32nd chapter - We have the details

-*- Justin szemszöge -*-

Még mindig nem hiszem el, hogy gyakorlatilag szerelmet vallottam Emilynek tegnap. Nem tudtam, honnan  jött, és képtelen lettem volna kezelni tovább a szituációt, ezért is mentem el azon nyomban. Nem bírtam volna ki, ha megbántottam volna vele. Nem akartam látni, hogy esetleg visszavonulót fúj, amiért ilyen gyorsan haladunk. Jobb volt inkább elmenni, és lélekben felkészülni a következő találkozásra.

- Bátyus, te nem is figyelsz! – Jazzy felháborodott hangsúlya repített ki a gondolataimból. – Az a baba nem oda való, mert ő teázni megy a szerelmével – kapta ki a kezemből a Barbie babát. Ó, hát persze, teázni a szerelmével, milyen ironikus.

- Én kérek elnézést, hercegnő – tisztelettudó hangsúllyal feleltem, éppen úgy, ahogyan Emily tanította. Ki a fene gondolta volna, hogy akaratlanul is beszélhetek ebben az erőltetett stílusban?

- Én is akarok játszani, de ez lányos! – Jaxon a kórházi ágyán ülve duzzogott. Még mindig itt vagyunk, mintha csak itt élnénk, és ez nem helyes. Haza kell mennünk, nem hagyhatom, hogy Emily tovább finanszírozza az ellátásunkat.

- A fiúk is szoktak babaházzal játszani – szállt harcba Jazzy a testvérével. – Látod, bátyus is játszik vele. És ő fiú – büszkén felszegte a fejét, amiért megvédte az igazát. Ha tudná, hogy lassan szivárványt hányok ettől a sok rózsaszín cucctól, szerintem nem lenne ennyire magabiztos.

- Bátyus is lányos – biggyesztette le a száját Jaxon.

- Hé! – háborodtam fel. Mégis honnan veszi, hogy lányos vagyok?

- Igen, lányos vagy – ugrált Jazzy nevetve, és lehuppant a testvére mellé az ágyra, majd lepacsizott vele. – Azért lányos, mert szerelmes Emilybe, és amikor ő is ott van, akkor tiszta piros a feje – mondta, mire Jaxon hatalmasat nevetett. Mi a fene!?

- Hát te meg miről beszélsz, kisasszony? – meredt szemekkel bámultam rá, és nem hittem el, hogy a hat éves kishúgom hamarabb észreveszi, hogy szerelmes vagyok, mint én magam.

- Két szerelmes pár, mindig együtt jár – énekelte vidáman, mire a fejem teljesen bevörösödött, de nem a méregtől. Jazmyn Bieber, a hat éves húgom végtelen zavarba hozott engem.

- Na, elég legyen – megindultam feléjük, és mindkettőt elkezdtem csiklandozni. Hangosan felnevettek, s csak akkor hagytam abba, amikor az örömkönnyek már lefelé áramoltak az arcukon.

- De bátyus – még mindig kissé nevetve fogta meg az arcomat a két csöpp kezével Jazzy, s mélyen a szemembe nézett. Abban a pillanatban sokkal többnek tűnt, mint hat évesnek. – Tényleg szerelmes vagy Emilybe, ugye? – tette fel a kérdést.

Elállt a szavam. Most mit mondjak neki? Már egyszer lezajlott ez a beszélgetés, akkor nem voltam benne biztos. Most viszont mintha tudnám, és nem lennének kétségem. De mit teszek, ha visszamondja Emilynek? Végül is, már tudja… nem is lehettem volna világosabb tegnap.

- Igen – súgtam, s rámosolyogtam. – Szerelmes vagyok Emilybe – hangosan kimondva ezeket a szavakat hatalmasat dobbant a szívem. Belegondolva mit jelent ez, egyszerre félek és vagyok boldog. Mégis, érzem, hogy ennek rossz vége lesz. Azonban nem tud érdekelni, ő az egyetlen jó dolog az életemben a családom mellett, és élvezem addig, ameddig a sorsom el nem veszi őt tőlem.

- Ez aaz! – tapsikolt, és átölelte Jaxont. Meglepett a reakciója, de azért vigyorogtam. Szeretik Emilyt. Hogy is ne lehetne őt szeretni.

- Indulnom kell, srácok – fél hármat mutatott az óra, békésen oda tudok érni a szexi tanárnőmhöz háromra.

- Mikor jön Emily megint? – Jaxon szerényen tette fel a kérdést. Hát ilyen nincs, az öcsém érdeklődik felőle! Komolyan, ez a lány csodákra képes.

- Talán majd holnap elhozom, oké? – simogattam meg az arcát.

- Oké! – felelték izgatottan, mire én vigyorogva átöleltem őket, és az ajtó felé indultam. Észre sem vettem, hogy anya az ajtófélfának támaszkodva végignézte az egész jelenetet. Mosolyogva nézett rám, és olyan egészségesnek tűnt. Jó volt így látni. Amint odaértem, megálltam előtte, s ő fürkészni kezdett a szemeivel.

- Örülök, hogy végre bevallottad magadnak – gyengéden végigsimított a felkaromon.

- Nem csak magamnak – mormoltam az orrom alatt, de anya így is meghallotta. Szemei felcsillantak, s a mosolya csaknem a füléig ért.

- Mit mondott? – kérdte vidáman.

- Hát… semmit, mert gyorsan elmentem – miért hangzanak komolyabban a szavak, ha kimondják őket? Csak most veszem észre, mennyire gyáva voltam, amiért otthagytam, és meg sem hagytam neki lehetőséget, hogy válaszoljon.

- Istenem, Justin – rázta a fejét, de azért még mosolygott. – Már ez is haladás – lökte el magát az ajtóféltől. Halvány mosolyt vetettem rá, s egy ölelést követően már tovább is álltam. Nem késhetek el, és már amúgy is látni akarom.

A nyomott, szinte depressziós énem helyett most a vidámabbik lépett életbe, így csaknem mosolyogva lépkedtem az utcán. Alig vártam, hogy meglássam és elöntsön az az érzés, ami csak akkor kel életre, amikor ő a közelemben van. Át akartam ölelni, meg akartam csókolni, és érinteni minden egyes szabad bőrfelületét, miközben… A fenébe is, miken gondolkozom? Majdnem lefeküdtem vele gondolatban. Bieber, te perverz gondolatokat forgatsz a fejedben róla.

Kövezzenek meg! Vonzódom hozzá, és természetesen vágyom rá. A fenébe is, persze, hogy vágyom rá, tegnap egy hajszál tartott vissza, hogy leszaggassam róla a ruháit. Még én sem igazán tudom, hogyan tudtam leállítani magamat és őt. Égtem a vágytól és a büszkeségtől, hogy ennyire beindítottam őt. Mindent megtettem volna érte, hogy örömet okozzak neki, de tudtam, hogy meg fogja bánni, és csak falat húz közénk, miután megtörtént. Várnunk kell, hiszen még mindig alig ismerjük egymást. Minden vonzalom csak fizikai, épp ezért félek elismerni az érzéseimet.

Mi van, ha valójában nem is szeretem? Sokszor, nagyon sokszor tettem fel magamban ezt a kérdést, és mindig találtam rá ellenérvet. Viszont még én magam sem tudom, miféle vonzalom ez. Vajon akkor is fent maradna ez az érzés, ha nem vonzódnék hozzá fizikailag? Ez az a fajta kérdés, amire csak idővel fogok választ kapni, ezért kell észnél maradnom, és nem hagyni, hogy elvakítson a vágyam iránta.

Egyébként is, tegnap stresszhelyzetbe kerültem, és mindenki tudja mi lesz, ha izgulok, vagy dühös vagyok. Egyedül Emily képes kontrollálni a dühömet: a hangja, a csókja, az érintése visszahoz a való világba, mielőtt bármi rosszat is tennék. Amikor ő is a közelben van, a dühöm vággyá alakul át, és egyszeriben minden, amit akarok, az az Emilyvel való szeretkezés. Nem jöttem még rá ennek az okára, de duplán oda kell figyelnem magamra körülötte. Nem bánthatom meg a gondatlan cselekedeteimmel.

Gondolkozásom közepette azon vettem észre magam, hogy Emily háza alig van pár méterre. Megszedtem a lépteimet, hogy mihamarabb odaérjek a kerítéshez, ám amikor már éppen készültem volna átmászni, valaki hatalmas erővel ragadott meg, és fordított az út felé. Meglepetésemben egy hang sem jött ki a torkomon, csak néztem fel a nagydarab emberre, majd az útra, és akkor megpillantottam az ismerős fekete terepjárót.

Na ne. Kurvára ne.

A testőr lerakott, és komolyan megfontoltam, hogy elrohanok, mielőtt bárki észrevenne itt, Emily háza előtt. Gondolok itt természetesen Emilyre. De ha megtettem volna, az utolsó mozdulatom a fölre hullás lett volna.

- Szállj be, kölyök, sietnünk kell – nyílt ki az ajtó, és Drake szólt ki mögüle. A fene beléd, a fene a maffiádba, a fene a…

- Megyek – sietősen pattantam a járműbe, gondolván: minél hamarabb túl vagyok rajta, annál hamarabb mehetek Emilyhez. A kocsiban ülve feszengeni kezdtem, átjárt a mérhetetlen bűntudat, amiért egész biztosan el fogok késni. Nem tudom elhinni, hogy ez pont most történik, amikor tegnap olyan gyorsan leléptem. Azt fogja hinni, hogy berezeltem, és nem akarom látni őt többé. A kurva életbe. 

- Mit keresel ennél a háznál, kölyök? – érdeklődött Drake. Na, erre most mi a fenét mondjak.

- Megnéztem, mim lehetne, ha gazdag lennék – a hangom utálattól csöpögött. Nem nehéz így beszélnem erről a környékről, még mindig utálom a sok sznob embert, de Emily elfeledteti velem ezt, ugyanis ő más. Ő nem az a tipikus gazdag, aki irigy és önző, amikor pénzről van szó. Ő adakozik, és nem sajnálja a pénzt. Ez pedig lenyűgöz.

- Ha jól végzed a munkád, ennél sokkal jobbat is kaphatsz – jelentette be. Fogadjak el pénzt egy hidegvérű gyilkostól? Azt hiszem, kihagyom. Mégis, a családnak szüksége van a pénzre. Talán egyszer még jól jöhet.

- Szavadon foglak – feleltem, mire bólintott egyet, s a szemében mintha jókedv járkált volna. Úgy szeretnék kiszállni ebből az átkozott járműből, és futni Emilyhez. Bárcsak megtehetném.

A kocsi ugyanarra a helyre vitt, ahol a legutóbbi titkos megbeszélést tartottuk. Ó, szóval megint arról az emberrablós tervről lesz szó, amiben nekem is közre kell működnöm. Bűncselekmény volt a legutóbbi drogcsempészet is a kikötőben, ám itt most egy emberi életről van szó. Ráadásul valamilyen gyerekről, aki még csak nem is tehet semmiről. Már előre utálom ezt az egészet.

A teremben mindenki ugyanott ült, mint a legutóbbi alkalomkor, így én is megindultam a Ryan melletti hely felé. Barátságosan rám köszönt, majd síri csendben vártuk, hogy Drake nekikezdjen beszélni. Lehetőleg gyorsan, ha megkérhetném, Mr. Megölök Mindenkit Aki Csak Levegőt Mer Venni.

- Megvannak a részletek – támasztotta a karját az asztalra. – Pontosan két hét múlva, július 2-án este hat órakor indítjuk a műveletet. Mindegyikőtökre szükségem lesz – nézett körbe, és megakadt a szeme rajtam. – Rád a legjobban.

Megállt a vérkeringésem. Rám a legjobban? Mégis mit vár tőlem, mit tegyek? Azt akarja, hogy én lőjem le? Nem, azt soha nem tudnám megtenni. Az egész terem rám vezérelte a szemét, és néhány tapasztaltabb felhorkant. Szinte beleláttam a gondolataikba: „Ez a kis szerencsétlen? Mit tud ő az emberrablásról?”. Azt kell mondjam, egyetértek velük. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy miért, amikor folytatta.

- Egyelőre nem árulom el, miért, csak a következő alkalommal, jövő hét szerdán. Addig lesz egy heted kivitelezni a feladatodat az akcióig – vigyorgott hősiesen. Mégis mi a rohadt élet? Mit tervez ez velem? A picsába, most alaposan megrémisztett.

- A többiek addig előkészítik a helyet, ahová visszük a kis áldozatunkat, és ügyelnek a biztonságra, valamint a zsarukra. Érthető voltam? – fenyegetően vitte fel a kérdés végén a hangsúlyt. Az egész terem egy emberként helyeselt neki.

- Helyes. Ennyi volt, mehettek a dolgotokra – legyintett, mire mindenki felállt, és a kijárat felé indított. Ryan megveregette a vállamat, mielőtt elment, és nem tudtam eldönteni, hogy részvétből, vagy bíztatásként tette. Valamiért nem is akartam tudni.

Én is mentem a tömeg után, de megálltam Drake mellett, mert tudtam, hogy hazadob. Meg sem próbáltam húzni az időt, így is már negyed óra késésben vagyok.

- Gyere, kölyök, visszaviszlek az álom-negyededbe – vállamra helyezte a kezét és úgy irányított kifelé. Még hogy álom-negyed. Egyedül talán azért, mert ott van a lány, aki az álmom. De semmi több.

Sietősen kilépkedtünk ebből a földalatti bunkerből, s már bent is voltunk a kocsiban. Az idő eléggé beborult, viharfelhők keletkeztek az égen, pár percen belül vihar lesz. Minden értelemben.

A kocsi megszokott tempóban hajtott, s pillanatokkal később már meg is pillantottam az ismerős környéket. A gazdag negyed felé hajtva egyre lassult a tempó, és a sarkon állt meg a jármű. Drake úriasan intett az ajtó felé, jelezvén, hogy szabad vagyok, és én megpróbáltam nem leszakítani a kilincset sietségemben. Nyugodtságot színlelve komótosan szálltam ki, majd csaptam is be az ajtót, a terepjáró pedig már ott sem volt mellettem. Ezt a pillanatot választottam, hogy úgy kezdjek el rohanni, mint az őrült, nehogy fokozzam a késésemet akár még egy másodperccel is.

Sietősen átmásztam a kerítésen, fel egészen az erkélyig, s megpillantottam őt. Istenem, annyira szép volt. Az ágyon ült lehorgasztott fejjel, a haja az arcába omlott. Egybe ruhát viselt, abból is kéket, azt a fajtát, amelyiknek nincs pántja. A válla és a nyaka teljesen szabadon volt, a ruha tökéletesen kihangsúlyozta a melle vonalát. Teljesen elállította a lélegzetemet. Égtem a vágytól, hogy megérintsem, végig akartam csókolni az egész nyakát és a vállát. Már éppen kopogásra emeltem a kezemet, amikor az ajtaja hirtelen kinyílt, így el is bújtam a függöny mögé, és a fél szememmel tovább figyeltem.

Leah - végre megjegyeztem a nevét is -, és egy srác jött be az ajtón. Emily rögtön felkapta a fejét, és izgatottan ugrott fel az ágyról, amint megpillantotta a srácot. A fiú végigmérte őt, amint felállt, nekem pedig ölni támadt kedvem. Veszed le a kibaszott szemed a csajomról – zengtem magamban, s ökölbe szorítottam a kezeim. Otthagyva Leaht, a gyerek megindult Emily felé, és boldogan felkapta őt.

Leesett az állam. Ki a halál ez? Miért ölelgeti Emilyt? Miért örülnek ennyire egymásnak? Még csak nem is lehet a bátyja, Emily egyke, nincsenek testvérei. De akkor mégis ki ez? Felégetett a féltékenység, és a düh, amiért láttam, hogyan néz Emilyre az az élettelen, valamint elszomorodtam Emily csillogó szemei miatt. Annyi boldogság volt a szemeiben, és a mosolya annyira széles volt, amilyen velem még sosem. Én nem tudom ennyire mosolyra fakasztani. Ő pedig bárki is legyen, felvidította őt, és elfeledtette vele, hogy kések, és nem vagyok ott a megbeszélt időre. Mérhetetlen utálat oszlott szét bennem erre a gondolatra a srác iránt.

Emily kimászott az öleléséből, de ő nem engedte el: a derekán tartotta a kezét, ezzel maga mellé láncolva. Ekkor esett le, hogy biztosan nem a rokona, rokonok nem csinálnak ilyet. Ő vonzódik Emilyhez, ahogy néz rá, és ahogyan viselkedik vele, az valósággal világgá kürtöli, hogy érez iránta valamit. Legszívesebben betörtem volna az üveget, és érzékeltettem volna, hogy ő az enyém, de a lábaim nem mozdultak meg egy gondolat miatt, ami csak ismétlődött a fejemben.

Emily miért nem húzódik el? Miért nem veszi le magáról a srác kezeit? Miért nem érzékelteti vele, hogy ő már másé? Miért nem teszi? A szívem heves verése nem csillapodott, annyi érzés kavargott bennem, hogy nem tudtam kezelni őket. Fogtam, és hátat fordítottam az ajtónak. Nem voltam képes tovább nézni ezt. Nem voltam képes tovább nézni, hogy egy másik srác elfeledteti Emilyvel, hogy nem vagyok ott, amikor kéne.

Fogtam magam, lemásztam az erkélyről, ki a kerítésen, és vissza sem nézve kezdtem el lépkedni a kórház felé, miközben elkezdtem megemészteni a gondolatot, hogy Emily nem érez úgy irántam, mint ahogyan én iránta.

Nos, az író is ember, neki is kell inspiráció. Az én inspirációm ti vagytok, és ha ti nem jeleztek, én azt úgy érzékelem, hogy nem olvassátok a blogot, vagy nem is érdekel, esetleg nem tetszett, és félbe is hagytátok a részt. Lehet, hogy ez nem így van, de nyilván ti is így érzékelnétek fordított esetben. Az utóbbi pár részben nem szabtam kommenthatárt, de most újból bevezetem a 15 komment után rész dolgot, mert úgy látom, másképp nem megy. Sajnálom, hogy ezt kell csinálnom, mert a statisztikák mutatják, hogy mennyien jártok a blogon, és mégis milyen kevesen jeleztek vissza. 

Hiányoznak az Anything Could Happen-es napok, amikor egy rész alatt 30 komment volt, és a regények, amiket sokszor kaptam, éppen ezért is döntöttem úgy, hogy ennyi idő után is folytatom. (Megelőzve a kérdéseket, még nem tudom, mikor lesz kint a 32. rész.) Többet jelentenek a blogolóknak a kommentek, mint azt ti el tudjátok képzelni, aki vezet blogot nyilván tudja, miről beszélek. Egy párszor már leírtam ezt, és valószínűleg most sem fog történni semmiféle változás, de azért próbálkozni lehet.  

Azt hiszem, ennyi volt a mondanivalóm, találkozunk legközelebb, ami szokásosan ismeretlen időpont. ♥

31st chapter - Intense situations

-*- Emily szemszöge -*-

Megállt a szívem.

Nem, ez nem a helyes kifejezés.

Rohadtul kihordtam lábon három szívinfarktust, egy stroke-t, és még Justin is csókol. Hogy lehetséges, hogy még nem estem össze holtan? Őszintén. Az sokkal egyszerűbb lett volna.

Amint meghallottam az anyám hangját, és a hang el is jutott az agyam felfogó-központjába, úgy éreztem magam, mint akit menten összeroppant a légnyomás. Justinnal egyszerre pattintottuk ki a szemünket, a szánk még össze volt forrva, s így néztünk farkasszemet.

Egy egész másodpercig.

Ugyanis rémülten felpattantam Justin öléből, minden lehetséges téren elszakítva a testét az enyémtől, majd a legmagabiztosabb hangon szóltam anyának.

- Szia, anya! – tudtam, hogy mielőtt bejön a hallba, ellenőrzi, hogy a cipője mennyire koszos, ezután bekapcsolja a légkondicionálót, majd szól Ambernek a mai teendőkről. És ez épp elég idő nekem, hogy eltüntessem Justint valahogyan.

- Emily, a kurva életbe, hová bújjak? – kiabálta suttogva Justin, majd kétségbeesetten felállt.

- Nem tudom! – feleltem ugyanúgy, s fogtam a fejem, majd körülnéztem, s megpillantottam a földig érő függönyt. Sokatmondóan rápillantottam Justinra, aki fel is fogta az üzenetet, s mint a villám rejtette el magát a függöny mögé. Amber éppen szemtanúja volt a jelenetnek, és riadtan nézett rám; tudta, ha lebukok, őt akár ki is rúghatják.

- Hát itt vagy, szívem! – nagy mosollyal köszöntött az anyám, majd amilyen nagy mosoly terült el az arcán, olyan nagy zavartság tükröződött róla, amikor megpillantotta, mibe csöppent bele.

- Igen – vigyorogtam meggyőzően, és ösztönösen a függöny elé álltam, hogy anya még véletlenül se lássa meg Justint.

- Miért van megterítve egy személyre? – kérdezte, én pedig igyekeztem összerakni egy jó magyarázatot, ám semmi nem jutott eszembe. Mikor már épp kinyögtem volna valamit, Amber megelőzött.

- Miss. Miller és mi éppen a szombati estélyre próbálgattuk a lehetséges alternatívákat teríték szempontjából – felelte kimérten, ahogyan mindig is beszél velünk, nekem pedig vissza kellett fognom magam, nehogy eltátsam a szám. A bejárónőnk éppen most hazudott az anyám szemébe miattam! Jézus isten.

- Á, így már világos – tért vissza a mosoly anya arcára. – Felesleges ennyire izgulnod kicsim, még csak kedd van, biztos vagyok benne, hogy minden a lehető legnagyobb rendben fog menni – bíztatott.

Ó, hát azt én is merőben remélem. 

- Tudod, milyen vagyok, anya – zavartságom egy kissé visszhangzott a hangsúlyomból. – Nem szeretek… elkapkodni dolgokat – mondtam ki ezt úgy, hogy tisztában voltam a függöny mögött bujkáló Justinnal, és azzal, hogy érteni fogja a célzást.

- Tudom, Emily – bólintott. – De miért húztad el azt a függönyt ott? Sosem nyúlunk hozzá, csak ha szükséges – indult meg pontosan abba az irányba, ahol Justin rejtőzik. A szívem felszökött a torkomba, és elállította a légzésemet. Összenéztünk Amberrel, és mind a ketten egyszerre szólaltunk meg.

- Ne! – hadartuk. Anya meredt szemekkel fagyott meg mentében, és nézett ránk, mintha szellemeket látott volna.

- Hagyd csak, majd én megigazítom – vettem fel a csupa-mosoly ábrázatomat, és sietve a függöny felé lépkedtem.

Amint odaértem, és elkezdtem igazítani, szembe találtam magam a szinte karót nyelt Justinnal, amint rémült tekintettel néz rám. Jobb kezemmel rendezni kezdtem a függönyt, a ballal pedig úgy tettem, mintha valami akadályozná a munkámat, és el akarnám lökni onnan, de közben csak Justin karját simogattam. Elernyedt érintésem alatt, s halkan kiengedte a levegőjét. Legszívesebben megcsókoltam volna.

- Kész is, nem tudom, mi történhetett vele – színleltem a tudatlanságot, s egy utolsót simítva Justin kezén ellépkedtem onnan.

- Minden rendben, Emily? Kissé furcsának tűnsz, csak nem megint a fejed fáj? – tette tenyerét anya a homlokomra, mintha a lázamat akarná mérni.

- Jól vagyok, anya, csak… - nagy levegőt vettem, amíg kiötöltem valami indokot – kicsit izgulok, ennyi az egész.

- Meg fogod oldani. Ha bármiben segítség kell, csak szólj, fent leszek a szobámban – adott egy puszit a homlokomra.

- Rendben, köszi, anya – mosolyogtam, ő pedig már el is indult felfelé.

Mindannyian nagyot sóhajtottunk, s az idegesség visszatért. Már csak azt kell kitalálnunk, hogyan juttatjuk fel Justint a szobámba, ami nem mellesleg majdnem a szüleim hálója mellett van. Istenem, miért nehezíted a dolgomat? Talán nem isten az, aki nehezíti a dolgodat, hanem te magad – szólalt fel a kis Emily. Mindig akkor jön, amikor nem is számítok rá, de általában igaza van.

- Hogy a fenébe vigyük fel őt oda? – suttogtam, s fel-alá kezdtem járkálni.

- Az édesanyja hazaérkezés után minimum fél órát tölt a hálószobájában, mielőtt átmenne a dolgozószobájába. Ez az idő elegendő, hogy felvigyük a fiatalembert az ön szobájába – világosított fel Amber.

- Gyorsnak kell lennünk, lehet, hogy kijön közben – tételeztem fel a legrosszabbat, s azon nyomban a függöny mögé igyekeztem.

Justin arcára kiült a rémület, mintha nem is őt láttam volna. Valahogy mindig más, amikor ideges vagy izgul, ezt volt alkalmam észrevenni, de még nem jöttem rá, hogy mi lehet a probléma forrása. Befészkeltem magam hozzá, elé álltam, s szorosan nekisimultam, majd átfogtam karjaimmal a derekát. A levegője kiáramlott a tüdejéből, s nyomban visszaölelt, belefúrta a fejét a nyakamba, s úgy suttogott.

- Sosem féltem még ennyire attól, hogy meglátnak – mondta. Fel-le járkáltattam a kezemet a hátán, s a füléhez helyeztem a számat.

- Még nincs vége, Justin, fel kell jutnunk a szobámba minél előbb – gyűlöltem ezt a helyzetet, mert már így is kész stressz minden, most pedig még ő is kikészült, amiért bármelyik pillanatban megpillanthatják.

- Akkor igyekezzünk – vált el tőlem, és egy lágy, rövid csókkal jutalmazott. A testem azonnal többet akart, de az eszem most győzött, és ráparancsolt az érzékeimre, hogy maradjanak nyugton.

Kinéztem a függöny mögül, és bólintottam Ambernek. Ő a lépcső felé vette az irányt, én pedig kézen ragadtam Justint, és sietősen utána szaladtam. Amber intett a kezeivel, jelezve, hogy tiszta a levegő, szóval továbbmentünk. Felértünk a lépcsőn, s amíg Amber körülnézett, mi a fal mögé bújtunk el. Amint adta a jelet, már lépkedtünk is, így eljutottunk a szobaajtómig. Mint a villám löktem be Justint az ajtón, majd be is csuktam azt, így kint maradtam Amberrel.

- Nagyon köszönöm – hálálkodtam, hiszen a munkáját áldozta fel értem.

- Igazán semmiség, Miss. Miller – biccentett, s már el is indult a lépcső felé. Elhatároztam, hogy ebben a hónapban plusz pénzt fogok a számlájára utalni, amiért ilyen kedves. Ráadásul rá is fér, a családja nincs éppen a legjobb helyzetben.

Nagy levegőt vettem, majd ki is fújtam azt, mielőtt bementem volna a szobába. Justin az ágyon ült, fejét a kezeibe temette, érkezésemre pedig pontosan rám nézett. Óvatos mosolyra húzódott a szája, s kitárta felém a karját, jelezvén, hogy szeretné, ha az ölébe ülnék. Elmosolyodtam. Szereti, ha az ölében ülök.

Szégyellősen lépkedtem felé, s amint kartávolságon belülre értem, megragadta a derekam, és lehúzott, így ráhuppantam a combjaira. Bal kezét a derekamon tartotta, a jobbat pedig a combomra helyezte. Újonnan sokat tartózkodik a keze a lábamon, ki tudja, talán az is tetszik neki. Erre a gondolatra vissza kellett fojtanom egy vigyort.

- Meleg helyzet volt – puszilt a fülem mellé, s úgy beszélt nekem.

- Inkább mondanám vulkanikusan forrónak – helyesbítettem. Erre Justin felkuncogott, ami megmelengette a szívemet. Nincs a világon édesebb dolog a kuncogásánál.

- Mit gondolsz, észre fogja venni, hogy itt jártam? – tűnődött.

- Nem hiszem. Amber és Nicole profik. Úgy tudják eltűntetni a nyomokat, hogy még az FBI sem találná meg őket.

- Hát, ez igazán megnyugtató – a számat vizsgálgatta, szinte már neki beszélt a szemem helyett.

- Ahogy mondja, Mr. Bieber – a fene tudja, miért vettem fel ezt a stílust. A keze a derekamon és a csupasz combomon elvette a gondolkodási készségeimet.

- Azt hiszem, szeretnék tanácsot kérni magától, Miss. Miller – hangsúlya egyszeriben olyan érzéki lett, mintha el akarna olvasztani vele.

- Hallgatom, Mr. Bieber – benedvesítettem az ajkaimat, amint az övét néztem. Sosem láttam még ennyire szabályos szájat, mint amivel ő rendelkezik.

- Az a helyzet, hogy az ölemben ül egy gyönyörű lány, és nem tudom eldönteni, mihez kezdjek vele – nekidörzsölte az orrát az enyémnek, így milliméterekre került a szája az enyémtől. Amit mondott pedig lecsapta a belső biztosítékomat, így kialudtak a fények.

- Nem is tudom, mihez szeretne kezdeni? – súgtam, de képtelen voltam a szemeibe nézni. Ilyen közel hozzá mégis hogyan lettem volna rá képes?

- Eléggé tanácstalan vagyok ezzel kapcsolatban, ugyanis nem szeretnék semmi olyat tenni, ami ennek a lánynak túl… elhamarkodott – jobb keze elindult a combomon, fel és le járkált rajta, így elérve nálam az abszolút eufórikus szintet.

- Véleményem szerint, az a lány jelezni fogja magának, ha a tettei túl… elhamarkodottak – utánoztam le őt, s közben ráhelyeztem a jobb alkarjára a kezemet, így olyan volt, mintha én irányítottam volna a tenyere állását a combomon.

- Biztos benne? – lehelte a számra, üvöltött a szemeiből, hogy meg akar csókolni. És az én szemem valószínűleg még hangosabban üvöltötte neki ugyanezt.

- A lehető legbiztosabb – félredöntöttem a fejem, és ennyi elég volt Justinnak, hogy rám támadjon.

Csókja követelőző, szenvedélyes volt, mintha évekkel ezelőtt érezte volna ugyanezt utoljára, holott alig fél óra telt el az utolsó csókunk óta. Keze a combomon erősebbre vette a szorítást, mire élesen beszívtam a levegőmet. Átöleltem a nyakát, és húztam őt magamhoz annak ellenére is, hogy ennél közelebb már aligha jöhetett volna. Beletúrtam a hajába, simogattam minden bőrfelületet az álla alatt, s így kipréseltem belőle egy apró nyögést.

Nem volt kényelmes kicsavarodva csókolni őt, így eltoltam magamtól. Szemei azonnal kinyíltak, arca csalódottságot tükrözött, de meg sem hagytam szólalni; kimásztam az öléből, és felvettem azt a pozíciót, ahogy majdnem rajtakaptak minket. Átvetettem a bal lábam az ő lábain, s így már szemtől szembe kerültem vele. Amint felfogta, mire készülök, a kezei ismét megtalálták a bőröm, a szája újból lecsapott.

Az adrenalin-szintem valahol az Empire State Building körüli magasságban járkált, a szívem annyira lüktetett, hogy még két utcával arrébb is hallhatta mindenki. A tüdőm mintha elfelejtette volna, hogyan kell levegőt venni, össze-vissza fújtam ki és szívtam be az oxigént az orromon át, s közben a kezeimmel bejártam Justin nyaka környékét.

Justin hirtelen levette a derekamról a kezeit, s a térhajlatom fölé helyezte őket, majd őrjítően lassan indult meg felfelé, és ezúttal nem állt meg. Mindkét tenyerét ráhelyezte a fenekemre, s maga felé kezdte tolni a csípőmet. Éreztem, amint elszédülök a magas vérnyomásomtól, de ez volt az utolsó, amivel törődtem. Az érzés oly fantasztikus volt, hogy nem tehettem meg egyikünkkel sem, hogy véget vetek neki. Még nem.

Hevesen megszakítottam a csókot, majd egy erősebb lökéssel hátralöktem Justint, ezáltal elterült az ágyon. Pár másodpercig csak néztem őt, és elállt a lélegzetem külseje tökéletességétől, az pedig egyenesen az egekbe repített, hogy én kergettem ilyen állapotba őt. Fogtam, s ráfeküdtem, kezeimmel tartottam magam fölötte, nem akartam összenyomni. Ő viszont másképp gondolta: kibillentette a karomat az egyensúlyából, ezáltal szó szerint ráestem. Felnyögött, és kezeit vándorútra indította rajtam.

Tomboltak bennem az érzések, az impulzusoktól más világba kerültem. Drogosnak éreztem magam, akitől már egy hete megvonták az adagot, és most végre megkapta. A szívem erős lüktetése nem volt hajlandó csillapodni, átütött a mellkasomon, és mivel Justinnak passzírozódtam, egész biztos voltam benne, hogy érzi. S amikor azt hittem ennél durvábbat már nem is érezhetek, ő azon nyomban megcáfolta: bal kezét ellentmondást nem tűrően bevezette a pólóm alá, karja egész felületével érezve a meztelen hátamat. Nem tehettem róla, kipréselődött belőlem egy nyögés, mire Justin egy mély torokhangot hallatott, s elszakadt a számtól.

- Emily, istenem – szinte eszméletlen állapotban súgta a számba. – Annyira vágyom rád, de abba kell hagynunk, mielőtt túl messzire megyünk – lihegte.

Ez volt a legutolsó dolog, ami szándékomban állt. Folytatni akartam, még tovább hallani a reakcióit, de igaza volt, és ezért szégyelltem magam. Megmondtam neki, hogy szólok, ha túl sok, de nem szóltam, mert éppenséggel még nem érzem ezt elégnek. Olyannyira beindított, hogy kiűzte az ép gondolataimat a fejemből. S azt mondta, vágyik rám. A fene egye meg a hülye érzéseimet!

- Igazad van – szinte fénysebességgel gördültem le róla, megszakítva vele minden fizikai kapcsolatot. A pólómat azonnal lehúztam, megigazítottam a hajam, és fel is pattantam az ágyról. Egyszerűen képtelen voltam ránézni vagy hozzáérni, hiszen mardosott a lelkiismeretem. Nem akarok kurvaként viselkedni, most mégis így tettem. Könnyen kapható, feslett nő lettem, ahogyan Leah megjósolta, és ez így nem helyes.

- Emily, én saj…

- Nem, ne sajnáld – félbeszakítottam, hiszen tudtam, hogy ez következik. – Az én hibám volt, nem szabadott volna ennyire… hagynom magam – fogalmam sem volt, hogy mit műveljek magammal, sehová nem tudtam nézni, mert mindenhol őt láttam. És ha ez még nem lett volna elég, ő fogta magát, megragadta a csípőmet, és nekipasszírozott a falnak, kényszerítve ezzel, hogy ránézzek, akárcsak az első randinkon.

- Ezzel semmi baj nincs, kérlek, ne érezd rosszul magad – mélyen a szemeimbe nézve beszélt hozzám. – Mi ketten… vonzódunk egymáshoz, nem tehetünk róla, hogy… hát, érted – most ő jött zavarba, és ettől esküszöm vigyorogni támadt kedvem. Justin elpirulva még a kuncogó Justinnál is édesebb.

- Értem – most már alig tudtam visszafogni a nevetésem.

- És most kiröhögsz, ez komoly? – háborodott fel látszólag, s elvigyorodott. – Ne várj tőlem többet. Az eszem nálad van – mondta, majd közelebb hajolt a fülemhez. – És a szívem is – súgta.

A világ megállt. Minden elsötétült. Semmi mást nem hallottam, csak a szívemet a fülemben. Dobbanás. Dobbanás. Dobbanás.  A levegőm bent akadt, a szemem pislogás nélkül meredt előre. Meg akartam szólalni, de nem ment. Egy csepp hang sem jött ki a torkomon.

És én fülig szerelmes vagyok belé. 

- Mennem kell, holnap találkozunk – törte meg a csendet, s egy csókot nyomva a számra már el is szakadt tőlem, s kimászva az erkélyajtómon eltűnt a szemem elől.

Sziasztok, megjöttem ismét! Rettenetes, hogy legutoljára 16-án volt rész a blogban, komolyan ez gyászos. Viszont mentségemre szóljon, hogy nyár van, és kihasználom az időt a pihenésre, valamint a másik szerelmemre, a rajzolásra, ami szintén sok munkát igényel. :)

A részről. Hát, nem lett életem legjobb blogfejezete, az ezer százalék. Nekem legalábbis nem jön be annyira, de remélem ti megírjátok, hogy hogyan éreztek ezzel kapcsolatban. 

Olvastam minden kommentet az előző részhez is, köszönöm a dicséreteket, nagyon aranyosak vagytok. :) Most se kíméljetek meg, adjatok jó sok olvasnivalót a rész alatt, mert mit sem imádok jobban olvasni, mint a ti kommentjeiteket. :)

Időközben megakadt a szemem a feliratkozók számán, ami már 46, és ez woooooooow, nagyon-nagyon köszönöm! :') Jólesik látni a növekedő számokat.

Nem tudom, mikor számíthattok ismét a felbukkanásomra, ez a dolog mindig labilis és az is marad. Az időmtől és legfőképp a hangulatomtól függ minden, de megteszek minden tőlem telhetőt, ahogy mindig. Love ya ♥

U.i..: Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a rész végéről, ez különösen lyukasztgatja az oldalamat, szóval hajrá a kommentekkel! :D

30st chapter - Cutleries

-*- Emily szemszöge -*-

És én fülig szerelmes vagyok belé.

Ez az egy mondat visszhangzik szüntelenül a fejemben. Bárki bármit kérdez, bármint mondd, nekem ez a válaszom belülről. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt mondta, egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy abban a szituációban, a legjobb barátnőm előtt – aki egy kicsit furán viselkedett Justinnal, valljuk be – kimondta, hogy szeret.

Biztosan nem gondolta komolyan, hiszen megkértem, hogy túlozzon. Miért is lett volna komoly? Az ég világon semmi oka nincs rá, még mindig alig ismer. Csak le akart nyűgözni valahogyan, és valódi érzések nélkül mondta a szemembe. Sosem fogom elfelejteni azt a tekintetet, azt a hangszínt, azt a mindent, ami ő volt abban a pillanatban, akkor sem, ha hazugság volt.

Már tűkön ülve várom, hogy jöjjön, kettő perc és három óra lesz. Hiába figyelmeztetett, hogy ne legyek ideges, ne stresszeljek a dolgon, belülről többször is lecsengett a fejemben, ahogyan a szüleim rájönnek mindenre, és halálbüntetést szabnak ki rám. Azt soha nem élném túl.

Paranoid gondolatmenetemből a jól ismert kopogás zökkentett ki, így azon nyomban fel is kaptam a fejemet, s akkor megpillantottam őt, amint olyan hihetetlenül édes ábrázattal vizsgálgat engem. Abban a szent pillanatban pillecukornak éreztem magam, a nekem szánt pillantása egyszerűen megolvasztott.

És én fülig szerelmes vagyok belé.

- Szia, szépség – vont a karjaiba miután beengedtem. Fel sem tűnt mennyire hozzászoktam az illatához, ahhoz a jellegzetes Justin illathoz, ami megnyugtat és felizzít egy és ugyanazon időben. Azt mondta, szépség, istenem. Olyan vagyok, mint egy tini rajongólány.

- Szia – az a négy liter vér, ami a testemben tartózkodik úgy döntött, szeretne az arcomba szállni, és ezzel elszédíteni engem, még kevésbé megvonva az épeszű gondolatoktól. Ehhez hozzátevődött az is, hogy Justin puha ajkait a sajátomra helyezte, és ezzel értelmet nyert az egész idegeskedésem is. Bármilyen hazugságot beadok a szüleimnek, ha tovább érezhetem ezeket az ajkakat.

- Hogy vagy? – szája még mindig centikre volt az enyémtől, suttogva, és egyszerűen bolondítóan lágyan beszélt.

Idegesen. Izgatottan. Elolvadva. Émelyegve. Csaknem megfulladva.

- Jól – mosolyogtam rá halványan. Az én érzéseim jelenleg a legutolsó dolgok, amikkel foglalkoznunk kell.

- Tudom, hogy ideges vagy, egész testedben remegsz, Emily – barátságosan, mégis csöppnyit feldúlva jelentette ki a – nem mellesleg helyes – észrevételét.

- Ne haragudj, én… - fújtam ki a levegőt hirtelen. – Próbálkozom, oké? Csak kérlek, adj időt, és ne nehezítsd meg – igyekeztem áthatóan a szemeibe nézni.

- Időm, mint a tenger, édes – bal kezével végigsimította a nyakamat, mire egy jóleső sóhajt hallattam. Édesnek szólított? – Azt csinálsz velem, amit csak akarsz.

Erre a mondatra akarva-akaratlanul lepergett a szemem előtt, amint önfeledten, ruhák nélkül csókolózunk az ágyban már a második kört játszva, és…

- Emily? Itt vagy? – riadtam fel hangjára, s ránéztem. Önelégülten vigyorgott, csaknem elnevette magát. Ó, szóval ennyire egyértelmű volt, hogy mi zajlódik a fejemben. – Én teljesen máshogy értettem az előbbi mondatomat, de bevallom, a te változatod is elnyerte a tetszésemet – gyengéden magához préselt, s a keze már meg is találta a pólóm szegélyét.

Megéreztem a csupasz bőrömön a tenyerét, ezáltal megdermedtem. Ő lassan, megfontoltan simogatta az oldalamat: a pólóm anyaga az ő kezével együtt járkált fel és le. Enyhén eltátott szájjal, kéjjel elárasztva vált szabálytalanná a légzésem, s erősebben kellett fognom Justin felkarját, nehogy a térdeim egyszeriben felmondják a szolgálatot, és elessek.

Fejével befészkelődött a nyakamhoz, s azt hittem a helyzet ennél durvább már nem lehet, amikor a fülem mögött érzékeltem végtelenül puha ajkait, amint csókot lehelnek a területre, majd apránként haladnak egyre lefelé, miközben két keze még mindig végezte a műveletet, amit elkezdett.

Az agyam elment kirándulni valahova Európa környékére, és nem is tervezte, hogy visszajön. Justin teljesen ellazított, elfolytam a karjaiban, úgy éreztem, egy tollpihe vagyok az ölelésében. A bő pólóm válla azonnal lecsúszott, amikor Justin a fejével eltakarította az útból, s máris a vállamat csókolgatta. Kezei erőteljesebben simogatták a csupasz oldalamat, s ez az együttes, ez a csodás kombináció kipréselt belőlem egy apró nyögést.

- Emily, istenem – Justin vágytól eltorzult, rekedtes hangja a csontomig hatolt, belemartam a bicepszébe, amint kiejtette a száján a nevemet. – Annyira nagyon gyönyörű vagy – súgta, a fejével bejárta a nyakam vonalát. – Istenem, olyan nehéz ellenállnom neked – a fülemet puszilta, harapdálta, miközben suttogott. – Ne haragudj rám ezért, kérlek.

- É-én nem haragszom – dadogtam, magamra sem ismertem. Abban a minutumban szerintem bármit megtehetett volna velem, amit csak akar. De ehelyett ő elengedett, és két lépéssel elhátrált tőlem. Amint megszakadt a fizikai kapcsolatom vele, hirtelen minden túl valóságossá vált, és a kéj nyomai egyszeriben felszívódtak.

- Ne haragudj rám, én… Csak elvesztettem az eszemet – túrt bele a hajába gondterhelten. – Ugye nem gondolod, hogy csak arra kellesz nekem? – szörnyedt el. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány, annyira meglepett az ábrázata.

- Én… nem, Justin, dehogy - kezdtem mentegetőzni hamarjában. Komolyan, annyira nehéz vele lépést tartani.

- Biztos? Mert én tényleg szeretnék lépésenként haladni, csak… - mit sem zavartatva magát végignézett rajtam, és megnézte magának mindenemet, majd megnyalta az ajkát. – Csak elveszed a józan eszemet is.

A levegő mintha hirtelen megtelt volna szén-dioxiddal, képtelen voltam lélegezni, így bent tartottam a levegőmet, amit belélegeztem, körülbelül fél percig.

És én fülig szerelmes vagyok belé.

- Oké, Justin, szerintem… kezdjük a tanulást – tereltem el a témát. Még két perc erről a témáról és komolyan megőrülök.

- Kezdjük – egyezett bele, látszólag boldogan, hogy a téma ejtve van.

Lesétáltunk a hallba, ahol tegnap is gyakoroltuk a szerepjátékot. Amber és Nicole most is a közelben vannak, de szigorúan másik szobában, ugyanis a szabályzatuk leírja, hogy nem mászhatnak bele a család magánéletébe. Őszintén vágyom rá, hogy valaki most közénk álljon, mert ez a vonzalom nemes egyszerűséggel túl sok.

- Szóval – álltam meg a hall közepén. – Sorold a tegnap tanult illemszabályokat.

- Öhm – fogta mutató- és hüvelyujja közé az orrnyergét, mintha csak fájna a feje. És nem tartom valószínűnek, hogy ez lehetetlen. – A nőnek mindenképpen kezet kell csókolni. Az apádnak csak jót mondani rólad. Az anyáddal természetesen viselkedni. És egyébként meg sznobosan viselkedni – sorolt, és bólogatott közben, mintha annyira egyetértene magával.

- Sznobosan viselkedni? – nyitottam tágra a szememet.

- Igen. Úgy értem, teljesen fölösleges szavakkal kell megtoldanom az egyébként teljesen egyszerű mondatomat. Például ha azt akarom mondani, hogy „kérek egy kis vizet”, azt úgy kell mondanom, hogy „legyen szíves idenyújtani azt a kitűnően és foltmentesen csillogó Herendi porcelánkancsót, amelyben az éltető víz terül el, ugyanis eme étel annyira pikáns és hibátlan, hogy személyemnek muszáj innom egy kortyot” – mélyítette el a hangját, én pedig csillapíthatatlanul nevetni kezdtem. Hát ez a gyerek egyszerűen nem normális.

- Justin, nem azt mondtam, hogy menj vissza a tizennyolcadik századba, hanem hogy legyél simán udvarias – nyögdécseltem két nevetés között. – Ha vizet kérsz, simán mondd azt, hogy vizet kérsz, szent ég – fogtam a fejemet, mert újra rám tört a röhögő görcs, amint visszajátszottam az előbbi alakítását.

- De hát most mondd, hogy nem ezt várod tőlem! – kuncogott rajtam. Ha azt mondom, hogy űbercuki volt, azzal nem fejeztem ki, hogy milyen imádni valóan nézett ki kuncogás közben.

- Nem, én azt várom el, hogy legyél önmagad, egy kicsit megspékelve – vigyorogtam.

- Megspékelve? – kérdte érdeklődően, úgy szintén fülig ért a szája, akár csak nekem.

- Megspékelve – villantottam ki az ördögi vigyorom.

- Oh, alig várom, hogy megspékeljen, Miss. Miller – vette elő a csajozós oldalát, és kezdett el flörtölni velem. Én pedig ismét nevetésben törtem ki.

- Ez volt a legbénább duma, amit valaha hallottam – fulladoztam. Alig várom, hogy megspékeljen, úr isten.

- Hé, mire számítasz, amikor az összes eszem nálad van? – tettette a felháborodást.

- Hm, akkor igaz volt a feltevésem, miszerint a tűz felemésztette az agyadat, ugyanis nálam nincsen semmi – mutattam fel a kezeimet ártatlanul.

- Nem rossz, nem rossz – kacsintott. – Meg se próbáld letagadni, hogy meg akarsz spékelni – hunyorított mosolyogva. El sem hittem, amit mond, de nem tudtam abbahagyni a nevetést.

- Tudja, Mr. Bieber, igazán jó lenne megspékelni magát, de azt hiszem, maga telesen mást ért a megspékelés alatt, mint személyem – vettem elő a „sznobos viselkedésem”.

- Meglehet, hogy félreértjük egymást, Miss. Miller, de így is nagyon jól hangzik – mélyítette el a hangját, mint mindig, amikor „sznobosan” viselkedik.

- Ez esetben egyetértünk, Mr. Bieber – bólintottam. S itt mindkettőnknek megtört a jég, egyszerre nevettük el magunkat a saját idióta attitűdünkön.

- Mit tanulunk ma? – kérdte, mintha csak valami mintadiák lenne, aki várja a tananyagot. Tényleg jobb, hogy nincs itt Leah. És még hazudnom sem kellett neki semmit, hogy távol tartsam, mert a szülei benyögték neki, hogy szükségük van rá otthon. A sors a kezemre játszik, remélem ez így is marad.

- Étkezés – mutattam az ebédlőasztalra, akár egy pincér, mire ő kíváncsian a mutatott irányba meredt, és elszörnyedt a látványtól.

- Mi ez a kétmillió evőeszköz? – meresztette a szemét, s még el is sápadt. Kuncogni támadt kedvem, de visszafojtottam.

- Ezek itt egy átlagos vacsora kellékei. És te meg fogod tanulni, hogy melyiket mikor, hol, és hogyan kell használni – mosolyogtam kedvesen, s belülről ördögien kacagtam. Ez vicces lesz.

- Muszáj? – biggyesztette le az ajkát, nekem pedig kedvem támadt agyonra csókolni őt.

- Hát, ha nem akarod, akkor nyugodtan elmehetsz, bármikor megteheted, majd kitalálok valamit a szüleimnek – bólogattam. Nem akartam ezt, de nem is kötelessége mindezt csinálni.

- Szóval maradok – mosolygott halványan. Elolvadtam.

És én fülig szerelmes vagyok belé.

- Akkor ülj le – húztam ki neki a széket, és elkezdtem magyarázni gőzerővel. Mindent beleadtam, hogy ne tűnjön túl diplomatikusnak a magyarázatom, ezáltal könnyebben megértse, amit éppenséggel mondani szándékozok neki. Bólogatott, és mondta, hogy érti, de a szeme elárulta, hogy halvány gőze sincs, hogy miről dumálok neki.

- Tehát ez a halkés – mutatott az egyikre.

- Az ott még mindig a salátás kés – kulcsoltam össze a kezeimet az asztalon, ahogy vártam, hogy bejusson a fejébe.

- És ez itt a fehérboros pohár.

- Vörösboros – javítottam.

- Emily, a vizes pohár, a vörösboros pohár és a fehérboros pohár halál ugyanúgy néz ki, hogy a fenébe különböztessem meg? – tárta szét a karjait.

- Ez nem igaz, a vizes pohár keskenyebb, mint a vörösboros, a fehérboros pedig kövérebb és nem olyan magas – szembesítettem a tényekkel.

- Milyen szemed van neked, hogy te ezt látod? – meredt a poharakra tanácstalanul, és vizsgálgatni kezdte.

- Ép – vágtam rá.

- Nagyon kedves – mosolygott gunyorosan.

- Hogy kell haladni az evőeszközökkel? – kértem számon.

- Bentről kifelé – felelte. Kedvem lett volna megetetni vele a szalvétát.

- Justin, bentről kifelé haladni teljesen logikátlan lenne. Mindig kintről befelé használod az evőeszközöket, kintről befelé, ismételd el magadban, hogy bejusson abba a vastag koponyádba – artikuláltam hevesen.

- Kintről befelé, oké, értettem – helyeselt hevesen. – De ez itt mi? – mutatott a bal oldalra.

- Az ott a zsemletányér és vajkés, ha akarsz az adott ételhez enni zsemlét, azt kell használnod – magyaráztam.

- És a jobb oldalon miért van egyel több evőeszköz, mint a bal oldalon? – érdeklődött. De legalább így megjegyzi.

- Mert a normál emberek nem eszik késsel-kanállal a levest – válaszoltam.

- Jól van, na – biggyesztette le megint az ajkait, mire elpirultam. Létezik ennél édesebb dolog a világon?

- Játszunk valamit – jutott eszembe a nyerő ötlet. – Akárhányszor jót mondasz, kapsz valamit.

- Milyen valamit? – csillant fel a szeme.

- Azt majd még eldöntöm – feleltem. Ez jónak ígérkezik.

- Benne vagyok, kezdhetjük, kérdezz – egyenesedett fel. Komolyan, kész gyerek, jutalmazni kell.

- Mutasd melyik a salátás villa.

- Ez – mutatott rá. A halvillára.

- Rossz válasz – ráztam a fejem, s tettettem a csalódottságot. – Nem kapsz semmit. Mutasd a vizes poharat.

- Őőő – járkáltatta a szemét hevesen a poharak között. – Ez lesz az. – bökött rá.

- Fogadjunk, hogy tippeltél – lázadtam fel.

- De jóra tippeltem – vigyorgott ártatlanul. – Szóval kérem a valamimet.

A szívem már a saját gondolatomra is gőzerővel dübörögni kezdett. Felálltam a székemről, és egy könnyed mozdulattal beleültem az ölébe. Mélyen a szemébe néztem, mielőtt bármit is csináltam volna, majd gyengéden a szájára tapasztottam a sajátomat. Kezei megtalálták a combomat és a hátamat, jólesően belesóhajtottam a csókba, mikor megéreztem magamon a kezeit. De már el is váltam, amint be akart férkőzni a számba.

- Hé – jött utánam a fejével jelezvén, hogy nincs szándékában így befejezni.

- A-a, ez túl könnyű kérdés volt, majd megkapod a rendes csókodat, ha elsorolod az egészet hibátlanul – kész ördögnek éreztem magam, de tudom, hogy ez motiválni fogja.

- Igen? Na, lássunk hozzá – kezdett neki elszántan. Ötször próbálkozott, az ötödikre már folyékonyan el tudott mondani mindent, ami az asztalon van, mindenfelé nehézség nélkül.

- Ügyes – bólintottam elégedetten, majd elvigyorodtam.

- Na gyere vissza, és csókolj meg – harapott ajkaiba, és hátradőlt a széken, hogy ismét az ölébe tudjak ülni. Minden vágyam az volt.

Átvetettem az egyik lábam az ő lábain, és leültem az ölébe. Megragadtam a nyakát, és végigsimítottam rajta, majd elkezdtem húzni a fejét az irányomba. Mit sem hezitált, azonnal megtalálta az ajkaimat, s közelebb húzott magához, hogy a testünk teljesen egymáshoz tudjon simulni. Megrohamoztak az érzések, a szívem kalapált, olyan jó volt őt csókolni. A kezei a hátamon kalandoztak, a nadrágon szegélyénél mindig megálltak, pedig éreztem, hogy a valódi akaratuk nem ez lett volna. Heves lélegzetvételei ismét elküldték az eszemet melegebb éghajlatra, másra sem tudtam fókuszálni, csak azokra a tökéletesen formált ajkakra. Olyannyira belefeledkeztem a csókba, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy kulcs csörög az ajtó irányából, és az anyám tűsarkúja kopog a kövezett padlón.

- Emily, megjöttem!

BROKEN SZÜLINAP! :)

Nem hiszem el, hogy máris egy éves a blog, egyszerűen olyan, mintha csak tegnap nyitottam volna. És ezért, a blog szülinapja alkalmából szerettem volna nektek részt hozni, meg azért is, mert majdnem egy teljes hónapig nem volt rész. Ezért bocsánat, muszáj volt pihennem, relaxálnom, újratöltődnöm. De mindent nyomon követtem, és láttam a 41.000+ oldalmegtekintést, és a 42 feliratkozót, amit nagyon-nagyon-nagyon köszönök! ♥

A kommenteket is olvastam, látom vannak új olvasóim, ez nagyon jó. :) Szeretem, amikor valakire olyan hatással van az, amit írok, hogy nem tudja abbahagyni. Ez egy jó jel. :)

A részről. Ne haragudjatok, ha nem tetszik. Komolyan nagyon próbálkoztam, egész nap ezt írtam, hogy jó legyen, hogy ne legyen erőltetett, meg minden. Szerettem volna egy kicsit beletenni mindenből, forró jelentekből, drámából, viccből, és a végén a váratlan fordulat. Ez hirtelen jött, nem terveztem el előre, de máris várom, hogy megírjam, mi lesz ebből. :D

Nagyon várom a kommentjeiteket, remélem sokat kapok, legalább most az egyszer, a blog szülinapja alkalmából. :) Találkozunk legközelebb, love ya all ♥

29th chapter - Sarcasm

-*- Justin szemszöge -*-

Amikor megpillantottam Emily mellett a barna hajú – nem emlékszem a nevére – barátnőjét, egyszerűen köpni-nyelni nem tudtam. Miért hívta őt is ide? Azt hittem, hogy csak kettesben leszünk, hogy végre eltölthetek vele huzamosabb időt, akkor is, ha ezalatt az idő alatt tanulnom kell. Méghozzá gőzerővel. De nem így történt. Itt van, és fogalmam sincs, hogy miképp fogom kibírni a rám nehezedő nyomást, ha pénteken így is majdnem megütöttem Emilyt. 

És még Drake is feltolta az agyamat. A szokásosnál tovább tartóztatott, valami nagy terv van készülőben, aminek előkészületeiben nekem mindenképp segítenem kellett. Viszont amiért ma tovább maradtam, felajánlotta, hogy hagy nekem pár nap pihenőt. Hihetetlen, hogy egy vérbeli gyilkos is tud emberséges lenni!

Kissé összekuszálódott érzésekkel és gondolatokkal állítottam oda Emilyhez. Azt kérte, hogy teljes agyi kapacitással jöjjek, de ez aligha lehetséges, ugyanis a barátnője megakadályoz a testi kontaktus kialakításában, valamint maga Emily látványa is elveszi az eszem, szóval a kapacitásom most körülbelül hatvan százalék körül andalog. És ahogy elnézem a körülöttem fontoskodó embereket, ez nemigen lesz elégnek mondható.

- Oké, ülj le – Emily édeskés hangja csapta meg a fülemet ebben a hatalmas hallban. Komolyan, ez a hely vetekszik a Fehér Házzal. – Hat napunk van a kiképzésedre, a mait beszámítva. Ez alapjában véve rémesen kevés, és még magam sem tudom, hogyan fogom megcsinálni, de a lényeg az igyekezet – a némileg összeszedetlen mozdulataiból látszott, hogy neki sem éppen stressz-mentes a szituáció. - Leah itt lesz, hogy segítsen, összetesszük a kettőnk tudását, hogy minél hitelesebb legyél a szüleim előtt. 

- Aha, eddig okés, de mi van, ha a terv nem lesz elég jó, és elbukunk valami kis cuccon? – kérdtem. Emily nagyokat pislogott rám, és őszintén nem értettem, miért mered így felém.

- Szentséges istenem – mormolta magában, miközben tenyerét a homlokára helyezte. Van egy olyan érzésem, hogy ezt nem áldásnak szánta.

- Most mi van? – tártam szét a kezeimet. Mi a francot mondtam, amin ennyire ki kellett akadnia?

- Justin. Először is. Aha? Okés? Cucc? Ha így fogsz beszélni, a terv már akkor abortál majd, amikor megszólalsz – magyarázott.

- Milyen bortál? Dehogy fog, bármit is jelentsen – ráncoltam a szemöldököm. Emily úgy meredt rám meghatározatlan ideig, mintha szellemet látott volna. 

- Jó, a beszéddel kezdjük – legyintett végül, majd pár másodpercig próbálta összeszedni a gondolatait. – Leah, te mit vennél át először? – fordult a barátnője felé. 

- Azt hiszem, először az alapokat. Köszönetmondás, helyes beszédstílus, és hasonlók – termett mellette a lány. 

- Igaz – imádom, hogy úgy beszélgetnek, mintha itt sem lennék. – Akkor kezdhetjük? – fordult felém.

- Aha – feleltem.

- Akarod mondani igen – javított ki.

- Ja.

- Akarod mondani rendben.

- Bocs.

- Akarod mondani elnézést.

- A fenébe is! – csattantam fel, s rögtön el is csendesültem. Érte teszem, kitartónak kell lennem. De az istenért is, ez máris szörnyen idegesít.

Egy – vagy inkább kétezer – nagy levegővétel után rászántam magam, hogy odafigyeljek. Emily és Leah felváltva kezdték el tömni a fejem mindenféle dologgal, amikről eddig például fogalmam sem volt. Annyira stresszesnek ítéltem meg a helyzetet, hogy mindenki itt sürög-forog, hogy senki nem nevet, hogy éreztem, amint ez a nyomasztó hangulat rám is átszáll. Ezt pedig semmiképpen nem engedhettem, hiszen mindenki tudja mi lesz, ha becsavarodok. Így elhatároztam, hogy teszek a hangulatért. Ha más nem oldja fel a feszültséget, akkor nekem kell.

- Jó, akkor ha készen állsz, kipróbálhatunk egy gyakorlati feladatot is – fújta ki a levegőt Emily. – Leah lesz most az apám és az anyám egy személyben. Kezdjük az anyámmal – intett a barna felé, s én tudatlanul pislogni kezdtem.

- Akkor most mutatkozzak be? – kérdtem. És ezt még csak nem is direkt kérdeztem, tényleg nem tudtam, mit kéne tennem, ugyanis elvette az eszemet Emily észveszejtő szépsége, amint magyaráz. Most viszont, a kérdésem feltevésénél észveszejtő szépsége átcsapott észveszejtő pislogássá. 

- Nem, Justin. Kezdd a lábméreteddel! – csapott egyet a levegőbe, majd gondterhelten a homlokára helyezte a kezét. Én pedig Leah felé – illetve Emily anyja felé – fordultam, s nekiláttam.

- Csövi. Negyvenegy-fél – intettem lazán jobb kézzel, a balt pedig a zsebembe mélyesztettem. A barna visszafojtott egy nevetőgörcsöt, Emilynek meg valahol a bokái körül járt az álla. 

- Leah, kérlek, kapj el, ha elájulok – huppant le a kanapéra, és immáron az egész arcát elrejtette a kezeivel.  Gyerünk, Bieber, most legalább megismered a határait.

- De hát te mondtad… - tártam szét a karjaim, tettetve az értetlenséget. – Én csak jó tanítvány akarok lenni. 

- Ismered a szarkazmus fogalmát? – szegezte nekem a kérdést, szemei szabályosan szikrákat szórtak. 

- Talán – vontam fel a szemöldököm. Itt megtört a jég: Leah fulladásos nevetésben tört ki, Emily viszont üveges tekintettel meredt rám. Legalább a barátnője fel tud engedni egy kicsit. 

- Elképesztő! – hangja dühösen, türelmetlenül csengett. Furcsa, de jó őt így látni megint, a megismerkedésünkre emlékeztet. Remélhetőleg nem fog páros lábbal kirúgni érte. 

- Mindig is tudtam, hogy egy lángelme vagyok – mosolyodtam el diadalittasan. 

- Lángelme… Persze. Látom, felemésztette a tűz az agyadat – csóválta a fejét. Mit meg nem teszek én ezért a lányért, istenem.

- Oké, komoly leszek. Megfelel? – vettem elő a gunyoros vigyorom.

- Na, erre kíváncsi leszek – csillant fel a szeme. – Gyerünk, mutatkozz be az anyámnak – intett a barna felé. Szembefordultam a lánnyal, s a szemébe néztem.

- Csá, muter. Justin vagyok. - kacsintottam rá, kacér féloldalas mosolyommal. Húzni akartam még egy kicsit az agyát.

- A fenébe is, Justin! – mérgelődött, láttam rajta, hogy a tűrőképessége határánál jár. Innen már nem kockáztathattam meg, hogy ismét elvicceljem a tanulást. 

- Oké. Ez volt az utolsó - mosolyogtam rá barátságosan. Kihúztam magam, és próbáltam a legudvariasabb formámat elővenni. - Jó estét, asszonyom - nyújtottam Leah felé tenyeremet. - Justin vagyok. Örülök, hogy megismerhetem, sok remek dolgot hallottam már önről. Igazán csinos ma – a hatás kedvéért még a hangom is kimértebbre változtattam. Emily még mindig dühösen, de már valamivel nyugodtabban nézte az alkotásom. 

- Nahát – biccentett. – Folytasd csak. Lássuk, hogy beszélsz az apámmal.

- Ne már... - forgattam szemeimet. - Így is leizzadtam - mutattam a homlokomra. Tényleg száz százalékos agyi kapacitás kellett volna, mert most olyan vagyok, mint egy rossz ötéves. 

- Te mondtad, hogy lángelme vagy. Na, most legyél lángelme, Mr. Mindent-Tudok – vonta fel rám a szemöldökét, s végre kissé beszállt a játékba. 

- Ez felhívás keringőre? - néztem rájuk összevont szemmel. - Hát jó, Mrs. Főnökasszony - megköszörültem torkomat, felvettem az előző testhelyzetet, és folytattam. - Üdvözlöm, Uram! - és itt kialudt a láng. - Öhm... Igazán gyönyörű lánya van - beszéltem Leahnak, mire egy csöppet ráfagyott a mosoly az arcára, a szőke gyönyörűség pedig fülig pirult. Bárcsak megcsókolhatnám. 

- Öhm... – dadogott, tekintete és testbeszéde maximális zavartságról árulkodott. - Izé. Nem rossz. Most lássuk, hogyan elegyedsz üzleti beszélgetésbe az apámmal - adta ki a következő feladatot, ezzel elterelve a témát. Nem rossz, nem rossz.

- Hahaha - nevettem fel hangosan. - Ja, te nem vicceltél... - váltottam komoly arckifejezésre, amikor láttam, hogy ő nem nevet. Még hogy üzleti beszélgetés! Ki vagyok én, Obama?

- Justin, az apám vérbeli üzletember, és elméletileg neked is annak kéne lenned, amiért benne vagy a "családi vállalkozásotokban" – mutatta az idézőjeleket a kezével.  - Tuti, hogy nem úszod meg a tárgyilagos beszélgetést. Szóval hajrá, vedd csak fel az üzletember-személyiséged – ismét intett, hogy folytassam. Ó, miért pont egy ilyen lányért kell nekem odalennem. 

- A részvények ára viszonylag magas az utóbbi napokban, nem gondolja? – simogattam az államat, amolyan gondolkodó stílusban. Leah nevetett egy kisebbet, de erre még Emily is elmosolyodott. Istenem, mosolyog. De gyönyörű.

- Te jó ég, ezt inkább hagyjuk, ez nagyon nem te vagy – halványan mosolyogva rázta a fejét. - Most beszélgess vele rólam. Az apám meg fogja kérdezni, hogy pontosan mi a véleményed, és ezt a lehető legkifejtősebben fogja kérni, ugyanis ellentmondást nem tűrő, amikor rólam van szó. Csak valaki olyannak hajlandó odaadni, aki megérdemli. Szóval vedd elő a legjobb formádat, egész nyugodtan túlozhatsz is – mondta. Szent ég. 

Most mi a fenét mondjak? Mondjam ki, amit érzek? De mit érzek? Végül is, ez teljesen mindegy, azt mondta, ajnároznom kell őt, így gyakorlatilag bármi belefér. De mégis, nem akarok hazudni a dologról. Bárcsak tudnám, ő hogyan érez.

- A lánya... - kezdtem komolyan, majd Emilyre néztem. A szívem hevesebben kezdett verni, a torkom elszorult, és rájöttem, mit is érzek iránta. - A világ legcsodálatosabb teremtése. Okos, intelligens, vicces, megértő, gyönyörű, türelmes, állhatatos, tehetséges, remek tanár. Roppantul illedelmes, és… - észre sem vettem, ahogyan ellágyult a hangom. - És én fülig szerelmes vagyok belé – mondtam mindezt végig Emilyre nézve.

Nem tudom elhinni, hogy kimondtam. Ilyenkor mindig eszembe jut az anyám, amikor azt mondta, ne féljek ismét szerelmesnek lenni. De azért ilyen hamar, és egy ilyen lányba… Ő annyira tökéletes, hogy nem is való nekem. Az én elcseszett életem nem illik az ő tündérmeséjébe. Ennek ellenére nem esett nehezemre kimondani azt a szót, röpke két év után. 

Emily nagyokat pislogott, a szája tátva maradt és hirtelenjében csend lepte el az egész lakást. Leah megmagyarázhatatlan tekintettel meredt hol rám, hol a barátnőjére, én viszont mást sem csináltam, csak Emilyt vizsgálgattam. Mond majd rá valamit? Vagy ennyiben hagyja a dolgot? A fenébe is, miért mondtam ezt, tiszta hülye vagyok. 

- Oké, ez így… - köszörülte meg a torkát. – Ez így jó lesz – biccentett, s nem is nézett a szemembe.

Most azt hiszi, csak azért mondtam ezt, mert azt kérte, túlozzak? Vajon tényleg csak azért mondtam? De akkor miért éreztem olyan könnyűnek kimondani? A rohadt életbe, fogalmam sincsen, hogy mi van. 

- Tíz perc szünet, és folytatjuk. Addig is Leah, kérlek, maradj itt vele, amíg én kimegyek a mosdóba – a hangja elég monoton hangszínt vett fel, és éreztem, hogy én vagyok a hibás. Ó bassza meg, kezdhetem előröl a hangulat feloldását. 

A lány, aki napról napra egyre fontosabb szerepet tölt be az életemben, hangtalanul elviharzott, én meg ottmaradtam a barnával. Ez a Leah sokkal másabb, mint Emily, ő szabadabb, nem olyan merev, mintha sokkal jobban benne lenne a társasági életben. Ennek ellenére egyáltalán nem találom vonzóbbnak Emilynél. 

- Le fog higgadni, csak folytasd, amit elkezdtél – csendült fel Leah hangja a hátam mögül. Kissé oldalra fordítottam a fejemet, ránéztem, és mosolyogtam egy kisebbet, ezzel le is tudva a válaszomat.

Miért van most itt? Ha nem lenne, nyugodt szívvel Emily után mehettem volna, és a saját módszeremmel nyugtattam volna le. Ehelyett most esz a fene, amiért közönségünk van, és várhatom, amíg magától elrendezi a dolgait belülről, ahelyett, hogy tisztáznám vele én, és megoldódna a probléma. Nagyobb feszültség a barátnője, mint maga a kémia, ami közöttünk van Emilyvel. 

Tíz, a végtelenségnek tűnő perc után megpillantottam a szépséget, amint felénk tart. Elcsodálkoztam a látványában, amíg oda nem ért. A lábait nem fedte semmi, rövidnadrágot viselt, felülről pedig egy félvállas pólót, így még az eszemet is elvette a meztelen nyaka és bal válla. A haja merő tökéletességgel csillogott az ablakokon beszűrődő nap fényében, ezáltal arany hatást kölcsönözve neki. Tisztára úgy nézett ki, mint egy angyal. 

- Folytassuk – vette fel a korábbi, tanárnős stílust. – Justin, hogy kell köszönni egy férfinak és hogy a nőnek? – nézett rám. Sóhajtottam egyet, majd feltápászkodtam a kanapéról. 

- Szóval anyukádnak „Szép estét, hölgyem”, faterodnak meg „Jó estét, uram?” - néztem rá kíváncsian.

- A nőknek mit kell csinálni, miután köszöntél? – kérdezősködött tovább.

- Kezet csókolni? – vontam fel a vállaimat, mintha ez egyértelmű lenne. 

- Csoda történt, megértette! – csapta össze a tenyerét. – Tudod mit? Ennyi elég volt mára. Én is kifáradtam, te pedig eleve le vagy fáradva, szóval vége a mai kiképzésnek – sóhajtott. 

- Akkor én el is viharzok, anyáék várnak otthon – szólt közbe Leah. Hála a jó istennek! Na jó, ez nem volt túl szép.

- Rendben, köszönöm a segítséget – mosolygott Emily, majd egy ölelés és egy „szia, Justin” után a barátnője már itt sem volt. A két lábon járó angyal a barna távozása után felém fordult, és szégyellősen a padlót kezdte méregetni. Istenem, de imádom, amikor ezt csinálja. 

- Te is mehetsz, pihend ki magad – gyengéd hangja szabályosan énekként jutott el a fülemig.

Szó nélkül felálltam, de nem az ajtó felé indultam el. Egész végig ezt a pillanatot vártam, és végre megtehetem. Odaviharzottam Emily elé, és mindenféle előzetes figyelmeztetés, jel vagy szó nélkül a szájára tapasztottam az enyémet. A láng azonnal fellobbant bennem, ajkainak íze drogként hatott rám. Mézédesen, lassan csókoltam, nehogy egy pillanatig is felmerüljön benne a kétség, hogy mohóságból teszem ezt. Pár pillanat múlva elváltam, a derekánál fogva szorosan magamhoz öleltem, s a számat a füle mellé helyezve suttogtam neki. 

- Ha nem vagy merev, akkor én sem vagyok az. Túlstresszezed a szituációt, így senki nem tud tanulni. Csak engedd el magad, legyél olyan, mint amikor megcsókollak – nyomtam egy puszit a füle mögé, mire megrezzent. 

- Félek, hogy lebukunk, Justin, és ez ellen nem tudok mit tenni – beletemette a fejét a nyakamba, mire élesen beszívtam a levegőmet. Amikor ilyen közel van, egyszerűen lehetetlen kontrollálnom az érzéseimet. 

- Ha nagyon ideges vagy, azt meg fogja látni rajtad mindenki. Viszont ha elengeded magad, és olyan vagy, mint velem, akkor minden simán megy majd – cirógattam a derekát, majd a hátát. Erre kibújt a nyakamból, s borongósan a szemeimbe nézett.

- Gondolod? – kérdte, s a homlokát az enyémnek döntötte.

- Tudom – mondtam, s az ajkam már meg is találta az övét. Annyira szeretném ilyenkor addig tartani, ölelni, közel tudni magamhoz, ameddig csak lehet, hogy valósággal kínzás elengedni őt. Pár perc önfeledt csókolózás után ő volt az, aki megszakította a csókot, s megkereste a tekintetemet.

- Ideje menned, anya nemsoká hazaér – simította meg az arcomat, majd egy utolsó csókot nyomva az ajkaimra, elengedett.

- Holnap ugyanekkor? – félúton a szobája felé még megkérdeztem, mielőtt végleg kiveszett volna a látókörömből.

- Igen, úgy jó lesz – felelte, s készült hátat fordítani, amikor utána kiabáltam.

- Emily! – a lépcső kellős közepén álltam meg, ő azonnal megpördült a tengelye körül. – Egy kérés. Leah-t ne hívd el. Megoldjuk ketten is – mosolyogtam, mire ő megdermedt a testhelyzetében. Meg sem várva a választ indultam el felfelé, és az erkélyen keresztül ismét kimásztam abba a világba, ami sokkal inkább körülír engem, mint Emilyék palotája.  

Sziasztok! :) Itt vagyok a résszel, ahogyan azt ígértem is. Nagyon-nagyon-nagyon nehéz volt összehoznom, többször is nekiültem egyedül, és a sokadik próbálkozás után már megelégeltem, és segítséget kértem. Innen is nagyon köszönöm Torinak a közreműködést, nélküle soha nem ment volna. :)

Azt hiszem, sosem voltam még ennyire kíváncsi arra, hogy milyennek gondoljátok a részt. Remélem nem sikerült erőltetettre, vagy unalmasra, vagy valami, mert tényleg megszenvedtem vele. De ha igen, akkor azt egészen nyugodtan írjátok meg, muszáj ezt is megtanulnom, és könnyebb, ha segítetek. :) A szeretlekes dolgot is mindenképp írjátok meg, ez tényleg szükséges volt bele, legalábbis szerintem, pedig sokat filóztam, hogy beletegyem-e. 

A kommentek. Először is, örülök, hogy tetszett az előző részben az orvosos jelenet, megkönnyebbültem!:) Láttam, hogy sokan elkezdtétek olvasni az előző blogomat. Ezzel kapcsolatban, és azzal, hogy lesz-e folytatása azért nem mondok semmit, mert erről majd az ACH-ra fogok egy bejegyzést írni, amit majd ide is belinkelek, és akit érdekel, az elolvashatja. Szóval ez maradjon titok egyenlőre. :)

Kaptam számos kedves kommentet, közülük egyhez szólnék igazán hozzá, azért itt, mert itt biztosan elolvassa az illető, legalábbis remélem, és ezt nektek is szánom.

Fanni Gyetvai a célszemélyem. :)

Fanni! Vagy ezerszer elolvastam a kommentedet, és valóban, ahogyan írtad: lefordultam a székről. Annyi olyan dolgot írtál le benne, amire hirtelen reagálni sem tudtam, hogy hűha. Az, hogy megszeretted Justint, önmagában nagyon jó, mert annak ellenére, hogy csinál hülyeségeket, jó ember, és ezt próbálom tükrözni a blogomjaimban is. Az ACH-s résznek is nagyon örültem, igazán jól esne, ha lenne egy állandó kommentelőm, aki regényeket írogat, mert igen, tényleg szeretem. :D Amit az írásommal kapcsolatban mondtál, nagyon megérintett. 

Sokaktól kapok visszajelzést, hogy abba ne merjem hagyni – innen jelzem mindenkinek, hogy eszem ágában sincs :) – de ilyenkor érzem csak, hogy miért is csinálom. Nem tartom magam profi írónak, mert rettenetesen messze vagyok még tőle. Nagyon sokat kell tanulnom hozzá. És nem tudom milyen könyvsorozat volt az, amit olvastál, de ha egy olyan íróhoz hasonlítasz, akinek egy egész könyvsorozata jelent már meg, az már magában elképesztő. Nagy örömet okoz, hogy ilyen nagy hatással van rád az írásom, mert ez a célom: meg akarok érinteni embereket, úgy szeretnék írni, mint a legjobbak. 

És a végére hagytam, hogy a példaképednek szólítottál. Ezt jól meg kellett rágnom. Tizenhat éves vagyok, kezdő író, és még semmit nem értem el az életben (noha feltett szándékom, de nem ez a lényeg). Példaképnek tekinteni valakit nagy dolog, és írtóra fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Mint említettem, a profi írástól messze állok, próbálkozom, fejlesztem magam, tanulok, ahogy csak lehetséges. És hatalmas nagy megtiszteltetés, hogy így hívtál engem, mert ez azt jelenti, hogy valamit jól csinálok. Remélem, hogy ezentúl sem fogsz bennem csalódni – és persze senki más -, és ezentúl is olvashatom majd a kommentjeidet a részeim alatt (a kisregényeket, ahogyan te nevezted :D). Szerintem nem is tudok többet mondani, mert még mindig nem emésztettem meg, de bízom benne, hogy ennyi visszajelzés is elég volt a számodra, főleg úgy, hogy nem is kértél visszajelzést. :) 

Ez volt a 30. rész, eggyel nőtt a feliratkozók száma, aminek örülök nagyon :) Igyekszem összehozni minél hamarabb a részeket, tűkön ülve várom a kommenteket! Love ya’ll ♥

28th chapter - Deleted emotions

-*- Emily szemszöge -*-

A szombat és a vasárnap délelőtt rettenetesen lassan telt. Hogy miért? Mert ki sem tudtam verni a fejemből Justin érthetetlen viselkedését, amelyet pénteken produkált nekem. A szemem előtt ekkora érzelmi változáson még soha nem ment keresztül sem ő, sem más. Mi a franc történt vele akkor? Minden bevetettem, hogy legalább egy kicsit is megszűnjek gondolkodni, ebben hála az égnek a körülöttem zajló események kissé rásegítettek.

Szombaton apa estélye most nem volt olyan zűrös, ugyanis Leah velem tartott. Gyönyörűen festett a fekete Dolce ruhában, és nekem is sikerült találnom valami kényelmes göncöt, amiben még néztem is ki valahogy. A lényeg azonban mégsem a ruha, nem is az estély, hanem az agyam, amelyet mostanában nem értek. 

Amikor Leah elázva az esőtől megjelent nálunk egy fekete kapucnis pulcsiban, déja vu érzésem támadt. A semmiből ismét Brian erkélyén támaszkodtam, és magam előtt láttam őt, amint egy hosszú barna hajú lányt ölel. És ekkor beugrott minden. Beugrott, ahogyan mérges voltam rá, ahogyan törtem-zúztam a lakásában, s ahogyan magyarázkodni próbált. Emiatt veszekedtünk: megcsalt, és én rajtakaptam. Ez önmagában még nem furcsa, az orvos megmondta, hogy átmeneti amnéziában szenvedek. Viszont azt nem említette, hogy érzéketlenné fogok válni.

Ezerszer visszajátszottam a fejemben a történeteket, és semmit nem éreztem. Kívülállóként láttam magamat, amint veszekszem azzal, akit egykor elméletileg szerettem, végignéztem, amint megver, és az érzelem halvány szikrája sem gyulladt fel bennem. Miért van ez? Miért nem érzem, ami aznap este történt? Más életében ez egy rendkívül megrázó, elfelejthetetlen dolog lenne, de én már akkor sem szomorkodtam miatta, amikor Justin karjaiban ébredtem. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális, s így csak még jobban vártam a vasárnapi látogatást az orvossal.

Apa nem tudott elkísérni, ezért anya fuvarozott el a helyi kórház felé, hogy felkeressük az orvost, aki megvizsgált aznap este. Nem tettem említést anyának erről az „apróságról”, szerettem volna megvárni, hogy az orvos körülírja az állapotomat. Félve, de mégis izgatottan léptem be az üvegajtón, anya magabiztosan sétált a recepció felé. Szokás szerint mindenki felismert, udvariasan köszöntem is nekik, de beszélgetésbe nem tudtam elegyedni. Ahhoz túlságosan is felkavart voltam. 

- A második emeleten találják meg, a szobája a jobb oldalon rögtön az első ajtó – annyira elkalandoztam, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy anya kedvesen megfogja a vállam, és a lift felé terel. 

- Minden rendben, kicsim? Elég nyúzottnak tűnsz – kérte a liftben az óvó szülőm. 

- Persze, csak kissé fáj a fejem – mosolyogtam halványan. Hogyan fogom én ilyen állapotban felkészíteni Justint a szombati estélyre? Istenem, Emily, szedd össze magad végre. 

Épp ahogyan a recepciós mondta, az orvosi szoba pontosan az első ajtó volt, a jobb oldalon. Az ajtóra szép, aranyozott gravírozással volt felcsavarozva egy kis tábla, amelyen az állt: Dr. Neil Klaus. Három kopogtatásra már nyílt is az ajtó, és szembe találtam magam az orvossal, aki egy hete felmérte az állapotomat.

- Jó napot, miben segíthetek? – hangja ismerősen csengett annak ellenére, hogy nem hallottam sokat beszélni azon az estén.

- Jó napot, doktor úr, a lányomat egy hete vizsgálta meg, kontrollra jöttünk – intézkedett anya.

- Ó, emlékszem rád, kishölgy – mosolygott, amikor jobban megnézett, és felismert. – Hogy érzed magad?

- Érdekesen – csak ennyit nyögtem ki, s már rögtön meg is indult az egyik szoba felé. Engedelmesen követtük őt, pár lépés után váratlanul megállt, s a kulcsával kinyitott egy újabb ajtót, amin csak a „Vizsgáló” felirat volt feltűntetve. 

- Jöjjenek be – mondta, majd amint beléptünk, be is csukta az ajtót. – Szabadna a nevét, kérem? – fordult felém. 

- Emily Miller – feleltem, s ő azon nyomban kattintgatni kezdett a számítógépen.

- Hmm, lássuk csak – mormolta a bajsza alatt. – Meg is van. Emily Belle Miller, június 11. szombat, 22 óra 14 perc, átmeneti emlékezetkiesés, nyílt seb a halántékán, véraláfutások a végtagokon. Jöjjön, Emily, hadd nézzem magát – intett kedvesen, én pedig elszakadva anya mellől felültem a vizsgálóasztalra. 

Az orvos előttem termett egy sztetoszkóppal, s megkért, hogy vegyem le a felsőm. Engedelmeskedtem, s ő vizsgálni kezdte a szívhangomat. Közben szorgosan jegyzetelt, letette a kisasztalra a készülékét, és a sebeimet kezdte tanulmányozni.

- Úgy látom, gyógyulófélben vannak a véraláfutásai, egyedül a bal felkarján nem indult gyógyulásnak a seb. Emily, emlékszik már valamire abból az estéből? – vizsgálat közben szóval tartott, és végre rátértünk a témára.

- Mindenre – vágtam rá. 

- Hunyja le a szemét és mesélje el, mi történt. Próbáljon kitérni a részletekre – utasított, s a halántékomra helyezett két kis tappancsot, amely egy géphez volt kötve, majd ráhajtott a fejemre egy sisakszerű kupolát. – Ne ijedjen meg, ez a szerkezet segíteni fog nekem, hogy elemezzem az agyműködését. Csak koncentráljon, és lazuljon el – mondta. Kissé ideges lettem anya jelenléte miatt, de úgy voltam vele, hogy már mindenképpen választ akarok a kérdéseimre. Becsuktam a szememet, és nekikezdtem a mondandómnak.

- Aznap este egy házibuliban voltam a barátnőmmel – a hangom ismeretlenül csengett számomra, de nem foglalkoztatott, csak meséltem tovább. – Minden úgy ment, mint ahogyan a szokott, a barátommal jól éreztük magunkat, táncoltunk és nevettünk. Kis idő elteltével kimelegedtem, ezért inni indultam, Brian pedig azt mondta, addig elmegy a mosdóba. Miután túlestem az iváson, elkezdtem őt keresni, mert unatkoztam egyedül a bulin. Emlékszem, hogy felkutattam a házat, de nem találtam őt sehol, és tehetetlenségemben kirohantam az erkélyére. Ott megpihentem, majd amikor felnéztem, megláttam őt egy másik lánnyal az út túloldalán. Ideges lettem, és rombolni kezdtem mindent, ami csak az utamba került. Már majdnem elhagytam a házat, amikor ő megragadott, és magyarázkodni próbált, de én nem voltam hajlandó figyelni rá. Hazafelé indultam, ő követett, és a veszekedésünk egyre hevesebb lett. Már majdnem végleg elváltunk, amikor ő erősen megragadta a felkaromat, behúzott egy hatalmasat, és elájultam. A következő pedig, amire emlékszem, az, hogy annak a fiúnak az ölében fekszem, aki behozott ide – mindvégig úgy meséltem, mintha mindez teljesen természetes lenne, viszont amikor Justint említettem meg, a szívem akkorát dobbant, hogy szerintem még anya is hallotta.

- Istenem, kicsim – egy puha tenyeret éreztem, amint hozzáér az enyémhez. Anya hangja aggódva jutott el a fülemig, s én biztatóan megszorítottam a kezét, ezzel jelezve, hogy nincsen semmi baj.

- Jól van, Emily, ügyes volt – az orvos felemelte a burát a fejem felől, majd pár irka-firka után a lapján segített felülni, és magamra vehettem a pólómat is.

- Minden rendben, kincsem? – ölelt át anya, s én csak mosolyogva bólintottam egyet, a figyelmemet pedig ismét az orvosnak szenteltem.

- Nos, a monitoron láthatják az agy működését az emlékek felidézése közben – kezdte Dr. Klaus. - Minden teljesen rendben volt, egy dolgot kivéve: az érzelemközpontja nem lépett életbe, miközben újra átgondolta a történteket. Nem vett észre magán valami szokatlant ezzel kapcsolatban, Miss. Miller? – fordult hozzám. És helyben vagyunk.

- Ami azt illeti, de, igen – vallottam színt, és egy csapára mindkét szempár érdeklődően rám szegeződött. – Szombaton állt össze bennem teljesen a kép, de akárhányszor végiggondoltam, ami történt velem, nem éreztem sem fájdalmat, sem dühöt, sem szomorúságot, vagy csalódottságot. Csak onnantól érzem, hogy mit történt, amikortól ismét felébredtem – reménnyel teli tekintettem magyaráztam az orvosnak, aki megértően bólogatott közben.

- Igen ezt észrevettem, nézze csak – megint a monitorra mutatott. – Az a piros folt ott az agyalapi mirigy hátsó lebenyében akkor jelent meg, amikor a fiúról kezdett beszélni, aki megmentette önt. Ez annak a jele, hogy az agya nagy mennyiségű oxitocint kezdett termelni, ezért tűnik fel a piros színű folt. Esetleg érzelmi szinten kötődik az említett fiatalemberhez? – érdeklődően tette fel a kérdést, és én legszívesebben azon nyomban elsüllyedtem volna. Legyek őszinte? Ne legyek őszinte? Hiszen itt van az anyám is, valljak színt előtte? Ó, a fene egye meg azt az oxiizét az agyamban.

- Hát… olyasmi – nyögtem ki fojtott hangon, anyára rá sem mertem pillantani. 

- Ez teljesen érthető, maga viszont bizonyára össze lehet zavarodva, hogy miért történik ez – helyet foglalt a székében, s intett nekünk is, hogy tegyük ugyanezt. Vele szemben ültünk le anyával, és kíváncsian vártam a magyarázatot, amely végre-valahára választ ad a kérdéseimre. 

- Amnézia esetében sokszor fordul elő ez az eset. Mielőtt eltalálta önt a halántékán a támadója, a teste bő mennyiségű feniletilamint áramoltatott szét magában. Ez a hormon az izgalmi szintért felelős, s amiért dühös volt, az adrenalin-szintje is jóval magasabbra szökött. A halántékon ért csapás, és a földdel való ütközés következményeképp megsérült az agynak az a része, amely az érzelmeket szabályozza, s az agyrázkódás által pár percre megzavarodhatott az agyi működése. A retrográd amnéziához tudnám hasonlítani a maga helyzetét, amely az agyrázkódást közvetlenül megelőző események teljes elfelejtését eredményezi. Magánál viszont az érzések törlődtek ki a túl nagy érzelmi töltet miatt, ezért nem érez semmit, amikor visszagondol az eseményre, vagy az adott emberre, aki ezt művelte magával – magyarázta. 

Nemes egyszerűséggel bent rekedt a szavam. Meg kellett emésztenem ezt a sok információt, ugyanis életemben nem hallottam még ezekről a hormonokról, vagy erről a tünetről. Nem érzek semmit, mert az agyam kitörölte az érzéseimet a hirtelen ért traumák miatt. Már csak egy dolgot nem értek.

- És ezentúl előfordulhat, hogy nem fog emlékezni  érzésekre? – anya sok idő eltelte után először szólalt fel, és ráadásul a kérdése megtestesítette az enyémet is.

- Ne aggódjon, hölgyem, a lánya agyi működése teljesen normális. Szerencséje volt, hogy nem mozgatta a fejét, mert még nagyobb károkat okozhatott volna minden hirtelen megtett mozdulat. Nyugodt lehet, úgy fog érezni mindent, ahogyan a történtek előtt, de attól az éjszakától már ne várjon semmit, az érzései maximálisan kitörlődtek az adott ember iránt – felelte. 

Még mindig némán, megfagyva emésztettem a hallottakat. Justinnak köszönhetek mindent! Ő volt velem annyira elővigyázatos, a kezei között tartotta a fejemet, hogy ne mozgassam, és amikor a kórházba vitt, még akkor is vigyázott, nehogy túl hirtelen mozdulatokat tegyek. Lehetnék még ennél is hálásabb neki?

Brian pedig… Jobb is, hogy kitörlődött a fejemből, szó szerint. Kit tudja, hogyan viselném, ha minden érzés megmaradt volna vele kapcsolatban. Lehet, hogy soha többe nem tudnék megbízni egy emberben sem, és életem végéig ki sem mozdulnék a házból egyedül, mert attól rettegnék, hogy a következő sarkon valaki agyonver. Áldom az agyamat, amiért a jó embert, és a kelletlen eseményt törölte ki belőlem.

- Köszönjük szépen, doktor úr – riasztott fel anya mézédes hangja merő adta gondolkodásomból. 

- Nagyon szívesen, Mrs. Miller – felálltunk, majd kezet fogtak egymással. – Jobbulást, Emily, a sebei pár nap alatt el fognak tűnni, viszont a felkarját kenje egy kis izomlazító krémmel, hogy gyorsabban begyógyuljon a lila folt – látott el egy utolsó jó tanáccsal, mielőtt végleg elváltunk volna. 

- Rendben, köszönöm – őszintén hálás voltam neki, amiért nem hagyott bennem kérdőjeleket, s egy utolsót mosolyogva rá, már ki is léptünk a vizsgálóból. 

Fellélegeztem. Nincsen baja az agyamnak, szimplán csak kitörölt pár fölösleges érzést, amiért még köszönetet is mondhatok neki. Mindig is tudtam, hogy az agy egy eléggé bonyolult és összehangolt szervezet, azt mégsem gondoltam volna, hogy erre is képes. Értem már, hogy az orvosok miért lesznek orvosok, ezek a dolgok engem is érdekelnének. 

A kocsiban megbeszéltük anyával az orvos szavait, átrágtunk minden egyes részletet. Természetesen megtiltotta, hogy máskor elinduljak egyedül hazafelé egy házibuliból, de ez teljesíthető kérés. Még jó, hogy nem magát a házibulizást tiltotta be, mert azért fellázadtam volna. Szerencse, hogy anya sokkal engedékenyebb, mint apa. 

Justin nem került szóba, bár nekem azért ott motoszkált az okos kis agyamban a kisördög. Az a szerkezet megmutatta nekem, hogy már csak a szimpla felidézésével mennyire izgatottá válok. Még csak nem is citromsárga vagy narancssárga folt jelent meg a képernyőn, hanem rögtön vérvörös. Még csak a tudatában sem vagyok annak, hogy mennyire vonzódom hozzá, és ez egy kissé megrémített. Viszont az érzéseimnek nem tudok parancsolni, ezt még az orvostudomány sem fejlesztette ki.

Hazaérve anya kisebb szívinfarktust kapott, amikor meglátta, hogy mindjárt három óra van, és elkésik a szépségszalonból, én pedig egy komplett szívinfarktus-készletet hordtam ki lábon, amikor felfogtam, hogy Justin bármikor itt lehet, és anya még itthon tesz-vesz. Fel is rohantam a szobámba, ellenőriztem az erkélyem, de még nem láttam a nyomát. Hála az égnek. Már csak Leaht kell felhívnom, hogy jöjjön át, és akkor kezdetét veheti a „Justin kipofozása hadművelet #part1”.

Sebesen készülődni kezdtem a szobában: rendet raktam, és amikor anya elrohant, felhívtam a bejárónőnket, és a két takarítót is a szobámba. Amber, Robin és Nicole egyszerre jelentek meg nálam, mindegyik a lehető legnagyobb tiszteletet mutatva felém, mintha valami hercegnő lennék. Nem szeretem, hogy ennyire alárendeltnek hiszik magukat, nem vagyok egy hárpia, aki csak parancsolgat nekik, mit sem törődve velük. Szeretném, hogy élvezzék a munkájukat, és ezért mindig meg is tettem minden tőlem telhetőt.  

Kiadtam nekik az utasítást, miszerint anyának és apának egy szót sem Justin ittlétéről, és hogy az elkövetkező hat nap kiképzéssel fog eltelni. Bólogattak minden szavamra, majd személyre szólóan is elmondtam nekik a feladatukat. Amber fog megteríteni, amikor az étkezést fogom tanítani, Nicole és Robin pedig igyekeznek majd minden nyomot eltűntetni, amely egy idegen ittlétét sugallná. Jó, hogy vannak bűntársaim is, hiszen nehogy már egyedül kelljen mindent csinálnom! Elég lesz ezt a két lábon járó személyiség-gyűjteményt kipofozni szombat estére. 

A személyzet távozása után Leah már kopogtatott is az ajtómon, három óra után tíz perccel Justin is így tett, csak ő az erkélyemen. Jelenlétét megpillantva a torkomba szökött a szívem, és elkönyveltem magamban, hogy örülök Leah ittlétének, mert így legalább mindenki a feladatra tud majd koncentrálni. Remélhetőleg.

Itt is lennék, sziasztok! :) Meghoztam a 29. részt, és a számra pillantva nagyot néztem, amikor rádöbbentem: a következő fejezet már a 30. lesz! Ez azért durva, észre sem vettem, hogy már ennyit megírtam, és belegondolva, hogy a történet még sehol sem jár, csak még jobban elfog az izgalom. :) 

A részről egy kicsit. Ha hiszitek, ha nem, nem sok közöm van az orvostudományhoz. Tudok egyet, s mást, ugyanis az anyukám kórházban dolgozik, de erről a részéről tényleg semmi fogalmam nincsen. Mégis sikerült valahogy összehoznom egy értelmes magyarázatot Emily „érzelemmentességére”, remélem azért, hogy ha egy orvostanhallgató elolvassa a művemet, nem röhög ki, mondván, ekkora baromságot még az életében nem olvasott. :D Mindenesetre szerintem lehetséges, hogy valakivel megtörténjen egy ilyen, de kíváncsian várom, mit gondoltok a megoldásomról. :)

A kommentekkel kapcsolatban azt tudnám mondani, hogy köszönöm szépen! Ez nem újdonság, hiszen nem győzök hálálkodni, de azért mindig elmondom, el ne felejtsétek. :) Örömmel látom, hogy vannak új olvasók is, akik javarészt egyszerre olvassák el a blogot. Ez jó, mert ez annak a jele, hogy a történet elég izgalmas ahhoz, hogy ne lehessen abbahagyni, és a célom mindenképpen ez is. :)

És még egy dolog. Ez itt a második blogom, az Anything Could Happen, és a Broken. Láthatjátok a különbségeket, összesen 10 bejegyzés eltérés (most már csak kilenc, ezzel a résszel együtt), valamint 16 feliratkozó különbség van a két blog között. Az oldalmegtekintésről csak azért nem mondok semmit, mert az ACH már jóval régebbi blog, a Broken pedig csak július 16-án lesz egy éves, szóval ez annyira nem lényeges. Viszont szerintetek össze tudjátok hozni a feliratkozók számát annyira, mint amennyi az ACH-n van, mire behozom azt a 9 bejegyzés különbséget? Nagy ajándék lenne nekem, de tényleg. :) Szeretném látni, hogy mennyien vagytok összességében, hogy mennyivel vagyunk itt többen, mint az ACH-n. Ha megteszitek ezt értem, akkor ezer köszönet mindenkinek aki csak feliratkozik! :)

A következő rész már a kiképzésről fog szólni, de bizony ám. :D Láttam a kommentekből, hogy sokan várjátok már, mi fog kisülni belőle. :) Én is várom, mert még nincsen konkrét tervem, és nagyon igyekszem majd felszabadultabbra írni a részeket, ezért leeht, hogy tovább fog tartani, amíg elkészül. Ezért előre is ne haragudjatok, időre van szükségem, ebben nem vagyok annyira jó. :)

Love you all, Beliebers <3