away from you

-*- Emily szemszöge -*

- Emily! – zengte egy hang. – Most azonnal kelj fel, vagy különben behozom a slagot, és tavat csinálok az ágyadból!

Szemernyi erőm sem volt kinyitni a szemem. Elvégre, mi lehet olyan végtelenül fontos? Megint ebédig aludtam, vagy mi? Majd később megeszem a részem. Most hulla fáradt vagyok, és tudom, hogy Leah a vállamat rázza, de nem érdekel. 

- Emily, Justin itt van!

Úgy pattant ki a szemem, mintha soha többé nem akarna becsukódni. A másodperc legkisebb töredéke alatt ültem fel, így forogni kezdett velem a világ, és meg kellett várnom, míg kitisztulok a hallucinogén állapotból. Amint ez megtörtént, körülnéztem a szobában, de semmit nem láttam. Sem az erkélyen, sem belül. Mérgesen Leahra néztem, majd összefontam a mellem alatt a karom.

- Másképp nem keltél volna fel – tartotta fel a karjait. Hát ez csodálatos.

- Miért kell felkelnem? – fordultam az óra felé, ami fél tízet mutatott. Még csak nem is ebédidő!

- Mert anya hívott, hogy haza kell mennem, és nem akartam köszönés nélkül elmenni – magyarázta. Így már világos. De mivel felkeltett hajnali fél tízkor, ezért tutira fáradt leszek estére, tekintettel arra, hogy este soká aludtam el.

Szó nélkül felpattantam az ágyból, két perc alatt rendbetettem magam, közben pedig Leah is szedelőzködött. Még ilyen ébresztőt! Justin biztosan futva szaladt volna hazáig, ha a szeme elé tárult volna a reggeli látványom. Hála az égnek, ez nem történt meg. Éppen Leahnak háttal az ágyamat igazítottam, amikor ismét megszólalt barátnőm.

- Őőő, Emily – kezdte elég idióta módon.

- Igen? – válaszoltam, de nem fordultam felé.

- Justin az erkélyeden áll. 

- Nem fogok még egyszer bedőlni neked – jelentettem ki, s még mindig az ágyazással voltam elfoglalva.

- Nem, úgy értem, most tényleg ott áll – sürgetett a hangjával, viszont én nem tágítottam.

- Leah, ez először sem volt vicces, másodjára pedig még úgysem lesz az – ráztam fel a kispárnákat, s úgy beszéltem a most különösképpen vicces kedvében lévő barátnőmhöz.

- A rohadt életbe, nézz már oda! – ragadta meg hirtelen a vállamat, megfordított, és kimutatott az erkélyen.  

Szemem elé tárult Justin látványa, amint halványan mosolyog rajtam, valószínűleg azért, mert végignézte az iménti jelenetet. Tátott szájjal bámultam rá, Leah pedig még mindig a vállamat fogta, de szerintem inkább támasztékként. Legszívesebben a kezemben tartott párnával fojtottam volna meg magamat, hogy megmeneküljek a szituációból, ám ez elég gyáva megoldás lett volna.

- Ilyen nincs – suttogtam megmerevedve. Ez is csak velem történhet meg! És ráadásul Leah is itt van, most mit csináljak?

- Mozdulj már meg, és engedd be – hangzott az utasítás halkan a támasztékomtól, aki azon nyomban el is engedett. Kételkedtem benne, hogy meg tudok állni a tulajdon lábaimon, amiért Justin úgy néz rám, mintha valami hercegnő lennék, holott jelen helyzetben egy hajléktalan is szebb nálam. Kidobtam a párnát a kezemből, majd óvatos léptekkel indultam meg az erkélyem felé, s miután sikerült előkerítenem a kulcsot az éjjeliszekrényem fiókjából, ajtót nyitottam. 

Justin határozott és gyors lépésekkel indult meg felém, s tudtam, hogy a következő mozdulatát már a szájával akarja megtenni, így én azonnal hátrálni kezdtem. Tegnap este megfogadtam magamnak valamit, hűnek kell lennem hozzá. És amúgy sem fogok a legjobb barátnőm előtt smárolni vele, bármennyire is jól esne a csókja. 

- Szia – köszöntem neki alig hallhatóan, miután visszább mentem két lépést. 

- Szia – elég zavartan nyögte ki ezt az egy szót, valószínűleg nincs hozzászokva, hogy kitérek a csókja alól. De innentől már hozzá kell szoknia.

- Izé, ő a barátnőm, Leah – fordultam meg Leah felé, aki szemmel láthatóan végigmérte Justint, amikor kimentem a képből. Miért csinálja ezt? Oké, jó pasi, ezt el kell ismerni, de én láttam meg előbb! Na jó, ez rohadt idiótán hangzott, még szerencse, hogy nem mondtam ki hangosan. 

- Justin – fogtak kezet, mire Leah elég félreérhetően mosolygott rá. Tudom, hogy Justin nem veszi észre, de én elég régóta ismerem már őt ahhoz, hogy tudjam, melyik a „felszedlek” mosolya, és ez most határozottan az volt. 

- Örülök – mondta barátnőm. Örülök! Hah, meghiszem azt, de ha nem engeded el most azonnal a kezét, én foglak titeket szétszedni, de az nem lesz kellemes. Te jó ég, miket gondolok.

- Viszont – felelte Justin, széles mosollyal az arcán. Jól látom, hogy flörtölnek egymással? Justin flörtöl a legjobb barátnőmmel, aki hagyja ezt, és mindezt úgy, hogy én itt állok, és tartom a gyertyát? Hát ez meg mi a fene?

Justin volt az, aki elhúzta a kezét, s rám nézett. Egy másodpercig megbántam, hogy nem engedtem neki a csókot, mert akkor Leah legalább egy kicsit észhez térhetett volna. De ez csak egy másodpercnyi gondolat volt, nagyobb gondot jelentett, hogy Justin esetleg megláthatta az arckifejezésemet.

- Szeretnék beszélni veled valamiről – mosolygó szemekkel meredt rám, azonban nem tudott meghatni. Milyen dolog az, hogy azt mondja, engem akar megszerezni, erre itt akármizik a barátnőmmel? Ha játszani akar, akkor akár el is mehet.

- Jó – válaszoltam hidegen. El sem hiszem, hogy ilyen érzékenyen érintett ez az ártatlan kis jelenet. Miért vagyok rosszul, ha hozzáér bárki más rajtam kívül? Ismerek egy érzést, ami ezt a stádiumot definiálja, de egyszerűen nem akarom beismerni magamnak, hogy ide jutottam. 

- Azt hiszem, megyek – zökkentett ki Leah a gondolatsoromból. – Még hívlak, sziasztok.

Mindketten egyszerre köszöntünk el tőle, s pár másodperc múlva véglegesen kettesben maradtunk. Justin tekintete szememről azon nyomban a számra siklott, amint becsapódott az ajtó, a tekintete pedig szinte beszélt, kiáltozta felém, hogy: „meg foglak csókolni”, s én is próbáltam visszakiabálni a sajátommal, hogy: „nem fogsz”, de amikor a tettek mezejére lépett, s közeledett felém, ismét meghátráltam. 

- Mi a baj? – kérdte tágra nyílt szemekkel, s keze megfagyott az arcom előtt. 

Mi a baj? Flörtöltél a barátnőmmel, és már másodszor akarsz megcsókolni, és nem veszed észre, hogy nem akarom ezt az egész dolgot, amíg meg nem ismerlek, ráadásul még meg is nehezíted a dolgom a kiskutya szemeiddel, és azokkal az átkozott ajkaiddal – soroltam magamban az indokokat, de ezek helyett inkább egy tömörebb megoldást választottam.

- Mintha említettem volna, hogy meg akarlak ismerni, mielőtt bármi is történik – hangom kissé több dühről árulkodott, mint amennyit ki akartam mutatni, így nagy levegőt vettem, s megpróbáltam lenyugodni.

- Egy csókba még senki nem halt bele – mosolygott, ami csak feljebb vitte bennem a pumpát. – Főleg úgy, hogy nem először teszed velem – folytatta a felém vezető útját, s én majdnem ráestem az ágyra, annyira hátrahőköltem.

- Justin! – rikoltottam, s megálljt mutattam neki a kezemmel. – Nem.

Lefagyott az arcáról a mosoly, a kezét immáron leeresztette maga mellé. Kifejezéstelenül nézett rám. A szeme ismét beszélt, azt sugallta, megbántottam. Viszont nincsen lelkiismeret-furdalásom, mert egyrészt ő is rengetegszer bántott már meg, másrészt pedig nincs igaza. Két próbálkozás nem volt neki elég, hogy felfogja, nem akarom megcsókolni? Illetve, hogy nem tartom helyesnek megcsókolni? Márpedig most tényleg kiállok magamért, és nem engedem elpuhítani az akaraterőmet.

- Oké – hajtotta le a fejét, s mindenfelé nézett, csak a szemembe nem.

- Miről szerettél volna beszélni? – beszéltem egy kicsit lágyabban, mert azért nem vagyok teljesen érzéketlen. Valószínűleg azért tajtékzom belülről ennyire, mert megviselt az iménti esemény Leahval, és az értetlensége is egyre csak telítette a képzeletbeli poharamat.

- Anyáról – nézett végre a szemembe, de nem úgy, ahogyan általában szokott. Most felvette az érzéketlen szerepet.

- Baj történt? – gondoltam rögtön a legrosszabbra. Nem tudom elképzelni, hogy különleges megfigyelés alatt hagyták volna, hogy bármi baja is essen, de azért feljebb szökött a vérnyomásom.

- Nem, csak… - nyelt egyet, s ismét elnézett rólam. – Szeretne látni téged.

- Látni? Engem? – egy kész összeesküvés-elmélet zajlódott le az agyamban. Valami rosszat tettem? Nem akarja, hogy a fiával legyek? Tudja egyáltalán, hogy ki vagyok? Mi a fene van? 

- Igen – bólintott. – Csak megköszönni, amit értünk tettél – hirtelenjében áthatóan a szemembe nézett, s elmosolyodott kissé. Mosolya pedig akarva-akaratlanul engem is arra késztetett, hogy visszatükrözzem gesztusát. 

- Hát… - a francba, zavarba jöttem! Légy erős, légy erős, légy erős… – Igazán nem szükséges, de rendben. Bemegyek hozzá. 

- Köszönöm – ismét bólintott, majd csend következett. Nem tudom, miért éreztem, hogy bocsánatot kell kérnem tőle, vagy legalább megnyugtatni, vagy valami, de amint felfogtam volna, hogy mit teszek, már megtettem.

- Figyelj, én… - sóhajtottam. – Ne haragudj rám, amiért olyan elutasító voltam veled az előbb. Nem akarok semmit elhamarkodni – pásztáztam a szőnyegemet, és megállapítottam, hogy ráférne már egy alapos porszívózás.

Justin halványan elmosolyodott, s egy szó nélkül bámult a szemeimbe. Jó, megcsókolni nem fogom, de egy ölelés még belefér. Ugye? Ugye belefér? Nem, nem fér – hangzott a kis Emily. Nem érdekelsz – feleltem vissza neki, s gondolkodás nélkül közelebb léptem Justinhoz, és átöleltem.

Először megmerevedett, de pár másodperc múlva úgy ölelt át, ahogyan megszoktam tőle. Kezeit a derekamra helyezte, s szorosan átfogott velük. Fejemet belefúrtam a nyakába, s belélegeztem a tusfürdő illatát, amelyet mostanában érzek rajta. Biztosan a kórházban adták neki. A száját közvetlenül a fülem mellé helyezte, így tisztán hallottam az ütemes levegővételeit. Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés – ismételgettem, s már majdnem elaludtam állva a karjaiban, amikor megszólalt.

- Nehéz távol tartanom magam tőled – suttogta. Belélegzett levegőm ott is maradt a tüdőmben erre a mondatra. Mit felelhetnék erre? Talán inkább kérdéssel kéne válaszolnom.

- Miért? – suttogtam én is. Minden válaszra számítottam, csak arra nem, amit valójában felelt.

- Mert tetszel nekem, Emily – fejét közelebb helyezte a fülemhez, a légzésem így felgyorsult -, és rosszul vagyok, ha nem érhetek hozzád.

Beleharaptam az alsó ajkamba, hogy ne mosolyodjak el, s hálát adtam az égnek, hogy nem látja az arcomat. Azt mondta, tetszem neki! Kimondta! Szent isten, úgy viselkedek, mint egy idióta 16 éves. Talán mert az is vagyok. 

Lassacskán kibújt az ölelésemből, s így szemtől szemben álltunk. Meg akarom csókolni. A rohadt életbe is, meg akarom csókolni! Nagyot nyeltem, majd az agyam elkezdett működésbe lépni, s Leah szavait ismételgette.

Túl könnyű eset vagy – visszhangzott a fejemben. - Ismét közel fogod engedni magadhoz, és az lesz a vége, mint Briannel. Róla sem hitted, hogy valaha is kezet emelne rád, mégis megtörtént. Justin sem más, Emily, ráadásul ő még titokzatosabb. A helyedben én páncélba bújnék, amíg ki nem ismerem, legalább egy kicsit.

Nem szabad ettől eltérnem. Vonzódom hozzá, de sérülhetek lelkileg, ha túlságosan kinyitom magam. Igaz, most ő elmondta, hogy tetszem neki, de ez nem ad biztosítékot arra, hogy össze is illünk. Ehhez még idő kell, és a csókkal csak elhamarkodnám.

Megszakítottam a szemkontaktust, s megválaszolatlanul hagytam a kijelentését. Erre nem tudok mit mondani. Nekem is tetszik ő, hát persze, hogy tetszik! De túl korai. És Brian után jobb, ha biztosra megyek. 

- Öhm – dadogtam, s életemben egyszer azt kívántam, bárcsak itt lenne Mrs. Tranberry, hogy felpofozzon. – Akkor felöltözök, és mehetünk, ha gondolod – mutogattam zavaromban a gardróbra.

- Oké – mosolygott, majd kényelembe helyezte magát a fotelomban.

Hamar beszaladtam a gardróbomba, s nagy levegőt vettem. Nyugi. Minden oké lesz. Minden oké lesz. – próbálkoztam összeszedni magam, majd két perc után újult erővel kiegyenesedtem, és jött az újabb trauma: mi a fenét vegyek fel? Azt hiszem, van egy pár választásom, elvégre, csak egy 36 négyzetméternyi helység van tele a ruháimmal.

Megvizsgáltam a sebeim állapotát, és örömmel vettem észre, hogy a lábamon szinte az összes eltűnt. A combom felső részén még van egy pár, de az nem látszik ki sem a rövidnadrágból, sem a szoknyából. A vállamon még mindig kirajzolódik Brian kéznyoma, ez az egyedüli folt, amely még lila. Biztosan nem egyhamar fog elmúlni. Az arcomon már semmi nem látszik, a sok krém jót tett neki, elmulasztotta a foltokat. Tehát vehetek fel végre lengébb ruhát is.

Odasiettem az egybe ruháimhoz, és válogatni kezdtem, melyik lenne a legideálisabb. Egy vajszínű ruha szúrta ki a szememet, ezt alig egy hete vettem. Van egy kis ujja is, ami éppen eltakarja a csúnya sebet a felkaromon. Tökéletes. Magamra is öltöttem a darabot, majd kontyba fogtam a hajamat. A sminkkel aligha foglalkoztam, csak egy kis szempillaspirál, és alapozó azokra a helyekre, amelyek még nem gyógyultak be teljesen. Vetettem magamra egy utolsó pillantást az egész alakos tükörben, majd egy nagy levegőt véve kikecmeregtem az ajtón.

Justin a képeimet nézegette a faliújságon, a belépőmre felém fordult. Egy határozott mozdulattal végignézett rajtam, majd a szemembe pillantott, s megismételte a műveletet. Rákvörösre pirultam, úgy éreztem, felgyullad az egész fejem. Most miért néz így rám? Nem tetszik neki a ruhám, vagy mi? Meg sem mozdul, csak néz rám, és már nem is tudom hányadijára méri végig az egész testemet. 

Pár pillanattal később megindult felém, a tekintetét le sem vette rólam. Körülbelül húsz centire állhatott meg előttem, immáron a számat és a szememet vizsgálgatva. Megőrülök, ha még öt percig ilyen csend lesz.

- Gyönyörű vagy – nézett a szemeimbe, hangja kissé rekedtes volt. Nyeltem egyet, az arcom még jobban kipirult. Rettentő zavarban éreztem magam, hirtelen azt sem tudtam, merre nézzek. Erre is csak ő képes.

- Köszönöm – feleltem idiótán, majd megint a szőnyeget nézegettem. Még a végén megszámolom, hány szálból áll. Justin még egy pillanatig nézett rám, majd megnyalta ajkait, s elnézett rólam. Ne. Nyalogasd. A. Szád. – mondtam magamban összeszorított fogakkal, s el kellett számolnom tízig, hogy ne csókoljam meg azonnal.

- Khm, szerintem menjünk – szólalt meg ő először, s végre elterelődött a téma.

- Szerintem is – helyeseltem, s még mindig nem tudtam ránézni. – Te az erkélyen mész, én a főbejáraton. A ház előtt találkozunk – osztottam meg vele a terveimet, mert mégsem sétálhat ki velem a lakásból, anyáék bármelyik pillanatban hazaérhetnek. 

Bólintott egyet, s elindult az erkély felé. Megvártam, amíg kimegy, majd bezártam az ajtót. Felkaptam a táskámat, keresztbe tettem magamon, és egy perc múlva már lent is voltam a földszinten. Az úton, amíg lementem, ellenőriztem, hogy semmi nyoma ne legyen Justinnak, mert ha anya és apa rájönnek, kitör a harmadik világháború, és semmi szükségem még két mérges szülőre is.

Kinyitottam a kaput, s Justint a kerítésnek támaszkodva találtam. Kilépésem pillanatában ismét végigsiklott rajtam a szeme, mire a pír az arcomon fokozódni kezdett. Legalább ne csinálná ilyen látványosan, akkor nem kéne aggódnom a pír miatt. Már nem mintha nem melengetné a szívemet a „tetszel nekem” és a „gyönyörű vagy” megnyilvánulása, de nem feltétlenül akarom kimutatni.

- Indulhatunk? – kérdezte. Bólintottam, majd a kórház felé vettük az irányt.

Ha minden igaz, tíz perc alatt odaérünk a kórházhoz, és találkozom az anyukájával. Nem mondom, hogy nem vagyok ideges, elvégre, csak az anyukája. Mindenesetre megpróbálom nem kitépni a hajamat izgalmamban, mert nem lesz semmi baj.

Remélem.

Sziasztoook! :) Ismét megjöttem, remélem örültök. :) 

A szünetben volt időm írni, gyakorlatilag írással és rajzolással töltöttem el az összes időmet. Próbálom átlátni az egészet, és nem logikátlanul folytatni. Szeretnék még dolgokat kihozni a történetből, amiket még nem tudtok valószínűleg, szóval legyetek türelemmel ;)

Kommentek. Láttam, hogy nagyon hamar kigyűlt a minimum, de ismét nem jutottam géphez. Ha szombaton sikerült volna gépközelbe kerülnöm, már akkor kaptatok volna részt, de mivel sikertelen küldetés volt, így csak most tudom szolgáltatni. 

Szerencsétlen egy helyzet, de ha minden igaz, nyáron meg tudom keresni a pénzt egy új gépre, ugyanis májusban töltöm a 16-ot, és mehetek diákmunkára. Ebből kifolyólag nyáron is így lesznek részek, egy csepp időm sem lesz, ha meg lesz, akkor meg fáradt leszek. Ezért előre is ne haragudjatok rám.

Azt hiszem, ennyit szerettem volna mondani. Hosszú kommenteket várok, részletezve, például:

• Kinek mi a tippje, mi lesz a kórházban?
• Mit gondoltok Leahról, és a viselkedéséről?
• Mit gondoltok Justin viselkedéséről?
• Szerintetek Emily képes lesz magát tartani a tervéhez?

Egy kis támasz a könnyebb kifejtés érdekében. :) See you soon ♥

22nd chapter - Tomorrow

-*- Justin szemszöge -*-

- Hogy érzed magad, anya? – ültem le a kórházi ágya mellé, s gyengéden megszorítottam a kezét. Pár órával ezelőtt ébredt fel egy kis időre, ám az orvosok nem engedtek sokáig beszélni vele, mert pihenésre volt szüksége. Ekkor döntöttem úgy, hogy elmegyek Emilyhez, és megköszönöm neki, hogy megmentett minket. 

- Szomjasan – suttogta alig hallhatóan. – Ideadnád a vizet az éjjeliszekrényről?

Szó nélkül nyúltam a pohárért, de nem adtam át neki, mert biztosan nem lett volna ereje tartani. Helyette inkább segítettem: a szájához emeltem a poharat, majd egy kissé felemelve a fejét megvártam, míg kiissza a tartalmát. Hálásan mosolygott rám, s a kezeim hirtelenjében remegni kezdtek a megkönnyebbüléstől. Meg fog gyógyulni.

- Hol van Jazzy és Jaxon? – kérdte, amint körülnézett a szobában.

- Eggyel mellettünk – feleltem. – Éppen alszanak. 

- Nem hiszem el, hogy ez történt – csukta le a szemeit, s nedvességet láttam leáramlani az arcán. – Miután hazamentünk a játszótérről, adni akartam enni a gyerekeknek . Éppen eléjük tettem a szendvicset, amikor belépett az apád, és jelenetet rendezett.  A kicsik megijedtek, és elbújtak az ágy mögé, az apád pedig ahelyett, hogy engem támadott volna, őket akarta. Persze, addig védtem őket, ameddig csak lehetett, de egyszer túl nagyot ütött a fejemre, és utána minden, amire emlékszem az, hogy elestem, és ennyi – szipogott, s erőtlenül törölgette arcát. – Mondd, hogy nem esett bajuk, Justin. Kérlek – meresztette rám vörös, fáradt szemét. Annyira szerettem volna ezt mondani. De nem tehettem.

- Jaxonnak megrepedt a térdkalácsa, Jazzynek pedig eltört a karja – sóhajtottam. – Plusz mindkettőjüknek van pár horzsolása, de maradandó károsodást nem szereztek – ismételtem az orvos szavait. - Még a mentőben ellátták őket, a kisebb sebeket le tudták fertőtleníteni, ám a kartörést és a csontrepedést csak a kórházban tudták kezelni.

Anya fellélegzett, s csak még jobban zokogni kezdett. Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy véget fogok vetni ennek. Ez pedig már az utolsó csepp volt, mindenképpen kitalálok valamit, mert nem akarom kitenni sem anyát, sem pedig a testvéreimet még egy ilyen támadásnak. 

- Istenem, köszönöm, hogy életben vannak – suttogta. Folyamatosan szorítottam a kezét, s igyekeztem erőt adni neki a jelenlétemmel. Pár perc múlva felém fordult, majd beszédre nyitotta a száját.

- De… Mégis hogy hoztál be ide? Nincsen egészségbiztosítási kártyánk, és ahogy látom, ez nem egy átlagos kórházi szoba – nézett körbe ismét. – Honnan szedted rá a pénzt?

Nagyot sóhajtottam. Megtehettem volna, hogy hazudok. Megtehettem volna, hogy azt mondom, a fiúk adták rá a pénzt, de egyszerűen nem akartam. Annyit hazudtam már anyának az utóbbi időben; Emilyről, a srácokról, és a maffia dologról is. hogy nem bírom tovább. Tartozom ennyivel neki is, és Emilynek is. 

- Akkor elkezdem az elejéről, mert nem fogod érteni másképpen – készültem neki a mesének, majd a szemeibe néztem. – Minden szombat este kezdődött, amikor sétálni indultam kiszellőztetni a fejem… - és csak ömlöttek belőlem a szavak. Elmondtam neki, hogy mik történtek azóta velünk, hogy Emily milyen családból származik. Elmondtam, hogy összevesztem a fiúkkal véglegesen, ám a maffiás részt kihagytam. Annak még nincs itt az ideje, és nem szeretném, hogy aggódjon értem. -… utána elszaladtam hozzá, a kicsiket addig otthagytam veled. Ő azonnal segített, hívta a mentőket, és kifizette helyettünk az ellátást. Ráadásul még a legjobb helyre is rakatott minket: kaptunk új ruhákat, a kicsiknek adtak játékot, és azt mondták addig maradunk, ameddig szeretnénk – fejeztem be a kisebb regényemet. Anya sűrűn pislogott felém, a könnyei közben elapadtak, s már kezdtem azt hinni, hogy elaltattam, amikor megszólalt. 

- Szent isten – csak ennyit mondott, majd megint csöndben maradt egy ideig. Kellemetlenül éreztem magam, mert úgy láttam, nem örült a dolognak. Nem mutatta, hogy tetszene neki ez az egész. Egyáltalán semmit nem mutatott.

- Haragszol rám emiatt? – kérdtem, s félve ránéztem. 

- Csak egyetlen dolog miatt haragszom rád – mondta. – Miért titkoltad el ezt előlem?  Talán nem bízol már bennem? Nem vagyok jó anya? – halkult el, én pedig azonnal tiltakozni kezdtem.

- Nem, erről szó sincs. Én csak nem akartalak terhelni vele. Apa elég nagy teher az életedben, és nem szerettem volna, hogy még miattam is aggódnod kelljen – vallottam be őszintén.

- Fiam – érintette meg a karomat. – Bármennyire is nehéz az életünk, én akkor is az anyád vagyok. Ugyanaz az ember, aki évekkel ezelőtt voltam. Ezt még az apád sem tudja megváltoztatni – kezdett kitisztulni a beszéde, az infúzió elég sok vitamint juttatott a testébe egy nap alatt, hogy jobban legyen. – Nem szeretném, hogy megromoljon a kapcsolatom veled. Mindig te leszel az én kisfiam, úgy is, hogy már 17 éves vagy, és én akkor is az anyád leszek, ha valami megbocsáthatatlant teszel.

Akarva-akaratlanul Drake jutott eszembe erről. Elég megbocsáthatatlan dolog, amit teszek, de csak így maradhatok életben. Nem számít, nincs mit vesztenem, és csakis anyáék miatt teszem. Felálltam a székről, és óvatosan, az ágy fölé hajolva öleltem át anyát. Megkönnyebbültem, amiért mindezt elmondtam neki.

- Szeretlek, anya – suttogtam a fülébe.

- Én is téged, fiam – éreztem, hogy minden erejét beleadja az ölelésbe, s mivel nem akartam kimeríteni, visszaültem a székre. Végre őszinte mosollyal nézhettem rá, s ő sem látszott annyira meggyötörtnek. Valahogyan majd csak túlvészeljük ezt is. 

- És pontosan mi van köztetek ezzel a lánnyal? – szegezte nekem kérdését, mire összerezzentem. Legszívesebben rávágtam volna, hogy semmi, de nem tudtam. 

- Barátok vagyunk – mondtam végül. Félig-meddig igaz, mert Emily azt mondta nekem ma, hogy nem akarja elsietni a dolgokat, és ameddig megismerjük egymást, barátok vagyunk. Aha, persze, majd biztos kibírom, hogy ne csókoljam ki belőle a szuszt is. 

- Értem – jelentette ki. – Megtennél nekem valamit?

- Bármit – mosolyogtam.

- Szeretném, ha beszélhetnék vele. Meg akarom neki köszönni, hogy megmentette a családomat.

A mosoly rögvest lefagyott az arcomról. Anya találkozni akar Emilyvel? Mindez oké, de Emily majd mit fog erre mondani? Nyilván visszautasítást nem kapok, de hogyan kérdezzek rá? Szentséges istenem.

- Rendben, holnap idehozom – egyeztem bele, még mielőtt kitaláltam volna valami kifogást a dolog ellen. 

Anya kizárólag egyetlen lányról tudott az életemben; arról, akibe szerelmes voltam: Stephanie. Utána senki nem volt, akit bemutathattam volna neki, mert egyszerűen nem akartam hallani a szerelemről többé. Ennek már két éve, de még mindig belefájdul a szívem, ha rá gondolok. 

Ráadásul Stephanie után jelentkeztek a dührohamaim is, amikről szintén tud anya. Lehet, hogy ezt akarja elmondani Emilynek? Vagy ellenzi, hogy bármiféle kapcsolatot is létesítsek egy gazdag származású lánnyal, amiért mi szegények vagyunk? Nem, anya nem ilyen. Sosem szólt bele a magánéletembe, mindig csak annyit kért, hogy hadd ismerje meg a lányt, mielőtt komolyabbra fordul a dolog. Ez pedig teljesen érthető, minden szülő aggódik a gyerekéért, legyen az fiú, vagy lány.

Azonban még sosem másztunk bele ebbe a témába, mert nem volt miről beszélni. Stephanie után meg sem lehetett említeni a szerelem szót a közelemben, mert azonnal robbantam. Ha megláttam egy párt az utcán, verekedni támadt kedvem. Anyának ideje sem volt boldognak látni, mert elzárkóztam az érzések elől, többé nem barátkoztam lányokkal, mert nem voltam képes rájuk nézni, az összesben Stephanie-t láttam. S most, hogy Emily belépett az életembe, talán csak látni akarja, miféle lány törte meg ezt a több méter vastag jeget. 

- Fiatalember, kérem, fáradjon ki, az édesanyjának pihenésre van szüksége – húzott ki a gondolataim mély gödréből Mr. Rodriguez, akivel egészen jól összebarátkoztam a mai nap folyamán. Gyengélkedő szülőmre néztem, aki halványan mosolyogva bólintott, s már ki is mentem a szobából.

Beszippantottam egy nagy adag levegőt, majd ki is engedtem. Talán Emily nem is akar majd eljönni ide. Talán csak kifogás volt, amikor azt mondta, a barátnője miatt – hogy is hívják, Leah? – nem tudott eljönni, valójában pedig csak le akar rázni. Megrémült az apámtól, úgy, hogy még csak nem is látta. Vajon tényleg így lenne?

Ő annyira… más. Nem nyafog. Nem panaszkodik. Nem fecsegi csipkésre a száját, ahogyan általában a lányok szokták. Ő egyszerűen csak ott van, ha kell, meghallgat, ha kell, de nem szól egy árva szót sem. Nem engedi, hogy belátást nyerjek a páncélja mögé, legalább egy kicsit. Már nem mintha én engedném neki ugyanezt. De akkor is!

Nem igazán tudok nyilatkozni róla. Alig pár napja ismerem őt, de amennyit eddig láttam belőle, az elég volt ahhoz, hogy felmérjem, nagyon önzetlen és bátor. Mindig, amikor hozzá rohantam segítségért, ő ott volt tettre készen. Még csak nem is kérdezte, mi a baj, még azóta sem. Joga lett volna tudni. Joga lett volna hozzá, hogy kapjon egy ésszerű magyarázatot a hülye viselkedésemre. De nem kapott, és nem is kért. Mégis mit kezdjek ezzel?

Lehetséges, hogy ami köztünk van, az csak nyers kémia. Talán csak a testem akarja őt, de nem bírnánk egymás mellett, mint barát és barátnő. Mi van, ha félrevezetem saját magam, és nem is kell nekem igazán? Ez hülyeség – csattan fel a belsőm. – Mindig rá gondolsz először krízishelyzetben. Ez nem csak testi vonzalom. Ez is igaz. De mi van, ha őt nem is érdekli? Mi van, ha azért nem kér magyarázatot a dolgokra, mert csak egy szegény senkit lát bennem, akinek segítségre van szüksége, és ő éppen meg tudja adni azt? Nem tudom. Nemes egyszerűséggel fogalmam sincs.

Éppen csak leültem a váróban, amikor Mr. Rodriguezt láttam közeledni. Le is tettem az ötletről, miszerint leülök, és ésszerűen átgondolom, hogyan fogom tálalni Emilynek ezt az egész „gyere be anyához, és beszélj vele” dolgot, mert a doktor már beszédre is nyitotta a száját.

- Lent várja önt egy fiatalember, és megkért, hogy továbbítsak egy üzenetet magának – mondta. 

- És mi lenne az? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül. Ki a franc várhat engem odalent?

- Csak annyit üzent, hogy „kölyök”. Azt mondta, ön érteni fogja – felelte. A világon csakis egyetlen ember van, aki így szólít, és most nagyon nincs rá szükségem. Ennek ellenére bólintottam, majd kikerülve Mr. Rodriguezt, lefelé vettem az irányt. 

Amint leértem, szemem elé tárult Drake látványa. Nem volt nehéz észrevenni: ott állt teljes feketében, tetoválva, fültágítóval, cigizve (!) a sok fehérbe öltözött, tiszta ember között. A biztonsági őr már éppen ki akarta őt dobni, amikor odaszaladtam, és szégyenszemre bevallottam, hogy velem van.  Az őrök bólintottak, s mielőtt Drake bármit is mondhatott volna, kivezettem őt a kórház elé, a kijelölt dohányzóhelyre. 

- Nincs időnk a jó pofizásra, kölyök – kezdte mindenféle köszönés nélkül. – Fontos megbeszélés. Most azonnal velem kell jönnöd.

Meg sem kérdeztem, hogyan talált meg, egyáltalán honnan a francból tudta, hová kell jönnie, szó nélkül bólintottam. Már hozzászoktam Drake hirtelenségéhez, éppen eléggé, hogy tudjam, nem szabad kérdőre vonnom. Ő a főnök, csinál, amit csinál, és amiért ő akarja, s semmi nem tartozik rám addig, amíg ő bele nem avat a dolgaiba.

Beszálltunk a fekete terepjáróba, s ahogyan általában ilyenkor, kifelé néztem az ablakon az éjszakába. A családom már jól van, biztonságban az apámtól egy időre. Ha pedig anya felépül, találnom kell egy helyet ahelyett a szemétdomb helyett, ahol most élünk.

- Csak nem támadás ért? – riadtam fel Drake mély hangjára, s láttam, amint a bekötözött kezemet nézi. Alig fél órája tették rám a gézt.

- Baleset – nyögtem ki, s reménykedtem benne, hogy nem kell kifejtenem a dolgot. Szerencsére Drake csak bólintott, s az út további részét csendben töltöttük.

Ugyanarra a helyre mentünk, ahol nemrégen a meglepetésemet kaptam. Utólag visszagondolva rá, már nem is olyan jó emlék. Valószínűleg Emily miatt gondolom így. Mindegy, most nincs idő erre. 

Végigmentünk a folyosón, majd a lépcsőhöz érve egyre lejjebb és lejjebb haladtunk. Teljesen a föld alatt voltunk, mindenhol fekete köveket lehetett látni. A fény szinte csak annyira volt elég, hogy lássuk, hol vagyunk, s hogy le tudjam olvasni az ajtón levő feliratot, ahová bementünk: Titkos szoba. Drake bepötyögött egy csomó számot – mégis hogyan tud ennyit megjegyezni? -, majd ki is nyílt a tömör vaskapu.

Bent már sokkal többet lehetett látni. Fáklyák voltak rögzítve a falakhoz, melyeknek füstje a fenti szellőzőnyíláson távozott. Egy kerek asztalt helyeztek el a terem közepén, ahol mindenki helyet foglalt, akikkel a hajós küldetést vittük végbe. A tíz emberből már csak én hiányoztam: megakadt a szemem Ryanen, aki foglalt nekem egy helyet maga mellett, s Lorenzón, aki úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban készen állna lelőni.

Oldalra néztem Drake-re, aki a szabad ülésre mutatott Ryan mellett, majd csendesen leültem. Végeztem egy gyors számolást: velem együtt már tízen vagyunk, de Joe helyett, akit lelőtt Drake, egy ismeretlen fekete srác jelent meg. A kerek asztal elején, éppen az ajtó előtt öten álltak: Lorenzo, Drake,  egy középkorú pasas - azt hiszem, Tony a neve -, s a két biztonsági őr. Vajon mi lehet olyan titkos, hogy idehozatott mindenkit?

- Jól figyeljetek rám, mert nem fogom kétszer elmondani az információkat – szólalt meg a főnök, hangja erőteljesen visszhangzott a teremben. – Az ember, akitől a kokaint szereztük be, úgy döntött, nem hajlandó tovább összeköttetésben lenni velünk.  – kezdett fel s alá járkálni, mindenki követte őt a fejével. – Ha valaki esetleg még nem tudná, aki egyszer beszáll ebbe, egy módon szállhat ki – támasztotta meg magát az asztalon, s fejét felemelve pontosan rám nézett. – Halállal. 

Nagyot nyeltem. Mit akar ezzel mondani? Meg kell ölnünk azt az akárkit, aki felmondta a szolgálatot náluk, vagy mi? És miért néz rám mindig, amikor halállal fenyegetőzik? Sosem fogom őt megérteni.

- De mivel túl jó cuccot hozott, ezért adunk neki egy speciális lehetőséget – hajlott felfelé a szája, s mosolyogva csak még ijesztőbb látványt nyújtott. – Elraboljuk a gyerekét, és akkor majd meglátjuk, ki fog együttműködni és ki nem.

Elrabolni a gyerekét? Egyáltalán milyen idős gyereke van egy ilyen embernek? Ráadásul biztosan nem lesz egyszerű hozzáférni, bármilyen rétegbe is sorolhatóak. Elég összeszedetlen a terve, mindenesetre.

- Egyenlőre nem mondhatok többet – folytatta. – Amit kérek, hogy tartsátok takarékon a szátokat, mert ha megtudom, hogy bárkinek is beszéltek erről, aki nem illetékes, tudjátok mi fog történni – vette elő azt a félelmetes oldalát, amitől szabályszerűen irtózom, s a fegyverére mutogatott az övtartójában.

Hirtelen megszállta a fejemet egy gondolat. Miért bízik bennem? Alig pár napja vagyok itt, s ahogyan elnézem, ezek az emberek mellettem már sokkal jártasabbak a témában, mint én valaha is leszek. Már maga a tudat is, hogy a semmiből talált rám, és kérdőre vont valami megbízással kapcsolatban, eléggé irreális. Mégis, bele kell törődnöm, hogy erre a talányra talán sosem fogok rájönni. 

- Most pedig mehettek, még találkozunk – bólintott az őröknek, akik kinyitották a kaput, majd mindenki szedelőzködni kezdett. Szemöldök ráncolva keltem fel a helyemről, s már majdnem kint voltam, amikor egy kéz kapott az enyém után.

- Vigyázz az épségedre, kölyök, számítok rád – meredt mélyen a szemeimre Drake, mire lassan bólintottam, ő pedig elengedett. Vigyázzak az épségemre! Csak nem most pillantottam meg a törődő Drake-t? Ez eléggé vicces megnyilvánulás volt egy ilyen komor, hidegvérű gyilkostól.

 Az őrök kivezettek bennünket, majd két kocsival szállítottak vissza minket New York nyílt utcáira. A kocsiban csend volt, így azonnal elkezdtem törni a fejem. Holnap – ami már csak két óra hossznyira van – el kell mennem Emilyhez, és ünnepi beszédet tartanom anya kéréséről. Biztosan korainak érzi majd, bár a történtek után nem tudom elképzelni róla, hogy visszautasítaná a dolgot. Hát, majd holnap minden kiderül, addig is izgulhatok azon, hogyha eljön, mi fog zajlani közte és az anyám között. Az viszont tuti, hogy semmi olyan, amitől jobban érezném magam. 

 

Na sziasztok:) Nem tudom, hogy fent van-e még valaki, de mivel már 9 komment kigyűlt, nem vártam meg azt az egyet, mert akkor csak jövőhéten tudtam volna feltenni részt.

A részről. Figyeljetek a részletekre, mert mostantól titokzatos leszek :D Remélhetőleg meg tudom úgy oldani, hogy minden csak a végén derüljön ki, hogy ne lehessen semmit előre sejteni, bár ahhoz még fejlődnöm kell. 

Kommentek. A tíz komment marad, igyekszem írni még a szünetben, szóval hajrá :) Majd jelentkezem, talán szombaton, talán előbb.

See u soon ♥

21st chapter - How did you find out?

-*- Emily szemszöge -*-

Nem tudok menni. A lábaimból kifogyott minden erő, az összes ízületem és izomszalagom egyszeriben felmondta a szolgálatot. Képtelen vagyok egy lépést is tenni innen, mert túl sötét van, és ezt csak most érzékelem, amikor nem tudok Justin biztonságos karjaiba menekülni. Valahogy mégis ki kell jutnom innen.

Tettem egy határozott fordulatot, s a fénysáv felé tereltem a figyelmem. Gyakorlatilag mint egy őrült kezdtem el rohanni felé, s azon nyomban fellélegeztem, amikor a gardróbomba értem. Amint ez megtörtént, hirtelen rám zúdult az a rengeteg érzés utórengése, amelyeket bent éltem át. 

Szentséges isten, ahogyan ott állt. Ahogyan rám nézett. Ahogyan a szobára nézett. Ahogyan csókolt, és ahogyan érintett. És ahogyan megnyugtatott, ez lehetetlen. Kicsi korom óta senkinek sem sikerült a sötétben tartania huzamosabb ideig. Justinnal körülbelül fél órát töltöttem odabent vaksötétben, később is csak egyetlen fénysugár társaságában, és a félelmem nyolcvan százaléka köddé vált. Hogyan lehetséges ez?

Az összes józan eszemet és gondolatomat egy szempillantás alatt eltemette, és csak akkor vágta hozzám ismét, amikor kilépett az ajtón. Most pedig itt állok mozdulatlanul – mint ahogyan általában szoktam, ha túl sok egyszerre -, az ajtónak dőlve, és ütöm a fejem, gondolkodván, hogy mégis hogyan engedhettem idáig elfajulni a dolgokat, valamint imádkozom, hogy Leah már ne legyen ébren, mert azonnal meglátja rajtam, hogy nem éppen ruhákat terveztem ott bent.

Halkan ellépkedtem a szobába vezető ajtóig, s óvatosan kipillantottam az ajtó mögül. A látvány, amely fogadott, az Leah nem kevéssé gyanakvó tekintete volt tizenkét centire az arcomtól, így menten kihordtam lábon egy szívinfarktust.

- Hát te hogy-hogy nem alszol már? – kérdeztem szívemmel a torkomban, s igyekeztem nem összeesni a sok traumától. 

- Mit csináltál odabent? – hagyta figyelmen kívül a kérdésem. Jaj, ne.

- Szerinted? Varrtam – vontam meg a vállam, hiszen ez magától értetődő lenne.

- Beszéltél valakivel – jelentette ki. Hallgatózott?

- Apa hívott telefonon – rögtönöztem. 

- Az apád itthon van.

- Szokott házon belül is hívni.

- A telefonod ott van a földön – kontrázott. Félve pillantottam a földre, és megláttam a készüléket a szőnyegen. Akkor ejtettem el, amikor megláttam Justint az erkélyen, és én hülye, ott is hagytam. Pompás.

- Van bent vezetékes telefon – vágtam rá. Vennem kell egyet.

- A biztosíték lecsapódott a gardróbodban, amelyből arra következtetek, hogy elment a tervezőszobádban az áram, ergo sötétben tartózkodtál odabent egyedül, amely ki van csukva, mert rettegsz a sötéttől. Továbbá nem rohantál ki sikítva, hogy nem látsz semmit, így valami igencsak visszatarthatott. Aztán ha tényleg lenne vezetékes telefon a szobában, akkor az sem működne, mert az apád a legújabb telefonokat veszi, amelyek minimálissal ugyan, de árammal működnek, szóval senki nem tud téged hívni róla. Mindemellett a hajad össze van túrva, piros a szád, csillog a szemed, és szemmel láthatóan remeg a lábad. Szóval, ki vele, csak csókolóztatok, vagy le is feküdtetek Justinnal? – hadarta el, majd a végén összefonta a kezét a melle alatt.

A Sikoly szájtátása hozzám képest két milliméter volt. Kimeredt szemekkel, immáron teljesen agy halottan meredtem Leahra, és a penge következtetéseire, amelyeket az isten tudja hogyan figyelt meg ilyen precízen. És akkor most mit mondjak erre?

- Én… Mi… Te… – dadogtam, és képtelen voltam összerakni egy értelmes mondatot. Ez teljességgel szürreális.  

- Sorold csak még a személyes névmásokat, egyszer majdcsak kinyögöd – huppant le az ágyra, és kíváncsi szemekkel meredt rám. Hogy én mekkora egy szemét vagyok.

- Ne haragudj rám. Hazudtam. Nem akartam, csak… Nem tudom, mi lett velem, amikor megláttam – törtem meg, s az ágy helyett a fölre ültem le. Mindig lebukok előtte, amikor hazudok, egyszerűen nem tanulok semmiből. 

- Ugyan már – legyintett, mint akit nem is érdekel. – Nekem egész szórakoztató látni, amikor hazudsz, főleg úgy, hogy már az elejétől tudtam, mi a helyzet – mosolygott rám, én pedig gondolatban a falba verdestem a fejem, hogy nem mondtam el neki a dolgokat. 

- Hogyan jöttél rá? – kérdeztem, s felültem mellé az ágyra. Leah profi megfigyelő, sokat tanultam már tőle tíz év alatt. Elképesztő esze van ezeket a dolgokat felmérni. 

- A gyerek ügyes, de azért nem teljesen – hunyorított, majd felemelte a mutatóujját. – Láttam a konyhából felmászni az erkélyedre. Elismerem, nem semmi srác – biggyesztette le az alsó ajkát, nekem pedig hirtelenjében kellemetlen érzés kezdte elárasztani a hasam. Féltékenység. De utálom.

- Tudom – sóhajtottam, figyelmen kívül hagyva a bizsergést a gyomromban. Leah úgysem tenné meg velem, hogy rányomul. 

- Na és, mi volt odabent? – fordult felém izgatottan, és az ölébe kapta a chipset, mintha valami moziban lenne. Még nekem sincsen fogalmam róla, hogy mi volt odabent, de egy biztos: semmi olyan, aminek meg kellett volna történnie.

- Nem feküdtünk le, és nem is fogunk – szögeztem le, ami először eszembe jutott. Sosem gondoltam még át, hogy milyen lenne Justinnal, és most, hogy felmerült a téma, biztosan ezen fogok kattogni.

- Csak csókolóztatok? – faggatott, de nem bántam, mert előbb-utóbb úgyis kibukott volna belőlem. 

- Igen – haraptam az ajkamba, s elmosolyodtam. Istenem, milyen jól csókol. Emily Belle, fejezd már be – ijesztett meg a kicsi énem, amelyről már azt hittem, megszűnt létezni. Ó, igen? Szóval utólag leszidsz, de hol a francban voltál akkor, amikor esetleg le kellett volna állítanod?! – szidtam le őt, majd fejen csaptam magam. Emily, te most magaddal beszélgetsz. Ellenőrizd a vérnyomásod.

- Túl szűkszavú vagy, ez gyanús – meredt rám gyanakodva, s a tekintetemből próbálta kivenni, mi zajlik le a fejemben. 

- Istenem, Leah, nem értem ezt! – bukott ki belőlem, majd hátravetettem magam. – Egyszer kedves, de utána rögvest bunkó, aztán máris sír, és végtelenül törékeny, utána megcsókol és elküld, de pár óra múlva kétségbeesetten beállít hozzám, hogy nagy baj van, aztán megint megcsókol, és minden kezdődik előröl! – hadonásztam minden felé, és hangom egyre nagyobb felháborodást érzékeltetett.

Érzelmi kirohanásom áldozata egy egész percig némán meredt rám. Szerintem azt sem tudta, ki vagyok, vagy inkább azon törte a fejét, hogy nem kellett volna eljönnie, és akkor megúszta volna az idióta viselkedésemet. De mégis mit tehetnék? Össze vagyok zavarodva, gőzöm sincs, mi lesz a következő lépés. És mégis mit jelentsen az, hogy még látjuk egymást? És az mit jelentsen, hogy erre azt mondtam, reméltem is? És mi a francot csináljak most?!

- Gondolkozz – válaszolta meg Leah a gondolatbeli kérdésemet, mire felkaptam a fejem. – Át kell gondolnod. Túl könnyű eset vagy, már megint. Ismét közel fogod engedni magadhoz, és az lesz a vége, mint Briannel. Róla sem hitted, hogy valaha is kezet emelne rád, mégis megtörtént. Justin sem más, Emily, ráadásul ő még titokzatosabb. A helyedben én páncélba bújnék, amíg ki nem ismerem, legalább egy kicsit – kaptam meg a nagy adag Leah-féle tanácsot, ami mindig észhez térit. 

Annyira igaza van. Úgy viselkedek, mint valami kis könnyűvérű ribanc. Akárhányszor jött, én ugrottam, és a végén mindig én szenvedtem el a dolgok következményét. De hogyan tehettem volna meg, hogy elutasítom, amikor annyira tehetetlenül ült kint az esőben, vagy amikor a szobám közepén találtam? Hogyan tudtam volna elküldeni őt? Egyszerűen sehogy. Ez mégsem jogosítja fel arra, hogy rongybabaként bánjon velem. 

- És mi legyen, ha legközelebb felbukkan? – kérdtem, miután mindez végigfutott az agyamon. Biztosan nem fogunk dűlőre jutni, főleg úgy, hogy ismeretlen tényező, melyik oldalát fogja mutatni a következő találkozásunkkor. 

- Légy semleges, beszélj vele úgy, mint egy haverral – vágta rá Leah -, de ami a legfontosabb, ne engedd, hogy megcsókoljon! – nyomatékosította az utolsó pár szavát, én pedig hirtelenjében a számba haraptam.

Szentséges isten, mégis hogyan fogom megállni, hogy ne csókoljon meg? Lehet, hogy az agyam ellökné magától, sőt biztos, de a testem másképp vélekedik a dologról. És sajnos a természet úgy határozta, hogy ilyenkor nem az agyam a domináns részem, a kémia – ahogyan Justin mondaná – sokkal erősebb. 

- Megismétlem: nem csókolhat meg – beszélt úgy barátnőm, mintha csak olvasna a fejemben. – Követni foglak. Ha meglátom, hogy csókolóztok, apokalipszist csinálok a tervezőszobádból! – meredt rám, s tekintetéből ki tudtam venni, hogy teljesen komolyan beszél. Csak azt ne!

- Jó, menni fog. Tényleg. De ne bántsd a szobát – ígértem meg, de egy részem – a nagyobbik részem – tudta, hogy nem száz százalékos a bizonyosságom ezzel kapcsolatban. És ennek kicsit sem örültem. 

- Ez a beszéd – biztatott, majd kifújtam a levegőmet.

- Miért nem vagy rám dühös, amiért téged nem engedlek be oda, és Justint meg bevittem? – fogalmam sincs, honnan jött ez a gondolat. Talán a fejemben egy félkarú rabló nyerőgép működik, ám pénz helyett kérdések vannak benne. Így tényleg mondhatom, hogy azt kérdezem, amit éppen kidob a gép.

- Nem vagyok dühös, csak egy kicsit csalódott – vallotta be őszintén. – A megbántottságom komoly volt, mielőtt bementél oda. Nem értem, mi alapján mérlegelsz, ha egy idegen bemehet, a legjobb barátnőd, akit tíz éve ismersz, pedig nem – rázta a fejét hitetlenül. 

Talán igaza van. Azonban a félelemérzet, hogy valaki ellopja onnan a terveimet, vagy bármi fontos dolgot, lebénít.  Ami Justint illeti, neki miért kellenének onnan a dolgaim? Ő nincsen benne semmilyen befolyásos szervezetben, hogy manipulálni tudjon, vagy zsarolni bármivel is. Leah viszont igen: az anyja üzemelteti azt a céget, amely szponzorálja a divatbemutatókat, s kapcsolatban áll a zsűrivel is. Megbízom benne, az anyjában viszont nem, s emiatt soha nem engedném, hogy bemenjen oda. Elvégre honnan lehet tudni, hogy mikor kotyog ki bármit is a tervekről, akár csak véletlenül is? Ezt nem kockáztathatom meg. 

- Ne haragudj rám, de… - akadtam el. Mégsem mondhatom neki, hogy nem bízom benne, mert az hatalmas sértés lenne számára, s nem is lenne igaz. 

- Jó, inkább hagyjuk – szólt közbe, s kissé komorrá vált. 

Hűvös, kínos csend telepedett le közénk pár percre. Leah nem mutatott semmiféle érzelmet, s a chips ropogtatása már kezdett frusztrálóvá válni számomra. Ha emiatt sértődik meg, akkor meg is érdemli! Ez az egyetlen dolog, amit nem osztok meg vele, s őt ez érdekli a legjobban. Gyakorlatilag ez magánélet, a munkámról van szó, s nem vagyok köteles neki beszámolni róla. Ennyi, kész, slussz. 

- Megyek aludni – jelentettem be, mire Leah szó nélkül felállt az ágyamról, s a sajátján folytatta tovább az evést.

Esetleg valamikor, amikor képes leszek nem paranoiásan rettegni attól, hogy valaki hátba szúr a terveimmel, akkor majd beengedem a szobába. Addig azonban biztos, hogy nem. Jogos azonban a felvetése: Justint beengedtem oda pár nap után, őt pedig évek hosszú sora alatt nem hívtam be magammal. Nem tehetek róla, az anyja rettentően furcsa nő, sosem volt szimpatikus nekem. Soha nem is törődött Leahval úgy, mint a lányával, inkább mint egy olyan emberrel, akit azért kell eltartani, mert ott van, és kész. Persze mindig ott voltak neki, ha kellett valami, de a szeretetet, amelyet mindenki igényel, az én anyám adta meg neki. 

Ismét nagyot sóhajtottam, majd elfogadtam a tényt, hogy képtelen vagyok aludni. Mindent összekavarok. Talán az lenne a legjobb, ha elküldeném Justint magam mellől. Nekem is megvolt a komfortzónám, amibe csak pár ember kerülhetett bele, azonban ő túl hamar áttörte magát a falakon. Minden az előtt történt, mielőtt bármennyire is kiismerhettem volna. Ha netán tudtam volna, hogy ilyen, lehet, hogy nem kezdek vele. Lehet, hogy még akkor elküldöm. De még csak alkalmunk sem volt a dologra, amikor láttuk egymást, vagy baj történt, vagy éppen nem viselkedett a helyzethez méltóan. Mégis hogyan lehet így megismerni valakit? A válasz végtelenül egyszerű: sehogyan.

Ő nem lesz az az ember, aki majd ott lesz nekem, ha kell. Tipikusan hangulatember, mi lesz majd, ha valami folytán összejövünk, neki rossz napja lesz, én pedig felidegesítem valami aprósággal? Esetleg megüt, mint Brian? Azt nem viselném el még egyszer. Lehet, hogy Leah téved, és mégis csak az ágyába akar, nem pedig a barátnőjének. Ő is ugyanazt látja bennem, mint a többi ember: egy gazdag, elkényeztetett fruskát, aki másra sem jó, csak kihasználni. Talán Brian is ezt látta bennem, bár nem tudom. Nem emlékszem arra az estére pontosan még mindig, pedig már eltelt pár nap. 

Leah egyszeriben abbahagyta a rágást, s hallottam, amint befészkeli magát a paplan alá. Nemrégen békültünk ki, és máris veszekszünk. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani, mert eljátszottuk már egy párszor ezt, s biztosan megoldjuk majd valahogyan, de lehetne velem egy kicsit megértőbb. Még én sem értem, hogy mi folyik a fejemben és körülöttem, érthető, hogy más sem. Mérlegelnem kell, gondolkodnom, mielőtt hagyok dolgokat megtörténni, és nem pedig hagyni, hogy a vágyaim irányítsák a cselekedeteimet. Úgyhogy innentől jön el az a pillanat, hogy egy új Emily fog beszélni az ezerarcú Justinnal, s meglátjuk majd, hogy ki nevet a végén. 

Hi, everyone! Megint évtizedek teltek el az előző rész óta, de egyszerűen nem jutottam géphez. A rész már kész volt nem is tudom mióta, viszont én versenyről kirándulásra jártam, fáradt is voltam, gép sem volt, szóval minden király. XD A lényeg, hogy megjöttem, és remélhetőleg még fogok is párszor.

Amint olvasgattam a kommenteket, sok alátámasztást kaptam tőletek. Egy csapásra eszembe jutottak dolgok, hogy rávilágítottatok néhány dologra, mint például hogy Emily nem szidja magát az utóbbi pár részben. Igazatok volt, ez totálisan az ő személyiségéhez illik, én pedig kihagytam, szóval ezentúl jobban fogok rá figyelni. Remélem, most sem fogok csalódni a kommentekben!:)

Kaptam pár díjat is mostanság, köszönöm szépen mindenkinek, akinek eszébe jutottam :) A blogversenyek, amikre jelentkeztem, valahogy semmi hírt nem mutatnak, ez azért érdekes O_o Na, mindegy. 

Megpróbálok kicsit hamarabb jönni következő alkalommal. Jövőhét csütörtökön már amúgy is itthon leszek a tavaszi szüneten, és ha lesz rész, akkor szombaton lesz. Általában szombatonként tudok részeket feltenni, mert ekkor megyünk bátyámékhoz, szóval olyankor legyetek résen. Ha mégsem teszek fel részt, akkor az azért van, mert bátyámék jönnek hozzánk, ergo megszívtam XD.

Köszönök még egyszer, és még sokadszorra mindent! Love ya <3

u.i.: Az a rész, amikor azt mondtam, világítsatok rá a hibákra, minden résznél érvényes. Ha valami nem tetszik, azt azonnal írjátok meg! Köszönöm <3

u.i.2.: Hogy tetszik az új fejléc? A háttér is megváltozott, már amennyit látni belőle... :D Írjátok meg!:)

20th chapter - Dark

-*- Justin szemszöge -*-

Ahogyan ott állt az ajtóban sebezhető tekintettel, tulajdonképpen egy szál rövidnadrágban és trikóban, teljesen elállította a lélegzetem, még a lila horzsolások ellenére is. Nem tudtam mást bámulni, csak őt. Mintha reflektorfénnyel ki lett volna világítva, s minden más körülötte a sötétségbe veszett volna. A tekintete, hogy nem láttam már majdnem egy teljes napja őt, valami olyan kémiai reakciót indított be bennem, amely arra késztetett, hogy ne vegyem le róla a szemem, mert különben eltűnik.

Úgy festett, mint aki meg van illetődve, amiért belépett ide, holott ez az ő szobája, vagy mije. Nem bírtam tovább ezt a több méter távolságot közöttünk, azonnal a karjaimban akartam tudni, és halálra csókolni őt. Mégsem szerettem volna csak úgy letámadni, mert az egyszerűen nem méltó hozzá. Valahogyan el fogom érni, hogy közelebb férkőzzek, ezt már most eldöntöttem.

Lassan megindultam felé, közben egy pillanatra sem tereltem más irányba a tekintetem. Minél közelebb értem, a légzésem annál gyorsabb iramot vett fel, ő pedig még mindig ugyanott állt, mint aki karót nyelt. Bár nem mutattam, de azért örültem, hogy ezt váltottam ki belőle.

- Mi ez a szoba? – szólaltam meg végül, mentemben pedig pontosan előtte álltam meg. Tekintete meglágyult, amikor körülnézett, s mosolyra húzódott a szája. Eddig alig láttam őt mosolyogni, de máris úgy érzem, hogy mindent meg kell tennem érte, hogy ez megváltozzon.

- A tervezőszobám – nézett vissza rám, szemei pedig a gyémánthoz hasonlóan csillogtak. Le sem tagadhatná, hogy imádja.

- Ezeket itt mind te varrtad? – mutattam azokra a ruhákra, amelyek a próbababán voltak. Volt vagy negyven baba a szobában, annak körülbelül a háromnegyedén mind ruha. Nem lehetett kis munka megcsinálni őket.

- Az utolsó cérnaszálig – bólintott. Milyen gyönyörű, amikor mosolyog. Bárcsak mindig mosolyogna, amikor velem van! Min mosolyogjon? Azon, hogy bunkó vagy vele? – hallottam a belső hangot, amelynek, mint mindig, igaza volt. Túlságosan összezavarom őt, talán kicsit érthetőbbnek kellene lennem.

- Nagyon ügyes vagy – bókoltam tiszta szívből. Egyáltalán nem értek ehhez a témához, azonban azt biztosra tudom mondani, hogy ő profin csinálja.

- Köszönöm – hajtotta le a fejét szégyellősen, ennek következményeképp pedig a haja eltakarta az egész arcát. Nem tetszett, hogy bujkál előlem, és már amúgy is minden vágyam az volt, hogy hozzáérjek, így még egy fél lépéssel közelebb mentem hozzá, s az állához helyeztem a mutató- és hüvelykujjam, hogy felemeljem a fejét, majd készültem vele megosztani a gondolataimat.

- Nem jöttél be hozzám – jelentettem ki, s nagy nehezen lefejtettem az ujjaim az álláról. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam, mert egész végig azt csináltam. De ugyanakkor meg is értettem, mert nem viselkedtem vele valami érthetően, szóval beletörődtem a szerencsétlen helyzetembe.

- Ne haragudj, de jött Leah, és nem akartam őt odavinni, mert féltem, hogy esetleg zavarna, ha egy idegent is bevinnék magammal – nézett fel rám nagy szemekkel. Annyira hiányzott, annak ellenére is, hogy semmit nem tudok róla az ég világon. 

- Vártalak – mondtam félig suttogva, s tekintetemmel jeleztem neki, hogy ennek ellenére megbocsátok. Ő félénken a földet kezdte pásztázni, így a haja megint az arcában végezte. Ekkor már tényleg nem bírtam türtőztetni magam, s elsimítottam a haját, majd megint felemeltem a fejét. Imádom a szemeit, és mindig eltakarja előlem őket.

- Ne bújj el – suttogtam közel hajolva hozzá. Komolyan attól féltem, hogyha egy kicsit erősebben érek hozzá, összetöröm. Én sem vagyok egyszerű eset, de neki is elég sok oldala van velem szemben. Ez a szégyellős a kedvencem.

Emily teste egészében megremegett, s hagyta, hogy addig emeljem a fejét, míg nem néz a szemembe. Amikor ez megtörtént, nem vettem el az állától a kezem. Hüvelykujjammal végigsimítottam az álla vonalát, majd körülrajzoltam a száját. Emily mindezt lélegzetvisszafojtva tűrte, amiről arra mertem következtetni, hogy nincs ellenére a dolog.

Égtem a vágytól, hogy megcsókoljam. Addig akartam csókolni, amíg nem könyörög, hogy hagyjam abba. Közel akartam őt érezni, a bőre minden négyzetcentiméterével érintkezni akartam. Teljesen a hatalmába kerített, és még csak nem is tudja. Már éppen úgy volt, hogy azonnal összeforrasztom ajkainkat, amikor a szoba lámpája pislákolni kezdett, s pár villanás múlva kiégett. Merő adta sötétség árasztotta el a szobát, ugyanis nem volt ablak. Biztosan egy titkos hely lehet, ha ennyire védett.

- Justin, nem látok – reszketett Emily hangja, s ő maga is. 

- Félsz? – kérdtem. Nem néztem volna ki belőle, hogy fél a sötéttől, amikor az első randinkról simán elindult egyedül az éjszaka, és tegnap is – illetve ma hajnalban – egyedül ment haza. Utólag belegondolva ebbe rosszul éreztem magam a kórházban, hogy csak úgy otthagytam, de túl sok volt a stressz, s erről elfeledkeztem.

- Nagyon félek Justin, hadd menjek ki, kérlek – kis híján sírva fakadt, s egyre jobban remegett. Bár még mindig csak a jobb kezem tartózkodott rajta, és az is az arcán, azért éreztem, amint egész testében borzong. Egyszerűen szentségtörésnek éreztem elengedni őt, és nem is állt szándékomban, bármennyire is félt. 

- Ne félj, itt vagyok veled – simultam hozzá, hogy érezzen, majd mindkét kezemet végigvezettem a karján, s a kézfejénél álltam meg. Összekulcsoltam az ujjainkat, a szám közvetlenül az orra mellé helyeztem. Még mindig rettenetesen reszketett.

- Justin – ejtette ki a nevem nyers félelemmel, Nem akartam, hogy ennyire pánikoljon, ezért tovább folytattam.

Gyengéd puszit leheltem az orra mellé mindkét oldalra, majd az arcára. A szájára szándékosan nem adtam, csak járkáltattam körülötte a szám, s közben simogattam a kezét. Nem tudtam, mitől remegett: a félelemtől, a közelségemtől, vagy bármitől, de egyszerűen folytatni akartam még. Biztos vagyok benne, hogy le fog állítani, ha túlzottan fél.

- Hunyd le a szemed – súgtam szinte a szájába. Már magamat is teljesen megőrjítettem, amiért még mindig nem csókoltam meg, de ez még csak a későbbi terveimben szerepel. Éreztem az arcommal, hogy Emily úgy tesz, ahogyan mondtam neki, így mentem tovább.

- Tudod, a sötétség nem rossz dolog – kezdtem a beszédet, miközben folyton puszikkal árasztottam el a fejét. – Néha olyan dolgokat láthatsz meg benne, amiket szabad szemmel sosem – nyílt szét a szám, amikor odavezettem az övéhez, s már szabályosan epekedett a csókért. – Azzal, hogy a szemed nem működik, az összes többi érzékszervedre kell támaszkodnod – mentem a füle irányába, s ott is elborítottam csókokkal. – A sötétben megtalálod önmagad – eleresztettem a kezét, és felfelé lassan végigsimítottam a karján. – Megtanulod érezni a fontos dolgokat – kezeim a nyakára siklottak fel, mire élesen beszívta a levegőt. – Megtanulod csak azt látni, amit kell – masszíroztam a nyakát, ő pedig egyre erősebben kapaszkodott belém. – És rájössz, hogy kiben bízhatsz meg – egyre hevesebben vettem a levegőt, próbáltam kordában tartani a vágyaimat. Emily elmozdította a fejét a szám irányába, így már tényleg csak pár milliméter hiányzott az élvezethez.

- Justin – mondta a nevem ismét, de ebben már határozottan nem félelem volt. 

Eddig tartott az önkontroll magam felett: megtettem a fejemmel azt a kis távolságot, amely elválasztott minket, s megéreztem ajkait a sajátjaimon. Ennek következményeképp olyan lökéshullám szaladt végig a testemen, hogy képtelen voltam tovább bármely módon is gondolkozni. 

Hiányzott az érintése, az ajkai édeskés íze, az ártatlan tekintete, és a törékeny teste. Csak egy napig kellett mindezt hanyagolnom, és máris úgy éreztem, nem tudok semmire összpontosítani. Kell nekem, hogy a közelemben legyen, bármennyire is sodrom őt veszélybe ezzel. Nem hozzám való, ezzel tisztában vagyok, de nem tudok nélküle eltölteni huzamosabb időt. 

Szája azon nyomban szétnyílt, így kényelmesen el tudtam mélyíteni a csókot. A legjobb tudásom szerint végeztem a műveletet, igyekeztem a lehető leggyengédebbnek lenni vele azok után, amit értem tett, és amit én tettem vele. Lassan csókoltam, kiélveztem minden pillanatát. A kezeim a nyakára helyeztem, s közben simogattam. Emily az orrán keresztül mélyeket lélegzett, s olyan közel lépett hozzám, hogy az összes teret kipréselte kettőnk közül. 

Sokkal igazibbnak éreztem ezt a csókot, mint a korábbiakat, hiszen tulajdonképpen addig tartóztattam magam, amíg egy konkrét jelent nem adott, hogy szabad a pálya számomra. Bár azt még mindig nem tudom, hogyan fogom őt megszerezni, biztos vagyok benne, hogy kitalálok valamit, mert az élmény, amit ő nyújt nekem, földönkívüli.

Levette a kezemet a nyakáról, és áthelyezte a derekára, hogy a kezeivel is tudjon érintkezni velem. Lentről beletúrt a hajamba, játszadozott a nyakammal, s közben oly mézédesen csókolt, hogy lassacskán cukormérgezést kaptam. Kis idő elteltével azonban elvált tőlem, s csak a sűrű levegővétele térített vissza a valóságba, miszerint a csóknak igenis vége szakadt. Hiába volt teljes sötétség, még csukva tartottam a szemem, hogy addig tudjam őrizni a pillanatot, ameddig csak lehet, s közben a hüvelykujjammal kis körkörös mozdulatokkal simogattam a derekát. 

- Mi ez köztünk, Justin? – suttogta, miközben a homlokát az enyémnek döntötte. Egy csepp fényforrás nélkül is magam előtt láttam a zavart tekintetét.

- Kémia – feleltem egész egyszerűen. Valami meghatározhatatlan erő vonz minket egymáshoz, és egyikőnk sem tehet ellene semmit. Már nem mintha akarnék tenni bármit is. 

- De… - dadogta, s gyengített az ölelésén. – Ez így nem helyes. 

- Miért? – húztam vissza vékonyka testét közel az enyémhez, mert máris jelzett a szerveztem, hogy nem tetszik neki a távolság, ami közöttünk van. 

- Mert nem is ismerjük egymást. Még a teljes nevedet sem tudom – rázta a fejét, amelyet csak onnan érzékeltem, hogy a szám mágnesként követte az övét. Elengedtem őt, mire bent akadt a levegője. Hamar kinyitottam az ajtót, s így egy halvány fénysáv világította meg az alakját. Egyből fellélegzett, majd kíváncsian rám pillantott. 

- A nevem Justin Bieber, örvendek a szerencsének, hölgyem – hajoltam meg előtte, mint ahogyan a királyi családoknál szokás, majd kezet csókoltam neki. Halkan kuncogott egyet, amely füleimnek a legszebb zene volt hosszú idő óta.

- Bieber – emésztette a nevemet. – Az enyémet már bizonyára tudod. 

- Ha az emlékezetem nem csal – tartottam fel a mutatóujjam – Miss. Emily Millerhez van szerencsém – néztem mélyen a szemeibe, mire rám mosolygott, így közelebb mentem hozzá. Még a kórházban megjegyeztem a nevét, amelyet az igazolványáról néztem le.  

- A memóriája kifogástalan, uram – hajlította a szavakat, s szemeiben a derű csillant meg. Végre, felenged a közelemben.

- Hogyan is felejthetnék el egy ilyen angyali teremtést, mint amilyen Ön? – tettem vissza a kezeimet a pár perccel ezelőtti székhelyükre. Emily szégyellősen lehajtotta a fejét, majd visszanézett rám.

- Angyalinak tart? – kérdte édes hangon.

- Határozottan – siklott le tekintetem a szájára, s akaratlanul is megnyaltam a sajátjaimat. 

- Akkor, azt hiszem, meg kell győznöm az ellenkezőjéről – jelentette ki elbűvölően, s fejét vészesen közel helyezte az enyémhez -, miután megismertem magát – lépett el ismét tőlem, mire belsőm durcásan összefonta a melle alatt karjait. 

- Mondja, mit tehetek Önért? – teljesen megigézett a látványa, s bár felfogtam, hogy gyors neki a tempó, semmi másra nem vágytam, csak hogy megint megcsókolhassam. 

- Először is, árulja el nekem, hogy mégis hogy a francba jutott át a biztonsági rendszerünkön – hunyorított, de láttam szemeiben a játékosságot.

- Hát, nem volt egyszerű menet, tudja – kezdtem bele a történetben, s felettébb viccesnek találtam, hogy magázzuk egymást -, be kellett vetnem a ninja képességeimet, megkeresni a kamera vakfoltját, gyorsan átrohanni a lézeren, és professzionális módon felmászni az erkélyére. Természetesen rutin művelet volt – meséltem merev ábrázattal, s csak arra lettem figyelmes, hogy Emily sokkos állapotba került.

- Komolyan? – suttogta rémülten.

- Nem – engedtem testtartásomon, s győztesen vigyorogtam rá, mire ő is ellazult – Fogalmam sincs, hogy kell kikeresni a kamera vakfoltját, nem tudok akrobata módon táncolni a lézerek között, és amikor felmásztam a csövön, majdnem leestem.   

Iménti mondatomon oly szívből kezdett nevetni, hogy hirtelen úgy éreztem, az életnek ismét van értelme. Soha nem hallottam még Jazzyn kívül ilyen örömteli kacajt, bár ő is csak akkor nevet ennyire, ha csikizem. Bele is tellett vagy két percbe, mire abba tudta hagyni, s már én is elkezdtem vigyorogni rajta. Annyira gyönyörű, amikor nevet.

- Őrült vagy – nyögte ki két nevetés között.

- Újat mondj – mosolyogtam rá, s meghaltam volna érte, hogy letámadhassam ajkait. 

Ő lassacskán rám vezette tekintetét – már amennyit látott belőlem, amiért a sötétben álltam -, a fénysáv azonban lehetővé tette számomra, hogy szemei helyett most inkább a testét tanulmányozhassam. A lila foltok kissé csúfították az egyébként tökéletes látványt, de ez nem gátolta meg a vágyaimat abban, hogy a bőre érintése után epekedjen.

- Szerintem menned kéne – suttogta váratlanul - Leah rá fog jönni, hogy itt vagy.

- Oké – egyeztem bele, pedig a legutolsó dolog, amit akartam, az a távozás volt.

- Itt van egy vészkijárat, ha azon kimész, a hátsó bejáratnál találod magad – mutatott egy ismeretlen irányba, ugyanis a sötét eltakarta a kezét, amikor felmutatott. Megragadta a karomat, s rutinosan indult meg a vak sötétségben. Pár lépés múlva megállt, s érzékeltem, hogy felém fordult.

- Még látjuk egymást – ígértem meg neki azonnal, mielőtt még bármit is mondhatott volna. 

- Reméltem is – felelte, majd a kezét az arcomra helyezve azt hittem, csókot kapok, de csak egy puszi járt az arcomra. – Szia. 

Úgy voltam vele, hogy ez az ő elköszönési módja, akkor most jöjjön az enyém. Mohón beletúrtam a hajába, s a szám már meg is találta az övét. Nem habozott visszacsókolni, nyelvünk többször is találkozott a csatában. Mélyen csókoltam, közben érintettem minden szabad felületet a nyakán és a karján, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzak neki valamelyik seb erős szorításával. Pár pillanat múlva már el is váltam tőle, és boldogan vigyorogtam, mert tudtam, nem lát belőle semmit. 

- Szia – köszöntem el véglegesen, s már be is csuktam magam mögött az ajtót. 

Ez pontosan úgy sült el, ahogyan terveztem. Ha így halad a kapcsolatunk, még a végén megszerzem őt. Nem lesz egyszerű menet, mert ég és föld vagyunk, de nem fogom feladni. Azt hiszem, ő az a lány, akit keresek, bár ahogyan ő is mondta, még nem ismerem őt, ő sem engem. De ki tudja, talán éppen ez a kiszámíthatatlanság az, amitől majd elválaszthatatlanok leszünk.  

 

Sziasztook :) Ne haragudjatok a késésért, már kész volt a rész előző hét szombatra, de nem jutottam gép közelbe, hogy fel is tudjam tenni, szóval csak most tudtam jelentkezni :(

Elolvastam minden kommentet, nagyon jól estek, amiket írtatok! Örömmel látom, hogy vannak új olvasók is, több visszajelzést kapok, hogy gyakorlatilag egyszerre kivégzitek a blogot, és ez nagy örömmel tölt el. Inspiráltok a folytatásra, ezt remélem tudjátok! :)

A történetről. Hát, nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogyan is kéne ezt a részt összerakni, mert mindent akartam beletenni. Egy kis szenvedélyt, humort, játékosságot, meg amit csak kell :D Nagyon remélem, hogy kapok velős kifejtéseket, mert őszintén bevallom, kicsit bizonytalan vagyok a folytatásban. Mármint, félre ne értsétek, nem akarom abbahagyni, csak egyenlőre nem tudom, hogyan folytassam. A tervek megvannak, fő állomások is ki vannak tűzve, amiknek mindenképp meg kell történniük, csak még körítenem kell őket valahogyan. Szóval csak egy dolgot kérek:

Írjátok le, hogy szerintetek eddig hogy halad a történet, elég izgalmas-e, és ha valamiből hiány van, akkor az mi lenne, és miért. Nyugodtan írhattok negatív kritikát, sőt, kérem is, hogy világítsatok rá a hibákra. Őszintén számítok rátok, ne hagyjatok cserben! Adok a véleményetekre, elvégre, ti olvassátok, és sok olyan dolgot vesztek észre, amiket én nem.

Úgyhogy ha feljövök a blogra, hosszú kommenteket lássak, minimum tízet, hogy tudjak gondolkodni a folytatáson! ;) See u soon, love ya <3 

u.i.: Köszönöm a sok oldalmegtekintést, meg a feliratkozót, elképesztőek vagytok ♥ 

 

19th chapter - You are not alone?

-*- Emily szemszöge -*-

- Szerintem valami elegánsan szexi jobban állna neked – vizsgálgattam Leaht, amint kilépett a próbafülkéből egy komplett függönykészletben.

- Gondolod? – rángatta a ruhát, és közben a szemöldökét ráncolta. 

- Határozottan – bólintottam, és már meg is fordultam tovább keresni a Leahhoz legjobban illő ruhadarabot.

A legtöbb esetben nagyon nehéz rávennem Leaht, hogy eljöjjön velem apa szombat esti partijára, de ma, vásárlás közben azt állította, hogy szüksége van egy kis eleganciára az állandó kicsapongó öltözékek mellett. Erősen meglepett ez a kijelentése, ennek ellenére azonban nem kellett kétszer mondania: máris rángattam őt az üzletek felé, hogy elköltsünk egy kis – nagyon sok – pénzt.

Eddig a báli fazon felé hajlottunk, ellenben amikor megpillantottam legjobb barátnőmet az imént, erről az ötletről le is mondtam. El is indultam tehát a másik irányba, a kisestélyik felé, hogy keressek neki egy szexi darabot, amelyben önmaga lehet. Mindenféle szín szúrta ki a szemem: türkizkék, fűzöld, a neon összes lehetséges árnyalata, de tudtam, hogy ezek nem illenek hozzá. Ő inkább rocker, mintsem egy Barbie baba, úgyhogy mindenképpen fekete ruhadarab után kutattam.

- Em, hol a fenében vagy már? Itt állok egy szál fehérneműben – panaszkodott Leah. Sosem volt türelme a vásárláshoz.

- Mindjárt megyek, ne sürgesd a tervezőt – kiabáltam vissza a bolt másik végéből. 

Csak mi voltunk bent, ilyen helyre tulajdonképpen alig járnak, azonban ha mégis, akkor egyetlen ruha vásárlásával biztosítják Afrika egyhavi élelmét. Az alkalmazottak is szorgosan keresgéltek velem együtt, és úgy láttam rajtuk, hogy kifejezetten örülnek nekem, amiért szakmabeli vagyok, és pontosan tudom, hogy mit akarok.

- Hölgyem, éppen most érkezett a raktárra egy egyedi tervezésű Dolce & Gabbana mini ruha, amely illik az ön leírására. Kívánja megnézni? – termett mellém egy középkorú nő.

- Természetesen – mosolyogtam, s ő azon nyomban hátrament a ruháért.

Közben Leah már azzal fenyegetett, hogyha nem megyek öt percen belül, fehérneműben fog megjelenni a szombati estélyen, és mivel tudtam, hogy képes ilyesmire, ezért a lehető legtöbb módon próbáltam őt nyugtatni. A nő szerencsére pillanatokon belül előtűnt a hátsó ajtó mögül a ruhával a kezében. A védőanyag alatt máris megfogta a szemem a csillogó alsórész, és bár még nem is láttam a darabot, tudtam, hogy ez lesz a tökéletes.

- Parancsoljon – nyújtotta át egy kedves mosoly kíséretében, én pedig felakasztottam a fémrúdra, s megszabadítottam a vízálló anyagtól. 

Amint lecipzáraztam, a szemem elé tárult a látvány, s elállt a lélegzetem. Nem hiába, Dolce & Gabbana értik a munkájukat! Fekete, gyöngyökkel és rojtokkal díszített ruha volt, a szoknyája combközépig érő. Néhol kivágásokkal szabálytalan módon, ezeket kötik össze a lelógó fekete rojtok. Az egész összhatása egy szétmarcangolt ruháét nyújtotta át, amely nem is lehetne ennél kidolgozottabb. Ellentétben van mindazzal, amelyet Leah kigondolt, de tudtam, hogyha ezt meglátja, nem fog elmenni nélküle.

Azonnal rohantam is a próbafülkéhez, és le sem tudtam állni a vigyorgással. Barátnőm meghallotta a sietős lépteimet, így nem maradhatott szó nélkül.

- Na, végre – sóhajtott – Remélem, hogy az álomruhát hoztad, és mehetünk végre innen – hangja egy teljesen életkedvhiányos emberéről árulkodott, de meg sem szólalhat, hiszen az ő kívánsága volt az elegancia. 

Benyújtottam neki a ruhát, mire két perc néma csend támadt, azután pedig egy hangos sikoly. A boltban lévő összes eladó hozzánk sietett, én pedig diszkréten elintéztem őket egy „nyugi, hülye a csaj” pillantással, s már ott sem voltak.

- Emily, ez egyszerűen tökéletes! – húzta el a függönyt, s barátnőm szemem elé tárulásakor bennem ragadt minden szó. Pontosan úgy állt rajta, ahogy kellett, minden addig ért, ameddig kellett, és teljesen azt hangsúlyozta ki a testén, amit kellett.

- Úristen – nyögtem ki végül. – Gyönyörű vagy! – öleltem át szorosan, s amikor elváltunk, a tükörből láttam, hogy az alkalmazottak is elismerő pillantásokat vetnek rá.

- Te vagy a legjobb, mindig tudod, mi kell nekem – fakadt kis híján sírva, mire szélesen elvigyorodtam. A divatszakmában mindig az a legjobb érzés, mikor eltalálod egy ember ízlését, és látod rajta, mennyire elégedett a külsejével.

- Akkor, mehetünk a pénztárhoz? – intettem a cél felé.

- Naná! – mászott vissza a fülkébe, s lefejtette magáról a ruhát. Amíg elértünk a pénztárig, úgy szorította az a pehelykönnyű anyagot, mint egy kisgyerek a maciját. Erről eszembe jutott Justin, aminek egyáltalán nem örültem, hiszen eddig sikerült elterelni róla a figyelmem. Egyetlen dolog választott el attól, hogy bemenjek hozzá a kórházba, ez pedig Leah volt. Nem akartam, hogy Justin esetleg megharagudjon rám, amiért egy idegent viszek oda.

- 9700 dollár lesz – nyújtotta a blokkot, mire kissé kimeredt a szemem. Ilyen sok pénzt egy cafat anyagért… Leah ennek ellenére boldogan nyújtotta át a hitelkártyáját, s már kint is voltunk az üzletből. 

- Mindenhová ezt fogom hordani – hajtotta egész úton, én pedig csak mosolyogva hallgattam, amint odáig van érte. 

Jó érzés, amikor belemászik egy kissé a világomba, mert rendszerint egyedül járkálok boltokba, hogy felmérjem a terepet, s jobbnál jobb ruhákat tervezzek. Örülök, hogy ma megoszthattam vele ennek az örömét is.

- Ugye ma nálunk alszol, és nem azt tervezted, hogy hazamész, ha már így eltelt az idő? – dobtam fel az ajánlatot, el sem fogadva a nemleges választ.

- Azt hittem, már meg sem kérdezed – nevette el magát, mire csatlakoztam hozzá, s az út további részét egymásba karolva tettük meg.

~*~

- Olyan kár, hogy még csak kedd van – biggyesztette le az alsó ajkát Leah, amikor a kiakasztott ruhát néztük az ágyból. Sosem láttam még ennyire beleszeretni egy ruhába őt, és végtelen örömmel tölt el, hogy sikerült kedvet csinálnom a vásárláshoz. 

- Nemsoká szerda – pillantottam az órára, amely már fél kilencet mutatott. Hirtelen átsöpört rajtam egy melankolikus hullám.

Vajon mi van Justinnal? Egész nap nem hallottam felőle, és annyira szeretném tudni, hogy jól van-e. Az anyukája elég rossz állapotban volt, imádkozom érte, hogy meggyógyuljon, a kicsikkel együtt. Megérdemelné a normális életet, mert bár nem beszéltem vele egyetlen szót sem ez idáig, biztos vagyok benne, hogy nagyon erős, és felelősségteljes anya. Ráadásul Justinért is aggódom. Ő is teljesen ki volt készülve, csak remélni tudom, hogy minden rendben velük.

- Most miért vágsz ilyen szomorú képet? – bökött oldalba Leah, ezzel kizökkentve az aggodalmaskodó gondolataimból.

- Semmi, csak… Csak fáradt vagyok – füllentettem, s egy mosolyt erőszakoltam az arcomra. Barátnőm szkeptikus ábrázattal meredt felém.

- Tudom, hogy Justinra gondolsz, nem kell letagadnod – vágta magát törökülésbe – Az arcodra van írva, amikor ő jár a fejedben. – Remek, hát ezt jó tudni. 

- Utállak – nyögtem ki durcásan, s erre Leah csak kacagott egyet.

- Én is téged – felelte vihogva – Most viszont, ha nem haragszol, alszom, mert teljesen kimerítettél ezzel a shoppingtúrával – szidott le barátságosan, s elindult az ágya felé, amely kicsivel az enyém mellett van.

- Jó éjt – dőltem hanyatt az ágyamon. Hiába próbálnék meg aludni, teljesen felesleges lenne. Úgysem sikerül. Körülbelül tíz perce feküdhettem már ugyanabban a pózban, ugyanúgy Justinon merengve, mikor Leah váratlanul megszólalt.

- Hé, Em – suttogta óvatosan – Ébren vagy?

- Persze – válaszoltam szintén suttogva.

- Éhen halok – tette a kezét a hasára, amely oly hangosan megmordult, hogy még én is hallottam.  

- Tudod az utat – fordítottam felé a fejem.

- Akkor megyek, és felfalom az éléskamrátokat – beszélt halkan, még mindig, mintha lenne egy plusz személy a szobában, aki már alszik, s ki is vonult. 

Hát, egyedül maradtam, ismét. Leaht ismerve lent fog aludni a konyhában, amennyit tud enni. Milyen kár, hogy nem tudom kiölni a Justinnal kapcsolatos ábrándjaimat a fejemből. Az jár a fejemben, ahogyan elváltunk. Az enyém leszel, akkor is, ha te leszel az utolsó ember, akiért szenvedni fogok. Ez a mondat varázsigeként cseng a fejemben. Ha valóban így gondolja, annak csak örülök. 

Annak ellenére, hogy mindig ellentmond magának a tetteivel, a végén történjék bármi, megmutatja a valódi oldalát. Nem tudom, hogy más emberrel is ezt csinálja-e, de annyira kíváncsi lennék az okára. Sok a kérdés a fejemben, már-már több a kelleténél, és nem akarom túlgondolni a dolgokat. Rendszerint hajlamos vagyok problémát találni ott is, ahol nincsen.

Gondterhelten felültem az ágyon, majd felálltam. Otthagytam a telefonom az asztalon, és anélkül nem tudok aludni, mert az adja az éjjeli fényem. Utálom, hogy félek a sötétben, de nem tehetek ellene semmit. Megragadtam a készüléket, majd visszafordultam az ágyam felé, azonban a fordulásom pillanatában egy sötét alakot láttam az erkélyemen állni, s annyira megijedtem, hogy egy néma sikoly kíséretében a telefonom a padlószőnyegen landolt.

Megmeredtem egy helyben, s csak néztem az alakot, amiből nem láttam semmit, csak hogy ott áll, és felém néz. Tanulmányozni kezdtem a külsőt: kócos haj, izmos kezek, és az a testtartás… Te jó ég! Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak a felismeréssel, így azonnal az erkélyem felé vettem az irányt. Sebesen nyitottam az ajtót, s közben az üvegen keresztül néztem a személyre. Nem volt kétség, hogy ki az Lelassítottam a mozdulataimat, amikor már sikerült elfordítanom a kulcsot, mert nem akartam egy sikítozó tini lánynak tűnni, aki egész nap csak arra várt, hogy vele legyen, még akkor sem, ha ez pontosan így történt. Abban a szent pillanatban, amikor nem volt köztünk semmilyen akadályozó tényező, Justin felém lépett, és a karjaiba vont.

Érintésének melege a lábujjam hegyéig átsuhant a testemen, a közelsége pedig egyenesen megszédített. Az illata teljesen más volt, mint eddig, azt hiszem, férfi tusfürdő és kókuszos sampon. Mély levegőket vettem, hogy beszívjam ezt a mámorító illatot, s közben én is szorosan öleltem őt.

- Hiányoztál – súgta a fülembe, én pedig már lassan arrafelé tartottam, hogy ott helyben, a karjaiban fogok meghalni. Ha ez még nem lett volna elég, egy forró puszit lehelt a fülem mögé, mire kirázott a hideg, s erősebben kellett belé kapaszkodnom, hogy ne essek össze.

- Aggódtam érted – vallottam be őszintén, és hirtelen sokkal könnyebbnek éreztem a mellkasom. Itt van, semmi baja, biztonságban van. Hála az égnek.

- Mindenki jól van, hála neked – húzódott el tőlem, de csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni. 

Semmi nem látszott belőle, csakis kizárólag a szeme vakító csillogása. Megszédített, ahogyan nézett rám, annyira nem megszokott volt tőle ez a gyengéd pillantás. Minden esetben más oldalát világítja meg, nem feltétlenül az én javamra, a mostanit azonban már láttam. Szeretem ezt az oldalát, amikor ilyen sebezhető. 

Percekig álltunk némán, egymás szemébe nézve. Egészen varázslatos pillanat volt, minden csendes és nyugodt körülöttünk, ő simogatja a derekam, és közben a szememet fixírozza. Sosem ment még vele semmi ilyen simán. Pár pillanat múlva lassan megindult felém, mintha először készülne megcsókolni, és félne az elutasítástól. Talán az eszem el tudná őt lökni, de a testemnek sajnos nagyobb az irányítóképessége, úgyhogy mindenképpen nyert ügye lenne.

Alig pár centi választotta el az ajkait az enyémektől, mikor bentről lépteket hallottam. Azonnal visszatértem a valóságba, Justint pedig úgy rántottam be az erkélyről, mintha holmi tárgy lenne, amit dobálni lehet.

- Mi a fenét csinálsz? – nyílt tágra a szeme, amit őszintén nem csodáltam ezek után.

- Maradj csöndben, a barátnőm jön – rémültem meg, és fogalmam sem volt, hogy hová rejthetném őt. 

- Nem vagy egyedül? – hangjában tiszta csalódást véltem felfedezni, de úgy döntöttem, hogy egyszerre csak egy problémát kérek, így hanyagoltam a kérdést, s törődtem az első számú bonyodalommal.

Kétségbeesetten körülnéztem a szobámban, de csakis egyetlen helyet láttam, ahová elbújhat, amíg lerendezem Leaht. Ezt még szörnyen meg fogom bánni, de csak simán a gardróbomba nem bújhat, mert Leah bármelyik pillanatban bemehet. Sietősen kinyitottam a szekrényem ajtaját, majd a szekrényemen belüli ajtót is, és bevezettem Justint. Arcán sokféle érzelmet véltem felfedezni, de gyorsan kellett cselekednem.

- Maximum öt perc, és jövök, addig maradj itt – simítottam meg az arcát, s egy lágy puszit leheltem rá. 

- Emily, hová tűntél? – hallottam kintről Leaht, mire összerezzentem. Ó, istenem, miért csinálod ezt velem?

- Itt vagyok, megyek – kiabáltam, hogy hallja. – Öt perc – súgtam Justinnak, s becsuktam az ajtót. Egy szempillantás alatt kint termettem, s Leahval találtam szembe magam, aki egy zacskó chipset majszolt értetlen tekintettel.

- Mit csináltál a gardróbodban? - kérdezte. Miért kérdez meg mostanában nyilvánvaló dolgokat?  

- A tervezőszobában voltam, nem tudok aludni – hadartam. – Lehet, hogy visszamegyek befejezni a kollekciót, nem baj? – néztem rá kiskutya szemekkel, s igyekeztem hiteles lenni. Köztudottan utálok neki hazudni, de ez krízishelyzet, és fatális bonyodalom lenne belőle, ha megtudná Justin ittlétét.

- Nem, persze – lett egy kissé csalódott. – Egyszer majdcsak megélem, hogy engem is bevigyél oda – mondta halkan, s levágta magát az ágyra, miközben némán ette a chipset. Mindig olyan lelkiismeret-furdalásom van ezzel az üggyel kapcsolatban, mert sokszor látom rajta a sértettséget, amiért nem jöhet be, de egyszerűen nem lennék nyugodt, ha az emberek csak úgy ki-be mászkálnának abban a szobában. 

- Sajnálom – mormoltam az orrom alá szomorúan. De jó lenne, ha egyszerre kétfelé tudnék szakadni! Az egyik felem Justinnal lenne, a másik Leahval, mert elvégre, milyen dolog az, hogy itt hagyom egyedül, amikor nálam alszik, csakhogy állítólagosan ruhát tervezzek? Szánalmas vagyok.

- Semmi baj, én úgyis nagyon fáradt vagyok, megeszem ezt, és alszom – mosolygott rám erőltetetten, ám az álarc mögött láttam a valódi gondolatokat. Mivel amúgy sem szerettem ezt a témát, és a gondolat, hogy Justin odabent van a tervezőszobában, és akarva-akaratlanul tönkretehet bármit, megőrjített, ezért csak megsimítottam Leah vállát, és már be is mentem a szekrényembe. Önző egy dög vagyok, igen, tudom. 

A tervezőszoba ajtajáig tartó úton felszökött a torkomba a szívem. Odabent vár Justin, lehet, hogy tönkretett valamit, szétszakította a ruhákat, feldöntötte az asztalt – ami lehetetlen, mert le van csavarozva a padlóra, de mindegy -, vagy bármi olyat csinált, aminek nem örülök. 

Feltérképeztem őt, s ámulattal néztem, mennyire máshogy néz ki. A haja ápoltabb, egész biztosan megnyírták. Teljes feketében ácsorgott lezserül, egy farmer, egy egyszerű póló, és egy deszkás cipő. Az az érzésem, hogy ezer lány ölni tudna most a helyemért, ha meglátnák őt.

Nem tudom, hogy ismét milyen éjszakának nézek elébe, de ha Justin velem van, egészen biztos, hogy nem lesz felírható a mai nap dátuma a „Legeseménytelenebb napok” listámra. Hogy bánom-e? Nem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy legyen bármi is Isten terve velem ma estére, komplett testtel és lélekkel állok elébe. 

És, meg is jöttem :D Tudom, hogy nincsen még meg a 10 komi, de a múltkor sokat késtem, meg ez Justin szülinapja, úgyhogy MEGLEPETÉÉÉÉS :DDD

El sem hiszitek, bárányhimlős lettem (-.-"), úgyhogy kellőképpen van időm írni, mert még a jövőhéten is itthon leszek. Láttam az összes kommentet, és köszönöm szépen, az oldalmegtekintést és a feliratkozókat is :)

Most sikerült felnéznem a netre, és láttam, hogy Justin kiadott egy Broken című számot, szó szerint levágódtam a székről, nem lehet igaz :') Majd valahogyan beleszövöm a szövegét a történetbe ;)

Kérem most is a 10 komit, remélem tetszik a rész, a végén meg izguljatok csak, megvannak a terveim azzal  a bizonyos éjszakával... ;) Get ready :D See u soon, love ya ♥

U.i.: Happy birthday, Kidrauhl :') ♥

U.i.2.: Most esik le, hogy a 20. részt teszem ki, és Justin 20 éves. Hát ez de zsír :D:D:D