66th chapter - See you soon

-*- Emily szemszöge -*-

Justintól elindulva egyenest Leah háza felé vettem az irányt. Túl fontos nekem ahhoz, hogy egy ilyen apróságon vesszünk össze, főleg azok után, amit tett értem és Justinért. S bár féltem a beszélgetéstől, kapuja elé érve meglágyult a szívem, amint láttam, hogy pont akkor suhant ki az ajtón, amikor a csengőhöz akartam nyúlni.

- Szia – lehajtott fejjel, szégyenkezve köszönt.

- Szia – bátorítóan eresztettem felé egy félmosolyt -, sietsz valahová? Visszajöhetek később is.

- Épp hozzád indultam, ami azt illeti. Bocsánatot akartam kérni.

- Ahogy én is – vágtam rá. – Nem akartam csalódást okozni.

- Ugyan – legyintett. – Csak hisztis picsa módba kapcsolt az agyam emiatt a pár nap miatt. Egyébként örülök neki, hogy újra boldog vagy – mosolyodott el végül. 

- Neked köszönhetem – feleltem, s kitártam a kezem egy ölelésre, melybe Leah sec-perc alatt bele is ugrott. – Béke?

- Béke – fogta szorosabbra karjait körülöttem. Végre, lassan minden a helyére kerül. – Kiderült már bármi a tűzesetről? – húzódott el, melyre keserűen elhúztam a szám.

- Nem tudok semmit – sóhajtottam -, odajöttek a zsaruk, és azonnal lezárták az egész területet. Viszont úgyis haza kell mennem összepakolni, hátha ki tudok deríteni valamit.

- Azt hittem, sokkal rosszabbul fogsz festeni ezek után – jegyezte meg, s a hasamat azonnal el is öntötte a melegség.

- Igazából, Justin… felvidított – kuncogtam a szóválasztásomon, mire Leah álla a földig süllyedt.

- Ti szexeltetek! – kiáltott fel, én pedig összegörnyedve néztem körül, ki hallotta ezt a felettébb nyers megnyilvánulást. – Végre!

- Leah! – böktem oldalba. – Zavarba hozol!

- Muszáj mindent elmesélned – hagyta teljesen figyelmen kívül szégyenkező énem, mivel aztán elérte, hogy jót nevessek rajta.

Mivel tudtam, hogy addig úgysem nyugszik, amíg nem hall mindent, amit szeretne, belé karoltam, s útközben ecseteltem neki, mi történt Justinnal a zuhanyzóban. Éreztem, amint a fejem vérvörösre vált, amikor elém kerültek az emlékképek, s máris alig vártam, hogy újra megélhessem az összeset. Ugyan még igazán nem feküdtünk le, de nekem már ez is elképesztőbb volt, mint bármi, amit eddig tapasztaltam. 

- …és utána megkérte a kezem – fejeztem be a kapunkhoz közelítve.

- Szívatsz.

- Úgy nézek ki? – fordultam szembe vele. – Biztosan nem gondolta komolyan, de igent mondtam.

- Amíg nincs gyűrű, addig akár lovaggá is üthet – legyintett, s elnevettem magam. – De legalább tudjuk, hogy komolyak a szándékai, nem úgy, mint tudjuk kinek – célozgatva köszörülte a torkát, de persze tudtam, hogy Brianre gondol.

- Derekkel mi van? – ötlött eszembe, ha már a komolytalan emberekről beszéltünk.

- Eltűnt. Azután az este után szimplán összeszedte pár cuccát, és már otthon sem volt – hallgattam, miközben beütöttem a számkombinációt a házunknál. – Elkaptam, hogy anya beszél vele telefonon, elvileg szállodába ment, és ott is tervez maradni nyár végéig.

- Talán jobb is így. Nem tudom, mit váltana ki belőlem, ha újra látnám – vallottam be.

- Tudom – bólintott megértően társaságom. – Próbáltam vele beszélni, de azon kívül, hogy mindenféle árulónak elhordott, nem jutottam előrébb.

- Azért köszönöm, hogy megpróbáltad – csak ennyit tudtam kinyögni, mielőtt megpillantottam azt a kalamajkát, ami még 24 óra elteltével is uralkodott a birtokon.

Kapásból három rendőrautót szúrtam ki, legalább tíz emberrel körülöttük. Anya figyelmesen itta az egyik nyomozó szavait, aki aztán megpillantotta a közeledésem, s le is zárta a beszélgetést.

Mi a fene folyik itt?

- Emily! – szaladt felém anya, majd mindkettőnket karjaiba zárt. – Jól vagy?

- Persze, minden rendben. Justin vigyázott rám – biztosítottam épségemről. – Te jól vagy?

- Van valami, amit látnod kell – fogott kézen, s jelezvén a nyomozónak a felégett tervezőszobám felé terelt.

Fogalmam sem volt, mire számítsak. Anya eléggé rémültnek tűnt, s amint a hatalmas lyuk elé álltunk, melyet a tűz hagyott a falamon, meg is értettem, miért.

- Hamarosan találkozunk – olvasta fel Leah a látottakat. Ezer közül is felismerném a lila textilfestékemet, amit használtak a figyelmeztetéshez. Szent ég.

- Hölgyem – szólított meg a rendőr -, van esetleg ötlete, kitől származhat ez?

- Nincsen – ráztam a fejem, ahogy újra és újra elolvastam azt a két szót. Az utolsó porcikámig megrémisztett.

- A tűz a szerverszobán keresztül terjedt át ide, egyelőre nem tudjuk, hogyan – tájékoztatott. – Azt tanácsolom, ne tartózkodjon a körzetben, amíg ki nem derítjük, mi áll a háttérben. Megoldható?

- Igen, most fogunk elutazni egy pár napra – bólogattam, két oldalamon a támaszaimmal. 

- Jó ötlet. Mrs. Miller, kérem, továbbítsa a szálloda elérhetőségét, hogy átvizsgálhassunk mindent, mielőtt megérkeznek – felelte a rendőr, s már ott sem volt.

Őszintén, ha nem lett volna a nyereményutam, akkor is elmentem volna valami kietlen helyre ezek után. Mégis ki tenne ilyet, de főként miért? És a legijesztőbb: mi lesz ezután?

- Emily, kicsim – anya kirántott a spirálból, amibe beledobtam magam, s arcomat két keze közé tette. – Minden rendben lesz. Bárki is szórakozik, megoldjuk, mire visszaértek az útról. Lényeg, hogy érezd jól magad, és ne gondolj erre – simogatott, mire én csak átöleltem. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle mostanra.

- Köszönöm, anya. Vigyázz magadra – súgtam, s elválva tőle Leahba kapaszkodtam, nehogy elájuljak a sokktól, ami ért. 

- Gyere, pakoljunk össze – vezetett a bejárathoz, amíg kissé összeszedtem magam.

Kizárt dolog, hogy ezt elmondjam Justinnak. Csak túlaggódná az egészet, és teljesen értelmét vesztené ez az út. Szeretném magam felhőtlenül érezni, mintha nem most égett volna porrá a fél életem, és visszatérni újult erővel, jobb ruhákkal, jobb ötletekkel. 

- Na, és melyik szexi fehérnemű szettet fogod összerakni a nagy estére? – bökdösött Leah sokatmondóan, s bár tudtam, hogy csak azért teszi, hogy elterelje a figyelmem, hálás voltam neki érte.

- Hát, ahogy észrevettem, tetszik neki a csipke, szóval Myla mellett döntöttem – amilyen hamar válaszoltam, teljes mértékben elárulta, mennyit is gondolkodtam már ezen.

- Hmm, a Myla tökéletes lesz, de azért dobj be egy Fleur Du Mal-t is a bőröndödbe – kacsintott, s igaza volt. Bár az utóbbi sokkal merészebb márka, elképzelve Justin arcát, ahogy meglát benne, megéri a próbát.

Leah készségesen segített eldönteni, mit vigyek erre a négy nap kiruccanásra. Kicsit úgy éreztem magam, mintha ő lenne a tervező, s én az alany. Mindig is tudtam, hogy a merész ruhákban ő a szakértő, ezért szinte mindenbe beleegyeztem, amit javasolt. Alig várom, hogy Justin le se vegye majd rólam a kezét.

Miután lehurcoltam a bőröndöt – ami nem mellesleg legalább egy kisebb falunak való ruhát rejtett -, támadt egy jó ötletem. Miért ne köthetném össze a kellemeset a hasznossal?

- Amber – szólítottam meg a piszkosszőke hajú lányt, aki épp a vacsorához terített meg.

- Tessék, Ms. Miller – azon nyomban le is rakta az arany kanalat a tálca mértani közepére, s várta a következő lépést.

- Ülj csak le – mutattam az étkezőszék felé, s ugyanúgy tettem, ahogy mondtam. Csak egy kétségbeesett pillantást kaptam cserébe. – Nos, arra a döntésre jutottam – tartottam egy kisebb hatásszünetet, ugyanis láttam, mennyire meg volt rémülve -, hogy szeretném, ha eljönnél velem a nyereményutamra.

- Ó – sóhajtott egy nagyot megkönnyebbülésében, mire csak felkuncogtam. Nem gondolhatta komolyan, hogy a kirúgását akartam közölni. – Igazán kedves, Miss. Miller, de…

- Mielőtt ellenkezel – tartottam fel a mutatóujjam -, tudom, hogy kényelmetlenül éreznéd magad, ha nem lenne mit csinálnod, ezért arra gondoltam, vigyázhatnál Justin testvéreire az ott tartózkodásunk alatt. Mindemellett persze kapsz egy saját szobát, teljes ellátást, szobaszervízt…

- Miss. Miller – észre sem vettem, hogy könnybe lábadt a szeme, amíg beszéltem. – Köszönöm, hogy ennyire kedves hozzám.

- Ne viccelj, Amber. Én köszönöm, hogy mindig számíthatok rád – szélesen mosolyogtam rá, mire Amber találkozásunk óta először felpattant, s megölelt. Szó nélkül, jókedvűen viszonoztam.

- Akkor azt hiszem, felhívom a társam egy műszakcserére – toporgott izgatottan, s már el is rohant keresni a telefonját. – Köszönöm, Miss. Miller!

Mai jó cselekedet: pipa.

Leah időközben elköszönt, ugyanis az anyja igencsak kemény kézzel fogja, mióta kitört a botrány Derek körül. Megértem, hogy félti, de Leah sosem tudna arra az útra térni, amerre Derek.

Miután közöltem anyával Amber meglepetését – amiért még meg is dicsért, hogy eszembe jutott -, tűkön ülve vártam, hogy beülhessek a taxiba, és újra láthassam Justint. Az ég már színeket váltott, mely jelzője volt a közelgő naplementének, s a kocsiból kiszállva meg is éreztem a vele járó hűvös szellőt. Időm sem volt a kulcsot elővadászni, Justin a lépteimet hallva türelmetlenül nyitotta ki előttem az ajtót.

- Csak nem a menyasszonyom jött még végre? – fülig érő mosollyal rántott be bőröndöstől a lakásba, melytől kész állatkert szabadult fel a gyomromban.

- Hiányoztam, vőlegényem? – illettem én is a jelzővel, amit rám használt, melyre arca az utolsó milliméterig kisimult, s felragyogott.

- El sem tudod képzelni, mennyire – mondta, mielőtt megajándékozott a világ legédesebb csókjával.

Amint visszaállt a halmazállapotom szilárddá, miután Justin a padlóig olvasztott, elmeséltem neki a történteket – persze egy, elég kulcsfontosságú részletet kivéve. Örültem, amint felvirágzott az arca a ténytől, hogy mennyit tudunk majd kettesben lenni, amiért hozom Ambert is magammal. Mindkettőnknek kell ez az együttlét.

- Sikerült összepakolnotok? – keresgéltem a szememmel a kicsikért.

- Ó, Jazzy már az ötödik tüll ruháját dobta a bőröndbe egy órával ezelőtt, és csak négy napra megyünk – felelte, mire hangosan felnevettem. Melegíti a szívemet, hogy mennyire boldoggá teszi őket ez az út.

- Emily! – szaladt felém az érintett leányzó, akit végül fel kellett kapjak, annyira nagy lendülettel érkezett meg. – Kész vagyok!

- Ügyes vagy, picúr – borzoltam szét a haját, s a nagy zsivalyra Jaxon is betévedt. 

Ezt megfelelő pillanatnak tartottam arra, hogy szembesítsem őket is Amber jelenlétéről. Szerencsére annyit találkoztak már vele, hogy kifejezetten ujjongtak a hír hallatára, és kész tervrajzot kezdtek el kiötölni programként. Justin szeretetteljesen megszorította a kezem, amíg hallgattuk a testvéreit, s tekintetével jelezte, mennyire hálás. Viszonoztam, hisz mióta az életembe került, fenekestül felfordított mindent, amit csak lehetett, a lehető legjobb értelemben.

- Mi lenne, ha rendelnénk vacsorát? – fokoztam a hangulatot, s mást sem kaptam cserébe, csak két törpét az ölembe, s Justint körém tekeredni.

Ha létezik teljes mértékű nyugalom, azt ott, a 16-os apartman padlóján úgy érzem, megtaláltam.

Hát sziasztok!

Gőzerővel igyekeztem összeszedni egy új rövidke, de fontos részt, mielőtt átlépünk 2021-be ezután a borzalmas év után. Már tényleg nem sok van hátra a sztoriból, egyszerűen csak annyira nehezen veszem rá magam az írásra egy ideje, annak ellenére is, hogy mennyire imádom.

Külön köszönet ShinaChan-nek azért az egy kommentért, ami olyan sokat jelentett, miután elolvastam, hogy legszívesebben elsírtam volna magam. Ha ezt látod, köszönöm a bíztatást, és a több évnyi hűséget. ♥

Fun fact: körülbelül két hónappal ezelőtt teljes renoválás alá helyeztem a blogot, kitöröltem több oldalnyi fölölseges rizsát, néhol átfogalmaztam, megformáztam, és mostmár úgy néz ki, ahogyan azt évekkel ezelőtt elképzeltem. Minden rész kapott saját gifet, így teljesen egységes lett. Mindez egy hét intenzív munkájába tellett, ugyanis el kellett olvasnom 233 oldalnyi szöveget, átírni, és részenként újra beilleszteni, de úgy gondolom, teljesen megérte. Életem munkája ez a blog, ennyit megérdemelt. :)

Ha esetleg vagytok még, és olvastok még, várom a visszajelzéseket, és hamarosan jövök a következővel! 

Boldog új évet nektek ♥ xo

65th chapter - Right?

-*- Justin szemszöge -*-

Mondatom, mint a nem létező por ebben a multimilliomos házban, úgy keringett. Éreztem, amint a belső szerveim is ezt a három szót kántálják ebben a hatalmas csendben. Emily – az én gyönyörűségem, a mindenem -, tökéletesen meztelen testével fagyott meg előttem. 

Nem az orgazmus beszélt belőlem. Tényleg vele képzeltem el a hátralévő életemet, hiába csak pár hónapja ismerem őt. Rettegve, ám valamelyest magabiztosan, bátorkodtam felé lépni, és szinte észrevehetetlenül megsimítani a karját. Őrültem félem a reakciójától, hogy kidob, hogy mindent elrontottam, s már épp kezdtem volna bocsánatért esedezni, amikor Emily végre megszólalt.

- Tényleg ezt akarod? – kérdte óvatosan. Tekintete egyszerre volt reménnyel teli és szkeptikus, amit nem csodálok. A mostani hangulatingadozásaim rányomták a bélyegét a bizalmára.

- Mindennél jobban – amennyire csak tudtam, határozottan kiegyenesedtem. – Tudom, hogy nem a legromantikusabb egy zuhanyzóban megbeszélni ezt, de úgy érzem, senki más érintését nem tudnám elviselni magamon. Megkaptam a legjobbat, akiről valaha álmodtam, és annyiszor voltam már hülye, de tudom, ha eleresztenélek, az egész életem onnantól kezdve egy fekete lyuk lenne – néztem mélyen a szemébe. – Én lennék a világ legszerencsésebb balfasza, ha megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz.

Ugyan az utolsó csempe is csöpögött a párától, így is látható volt, ahogyan a szépség szeme beködösödött, majd egy kósza könnycseppet eresztett szabadjára. A szívem már háromszor körbe futotta a földet lélekben, izzadtam és megrökönyödve vártam, hogy végre mondjon valamit. 

- Igen – felelte, s gyorsan beleugrott a karjaimba. – Igen, igen, igen – heves, gyors puszijai túláradó melegséggel telítették be a szívemet, miközben igyekeztem megtartani mindkettőnket a csúszós padlón. – Szeretnék a feleséged lenni.

Szavai sokkhatásként, mintegy instant villámcsapással értek el hozzám, s beszéd helyett inkább csak hosszasan megcsókoltam. Amúgy sem tudott volna egyetlen szótár sem találni olyan jelzőt, ami megfelelően kifejezte volna, mennyire boldog voltam.

Utoljára kihasználtam a helyzetet, és birtoklóan végigfuttattam a kezem Emily törékeny testén, elidőzve a melle körül, melyet csókja közben a kezembe vettem. Kéjesen nyögött egyet, majd váratlanul megszakította a csókot, és mélyen belenézett a szemembe. 

- Az életemre esküszöm, hogy nem láttam még egy ilyen vonzó férfit, mint amilyen te vagy ruha nélkül – suttogta, majd gyorsan végiglegeltette a szemét rajtam. Sosem gondoltam volna, hogy én, aki már annyi nővel volt életében, zavarba jön, amikor valaki ilyet mond nekem, de Emily még ezt is elérte nálam. Szégyellősen lehajtottam a fejem egy pillanatra, majd mosolyogva felnéztem rá.

- Emily, ha tudnád, mennyire gyönyörűnek talállak, sosem hordanál semmit körülöttem – pusziltam homlokon. – Tökéletes vagy. 

- Csak veled együtt vagyok tökéletes. Szeretlek, Justin – simította hátra a víztől nedves hajamat. 

Tudattam vele, hogy én is mennyire szeretem, majd egy hosszas csókcsata után kikecmeregtünk végre a zuhanyból. Emily már fáradt volt, hisz nehéz napon ment keresztül, s holnap össze is kell pakolnunk az utazáshoz, így gyengéden lefektettem őt az ágyba, kiszaladtam megnézni a testvéreimet – mélyen, összebújva aludtak, ahogy szoktak -, majd befészkeltem magam a félálomban tengő szépségem mellé, s már el is vesztettem az éberségem.

Mikor először kinyitottam a szemem, kisebb pánikroham futott rajtam végig, hiszen ez volt az első éjszakám ebben a lakásban, azt sem tudtam, hol vagyok hirtelen. Azt pedig végképp, hogy Emily miért nem volt mellettem.

Oly hirtelen álltam fel, hogy beleszédültem a mozdulatba; megrémültem. Mi van, ha elment? Hibát követtem el tegnap, amikor úgy kinyíltam neki? Remegő lábakkal kinyitottam a szobaajtót, s azonnal megcsapott egy ellenállhatatlanul finom illat, egyenesen a konyhából. Ahogy lefelé tartottam a lépcsőn, megláttam Emilyt, amint a sercegő bacont forgatja a serpenyőben, miközben Jaxont tartotta fél karjában.

Alig várom, hogy a saját gyerekeinket nyugtassa így. 

Amennyire próbáltam minél halkabban leosonni, Jaxon felkapta a fejét a lábaim dörömbölésére, mire a szépség is észrevett, s egy pillanat alatt húzódott elképesztő mosolyra a szája. Istenem, hogy én mennyire szerelmes vagyok… 

- Jó reggelt, Justin – simította meg az arcom, mikor odaléptem.

- Jó reggelt, szépségem – feleltem, mire beletemetkezett Jaxon ölelésébe. Imádom, hogy még mindig zavarba tudom hozni. – Szia, álomszuszék – piszkáltam meg a testvérem álmos arcát, s csak egy kómás félmosolyt kaptam cserébe.

- Rosszat álmodott – súgta Emily. – Nem tudott aludni, úgyhogy inkább lejöttünk főzni, hogy eltereljem a gondolatait – cirógatta Jaxon göndör haját, majd nyomott egy puszit a feje tetejére. 

- Köszönöm, hogy ennyire törődsz vele – túláradt bennem a szentiment, ahogy figyeltem őket. – El sem tudod képzelni, mennyit jelent nekem, hogy szereted őket, és ők is téged - mondtam. Emily csak melegen mosolygott.

- Ez természetes, Justin. Mindegyikőtök nagyon közel áll hozzám. 

A reggel hátralévő részét így töltöttük. Mikor Jazzy is felébredt, nekiültünk közösen a reggelinek, s mindvégig csak arra tudtam gondolni, mennyire hálás vagyok Istennek, amiért az életembe keverte Emilyt. Évekkel ezelőtt volt utoljára ilyen nyugodt és meghitt családi étkezésem, mint ma.

- Ma el kell kezdenünk pakolni – bukott ki Emily száján a tény, mire a két kicsi felkapta a fejét. Hát persze, ők még nem is tudnak róla.

- Hova megyünk? Ugye nem kell elköltözi? – pánikolt a kishúgom, s mielőtt reflexszerűen meg tudtam volna nyugtatni, Emily közel húzta őt magához, s megnyugtatóan simogatta a karját.

- Ne félj, soha többé nem kell innen elmennetek, picúr – súgta, majd jelentőségteljesen rám nézett. Azt akarta, hogy én mondjam el nekik.

- Kirándulni megyünk – széles mosollyal közöltem -, olyan helyre, ahol van úszómedence, óriási ágy, és képzeljétek… - húztam az időt, hogy minél izgatottabbak legyenek -, még saját játszótér is.

- Saját játszótér?! – összhangban szólaltak fel, mire a mellettem ülő szépség kuncogni kezdett. Elolvasztotta az egész szívem.

Onnantól kezdve a kicsiket le sem lehetett lőni. Még jó, hogy csak egy nappal előtte mondtuk el nekik a hírt, mert az őrületbe kergettek volna egy idő után. Mégis, valamelyest sikerült őket lenyugtatni egy kis mesenézéssel, na meg persze Emily isteni főztjével, amitől még a libabőr is végigfutott rajtam.

Kora délután volt már, amikor el kellett búcsúznunk egy kis időre. Emily előttem hívta fel a mentőszolgálatot indulása előtt, hogy szállítsák be anyát a kórházba. Nem tellett bele egy órába, már vissza is kapta hívását, miszerint anyát ellátták, s semmi súlyos baja nincs, csak ismét kórosan vitaminhiányos. Kissé lelkiismeret-furdalást kaptam, amiért így elhanyagoltam, de annyira megbántott… nem bírtam már az ő érdekeit nézni tovább. 

- Olyan jó lenne, ha maradhatnál – húztam vissza kissé a lányt, aki úgy elcsavarta a fejemet. Nem akartam nélküle létezni sem.

- Muszáj mennem – húzta a szépségem a száját. – Még el kell intéznem egy csomó dolgot a tűzesettel kapcsolatban, össze kell pakolnom, és valahogy Leaht is le kellene nyugtatnom – rágcsálta a szája szélét, mire ösztönösen odakaptam a kezemmel, hogy kizökkentsem. 

- De csak akkor engedlek el, ha megígéred, hogy ma is velem alszol – vontam az ölelésembe. Már most hiányzott, és még el sem ment.

- Minden este veled alszom. Nem akarok nélküled lefeküdni – mondta, majd belebújt a nyakam hajlatába.

- Nem is kell, Emily. Itt vagyok neked – pusziltam meg a homlokát, s egy tekintetcserével jeleztük egymásnak a szót, hogy „szeretlek”.

Miután Emily kilépett az ajtón, már szinte csak vártam. Vártam, és vártam, hogy mikor jelenik meg Drake az ajtómban, és vonszol el egy újabb gyakorlatra. Mivel tudtam, hogy ez nem fog megtörténni, és nem akartam a kicsiket sem veszélybe sodorni, felhívtam Ambert, akinek a telefonszáma ott csüngött a hűtő falán, hogy vigyázzon a kicsikre. Eszem ágában sem volt őket egyedül hagyni többé. Azok után nem, amik történtek. 

Elsétáltam a házunkig, és két percet sem töltöttem el sétálgatással, a fekete terepjáró megjelent előttem. Ki gondolta volna.

- Jól ki vagy virulva, kölyök – Drake a visszapillantóból méregetett fel-alá. – Csak nem csaj van a képben?

Ugyan napszemüveget viselt, de szinte láttam, ahogy rám kacsintott, és ettől kényelmetlenül éreztem magam. Még csak válaszra sem méltattam. Senkinek nincs köze hozzám, és a szerelmi életemhez. Úgy tűnt, mint aki valamelyest megértette, hogy nem szándékozom beszélni semmiről, mégis, a kínos csend kezdett a kelleténél jobban rám ülni. Sóhajtottam egyet, mikor megérkeztünk. Végre nem vagyok bezárva vele egy szűk SUV-ba.

Benn leültem a szokásos helyemre, amely Ryan mellett lett volna, viszont mióta helyet cserélt ezzel a nagydarab sráccal, nem éreztem túl kényelmesen magam. Na nem mintha lett volna bármi kényelem ebben az egész szcenárióban. 

- A mai nap lesz az utolsó tréning egy hétig – jelentette be hirtelen Drake, mire a belső szerveim mintha egyszerre estek volna le megkönnyebbülésükben. Mennyire jó, hogy így nyugalomban elutazhatok. – Addig is Lorenzo fog nektek pár lövési technikát tanítani – mondta, majd egy lezser kézmozdulattal jelezte is, hogy induljunk meg. – Ryan, te velem jössz – épp elkaptam az utasítását, miközben mentem a lőtér felé.

Vajon mit akarhat tőle Drake? Talán tett valami rosszat? Kizárt. Akkor már nem állna itt előttem.

Elhessegettem a gondolatokat a fejemből, és próbáltam Lorenzo félig spanyol utastásaira hallgatni, miközben azon kattogtam, hogy időben hazaérjek, mielőtt Emily betoppanna a házba. El sem tudom képzelni, hogyan magyaráznám, ha nem lennék otthon.

- Hé – hallottam egy erőteljesen felém irányuló hangot. Megfordulva az egyik B szektoros srácot láttam, amint felém tart. – Te vagy az új vezetőnk, igaz? – állt meg előttem. Ó, a picsába, már el is felejtettem, hogy halálra vagyok ítélve.

- Igen – feleltem, mint akinek a fogát húzzák. A következő akcióban fogok meghalni, ez már ezer százalékig biztos.

- Oliver – nyújtotta a kezét, mire viszonoztam bemutatkozását. – Én voltam az előző vezető. Csak egy hajszálon múlott a halálom – mondta, majd felhúzta a pólóját, melytől láthatóvá vált egy körülbelül tíz centis varrott seb közvetlenül a szíve mellett. Lesápadtam. Nem halhatok meg. Nem hagyhatom Emilyt magára. – Ha nem akarsz így járni, a következő alkalommal edz velem. Megtanítom, ki miben a legjobb. Már aki még él, persze – mormogta az orra alatt utolsó mondatát. Remek, ettől aztán Etna vulkánként fog kitörni az önbizalmam. 

- Rendben – nyeltem egy nagyot, még mindig a sebét bámulva a pólóján keresztül. – Kösz a segítséget.

Nem is válaszolt, csak bólintott, s elsétált. Nem értettem, miért engem tesz Drake a csoport élére, amikor még életben van az eredeti vezető, ugyanakkor valamelyest felfogtam. Oliver valószínűleg túl értékes ember ahhoz, hogy Drake elveszítse. A korából és a tetoválásokból ítélve hosszú ideje lehet itt. Túl hosszú ideje. 

Mióta csak Drake elrabolt az első találkozáskor, ez volt a legrövidebb edzés. Már nem is foglalkoztam a revolverrel a kezemben, hisz tudtam, hogy úgyis használnom kell majd, és a túláradó idegességem nem fog segíteni, amikor három oldalról lőnek rám. A célzás is egyre jobban ment, bár szívre még mindig könnyebben lőttem, mint fejre. Gyakorolnom kell, bármennyire is undorodom magamtól emiatt. 

Kettőt pislogtam, s máris azon kaptam magam, hogy Drake kocsijában ülök, s hazafelé tartok. Égtek a végtagjaim Emily érintéséért, s másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy nyugodt négy napot tölthetek el vele holnaptól, s nem fog belezavarni semmi a kettőnk békéjébe. 

- Azért csak óvatosan a nőkkel, kölyök. Tudod, hogy egy magadfajta sosem fog megmaradni egy mellett – Drake egyenest a lelkem legutolsó kapujába bámult, amikor ezeket a szavakat döfte belém, s olyannyira meglepődtem, hogy hirtelen pislogni is elfelejtettem.

- Talán nem ismersz eléggé. Vagy inkább egyáltalán – feleltem, majd szinte kiugrottam a kocsiból. Nem voltam kíváncsi a reakciójára. Tudom jól, hogy senkinek nem kellenék, de Emily lát bennem valamit. Ő szeret, és én is szeretem őt. Ez nem csak egy futókapcsolat. Egyszer a feleségem lesz, és tőle lesz az összes gyerekem. Tudom. Hisz ő is ezt akarja.

Ugye? 

Kiráztam a fejemből ezeket a mérgező gondolatokat. Nem hagyhattam, hogy bárki elrontsa ezt a ritka meghittséget bennem, amit az elmúlt napok hoztak az életembe. 

Bementem a házba, mintha tényleg ott lenne az otthonom, nehogy Drake bármit is sejtsen a hollétemről. Kissé megilletődtem, amikor beléptem, jó pár napja nem jártam itt. Látszott, ahogy anya sietve pakolt el, amikor jöttek érte a mentősök. Nem is akartam egy percnél tovább időt tölteni abban a lyukban; megfogtam magam, és sietve, szigorúan a sötétben, elindultam a valódi otthonom felé.

Amber még ott volt, szerencsére nem értem haza túl későn, este hetet ütött az óra. Millió köszönetet mondtam neki, amiért vigyázott a testvéreimre. Még mesét is olvasott nekik, ahogy hirtelen kivettem Jazzy szavaiból. Távozása után hagytam a gyerekeket együtt játszani, amíg vettem egy hipergyors mintha-mi-sem-történt-volna fürdőt, s alig léptem ki a fürdőszobából, Emily apró lépteit hallottam a lépcsőn közeledni.

Bassza meg, ezt kiszámoltam. 

Sziasztok!

Már meg sem merek szólalni. Szerencsére nem ütötte meg az egy évet a hallgatásom, csak a kilenc hónapot, de a lényeg, hogy újra itt vagyok, ezen az ikonikus napon. Hiszen pont ma jött ki Justin albuma is évek után, és annyira büszke vagyok rá, hogy azt szavakkal sem tudom leírni.
Na de. Remélem nem tűntetek még el az éterben, és lesz, aki végigviszi velem ezt a Jemily kalandot. Már nem sok van hátra, ígérem! Pár rész, és - még én sem hiszem el - befejezem. Már úgy várom, hogy egy kerek sztorit tudjak nektek felmutati!
Bízom benne, hogy nem okoztam nektek túl nagy csalódást ezzel a résszel, bár kicsit langyos lett, én is tudom.
Kíváncsian várom az észrevételeket, már ha lesznek még, és addig is köszönöm mindenkinek, aki még olvassa az irományom. :)
Találkozunk hamarosan xoxo

64th chapter - Shower thoughts

-*- Emily szemszöge -*-

- Emily, kérlek, mondd el, mi történt – nyugtatgatott Justin, amint égő tüdőmet igyekeztem oxigénnel csillapítani. Úgy éreztem, mintha a levegő pénzbe kerülne, és nekem egy vasam sem lenne a zsebemben. Ránéztem, de aggódó tekintetétől csak még inkább elsírtam magam.

- Bátyus – hallottam egy halvány hangot az ajtóból -, mi a baj?

- Jazzy, hercegnőm – Justin próbálta beletömni a fejem a mellkasába, nehogy a kicsi feldúlt legyen, de már rég késő volt. – Most menj vissza egy kicsit az öcséd mellé, nemsoká jövök, és elaltatlak, rendben? – mély hangjának rezonálása valamiképp nyugtató hatással volt rám, ez mégsem volt elég ahhoz, hogy rendesen lélegezzek. 

- Tudok egyedül is aludni. Csak meg akartam vigasztalni Emily-t – jelentette ki a maga gyermekded határozottságával, s ezzel úgy megszorongatta a szívemet, hogy darabjaira tört. Justinnak megemelkedett a mellkasa attól a nagy sóhajtól, amit Jazzy váltott ki belőle, s szinte hallottam, ahogy a fogaskerekek kattognak az agyában, miként magyarázhatná meg ezt egy hat éves kislánynak.

- Húgocskám, te vagy a legjobb ember, akivel valaha találkoztam – mondta büszkén, de fájdalmasan -, viszont Emily most nagyon feldúlt, és csak én tudom megvigasztalni. De megígérem, hogy holnap odabújhatsz hozzánk, jó? – simogatta meg a testvére fejét, aki eközben közelebb jött hozzánk.

- Jó – egyezett bele Jazzy azonnal. – Szeretlek, Emily – tette hozzá, és óvatosan megcirógatta a vállamat.

- Én is szeretlek, manó – nyögtem ki, majd visszaestem Justin vállgödrébe. A gyerekek tényleg megérzik a bajt.

Miután Jazzy visszament a szobájába, Justin egyetlen szó nélkül felkapott a kanapéról, s a kezében bevitt a hálószobába. Egy köszönetteljes pillantással tudtam neki ezt meghálálni, hiszen borzalmasan gyenge voltam. Letett az ágyra, felkapta a mellette lévő pokrócot, s kettőnkre terítette. Egy pillanatra sem eresztett el.

- Beszélj hozzám, szépségem – súgta, s gyengéden lemorzsolta az arcomról a könnycseppeket. Lágy érintése s erős szorítása olyan szintű biztonságot teremtett bennem, hogy tíz perc elteltével már rendesen vettem a levegőt.

- Felgyulladt – csak ennyit bírtam mondani. A gondolattól is kirázott a hideg.

- Mi gyulladt fel? – Justin elhúzódott tőlem, hogy olvasni tudjon az arcomból. Megijedt.

- Felgyulladt az egész – újabb roham akart rám törni, de nem engedtem. – Az egész életem hamuban van. Nem maradt belőle semmi. Semmi – ráztam a fejem, majd beletemettem a tenyerembe.

Rá se kellett nézzek Justinra, hogy tudjam, bővebb magyarázatot szeretne. Muszáj volt öt perc szünetet kivennem, mielőtt folytatni tudtam volna egyáltalán. 

- Miután a modellek visszaküldtek minden ruhát, visszakerültek a tervezőszobámba – kezdtem bele. – Saját kezűleg húztam fel mindet a babákra, saját kezűleg tettem sorrendbe őket, s ellenőriztem le mindent, mielőtt elmentem volna otthonról. Nem tudom, hol rontottam el – szaladt végig az agyamon minden összeesküvés-elmélet ismét, melyeket tegnap gyártottam le. – Amikor elindultam tőled, szinte ki sem léptem az ajtódon, anya már hívott, hogy baj van. Valaki felgyújtotta a tervezőszobámat – nyögtem végre ki, majd újra a kezeimbe omlottam.

Justin szinte meg sem bírt szólalni a sokktól. Valahogy én is így éreztem.

- De mégis hogyan? – tárta ki kezeit.

- Ez volt az én első kérdésem is – fújtattam. – Az a hely egy kész barikád volt. Senkinek nem volt oda hozzáférése rajtam kívül. Egyedül én, anya, és te jártál odabenn. Még csak Leah-t sem engedtem be soha. El sem tudom képzelni, hogy történhetett – szörnyülködtem. – Az egész életem munkája odavan. Ott tártoltam minden tervrajzomat, jövőbeli elképzeléseket, mindent… 

- Gyere ide, Emily – húzott oda újra magához. – Ne aggódj. Okos vagy és tehetséges. Fogadni mernék, hogy minden benne van a fejedben, amit eddig valaha kiötöltél. A következő divatbemutatót te fogod megnyerni, és megmutatod mindenkinek, hogy téged nem lehet csak úgy összerombolni – nézett mélyen a szemembe. – Kiderítünk mindent. Melletted vagyok – mondta, s én csak ámultam, hogyan tudta pontosan azokat a szavakat mondani, amire szükségem volt. 

- Szeretlek – feleltem. Ki sem fejezhettem volna a hálámat jobban ennél.

- Én is szeretlek, Emily. Nagyon szeretlek – mondta, majd lágy odafigyeléssel megcsókolt. Hiába éreztem a padlón magam, csókja egy szempillantás alatt az egekbe emelt, és csak kapaszkodtam belé, hisz ő volt a mentsváram. 

Alig két másodpercre váltunk el, amikor rezgésbe kezdett a telefonom. Leah neve ugrott a képernyőmre.

- Emily? Jézusom, de örülök, hogy jól vagy – hadarta, s hatalmas hangzavart hallottam mögülle. – Hallottam, mi történt. Senki nem sérült meg?

- Nem, hála istennek – feleltem nagy sokára, miközben Justin beleültetett az ölébe, s velem hallgatta Leah szavait. – Senki nem volt otthon. A kamerákat is kikapcsolták. Valaki pontosan tudta, mit csinál – sóhajtottam. Gyűlöletes ebbe belegondolni.

- Meg fogjuk oldani. A zsaruk biztosan találnak valamit – bíztatott. – Justinnal vagy?

- Igen – pillantottam szemeibe, s a lelkem meg is könnyebbült. – Nem is tudtam volna máshoz jönni, plusz hamarosan el kell kezdenünk készülődni a nyereményútra, szóval…

- Tessék? – vágott közbe Leah. – Velük mész a nyereményútra?

- Velük megyek – mondtam zavartan -, miért?

- Miért? – úgy ismételte el a kérdést, mintha káromkodtam volna. – Istenem, Emily, a legjobb barátnőd vagyok, és még csak eszedbe sem jutottam – hallottam, amint egyre inkább felkúszik az agyvize. – Alig két hónapja ismered ezt a srácot és máris átveszi a helyem? Kösz a bizalmat – dühöngött, majd rám nyomta a telefont.

Meg sem tudtam szólalni, csak néztem a fekete kijelzőre, s próbáltam felfogni, mi történt most. Valaki nem lehet ennyire ignoráns. Szinte a fél világot bejártam Leah-val, Justin viszont még ki sem tette a lábát az államból, mégis miből gondolja, hogy majd itthon fogom hagyni? 

- Igaza van, vele kéne menned – kontrázott rá Justin, akit abban a szent minutumban le tudtam volna csapni ezért. – Ő sokkal jobban megérdemli nálam, nem akarom, hogy…

- Fejezd be – csitítottam. Egy percig sem tűrtem több stresszfaktort tovább. – Már eldőlt. Titeket viszlek, és holnapután indulunk – ellentmondást nem tűrve igyekeztem átsugározni az információt az agyába, hogy felfogja, ez nem vita tárgya. Leah le fog nyugodni. Ezért nem vagyok hajlandó idegeskedni.

- Tudod, ijesztő tudsz lenni, amikor parancsolgatsz – mondta, viszont ahogy ránéztem, láttam a játékosságot a szemében. Hála az égnek, megértette.

- Reméltem is, mert ez olyan tény, mint hogy most itt ülök – magam is meglepődtem, hogy mennyi lelki erőt adott a szimpla érintése, hiszen ha egyedül kellett volna végigfeküdnöm ezt az éjjelt, biztosan egy pillanatra sem nyugodtam volna le. Justin csak félmosolyra húzta a száját, majd elsimította a hajam az arcomból.

- Mit szeretnél csinálni ma este? – kérdte lágyan, s puszit nyomott a szám szélére. Tökéletes arcvonásai megcsillantak a hold fényében, s a sok szar után, ami ma történt, végre annak is jutott hely az agyamban, hogy elismerjem, mennyire szép is.

- Felejteni – mondtam, majd elhúztam a mutatóujjam az állvonalán. Megfeszült, ahogyan a nyakához értem, majd kicsit erősebbre vette a szorítását a combomon. Akar engem.

- Segíthetek felejteni – felelte, s hangszíne egész más tónust vett fel, mint eddig.

- Hogyan? – súgtam. Lenézett a számra, majd vissza.

- Fürödj velem – lehelte ajkaimra kívánságát, s tekintetével csak úgy epekedett a csókomért. 

Mégis hogyan mondhattam volna nemet erre?

Türelmetlenül kaptam a szája után sajátommal, mire kissé felemelt s az egyik lábam áttette a sajátjain, hogy szembe kerüljek vele. Mohón falta az ajkaim, miközben a kezével kisajátította a testem minden porcikáját, s én sem haboztam; felgyűrtem a pólóját, míg nem éreztem mindenütt a bőrét kezem alatt. Justin erre egy gyors mozdulattal felállt velem, majd megindult a fürdő felé, ám előtte nekipasszírozott az ajtó melletti üres falfelületnek, elérve ezzel, hogy az összes létező testrészünk összeforrjon.

Ziháltam. Annyira bele akartam temetkezni, annyira érezni akartam őt, hogy nem győztem kapkodni utána, ahogy nyelvével bebarangolta a szám. Soha senki nem tudott belőlem ennyit kiváltani, soha senki nem tudott velem ilyen szenvedélyes, de mégis gyengéd lenni, s annyira, de annyira meg akartam ezt neki hálálni, hogy a következő, amin kaptam magam, az volt, hogy elkezdtem vetkőztetni.

Vissza akarom adni a tegnap estét. Azt akarom, hogy élvezze.

Ahogy elvált tőlem, megszabadítottam a felsőjétől s levezettem a kezem a nadrágja gombjához, előtte azonban megcsodáltam a gyönyörű, kidolgozott felsőtestét, amint rávetült a fény. Beharaptam az ajkam, mire Justin elkapta a kezeimet, berántott a fürdőbe, s magunkra zárta az ajtót. A benti hangulatvilágítás pont tökéletes atmoszférát nyújtott a helyzethez, szinte mintha még a lámpa is ráállt volna Justin bőrtónusára. Végignéztem rajta, s a nagy csendben pont elkaptam sóhaját, amit ő is pont ugyanezt csinálja velem. Egyszerűen megőrjített. 

Elindult felém, majd szép lassan kigombolta a blúzom, s hagyta, hadd essen az anyag a földre. Hezitálás nélkül pattintotta szét a nadrágomat is, s immáron fehérneműben álltam előtte, miközben ő egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Kezével felszántotta a hátam, s a következő hang a helységben a melltartókapcsom kattanása volt, amint Justin szétnyitotta azt. Megijedtem, ám tudtam, biztonságban van vele a testem, így egy lépést megtettem hátra, s engedtem, hogy a melltartóm a kezében maradjon.

- Emily… – engedte ki reszelősen a nevemet szájából, s mást sem csinált, csak a szinte fedetlen testemet méregette. - Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam – mondta, s közel lépett hozzám, felém magasodva ezzel. – Légy az enyém.

- A tiéd vagyok – s ez volt az utolsó, amit mondhattam, mielőtt rátapasztotta száját az enyémre.

Amint közelebb húzott, s csupasz felsőtestünk érintkezett, mind a ketten felnyögtünk, s csak jobban kapkodtunk a másikért. Ellentmondást nem tűrően rántottam le róla a farmerját, s miközben megtettem, végigsimítottam az erekcióján, amitől Justin szinte belefolyt a karjaimba. Őrjítő érzés volt végre ilyen közel lenni hozzá, s el sem tudtam képzelni, hogy valaha érezhetek még így valaki iránt. Rohadtul szeretem.

Félilluminált állapotban magammal húztam Justint a zuhanyzó mellé s megnyitottam a vizet, miközben a másik kezemmel bőven a boxerében jártam. Megelégeltem a maradék ruhadarabokat magunkon, így lecsúsztattam Justin alsóját, míg ő szinte letépte a bugyim, s immáron semmi akadállyal, kitárulkozva szorítottuk egymás meztelen testét. Összeragasztotta minden valaha széthullt darabomat, minden problémámat, s minden kételyemet, amely valaha felmerült bennem. Őrülten kívántam őt, de még őrültebben akartam, hogy elélvezzen.

Bevezettem a zuhany alá, s megszakadt a csókunk, ahogyan belefolyt arcunkba a víz. Ekkor néztem csak rajta végig igazán; ennél hibátlanabb testet még sosem láttam. Szemem egyből lesiklott az ágyékára, a V-vonalára, amely oly erősen keretezte be az irántam növekedett vágyát. Csillogott minden apró izomkötege, ahogyan levándorolt rajta a víz, s ha lehet, még ellenállhatatlanabb lett, mint volt. Ha tehettem volna, megörökítettem volna.

- Érj hozzám – nyögte kivörösödött arccal, ahogy eláztatta a meleg víz. – Kérlek, Emily… érj hozz- ah – nem hagytam, hogy befejezze, kezembe vettem férfiasságát, nekilöktem a falnak, s elé térdeltem. Sokkal többet akartam, mint szimplán hozzáérni.

Az sem érdekelt, hogy zuhogott rám a víz, sem hogy csúszott a térdem a padlón, egyedül Justin kéjes nyögéseit hallottam, amint a nyelvem rajta játszadozott. Azt akartam, hogy elpárologjon belőle az összes valaha megélt stressz, s csak arra koncentráljon, amit csinálok vele. A látványból adódóan be is vált a tervem: csípőjét a szám ritmusára mozgatta, s szorította a nedves hajamat, miközben hátravetett fejjel telítette be a fürdőt nyögésekkel. Elképesztő látvány volt.

Gyorsítottam, közben a kezemmel kitapintottam a kockás hasát, a V-vonalát, s a fenekét, amire annyira ráfüggtem az utóbbi időben. Egyre erősebben tartotta a fejemet, s remegett meg az érintésem alatt; ebből tudtam, hogy közel jár. 

- El fogok menni – préselte ki két nyögés közt -, kurvára el fogok menni… - s próbált eltolni ám ekkor az egyik kezemmel besegítettem, s a legutolsó pillanatban kirántottam őt a számból hagyván, hogy észveszejtő nyögések közt a nyakamra s a mellemre élvezzen el. 

Annyira kívánatosnak talán még sosem éreztem magam, mint akkor.

Meg sem várta, hogy bármit is mondjak, egyszerűen felkapott, rátett a márvány polcra, s a nyelve máris a csiklómon táncolt. Majdnem kitéptem a haját, amint hozzám ért, s próbáltam nem torkom mélyéről sikítani, nehogy felébresszek minden brooklyni lakost. Keze felkúszott rajtam, hogy markába fogja a mellemet, s tudtam, fél perc sem kell neki, hogy elérje nálam a csúcsot. Nem tévedtem: amint belém helyezte két ujját, tornádóként söpört át rajtam az orgazmus, s olyan erőből szorítottam a kőpolc szélét, hogy féltem, még a végén letöröm. Ívbe feszült a hátam, s közben földrengésként rázott az utóhatás, melyet ez a csodálatos teremtés okozott nekem. Végig tartott, amíg végül el nem ernyedtem, s bele nem folytam Justin karjaiba, aki gyengéden leemelt a földre, s remegő lábaimnak támaszt adott a saját testével. Homályos látásom csak ködösebb lett, amint megcsókolt, s éreztem a saját ízem keveredni az övével, melytől még inkább elvesztettem az eszemet. 

Ezt az ég világon semmi nem fogja felülmúlni.

- Emily, csodálatos vagy – zihálta két csók között, s karolt át közben -, annyira szeretlek téged, annyira… - s abba sem bírta hagyni a csókolózást -, te vagy az életem, te vagy mindenem – úgy kapkodott értem, mintha a forró víz gőzével én is el tudnék párologni, s csak csókolt, s csókolt, míg nem vált el hirtelen, s bámult a szemembe, mint aki mondani akar valamit. 

- Veled akarom leélni az életem – jelentette ki. – Légy a feleségem.

Hát sziasztok!

Basszus, én magam sem hiszem el, hogy most egy résszel sikerült jönnöm, és nem bármi mással. Nekem elég hihetetlen, hogy itt vagyok, képzelem Ti mit érezhettek, már ha persze itt vagytok még. Két év nem kevés idő, annyi telt el az utolsó rész óta, és akármennyire is akartam a legutóbbi bejelentésemkor részt szülni, egyszerűen nem bírtam. Viszont a napokban annyira rám tört a hiányérzet, hogy le kellett ülnöm, és kitalálnom valamit, hogy folytassam ezt, és hát remélem legalább tudtam kárpótolni valamelyest ezt az űberhosszú távollétet. :)

Azt se tudom, valaki észre fogja-e venni, hogy új részt tettem ki, de még ha nem is, akkor sem fogom lógva hagyni szegény agyszüleményemet és a Jemily párosomat. Lehet, hogy még 6 évembe fog telni, hogy befejezzem szegényt, de hát na, legalább próbálkozom, vagy mi...

Remélem, aki elolvassa majd, annak nem okoztam csalódást, s bár tudom, hogy extrém régen voltam itt, várom a visszajelzéseket, ha lesznek. Elvégre, azért keményen odatette magát most a szerelmes párunk, nem? :)

Hogy mikor leszek itt ismét, azt a jóisten tudja. De lehet, hogy még ő se. Azért egyszer biztosan befejezem, már tényleg nem sok van hátra, maximum 10 rész, és véget ér a Broken maraton. Várom is, meg nem is, hatalmas részem ez a hosszú költemény itt, és nekem is jó érzés lenne végre egyszer be is fejezni, amit elkezdtem.

Aki még itt van, azt puszilom, és köszönöm, hogy kitart mellettem még az évek után is. Változatlanul szeretlek titeket ♥

Életjel

Hát sziasztok, srácok!

Jó ég. Azt sem tudom, mit mondjak. Mióta utoljára jártam a blogomon, az életem még teljesen más vonalakon futott. Beszéltem nektek a depressziómról, hogy rosszul voltam, egyébmás. Azóta elmondhatom, hogy ebből úgy-ahogy kigyógyultam. A kemény downhillnek azonban az lett a következménye, hogy újból meg kell ismernem magam, újból vissza kell lendüljek a régi kerékvágásba - egy jó pár újítással, persze. 

Egyik nap eszembe jutott a blogom, amikor beszélgettem egy régi ismerőssel, aki már évek óta az életem része, és valami nagyon nagy lelkiismeret-furdalás szerű szikla ült rá a szívemre. Nagyon csúnyán elhanyagoltam a Brokent, de mentségemre szóljon, nem csak ezt. Az utóbbi egy évben aligha csináltam valamit, ami produktív. Belecsöppentem ebbe a mókuskerékbe - munka, evés, alvás, depresszió, és így tovább -, amiből kiugrani még mindig nem tudtam, inkább mondom azt, hogy féllábbal már lassítom a kereket. Úgy éreztem azonban, hogy valamiféle jelet muszáj nektek adnom, hogy nem felejtettem el ezt a projektet, de főleg titeket nem. 

Annyi lelket öntöttetek belém az elmúlt években, hogy azt le sem tudom írni nektek. Nekiültem az összes eddigi kommentnek, amit valaha hagytatok - 504 darab van, elvoltam velük -, és elpityeredtem. Sosem láttátok az arcom, sosem találkoztunk, és mégis mennyire jó dolgokat mondtatok. Néha olyan mélységben, amire gondolni sem mertem volna. Rémisztő, ahogyan az írásomon keresztül belém láttatok, szerettétek, amit csinálok, támogattatok, és úgy olvastatok, mintha kötelező lett volna. Ez egy olyan élmény, amit ha tehetném, minden egyes emberen végigfuttatnék, hogy érezze, mennyire felemelő. Számomra sokáig - és még mindig - ez volt az, ami felért a világegyetemmel. 

Tavaly körülbelül ugyanekkor megígértem nektek, hogy nem fogom abbahagyni ezt a blogot. Azóta sokan írtátok itt-ott, hogy merre vagyok, élek-e még, mi van velem, ezért is írom ezt a posztot. Valószínűleg sokat rizsázok - ezért bocsánat -, de valahogy olyan érzelgőssé tett a tény, hogy írok, hogy még én is meg vagyok lepve. 

Lényeg a lényeg: itt vagyok. Nem hagyom sem magamat, de főleg titeket cserben azzal, hogy ez a sztori csak úgy el legyen vágva. És egy szó mint száz, szerettelek volna titeket megnyugtatni, hogy folytatom. És remélem, nagyon remélem, hogy még vagytok, akiket ez érdekel, akik keresik és várják a következő részt, hiszen ha a száz nem is, de 80 erős feliratkozó kigyűlt azóta, és ez máris egy űber nagy szám nekem. Köszönöm nektek a sok inspirációt és a hozzászólásaitokat, a kedvességeteket - mindent. Legyetek készen.

I'm back. 

New chapter coming soon. ♥

63rd chapter - As you wish

-*- Justin szemszöge -*- 

Hogy boldog vagyok-e? Nem, ez nem a legmegfelelőbb kifejezés. Úgy érzem magam, mint akinek levették a válláról az összes terhét; mint akinek rávarrták a mosolyt az arcára. Még az idióta Drake sem érdekel az idióta maffiájával. Ölj meg, akassz fel – kit érdekel? Szerelmes vagyok, a kurva életbe. 

Fogva a puha, apró kezét ennek a gyönyörű teremtésnek itt mellettem, inkognitóban sétáltunk Brooklyn utcáin, hogy paparazzik nélkül megússzuk az utunkat az átmeneti házunkig. Ennek ellenére megmutattam a világnak a 32-es mosolyomat – nem kétlem, hogyha lett volna több fogam, még az is látszódott volna. Olyan büszke, olyan teljes voltam mellette, hogy ha akartam sem tudtam volna elengedni. Végre teljesen feszültségmentes a légkör körülöttünk. 

Emily Jaxont tartotta a karjaiban, míg én Jazzyt vezettem magam mellett. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, és ez a gondolat megnyugtatta a szívemet. Tizenhét éves vagyok, de igen, ezzel a lánnyal akarok lenni egészen addig, míg látom a szemeit rám csillogni. És megnyugtató, hogy az ő arca sem tükröz mást; érzem, amint boldog mellettem, és ettől a legerősebb férfinek érzem magam a világon. 

- …tizenöt, tizenhat! Megjöttünk! – Jazzy izgatott sikolya zökkentett ki az ábrándozásomból.  

Mind megálltunk a ház előtt, már kívülről is elképesztő volt. Szinte éreztem, amint máris otthon vagyok, pedig még csak nem is láttam belülről. Nem volt nagy, és egy eldugott kis utcában helyezkedett el – tökéletes. Megszorítva Emily kezét megindultunk befelé, miután kinyitotta a kapuajtót. A kicsik előrefutottak, s én kihasználtam az alkalmat, hogy átkaroljam a szeretett lányt derekánál fogva, s magamhoz húzzam. Úgy imádom, amikor a közelemben van. 

- Szeretném, hogy tudd, bármilyen is a ház belseje, köszönöm, hogy biztonságba helyezted a testvéreim – olyan őszinte voltam, amennyire csak lehetséges volt, s Emily száját csak egy apró mosoly hagyta el, mielőtt megcsókolt. 

- Szeretlek, Justin. Ez az alap – mondta, s kezdtem őrült tinilánynak érezni magam, akit jól megbolondított valami rocksztár egyetlen pillantással. Kétségkívül elpuhányodtam, de nem érdekelt. Erősebbnek éreztem magam, mint valaha. 

- Bátyus nézd, van egy saját hintaágyunk! – a hiperaktív Jazzy körbefutott a telken, s boldogan konstatált mindent, míg Jaxon csak ámult a zárt ajtó előtt. Emily vigyorogva kutatta elő a megfelelő kulcsot, s kinyitotta előtte a bejáratot, majd hagyta, hogy először ők vegyék birtokukba a lakást. 

- Azta! - annyira egyszerre mondták, mintha meg lett volna beszélve. Sosem láttam még őket ilyesféle összhangban, mint ahogyan szavak nélkül bámulták a házat, s nem tehettem mást, csak csináltam utánuk.  

A falak egyszerű fehéren világítottak, némi kék részlettel, hogy megtörjék a teret. A konyhában ránézésre volt legalább öt olyan gép, amiről fogalmam sem volt, hogy mi az, de fényesebben csillogott az összes, mint a nap. Egy kisebb nappalival volt összenyitva, halványbarna bútorokkal és egy nagy LCD képernyős tévével a falon, mellette pedig a lépcsővel a második emeletre.  

Elállt az összes lélegzetem. 

- Emily, ez... - hirtelen megfelelő szót sem találtam rá, hogy kifejezzem, mennyire elájultam. 

- Menjünk a második emeletre - húzott befelé mosolyogva, én pedig megbabonázva mentem utána, mint egy szellemi fogyatékos. 

Követve a szépségemet, felmentünk a csigalépcsőn, ahol jóval kisebb tér volt, mint lent. Három fehér ajtó vett körül minket – az egyikről meg tudtam állapítani, hogy a mosdó ajtaja, hisz rá volt akasztva egy arany színű jelzés. A másik két szoba volt csak igazán a rejtély.  

- Ez lesz a ti szobátok - mondta Emily, s rámutatott a középső ajtóra, majd ki is nyitotta azt. Amint résnyire beláttak a testvéreim, újból hihetetlen összhangban kiáltottak fel. 

- Videójáték! - és már birtokba is vették a helyüket. Emeletes ágyuk lesz – biztos Jazzy akar majd felül aludni -, és két nagy ablakuk, melytől a fény beragyogja az egész szobát, valamint beépített szekrények, amiket ki sem kell nyitnom, máris látom, hogy hatalmasak. Tökéletes nekik.  

- Gyere, nézzük a tiédet - fordult velem szembe Emily, és hirtelenjében már nem is volt olyan érdekes a lakás - minden figyelmem elvette a túláradó szépsége. A kicsiket otthagytuk kitombolni magukat, míg mi átosontunk a mellettünk lévő szobába.  

Franciaágy. Erkély. Egész tükör. Külön fürdőszoba. Külön TV. Megszólalni sem tudtam. 

- Tetszik? - reménytelien kérdte Emily, de a sokk nem hagyott szavakat kipréselni a torkomon.  

- Hogy tetszik-e? Hogy tetszik-e? - el sem hittem, hogy ez egyáltalán kérdés. - Fantasztikus. Hibátlan. Nincsenek szavaim. Nem érdemlem meg, hogy ilyen körülmények között éljek - mondtam ki, ami először eszembe jutott, de még szinte ki sem ejtettem a számon, Emily máris az arcomért nyúlt, hogy kényszerítse a szemkontaktust. 

- Verd ki ezt a fejedből. Megérdemled. A testvéreid megérdemlik. Ne legyél túl szigorú magaddal szemben – simogatott, hisz tudta, hogy attól meglágyulok. 

- Mondtam már, hogy szeretlek? - húztam magamhoz, amint feleszméltem.  

- Nem elégszer - mosolygott, s a szája már az enyémen is volt.  

Annyi lélekjelenlétem még éppen akadt, hogy behúzzam az ajtót magam után, nehogy a kicsik valami olyan jelentre törjenek át hozzánk, ami nem éppen nekik való. Gyengéden felemeltem a lányt, akit úgy imádok, s vigyázva rá lefektettem a hatalmas franciaágyra, hogy aztán felé kerekedhessek. Összefonódtunk, s csak húztuk egymást magunk felé, mintha lenne még közelebb. Esküszöm, ha lehetne, mást sem csinálnék, csak vele feküdnék az ágyban egész nap, hisz miért akarnék felkelni, ha az egész világom a kezemben van?

- Aludj ma velem - súgtam a szájába két csók között.  

- Itt? - cirógatta a csípőm a felsőm alatt, amellyel teljesen megbolondított.  

- Itt – feleltem egy puszi kíséretében. - Minden reggelt veled akarok kezdeni - őszintén néztem a szemébe, hisz a szívemből beszéltem, s át is jöhetett számára, ugyanis fülig ért a mosolya. 

- Ahogy óhajtja, Mr. Bieber – kuncogott, s mit is tehettem volna mást, mint hogy megcsókolom.  

A testvéreim ezt a boldog pillanatot választották, hogy csatlakozzanak hozzánk - szerencsére még épp időben szétugrottunk Emilyvel. Látszott az arcukon, hogy az öröm már olyannyira túláradó, hogy lassan el sem fér bennük. Elképesztően boldog voltam, hogy így láthatom őket.  

- Úristen, már ennyi az idő? - ugrott fel Emily.  - Lassan hazaérnek a szüleim és megígértem nekik, hogy ma velük vacsorázok - simította hátra a hajamat nagy siettségében, s bár a puszta gondolattól is megfeszültem, hogy el kell engednem, nem volt más választásom. Nekem is igyekeznem kell Drake akciójára.  

- Rendben, szépségem - mondtam, mire a füléig pirult. Imádom, amikor ilyesmit váltok ki belőle.  

- Estére visszajövök. Szeretlek - csókolt meg, s időm sem volt neki válaszolni, már rohant is hazafelé. Ó, bár ne kéne hajnal egykor kiosonnom mellőle, csak hogy megtanuljak ölni.  

Miután elment Emily, a valóság érdes keze jól pofon csapott; hogyan fogom összehozni Drake akcióit és Emilyt, ha ennyi időt fogunk együtt tölteni? Szinte lehetetlen anélkül, hogy lebuknék. Legalább abból a szempontból hátradőlhetek, hogy tudom, a testvéreimnek jó helye van, és sehová nem tudnak menni, ha bezárom az ajtót. Mégis, a tény az tény - a halált kell választanom, hogy éljek.  

Szerencsére Jazzy és Jaxon jól kitombolták magukat, mire ott volt az idő, hogy mennem kellett. Siettem, ahogy tudtam, hiszen vissza kellett érnem kilencre; Emilyék körülbelül akkor végeznek a vacsorával, és még le kell mosnom magamról a maffiát, ha hazaérek. 

Ha hazaérek.  

Meglepő módon Ryan helyet cserélt egy számomra csak látásból ismerős fickóval - itt már biztos, hogy valami folyik a háttérben, amiről nem tudok, pedig kurvára kéne. A múltkori heves beszélgetésünk pedig csak még inkább megerősíti bennem, hogy ez a dolog nem holmi gyerekjáték. Itt valami nagy gáz van. 

- A ma hajnali edzést kiváltjuk a mostani próbaakcióval - jelentette ki Drake. Igyekeztem úgy fellélegezni, hogy közben ne járjak örömtáncot és írjam fel az égre, hogy köszönöm - így nyugalomban tölthetem együtt az éjszakát a lánnyal, akit szeretek. - Mindenkitől kétszáz százalékos teljesítményt várok el, amiért szorít az idő. Ne teszteljétek a türelmem, mert kurvára nincs – mondta, és ezzel valahogy együtt éreztem. - Hajrá.  

Ez alkalommal már valamivel magabiztosabban fogtam meg a pisztolyt, mivel tudtam, hogy ez vár rám. Bábukat tettek elénk, szíven és homlokon kellett őket találni. Mivel mindig is szerettem kipróbálni magam sportok terén, volt egy kis célérzékem a paintball kapcsán, ami most megmentette az életem, hisz az öt töltényből egy ment csak félre. Vállon veregettem magam gondolatban, hisz tudtam, hogy ha Drake nem is, de Lorenzo egész biztosan figyel, és rohadtul nem akartam az lenni, akinek levágják valamijét az este folyamán. 

- A kölyök profi. Meglátszik rajta, hogy ölt már embert - konstatálta büszkén Drake. Már elnézést, de mi a fasz? - Rakjuk őt a B szektor vezérének. Mit szólsz, Lorenzo? - fordult jobbra. Már elnézést, de MI A FASZ? 

- Nincs veszteni valónk. Ha hibázik, úgyis megdöglik - felelte a spanyol gyilkos. Már meg sem kérdezem, hogy mi a fasz.  

Drake merőadta nyugalommal sétált oda hozzám - mintha nem tudná, hogy hallottam, amit beszéltek -, és adott egy apró kézjelzést, hogy tegyem le a pisztolyt. Ó, pedig úgy képen lőnélek. 

- Kölyök, a B szektor tele van újoncokkal - kezdte. - Ugyan te vagy a legújabb a csoportban, de nézd meg őket - intett feléjük, s láttam, hogy egyikőjük majdnem baleseti öngyilkosságot követett el, hisz fordítva tartotta a pisztolyt, a másik kettő pedig bement a pályára, miközben tartott a tréning. - Édes istenem, de borzalmasak - sóhajtott Drake reménytelenül, de már vissza is vette a kemény srác szerepét. - Szeretném, ha te lennél az osztagvezető. Van benned valami, amiben bízok - mondta, s most kifejezetten őszintén beszélt hozzám. Jaj, de édes.  

- A B szektor tudtommal az első, ami meghal – vetettem fel, hiszen láttam már, hogy mindig őket küldik előre figyelemelterelésként, hogy az A-sok tudjanak a cél irányába nyomulni. És én kurvára nem akarok erre a sorsra jutni. 

- Ha te vezeted őket, akkor nem így lesz - kontrázott, én pedig reflexből fújtattam egyet. Mi a fenéért akar a vesztembe küldeni? - Hogy túléld, berakom melléd Butlert. Eddig ő volt a vezető, de ha a legutóbbi küldetésnél nem használod a vörös kódot, 21-es tönkre vágja a tervünket - ecsetelte, s kissé meglepett, hogy ennyi bizalma van felém. Mégsem volt megnyugtató, hisz az isten szerelmére, pont Ryant nyomja be mellém? Egyre jobb ez az este. 

- Legyen – feleltem egyszerűen. Tudtam, hogy más válasz nem létezik számára, mint az igen, és mi tagadás, nem hiányzott egy öt milliméteres töltény a jobb halántékomba. 

- Ez a beszéd - vigyorgott, melytől látható lett az arany tömés a fogában. - Holnap találkozunk. Neked nincs több dolgod itt – veregetett meg, s hirtelenjében el is szállt a félelmem a vezetői szereppel kapcsolatban; belém költözött a tudat, hogy amint hazaérek, nincs más dolgom, csak várni Emilyt, hogy kettesben lehessünk. 

A lehető legnagyobb örömmel követtem Drake-t, mikor közölte, hogy hazavisz, s sikerült úgy kimennem, hogy Ryan sokatmondó pillantását sem kellett elviselnem, amiért éppen gyakorlaton volt. Nem szóltam a sofőrnek, hogy ne a szokott helyen tegyen ki, mert így, hogy hamarabb végeztem, még volt időm benézni otthonra, hogy anyával mi van. Benyitni nem voltam hajlandó, csak az ablakon kukucskáltam be. Éppen sütött valamit, s ahogy oldalra fordult, már láttam, hogy kissé jobb színben van. Talán csak kell neki az egyedüllét, hogy helyre jöjjön.  

Kicsit megszedtem a lépteim, hogy mihamarabb elérjem a célállomást, és a lehető leghalkabban lépkedtem felfelé a lépcsőn. Szinte hihetetlen, hogy Jazzy és Jaxon sosem ébrednek fel, amikor elmegyek, sőt, még ugyanabban a pozícióban is fekszenek, mint mikor elmentem. Megáldott velük az isten.  

Abban az időben jártunk már, hogy Emily betoppanjon, úgyhogy megejtettem egy gyors zuhanyt - öntisztító fürdőszoba?! - és már le is szaladtam a nappaliba, hogy aztán türelmetlenül várjam az érkezését. Sem tévét, sem zenét nem kapcsoltam, hisz úgy el voltam már szokva ezektől, hogy nem is éreztem szükségüket; amúgy sem tudta volna semmi elterelni a figyelmem az izgatott várakozásomról.  

Helyette fogtam, és feltérképeztem a konyhát - talán legközelebb lenyűgözöm Emilyt a nem létező főzőtudományommal. Muszáj lesz a kicsikkel is időt töltenem, és nem ehetnek ők sem állandóan madárkaját, így kénytelen leszek valamit mihamarabb megtanulni.  

Épp nyakig benne voltam a tányéros szekrényben, amikor végre valahára megszólalt a csengő. Majdnem kidobtam a kezemből az étkészletet, olyannyira siettem, s kapkodva a kulcsokkal már nyitottam is az ajtót. A nagy hévben kiesett a kezemből a csomó, felkaptam, visszanéztem, s azzal a lendülettel kővé is dermedt az arcom. 

Emily volt. Zokogott. 

Hát sziasztok!

Szavak nincsenek, mennyire hiányzott az írás. Ez a laptop nélküli élet egyszerűen felemelő (se). De mire jó az éjszakás műszak nemde? De biza!
Rémesen sok volt a kimaradás, és mint mindig, most is azt érzem, hogy eléggé semmilyen részt hoztam most nektek, de úgy kizökkentem, hogy csoda, egyáltalán emlékeztem, hogyan kell használni a billentyűzetet.
Láttam az összes kommentet, amit a legutolsó részem illetve a bejelentésem alatt hagytatok, és nem is tudok mást hozzáfűzni, mint hogy őrülten köszönöm mindenkinek. Ezúttal a lehető legkomolyabban.
Elárulom nektek, évek óta a depresszió halványabbik fajtájával küzdök, ami sajnos erősödött az utóbbi hónapokban a sok csalódásnak köszönhetően. Nem volt lehetőségem írni, és sajnos tudom, hogy ha lett volna, akkor sem ment volna. A felkelés is nehezemre esik sokszor. Minden erőmmel igyekeztem mindig is összekapni magam mihamarabb, most sajnos nem ment. Nem is igazán beszélek erről senkinek, és ez az első alkalom, hogy megemlítem ezt ilyen nyilvánosan, de úgy érzem, nem szabad félvállról venni ezt a témát. Még mindig nem vagyok jól, de legalább már tartok valamerre, és tudom, hogy belőletek mindig tudok erőt meríteni. Rosszabb napjaimon a kommentjeiteket olvasom, hogy valamelyest érezzem, hogy élek, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy vagytok nekem.
Kedves Kylie, hozzád külön szólok: az irományod egyszerűen elöntötte a szívemet valami ismeretlen meleg érzéssel és ez olyan nagy erőt töltött belém, mint amilyet régen éreztem. Nagyon köszönöm a soraidat, és bár sok mindent mérhetetlen túlzásnak tartok, azért őrülten hálás vagyok, és megtisztelve érzem magam, hogy így tekintesz rám. Máris érdemes volt felkelni azért, hogy ezt elolvashassam.
Meg sem tudom elégszer köszönni nektek, és bocsánat, hogy ennyit érzelgek meg panaszkodom, bizonyára legtöbben el sem olvassátok, amit megértek, de szeretném, ha tudnátok, hogy ha ti is szenvedtek, nem vagytok egyedül, és nem kell magatokba zárkóznotok. Ha kellek, én mindig itt leszek nektek, felkereshettek akárhol, nagyon szívesen meghallgatok mindenkit mindenféle témában. Elvégre, mi belieberek tartsunk össze. :)
Gőzöm nincs, mikor tudok legközelebb résszel szolgálni. Erőn felül igyekszem, ígérem. Addig is jó olvasást, remélem tetszett, várom a kommenteket, és találkozunk legközelebb ♥♥♥ 

Bejelentés

Sziasztok drágáim!

Az a nagy helyzet, hogy (végre) lett munkám, holnap indulok, és ennek nagyon örülök, viszont számítsatok rá, hogy ismét hónapos különbségek lesznek a részek között, amiért nincsen laptopom, és az otthonomtól 200 kilométerre leszek. Amíg nem tudok szerezni gépet, vagy beosonni egyhez, addig sajnos nem tudok mit tenni. Igyekeztem összehozni nektek még egy új részt, de sajnos nem jött össze, sokszor fáradt voltam ebben az állandó hajszában a munkaüldözés során. 

De ne aggódjatok! Ami tőlem telhető lesz, megteszem, biztosan fáradt is leszek a munkahelyem miatt, de a blog akkor sem marad befejezetlenül, ezt garantálom nektek. Addig is, ha lehet felétek egy kérésem: össze tudjuk hozni a 100 feliratkozót? Nagyon régen álmodozom arról, hogy meglegyen ez, és sokszor jártam már közel, de még egyszer sem jött össze. Persze, senkit nem kötelezek, ha nem gyűlik össze, hát ez van, majd talán egyszer. :)

Hamarosan találkozunk, addig is jó nyarat mindenkinek! ♥

62nd chapter - Tease

-*- Emily szemszöge -*-

Úgy ébredtem, ahogy talán hónapok óta nem. Tökéletesen kipihent voltam és nem utolsó sorban elképesztően boldog. Justin teste teljesen belém volt gabalyodva; fejét belefúrta a nyakamba, karjával szorosan átölelt és lábait összefonta az enyémekkel. A pólójától is megfosztotta magát, így a látványa egyszerűen lélegzetelállító volt. Óvatosan végigsimítottam rajta, nehogy felébredjen, s alapos vizsgálódásom során bukkantam rá egy kis vörös foltra a tarkójánál – a körmeim nyoma. Beharaptam a szám az emlékre. 

Ami tegnap este történt, felért egy kész csodával, annak ellenére is, hogy alig pár órával azelőtt sírtam magam vigasztalhatatlan álomba, amiért minden tönkrement vásárlás közben. A jelenléte elűzött mindent, és visszajött hozzám, ez pedig megmelengette a szívemet. Amit pedig tett – ó, remélem minden áldott este ilyen élményben lesz részem, amíg csak élek. Borzalmasan szerelmes vagyok. 

Gondolatmenetemet Justin tenyere szakította félbe, amint felkúszott a derekamra, s nem tellett bele egy másodpercbe, a szája máris a nyakam vette célba. Jólesően sóhajtottam, s beletúrtam a hajába, mire ő kissé eltolt, hogy mellém feküdve a szemeimbe tudjon nézni. Semmi mást nem tett, csak villantott egy elképesztő mosolyt, s gyengéden ráhelyezte ajkait az enyémekre. Olyan puhán csókolt, hogy szinte folyékonnyá váltam a karjaiban. Kezét felvezette a lapockáim közé s közelebb húzott magához, míg én a tarkóját simogattam, alulról beletúrva kócos hajába. 

Ha tehettem volna, összeforrasztottam volna magunkat, hogy soha többé ne kelljen elválnunk. Az érintése volt az, ami hiányzott abból, hogy teljes legyek, s most, hogy itt van, érzem, amint biztonságban vagyok. Lezárva csókunkat Justin adott egy utolsó puszit, s egy centit sem tágítva a távolságon közöttünk lehelyezte a fejét velem szemben. 

- Hogy érzed magad, szépség? – suttogta, s ezzel megbabonázott. 

- Boldogan – feleltem, mire szemei felragyogtak, s nyomott egy puszit a számra. 

- Soha többé nem akarok nélküled felkelni – mondta, s teljes mértékben átéreztem. Mellette minden szebb. Megsimítottam hibátlan arcát, mire lehunyta a szemét, s felfestett egy halvány mosolyt.

- Gyere velem a nyereményutamra – jelentettem ki a semmiből, mire Justin meg is lepődött. – Három nap múlva lesz, úgysem tudnék kit vinni, akivel élvezném is az egészet. Szeretném, ha hoznád a kicsiket is. Veled akarok lenni, Justin – mondtam, s a srác, akibe olyan reménytelenül belezúgtam, kevés gondolkodás után újra felhőtlen örömmel mosolygott rám. 

- A legnagyobb örömmel – válaszolta, ám láttam rajta, hogy valami zavarja.

- Mi a gond? - erősítettem a szorításon, amivel magamhoz fogtam, hogy éreztessem vele, mellette állok. Kisebb szünet, s boldogsága halványulása után végül ismét rám nézett. 

- Aggódom anyáért – nyögte ki. – Egyre rosszabb állapotban van, és nem lennék nyugodt itt hagyni őt egyedül – mocorgott.

- Akkor kórházba visszük – nem tűrtem ellentmondást, s ezt Justin is tudta, de azért megpróbált lebeszélni.

- Emily… - kezdett volna bele.

- Ahogy mondtam: kórházba visszük. Ott biztonságban lesz, figyelnek rá, és nem kell aggódnod – véstem a tudatába, mire visszanyelte kimondani akart szavait, s ellágyította tekintetét inkább.

- Szeretlek – mondta, s megállt a szívem; nem tudtam ezt elégszer hallani a szájából, hogy megunjam. – Szeretlek, szeretlek… - suttogta, s apró csókokkal árasztotta el az arcom, majd a számon állapodott meg. 

Bevezette kezét a pólóm alá, csak hogy a csupasz bőrömet érinthesse, s ezzel elérje, hogy eldobjam az agyam utolsó ép részlegét is. Lapockámtól felszántotta a testem egészen a vékony bugyimig, amin aztán áthaladt, s belemarkolt a combomba inkább. Válaszul a már oly rég forrongó vágyamnak eleget téve becsúsztattam a kezem a tökéletes nadrágja alá, s fenekébe martam, mire belenyögött a számba, majd legnagyobb meglepetésemre el is vált tőlem. 

- A kicsik mindjárt felébrednek – lihegett, ami teljesen elterelte a figyelmem a mondandójáról; arra tudtam koncentrálni, hogy mennyire rohadtul kívánom őt. – Ó, istenem, ne nézz így rám – nyögte, mielőtt újra birtokba vette a számat, ezúttal sokkal szenvedélyesebben. 

Ráhúzta a lábam az övére, csak hogy nekem passzírozhassa csípőjét, éreztetve ezzel a vágyát, ami irántam nőtt. Bármit megtettem volna, hogy visszaadjam neki azt, amit tegnap este tett, de amíg kezem lesiklott a köldökéig, sokatmondó hangok kezdtek kiszűrődni a gardróbomból, jelezve azt, amire Justin figyelmeztetni próbált. Elváltam tőle, s bocsánatkérően adtam neki egy gyors puszit, mire csak kipirultan nézett fel rám, csillogó szempárokkal.

- Ellenállhatatlan vagy – mondta, s mielőtt még túl nagyra nőtt volna a vágyam arra, hogy folytassam, amit elkezdtem, egy utolsó csókot nyomtam szájára, és épp elváltam tőle, amikor a kicsik kinyitották az ajtót.

- Szia, Emily! – Jaxon nagy örömmel mászott be az ágyba közénk, s nekünk sajnálatos módon szét kellett szakadnunk, hogy adjunk neki helyet.

- Hé, én is jönni akarok! – Jazzy ellentmondást nem tűrően dobta rá magát a bátyjára, aki miután megcsikizte, berakta közénk. Olyan idilli látvány volt, hogy legszívesebben lefényképeztem volna.

- Na, hogy aludtatok? – kérdtem játékosan, s nem is kellett válaszolniuk, kipihent s ragyogó szemük megtették helyettük.

- Hát, Jaxon rám feküdt, mint mindig, de olyan kényelmes az ágyad – felelte Jazzy, s hozzám bújt, mire egy apró kacaj után betakargattam, s átöleltem.

- Képzeld csak el milyen kényelmes lesz az új, saját ágyad a lakásotokban – suttogtam neki, s még a száját is eltátotta, de mielőtt válaszolt volna, Justin felé fordult.

- Bátyus, most már láthatjuk a házat? – nem láttam az arcát, de szinte biztos voltam benne, hogy bevetette a kiskutyaszemeit, ugyanis Justin tekintete teljesen ellágyult. 

- Nem is tudom… - tettetett gondolkodást, majd lopva rám nézett. Mit meg nem adtam volna még egy óráért, amit csak kettesben tölthetünk, hiszen amikor így néz rám, nem tudok értelmesen gondolkodni.

- Naaa – Jazzy könyörgése zökkentett ki erkölcstelen gondolataimból, s több se kellett ennek az elképesztő férfinek itt mellettem, nevetve magához húzta húgát, s megpuszilta a feje búbját. Szerettem látni őket. 

Nagy nehezen kikászálódtunk az ágyból fél tizenkettőkor – hogyhogy a szüleim még nem kerestek? Mielőtt kiengedtem volna bármelyik Bieber tagot a szobámból, a hívóm segítségével riasztottam Ambert, hogy adjon helyzetjelentést.

- A szülei közös konferencián vannak, Miss. Miller, ma este érnek haza – informált, amint megérkezett a szobám ajtajához. Láttam, hogy ő sem tudta figyelmen kívül hagyni a félmeztelen modellpalántát, aki lezserül ült a kanapén a testvéreivel, de nem törődtem vele. Tudtam, hogy Justin hozzá sem érne soha. 

- Köszönöm, Amber. Megtennéd, hogy előkészíted az ebédet nekünk? – kérdtem, s ő bólintva már ment is a dolgára. Becsuktam az ajtót, s amíg ezt megtettem, Justin ügyesen a hátam mögé osont, hogy át tudjon ölelni. Egyből végigfutott rajtam Brooklyn áramellátása. 

- Tudod, ha ebben a ruhában szaladgálsz előttem, nem igazán fogok tudni uralkodni magamon – suttogta a fülembe, míg kezével bemászott a trikóm alá, hogy a hasamat simogathassa. Ó, ha tudná, hogy ha nem lenne bent a két csöppség, valószínűleg már rég ki lenne kötözve a lepedőmmel az ágyamhoz…

- Ki mondta, hogy azt akarom, hogy uralkodj magadon? – szembefordultam vele, míg válaszoltam, s szinte folyamatában láttam, ahogyan szeme elsötétül. Halkan sóhajtott egyet, s azt a kezét, amelyik nem volt látható a kicsiknek, felvezette a mellemre, majd szakaszosan kieresztette levegőjét. Ha ez így fog folytatódni, én leszek az, aki elveszti az önkontrollját. 

- Alig várom, hogy kettesben legyünk – mondta halkan, s kijelentését egy ajkaimra nyomott apró puszival pecsételte meg. Hát még én.

Ebéd után a kicsik már alig bírtak magukkal, hogy láthassák a házat, s mi tagadás, már én is izgultam, Leah mit hozott nekik össze. Amíg Justin lezuhanyozott, addig átszaladtam anya szobájába, hogy áthozzam a régi ruháimat Jazzy számára, és kiválogassuk, melyikek tetszenek neki. Jaxonnak már úgyis bőven eleget összevásároltunk. 

Belépve a szobába nagyobb rendetlenséget találtam, mint hittem volna – ennyire siettek volna reggel? Zavarodottságom félretéve inkább azzal foglalkoztam, hogy megkeressem a ruhákkal teli zacskót, s a szekrény mélyében meg is találtam. Sokkal több volt, mint képzeltem, így egy határozott mozdulattal kirántottam a helyéről; természetesen jött vele anya három cipője, egy teniszütő, és egy…

- Fegyver? – meredve bámultam a fekete tárgyra, ami egyenest a laminált padlóra esett rá, s még a zsák is kiesett a kezemből. Óvatosan odasétáltam mellé, féltem, hogy önműködésbe kezd majd, s mind meghalunk. Leguggolva, közelebbről megnézve nem tűnt játékszernek, melytől csak még inkább megijedtem.

Mégis mi a frászt keres anya szekrényében egy fegyver? Ráadásul a gyerekkori ruháim között? Sokkos állapotomból kifolyólag leültem a halálos tárgy mellé, és átértékeltem az életem. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet találok, nemhogy a szüleim hálószobájában, de a tíz kilométeres körzetemben sem. Minek kéne bármelyikőjüknek pisztoly? Veszélyben vagyunk?

Felálltam. Idegességemben visszapakoltam minden kiborult tárgyat a helyére, utoljára hagyva a fegyvert. Kizárt dolog, hogy az övéjük lenne. Biztosan valami tévedés történt, vagy az egyik ismerősük kérte meg arra, hogy itt legyen, vagy bármi, de a szüleim sosem avatkoznának bele erőszakba.

Igaz?

Belesüppedve gondolataimba tértem vissza a saját szobámba, magam után húzva a nagy zsákot. Ahogy elnéztem, Justin már rég végzett a fürdéssel, Jaxonnal a kezében tanulmányoztak egy könyvet, amit a polcomról kutakodtak. Belépésemkor Justin felém nézett, és persze egyből észrevette az arcomon a változást. 

- Minden rendben, szépségem? – szólt oda, s kedves hangjára hála istennek még csak erőlködnöm sem kellett, hogy elmosolyodjak. Bólintottam, majd úgy döntöttem, lezárom ezt a gyilkos gondolatot a fejemben. Nem fogom hagyni, hogy bármi is a boldogságom útjába álljon a mai napon.

Már a fele ruhát átnéztük – szinte az összes tetszett Jazzynek, ami megkönnyítette a dolgom –, amikor Leah neve villant fel a telefonomon.

- Na, hogy tetszett a lakás? Ne haragudj, hogy nem hívtalak vissza tegnap, őrültek háza volt itthon – hadarta. Elmosolyodtam; olyan jól esett hallani a hangját, valahogy mindig lenyugtat.

- Semmi baj, igazából még nem voltunk megnézni, mert… közbejött valami – mondhattam volna azt is, hogy hoztuk a formánkat.

- Ó, szóval elindultatok, de összevesztetek valamin, aztán Justin otthagyott, de végül visszajött az éjszaka közepén és kibékültetek? – kérdte, én pedig jó tíz másodpercig még csak megszólalni sem tudtam. Ennyire szerencsétlenek lennénk?

- Leah Ross, elképesztően gyűlöllek – jelentettem ki, majd mindketten felnevetve botránkoztunk meg magunkon. 

Miután még azt is kitalálta, hogy Justin éppen nálam tartózkodik, megbeszéltük, hogy holnap összefutunk. Kelleni fog egy kis csajos program ezután a sok inger után, amit ez a két lábon járó anatómiai lottónyertes vált ki belőlem. Sőt, még azt is elő kell neki adnom, hogy Justint viszem a nyereményútra. Remélem, nem fog megsértődni. 

- Na, srácok, mehetünk lakást nézni? – pattantam fel, amint visszakerültek a kiszortírozott ruhám a zsákba, s több sem kellett a kicsiknek, már készenlétbe is álltak. Justin mellém lépve összekulcsolta a kezünket, s mosolyogva adott egy rövid csókot. 

- Fúj – Jaxon felszólalt, de Jazzy egy egyszerű mozdulattal elintézte, s miután nevettünk egy jóízűt, el is indultunk, hogy végre biztonságba helyezzem ezt a három embert, akik olyan közel nőttek a szívemhez. 

Sziasztok!

Fú, el sem tudjátok képzelni, mennyire igyekeztem, hogy tudjak részt hozni. A munkahelyemmel kapcsolatban úgy alakult, hogy még semmi nem biztos, ezért nyertem egy kis időt, hogy ezerrel rávessem magam a sztorira, és annyi mindenről akarok beszélni, hogy azt sem tudom, melyikkel kezdjem.
Először is, szeretnék egy hiper-szuper kolosszális világméretű köszönetet mondani az előző rész alatti kommentjeitekért. Többszörösen lesokkoltatok - három gyermekes édesanya olvassa a blogom? Ráadásul alig van ideje, és azt is rám fordítja? Vagy nyaralni vagytok Rioban (???!!!!!?!???!!), és még így is az én munkám bújjátok? Mi jöhet még?! OMG. El sem hiszitek, micsoda megtiszteltetés számomra. Nagyon köszönöm, hogy bíztattok és mellettem álltok, sokat jelent és erőt ad, hogy írjak. Egyszerűen szuperek vagytok.
Rátérve a részre: szurkolok, hogy nem érzitek unalmasnak, ilyenkor, mikor sietek, mindig úgy érzem, hogy összecsapom, holott nem, mert ugyanannyit dolgozom rajta, csak éppen egyben. Na mindegy, ez már az én hülyeségem, nagyon várom a kommentjeiteket ezúttal is! :)
És egy kis plusz információ: a napokban összegeztem, kivontam, osztottam, szoroztam, és arra jutottam, hogy a Broken (előreláthatólag) 75 részből + egy epiológusból fog állni, ami, ha megnézitek, már nincs is olyan messze. Négy éve kíséri végig az életem ez a blog, nekem lesz a legfurcsább befejezni, és fájni fog a szívem, hogy a Jemily párosomat nyugovóra kell helyeznem, de legalább nyugodt leszek, hogy örökké fennmarad az alkotásom. Miután ezt a blogot befejeztem, meglepetéssel fogok előrukkolni, de egyelőre csak ennyit mondhatok, hadd legyetek csak kíváncsiak. :)
Nem tudom, hogy fogok-e tudni több részt hozni még a hónapban, de hátha lesz rá ihletem, hisz rajtatok múlik. :) Hamarosan találkozunk! ♥♥♥

61st chapter - I missed you

-*- Justin szemszöge -*-

Mit tehettem volna? Életemben nem voltam még ilyen kétségbeesett. Belegondoltam, miféle következménye lehet annak, ha lekap minket a média – Drake mindent megtud, és annyi az egész életemnek. A családomnak. Emilynek. Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen, nem sodorhatom még nagyobb veszélybe, nem veszíthetem el most, hogy a dolgok épp kezdenek jóra fordulni…

- Bátyus, én szeretnék visszamenni Emilyhez – Jazzy a maga hat éveshez méltó határozottságával toppant elém, Jaxon pedig a háttérből figyelte a történéseket. Jaj, hercegnőm. Én is.

- Nem lehet, Jazmyn – ráztam meg a fejem, és az ölembe ültettem. Anya a kanapén aludt – elképesztő mennyiségű pihenésre van szüksége –, mi meg az ágynak titulált régi matracon heverésztünk. 

Ürességet éreztem, amint magamra néztem, és megláttam, hogy még mindig a farmert viselem, ami Emilyt annyira levette a lábáról. Visszaszállt puha érintésének emléke a kezembe, s nagyot sóhajtottam a gondolatra. Mit meg nem adtam volna azért, hogy ma este vele aludhassak.

- De miért? – emelte kis kezét a magasba, majd ledobta őket, így csattant a combján mozdulata. – Mi rosszat csinált?

- Nem csinált semmi rosszat, hercegnőm – istenem, dehogy csinált, hisz úgy kívántam… -, csak tudod, ott volt az a csúnya bácsi a fényképezőgéppel, és nem akartam, hogy benne legyünk a tévében – magyaráztam neki. 

- Akkor miért nem bújtunk el Emilyvel? Miért hagytad egyedül, hogy a csúnya bácsi lefényképezze? – érvelt vissza azonnal, nekem pedig válaszra nyílt a szám, csalódottságomra azonban nem jöttek ki rajta a szavak. Hogy van az, hogy mindig elveszítem a szópárbajt a hat éves húgommal szemben?

- Mert hülye vagyok – nyögtem ki, mire Jazzynek óriásira nyílt a szeme.

- Bátyus! Nem szabad csúnyán beszélni – rázta a fejét rosszallóan, s én nem tehettem mást, csak elmosolyodtam. Meghalnék e nélkül a két tünemény nélkül, és Emily minden erejét beleölte, hogy visszakaphassam őket. Hibát követtem el. Ismét.

- Hé, hercegnőm – ráztam meg egy kicsit az ölemben, hogy rám figyeljen, majd odahajoltam a füléhez, és suttogva folytattam tovább a mondandómat. – Mi lenne, ha ma estére szépen becsuknánk a szemünket, és holnap, ha kinyitjuk, elmegyünk és meglepjük Emilyt? – mondtam, s a csöppségnek több se kellett: egy óriási mosollyal az arcán helyeselt, és már ment is Jaxonhoz, hogy elsuttogja neki a hírt. Egy perc múlva mind a ketten hipersebességgel dőltek le az ágynak, maguk közé vették Brumit, majd egymásba karolva, mosollyal az arcukon aludtak el. 

Szántam rá tíz percet, hogy nézzem őket. Annyira jó volt látni, ahogyan szín van az arcukon, élnek, és boldogok. Emily mindenkibe életet tesz, nem is értem, miért szeret engem. Eddig az összes lépésemet elbasztam, hogyan is tudnám, mit kezdjek ezzel az érzéssel, ezzel a lánnyal, ha magam is egy roncs vagyok? Katasztrófa lettem. De ő még így is szeret. 

Egy elégedett vigyorral az arcomon álltam fel, és cseréltem le ezt a szuper nadrágot a jól megszokott feketémre. Nem akartam bepiszkolni, ha már ennyit költött rá Emily. Hát persze, hogy még csak álmos sem vagyok, és nem is tudom, mikor aludtam utoljára igazán. Ez a lány tényleg csodákra képes.

Hajnali egy táján járhatott, az ég sötét volt odakint. Csak a szürke felhők mozogtak, halványan előtűnt a Hold is. Muszáj volt szívnom egy kis friss levegőt. A mai minden értelemben felkavaró volt, a gondolat pedig még inkább, hogy most Emily mellett kellene lennem, ölelnem magamhoz, vigyáznom rá, de helyette itt tengek-lengek, mint egy csontig elcseszett idióta. Tehetségem van tönkretenni a dolgokat közöttünk.

Épphogy kiértem a házunk utcájából, fényszórók világították meg a hátamat. Meg sem kellett fordulnom. Még a lámpája színe is teljesen más. Van benne valami rohadtul nyomasztó. Mint ebben az egész helyzetben. Gyorsan visszanéztem a házunkra, de nem oltódott fel semmilyen villany; még jó, hogy tudom, ha a kicsik egyszer elalszanak, ágyúdörrenés sem ébresztheti fel őket. Remélem ezúttal is így lesz. 

- De jó újra látni, kölyök! – édes istenem, bár én is ezt mondhatnám. Drake a teletetovált kezével integetett ki a fekete terepjáróból, amely ahogyan megálltam, lelassított, s már nyílt is az ajtó. – Meló van.

Ettől féltem.

A szokásos helyre vitt a szokásos emberek közé. Úgy tűnik, újabb megbeszéléshez érkeztünk. Az első tényező, ami megkapta a szemem, az Ryan volt, amint vizsgálódva figyeli minden reakciómat. Nem fogom tudni kikerülni vele a beszélgetést. Ez holt biztos.

- Ma rövid melótok lesz, emberek – Drake már fel is szólalt, még mielőtt letehettem volna magam Ryan mellé. – Emlékeztek a TNT szállítmányra, ami érkezni fog Európából? Megvan az időpont – jobb kezével, Lorenzóval összemosolyogtak, ami a kelleténél jobban megrémisztett. – 21-es valószínűleg dupla védőfalat állít majd fel, ezért mindannyiótoknak szüksége van védelemre – ahogy ezt kimondta, kinyílt egy hátsó ajtó, amin két ember két nagyobb dobozkával jött ki. – Ezért mindenkinek muszáj tudnia célozni – közölte, mire egy alak elém állt, és egy kilenc milliméteres revolvert nyújtott egyenesen az irányomba.

Hogy mi a faszt fogok én csinálni?!

Rémületemben gyorsan kikaptam az ember kezéből a pisztolyt, nehogy azt higgye bárki, hogy habozok. Pedig ó, hogy a kurva életbe ne haboztam volna. Lopva Ryanre pillantottam, akinek azonnal rá is állt a kezére a fegyver – nem tellett sok időmbe kitalálni, hogy nem első alkalommal találkoztak már. Szuper, akkor egyedül én fogok bénázni. 

- Három napunk van kihozni belőletek a legjobbat. Utána pár napig távol leszek – gondolkodott el, s szemei elárulták, hogy semmi jót nem tervez a távolléte alatt. – Addig minden nap hajnal egy órakor legyetek készenlétben, mert gyakorlatozni fogunk. Holnap este hétkor próbaakció. Aki lemarad, kinyírom. Érthető? – kérdte, mintha csak azt kérdezte volna, milyen az idő odakint. Brutális, hová kerültem. – Most pedig irány a terep. Kövessetek. 

Amennyire egyébként el akartam kerülni Ryant, most annyira közel maradtam hozzá. Az egész tréning alatt őt figyeltem, s épp szerencsém volt, mert mindig akkor kezdtem el lőni, amikor Drake a közelemben járt.

- Szép munka, kölyök. Látom, gyorsan tanulsz – veregette meg a vállam, s kacsintott egyet. Rémisztő látvány volt. 

Amikor éreztem, hogy kezd későre – vagy inkább koránra – járni, távolodni kezdtem a mellettem lévő időzített bombától. Ki tudja, Ryan mikor kezdi el rám bombázni a kérdéseit? Én erre nem vagyok készen. 

- Fegyver le! – kiáltotta el Drake magát. – Minimum ilyen teljesítményt lássak mindenkitől élesben is. Most pedig húzás innen – intett a kijárat felé, s nekem több sem kellett, megindultam. 

- Justin? – hallottam a nevem hátam mögül, s lehunyva a szemem nyeltem vissza a kis gombócot, amit az ideg gyúrt oda. Hát persze, hogy nem úszom meg.

- Tessék – visszafordultam, mintha mi sem történt volna. Bárcsak ne is történt volna semmi. Ryan egy pillanat alatt tíz centi távolságot hagyott köztünk s szájmozgás nélkül folytatta tovább.

- Láttalak a bálon. Tudom, hogy menekülsz előlem. Mit kerestél ott? – úgy nézett a szemembe, mintha késeket lenne képes kibocsátani egyetlen pillantásával. 

- Nem tudom, hogy miről besz…

- Justin – észrevétlenül a csuklómért nyúlt, s erős szorításába vette azt. – Mit kerestél a bálon? – minden szóra ráhelyezte a nyomatékot, és tudtam, ha ez így folytatódik tovább, gyanúsak leszünk. 

- Én… én csak…

- Butler, mi a szart keresel te még itt? Irány haza, mielőtt még véletlenül elveszted minkét lábadat – Drake egy szempillantás alatt megjelent mellettünk, mire Ryan szinte eldobta a csuklóm, s felvett három lépés távolságot. Életemben nem voltam még annyira hálás Drake jelenlétéért, mint akkor.

- Bocs főnök. Már megyek is – felelte, de mielőtt elment volna, még jó szúrósan rám nézett. Mi az isten ütött belé?

- Oké vagy, kölyök? – Mr. Cigifüst párfogása alá vett és kifelé terelt a kocsihoz, hogy hazavigyen.

- Teljesen – hazudtam le a csillagokat is az égről. Minden vagyok, csak nem oké.

Miért lett Ryan hirtelen ilyen erőszakos? Miért várt ennyi ideig a kérdéssel? Van egy olyan érzésem, hogy óvnom kell Emilyt tőle, elvégre szinte a közvetlen környezetében tartózkodott, nem engedhetem, hogy akár egy haja szálát is meggörbítse. Megölném, ha így tenne.

Még akkor is cikáztak a gondolataim, amikor kikecmeregtem Drake járművéből. Olyan szintű aggodalom uralkodott el a testemen, hogy azonnal látni akartam Emilyt – mi van, ha máris baja esett? Sosem bocsátanám meg magamnak, ha baj történne, és én nem lennék ott, hogy megvédjem.

 Hála istennek a kicsik ugyanolyan pozícióban ölelték egymást, amilyenben otthagytam őket. Ránéztem az órára – 4:39. Egy fikarcnyit sem érdekelt, hogy mennyire korán van, óvatosan odamásztam a testvéreimhez, s lágy simogatással felébresztettem őket – de csak miután visszacseréltem a fekete nadrágom a farmerra. Le akarom nyűgözni.

- Jó reggelt álomszuszékok – pusziltam meg mindkettőjük fejét. – Még nagyon korán van, de ha igazán meg akarjuk lepni Emilyt, akkor még most kell elmenni hozzá, oké? – súgtam nekik. Egy percet sem tudok várni tovább.

Jazmynnek több sem kellett, felült, megdörzsölte a szemét és már rohant is mosdani. Jaxon ez idő alatt visszaaludt, de amíg Jazzy elkészült, felkaptam a kezembe. Addig is aludhat, míg odaérünk.

Én még nem is aludtam, Jazzy pedig észveszejtően keveset, mégis mindketten úgy siettünk, mintha a kaszás elől menekülnénk. Amint megpillantottam a házat, gyorsan átmásztam a kerítésen – bár kissé nehézkesen Jaxonnal a kezemben - , utána pedig osonva az erkélye alá lopakodtunk. Jazzyt küldtem előre, aki szerencsére imád fára mászni, így egy másodperc alatt már fent is állt az erkélyen. Nekem fél kézzel nehéz dolgom volt, de nem hezitáltam, amint ismét két lábon álltam, rányitottam az erkélyajtóra, ami nagy meglepetésemre ezúttal nyitva állt. Beosontunk, Jaxont letettem a kanapéra, s csak aztán fordultam Emily felé. 

Gyönyörű még álmában is; a hátán feküdt, egyik kezét feldobta a feje fölé, fehér takarója csak a derekát fedte. Ahogy végigfuttattam a szemem rajta, megakadt a szemem a halvány rózsaszínű trikóján – édes istenem, nincs rajta melltartó…

- Felébresszük, bátyus? – a húgom suttogása rántott vissza nem éppen erkölcsös gondolataimból, mire csak bólintottam egyet, s már el is indultunk. Jazzy óvatosan odamászott mellé, én pedig leültem az ágy szélére, és felé hajoltam. Megigézett.

- Ébresztheted – mondtam, s Jazzy boldogan ráugrott, majd erősen megölelte őt. 

Emily szeme puskagolyóként pattant ki, és először engem látott meg, amitől a sokk csak dupla akkorára nőtt az arcán. Jazzy szorítása azonban elvonzotta álmos tekintetét rólam, s kezét felé emelte, hogy megsimítsa a haját – bár, szerintem csak ellenőrizte, álmodik-e.

- Jazzy? – kérdte rekedt hangon, a testvérem pedig felnézett rá, ezernyi csillag fényével a szemében. 

- Jó reggelt, Emily. Hiányoztál – mondta neki, mire a szeretett lány tekintete el is lágyult, és már vissza is ölelte az én hercegnőmet. 

- Te is hiányoztál, törpe – puszilta meg a fejét, és szemei újra találkoztak az enyémekkel. Bizonytalannak tűnt, talán csak nem volt benne biztos, hogyan fogok vele viselkedni. Ebben még én sem voltam biztos, nem hogy ő.

- Bátyus, én még nagyon álmos vagyok. Most már szabad aludni? – ült fel Jazzy, mire én válaszért Emilyre néztem tovább.

- Vidd be a tervezőszobába. Nyitva van az ajtó – már fel is pattantam, és Jaxont, aki meg sem mozdult még erre a zajra sem, felkaptam, és bevittem a szobába. 

Jazzy szépen lefeküdt mellé, és mikor puszit adtam mindkettőjüknek, fénysebességgel tértem vissza ismét Emilyhez. Ő ez idő alatt kissé feljebb ült az ágyon, amitől csak még inkább szemet szúrt számomra a melle vonala. Végig őt néztem, míg visszaültem mellé, egyszerűen nem tudtam levenni a szemem róla. Biztonságban volt, élt, lélegzett, s ettől megnyugodott a lelkem.

- Gyönyörű vagy – súgtam neki, ahogyan alaposan bejártam testét szemeimmel, s amint észrevette ezt, mocorogni kezdett.

- Mit keresel itt? – kérdte tanácstalanul, s nem tehettem róla, muszáj volt közelebb mennem hozzá.

- Hiányoztál – ismételtem el húgom szavait. – Rosszul éreztem magam azért, ahogyan viselkedtem. Sajnálom.

Láttam, ahogyan Emily nyel egy nagyot, amikor a szám területére néz – istenem, én is meg akarlak csókolni. Bizonytalanul nézegette a kezét, de végül felnézett rám.

- Te is borzasztóan hiányoztál – felelte. Hosszú másodpercekig néztünk egymás szemébe, amikor mindkettőnkben kattant valami, és egyszerre szűntettük meg a szánk között lévő harminc centi távolságot.

Újra a magaménak tudni azt, amibe a próbafülkében belekóstolhattam, felért egy igazi mámorral. Emily lejjebb csúszott az ágyon magával rántva engem is, és mire feleszméltem, már rajta is feküdtem. Lerúgtam róla a takarót, s a karom súrolta a combját; te jó ég, egyetlen szál bugyi van rajta. Muszáj volt elszakadnom a szájától, hogy magamba szívjam azt a látványt: trikója feljebb csúszott, így kilátszott a köldöke, s fekete bugyija még ráadásul csipke is volt – azonnal elvesztettem a fejem. 

Visszatértem a szájához, de ezúttal végigvezettem a tenyerem a térdhajlatától egészen a fenekéig, amin aztán szétterítettem az ujjaim. Emily sóhajtott, s az egyik lábát ráfonta az enyémre, lehetővé téve a kezemnek, hogy többet tapintson. Az őrületbe kergetett. Folytattam a kezem útját egyre felfelé, a számmal pedig megindultam lefelé, azonban mielőtt célba értem volna, felpillantottam a szépség szemébe. Éhes vágyakozással várta, mi lesz a következő lépésem, így nem hezitáltam tovább menni. Bevezettem a pólója alá a kezem, s beteljesítve vágyaim lágyan ráfogtam a mellére. Beharaptam a szám az érzésre, Emily pedig hátravetette a fejét, s ezt ki is használtam, hogy számmal bebarangoljam a nyakát.

Szinte remegtem a vágytól iránta, s erre még tetőztek halk nyögései is közvetlenül a fülembe. Szeretni akartam, örömet okozni neki mindennél jobban, s ezért fél kézzel felrántottam a pólóját, majd egy szempillantás alatt rávezettem a szám a mellére. Emily háta felívelt, belemarkolt a hajamba, ahogy mellbimbóján köröztem a nyelvemmel. Csípőjét nekipasszírozta a lábamnak, amit körülfont, éreztem, mennyire kíván. Felnéztem az arcára és már csak a puszta látványtól majdnem elmentem – hátravetette a fejét, amint telt ajkai szétnyíltak, hogy hevesen vehesse a levegőt. Istenem, mennyire gyönyörű, mennyire szeretem…

Tovább folytattam az édes kínzást a nyelvemmel, majd másik kezemmel belekaptam a bugyija szegélyébe, s hüvelykujjam pontosan oda helyeztem, ahol tudtam, minden vágya központosult. Emily elfojtott sikolyt hallatott, pólóm nyakszegélyénél vezette be a kezét, csak hogy belecsikarhasson a hátamba. Felnyögtem, s felvettem a nyelvem ritmusát az ujjammal, mire Emily légzése egyre csak gyorsult és gyorsult. Tudtam, hogy már közel jár, így elkezdtem gyorsítani, azonban amint éreztem, itt az idő, felemeltem a fejem, csak hogy végignézhessem Emily arcát, amint átjárja a gyönyör, amit én okoztam számára. 

Minden egyes nyakizma megfeszült, izzadságcseppek tükröződtek a homlokán, miközben igyekezte visszafojtani a hangját, nehogy bárki meghalljon bármit. Én voltam a legboldogabb ember abban a pillanatban, hiszen én tettem ezt vele, és ó, hányszor akarom én még őt így látni…

Lelassítottam az ujjam mozgását s végül abba is hagytam, amint láttam, hogy végigfutott Emilyn az eufória. Lehunyta a szemét s én addig lehúztam a pólóját – nem vágytam többre aznap reggel. Elég volt, ahogy láttam őt kívánni engem, hogy láttam, miféle hatással vagyok rá. Eljön az idő, hogy úgy szeretkezem majd vele, ahogyan igazán megérdemli. Legurultam róla közvetlenül mellé, s visszatéve rá a takarót magamhoz húztam bágyadt testét, s szorosan átöleltem.

- Szeretlek – súgtam a fülébe, s hallottam valamiféle mormogást válaszként, de már csak távoli hangként jutott el felém, hiszen Emilyt érezve karjaimban már el is nyomott a mély álom.

Sziasztok!

Sok millió bocsánat, amiért három egész hónapot kellett rám várnotok az érettségi időszak miatt. Remélem kárpótoltam nektek ezzel a résszel! Jó hír, hogy legalább megérte várni, hiszen sikeres lett minden vizsgám! Plusz, ki ne felejtsük, hogy azért is kaptatok ennyire vegyes és nem mellesleg +18-as részt, mert a Broken lassacskán betölti a negyedik szülinapját, így megérdemeltetek valami jó kis epizódot hálaként. :) 

Köszönök minden kommentet, és persze a 75 feliratkozót is, na meg a több mint 110 ezres oldalmegtekintést. Imádlak titeket. Kíváncsian várom a véleményeket a kommentekben, adjatok nekem egy kis nyári olvasnivalót. :)

Sajnos rosszabb hírem az van, hogy lassan megyek dolgozni, és mivel nem lesz nálam laptop, valószínűleg ugyanígy több hónapig nem fogtok részt kapni. Mindenesetre megteszem, amit csak tudok, ha látom, hogy itt vagytok és kapok visszajelzést, akkor talán több részt is ki tudok csikarni magamból még ebben a hónapban, mielőtt elmegyek dolgozni. Szóval ne sajnáljátok azokat a szavakat!

Találkozunk hamarosan, bye ladies xoxo ♥♥♥